A világ szép asszonya — A Hungarian Folk Tale

This tale is the first of the Mondák (folk tales and legends) in Volume 3 of János Erdélyi's Népdalok és mondák (Folk Songs and Tales, 1848), the foundational collection of Hungarian oral literature. It is a remarkably complete and independent variant of the "Snow White" tale type (ATU 709), collected in Hungary at essentially the same time the Brothers Grimm were publishing their versions in Germany — yet entirely distinct in its details.

Where the Grimm version has seven dwarfs, the Hungarian tale has twelve robbers. Where the Grimm version has a poisoned apple, the Hungarian has a poisoned ring, a venomous brooch, and an enchanted hairpin. Where the Grimm version has a glass coffin, the Hungarian has a golden coffin carried on the antlers of a stag. The mother here is no stepmother but the birth mother herself, driven by vanity to murder her own child — a darker, more psychologically raw telling than the sanitised Grimm revision.

No complete English translation of Erdélyi's folk tale collection has previously existed. This translation works directly from the Hungarian source text (Project Gutenberg #39649).

In the most beautiful land of Asia, where Adam and Eve may have lived, where every animal — even the cow — lives wild, where grain grows wild and bread grows on trees, there lived a beautiful girl whose palace was built upon a little hill above a very, very beautiful valley, from which the whole world could be seen. In the same country lived a young king who had resolved that he would not marry until he found the most beautiful woman or girl in the world. The beautiful young lady lived only with her two chambermaids and her old father. The young king lived and made merry among the handsomest cavaliers.

One day it occurred to the young king that it would be good to marry. He therefore called upon his cavalier friends: let them go out through his wide kingdom, and let them keep going until they found the most beautiful girl. They should not care at all whether the girl was poor or rich, only that she be the most beautiful. Each should lodge in whichever town he found the girl who seemed most beautiful to him, and from there write a letter, so that the king could then go everywhere and choose the most beautiful of all the beauties — whichever pleased him most. Within a year he received letters from all seventy-seven of his friends — and from all seventy-seven, from the same place: there where a golden palace could be seen upon a little hill above a very beautiful valley, in which palace lived a young lady, two chambermaids, and a handsome old man, and from whose four windows one could see the whole world.

The prince set out with a great wedding party toward the most beautiful girl in the world. There he found his seventy-seven friends, all suffering from love-fever, lying one and all upon the palace flagstones, upon the silken straw of the grass, pickled in salt.

As soon as the young king saw the gorgeous girl, he cried out: God made you for me! You are mine, I am yours — I want to rest in one grave with you!

The young lady too fell deeply in love with the handsome prince. She could not speak a word to him from tenderness — she only embraced his slender waist and led him to her father. Her old father wept for joy that at last a man had come whom his daughter loved, she who until now had found every man ugly. They were quickly done with the betrothal and the wedding. At his beautiful wife's wish, the king came to live in the beautiful place, the like of which could not be found in the whole world.

Beside the palace there was also an earthen hut, in which an old witch lived — she who knew all the young lady's secrets, who gave her counsel when she needed it, who had praised the young lady's beauty to the whole world and had gathered the seventy-seven cavaliers from across the world into the palace. On the evening of the wedding, this witch went to the Beautiful Lady of the World, praised the king, his beauty and his wealth, and after she had praised him for about two hours, she gave a great sigh.

The beautiful lady asked her why she was sad, if she called her husband so handsome, rich, and worthy. Only because of this, Beautiful Lady of the World, gorgeous queen: if you live together long, you will no longer be the most beautiful in the world. For you are very beautiful, and your husband is the handsomest among men — if a daughter should be born to you, she will be more beautiful than you, more beautiful than the morning star. That is why I grieve, Beautiful Lady of the World!

You are right, good auntie! I will follow your counsel. Tell me what to do — tell me anything, and I will do it, only let me remain the most beautiful woman in the world. So said the beautiful lady to the old witch.

I will give you a tuft of cotton. When your husband lies down beside you, put the cotton on your lips — but take care not to wet it, for there will be poison on it. When your husband comes to you, sweating from the dance, and kisses you, he will die a terrible death at once.

The lady did what the witch said, and the young king was found dead the next morning. The poison was such that the doctors could in no way discover what could have killed the king.

The bride was left a widow, living once again with her chambermaids and old father. She swore she would never marry anyone again — and she did not.

Yet somehow — how, and by what miracle of God? — some months later she realized she was with child. She ran down to the old witch to ask what she should do.

The witch gave her a mirror and counselled: ask this mirror every morning whether there is a woman more beautiful than you. As long as it says there is not and will not be for a long time, you may rest easy. But if it says there is or will be — I will take care of that.

Joyfully the Beautiful Lady of the World snatched the mirror from the witch, and as soon as she reached her dressing room, as soon as she set the little mirror on the windowsill, she asked: dear little mirror, is there a woman more beautiful than I in the world? The mirror said: not yet — but soon there will be one who will be twice as beautiful as you.

The beautiful lady nearly went mad with grief, and she told the witch what the mirror had said.

Never mind! said the old crone. Let it be born — we will do away with it.

The Beautiful Lady of the World was brought to childbed. She had a gorgeous little daughter — to look upon with evil eyes was a sin. The wicked woman did not even look at God's most beautiful wonder. She seized her mirror and asked: dear beautiful little mirror, is there a more beautiful creation of God than I? The mirror said: you too are very beautiful, but your little daughter is seven times more beautiful.

As soon as she recovered from her sickbed, she immediately plotted with the old crone, who, when she took the child in her hands, cried out that she had never seen such a gorgeous creature. But when she had gazed enough upon the beautiful little girl, she spat between her eyes, covered her face, and warned the beautiful lady to look upon the child when the crone unwrapped it three hours hence — she would be amazed at how hideous her gorgeous child had become.

The beautiful lady was restless and asked the crone whether she might ask the mirror. Oh yes, said the witch. I am sure you are already the most beautiful in the world.

The mirror said: you are beautiful too, but your daughter is seventy-seven times more beautiful than you. The beautiful lady was nearly eaten up with rage, but the old crone only smiled, trusting in her thousand tricks. The three hours passed; they unwrapped the little girl from the covering. The witch fainted from fury, for the little girl had not become seven times but seventy-seven times more beautiful from the very thing that turned other children into ugly monsters. When she awoke from her faint, she counselled the beautiful lady that the child must be killed, for the devil's power had no hold on it. The beautiful lady's old father, seeing his daughter's disgrace — that she had fallen — died a terrible death. The beautiful lady was nearly consumed to death by grief at her father's passing. So that she might forget her sorrow, she let her daughter live for thirteen years — but the little girl grew more beautiful every day. The lady could no longer bear the glory, and she gave her to the old crone to be killed. The witch seized the morsel eagerly, carried her to a deep forest, and there, having bound her hands with straw rope, woven a straw wreath upon her head and a straw belt around her waist — intending to light them and consume God's most beautiful masterwork with fire — a great shouting arose in the forest, and twelve robbers rushed toward the old witch and the beautiful girl as swiftly as birds. One of them seized the girl, another knocked the old crone on the head and punched her soundly. The witch played dead. The robbers left the evil creature lying there and carried the beautiful girl — who had fainted from terror — gently in their arms. Half an hour later the old witch woke up and hobbled toward the castle where the Beautiful Lady of the World lived. Well, my queen! Don't ask your mirror any more — you yourself are the most beautiful creature in the world. Your gorgeous daughter rests in the earth. The beautiful lady leapt for joy and kissed the hideous witch.

When the beautiful little girl awoke from her faint, she found herself in a neat little house, in a clean bed, surrounded by twelve men who whispered praises of her beauty, such as no son of man had ever seen. Innocently she gazed at the great-moustached men staring at her, rose from her soft bed, and thanked the good people for freeing her from the hands of that dreadful woman. Later she asked where she was and what they wanted with her. If they wished to kill her, let them not delay — she would gladly die, only let it not be that terrible witch who killed her, the one who had tried to burn her.

Not one among the thieves could speak, so deeply had that sweet speech — such as they had never heard from human lips — and that innocent gaze — which would have tamed a wild bull — moved their hearts. At last one well-dressed robber spoke: You, gorgeous creation of God! You are among good-hearted, bad-mannered men — among twelve robbers. We saved you from the hands of a foul monster, whom I struck on the head, and I believe I killed her. Kill you? Not for the world! On the contrary — we would go to war with the whole world for you. Be the jewel of our house, the delight of our eyes. Whatever pleases your eyes and mouth, we will fetch from anywhere men walk. Be our daughter — we will be your everything: fathers, brothers, siblings, guardians, and when you command, your soldiers. The little girl smiled, rejoiced, and found more happiness among the robbers than in her mother's palace. She took each one by the hand, commended herself to each one's protection, and set about cooking. The eldest among the robbers gave a shout, and three strong girls dressed in white came out from a cave, whom he commanded to obey their queen's every order — for if she complained about even one word against them, they would die a pig's death. The young lady spoke kindly to the three girls too and called them her companions.

Merrily the robbers went off to plunder on the highway, singing and whistling for joy that their house and their company had the most beautiful queen in the world.

The Beautiful Lady of the World had grown bored with herself, having heard no one praise her for a long time. In her boredom she took out her mirror and spoke to it: dear beautiful little mirror! Is there a more beautiful creature on the face of the earth than I? The little mirror answered: you too are very beautiful, but your daughter is a thousand times more beautiful!

The Beautiful Lady of the World was nearly broken out in rash from fright and rage, for she had not even suspected that her accursed daughter was alive. Like a woman who had lost her mind, she ran to the witch to complain what the mirror had told her.

The witch immediately set out, in the guise of a Gypsy woman, and reached the fence of the yard where the beautiful young lady lived. The yard was planted with flowers and great roses. Among the flowerbeds, in gorgeous queenly garb, the young lady was walking. When the crone saw her, her heart nearly burst, for she had never even imagined a beauty like the young lady's. She crept into the yard among the flowerbeds. She saw that the beautiful young lady's fingers were packed full of the most precious diamond rings. She kissed the young lady's gorgeous hand and begged that she might slip a ring onto her finger — one more precious than any on her fingers. The young lady allowed it and even thanked her for the ring. But when she went into the house, she collapsed at once, as though dead.

The witch ran home and brought the good news to the beautiful queen, who immediately asked the mirror whether there was a woman alive more beautiful than she beneath this round sky. The mirror said: there is not. The beautiful lady rejoiced, nearly went mad with joy that she was once again the most beautiful, and gave the witch a fistful of gold.

At midday the robbers came drifting home from their raiding, and they nearly turned to wood when they saw that the pride of their yard and house was lying dead. With cries of woe they all mourned the beautiful dead girl. Threateningly they asked the servant girls to tell them what they had done to her. But the girls wept most bitterly for the good creature — they could not even speak, except one said that she had talked a while with a Gypsy woman, and as soon as the woman left, she had fallen from her feet. After much weeping, they prepared to lay out their beloved queen. They removed her shoes to put finer ones on her beautiful feet, and pulled off her rings to clean them and put them back on her fingers. When a robber pulled the last and most beautiful ring from her little finger, the young lady sat up and smiled sweetly, saying she had slept very well and dreamed beautiful dreams — but if they had not pulled that ring from her finger, the one a Gypsy woman had slipped on today, she would never have woken. The robbers crushed the murderous ring to powder with the backs of their axes and begged their pearl-like queen not to speak with anyone besides them, for the rest of mankind is wicked and envious of beauty — but they worship her.

After a good lunch, the robbers went calmly and singing to their daily work. For a couple of weeks nothing happened to the beautiful young lady. But after two weeks the Beautiful Lady of the World once again grew bored and asked her mirror whether there was a woman more beautiful than she among the living on this earth. The mirror said: you too are very beautiful, but your daughter is still a thousand times more beautiful. The Beautiful Lady of the World tore her hair in rage and went to complain to the witch that her daughter was alive again. The witch set out. She found the beautiful young lady among the flowerbeds. This time the witch took the form of a Jewish woman, and admiringly praised the golden, diamond-studded pins with which her kerchief was fastened. She begged the young lady to let her pin just one among those pins that shone upon her breast, as a keepsake. Among all the pins, the most beautiful was the one the witch in the shape of a Jewish woman stuck into the young lady's bosom. The young lady thanked her for the keepsake gift and hurried to cook. But in the middle of the house she collapsed with a great shriek — dead.

The Beautiful Lady of the World was overjoyed when the witch came home cheerfully from her work and the mirror too confirmed that the daughter was no longer alive.

The robbers had been looking forward to seeing the gorgeous girl again, who grew more beautiful with every passing day. But when they heard the three servants wailing, all their cheer was lost. They wept too, when they saw the gorgeous corpse, as though their own father and mother lay upon the bier. Sobbing, three of them carried in the laying-out boards, while the rest undressed and washed the girl. As they picked the pins one by one from her kerchief, they found among them a gorgeously glittering one. Two of them reached for the beautiful pin, each wanting to be the one to pin it on the finely dressed young lady's breast — but the virgin queen rose, and told them that her present death had been caused by a Jewish woman. The robbers buried the breast-pin five fathoms deep in the earth, so that no evil spirit might get hold of it.

There is no more restless creature of God than a woman. It is trouble for her if she is beautiful, and trouble if she is not. If she is beautiful, she would like someone to tell her so always. If she is not beautiful, she would like to be. The Beautiful Lady of the World was seized again by the evil spirit and again asked the mirror: was there a more beautiful creature alive than she? The mirror said her daughter was more beautiful.

Now in her fury she called the old witch every name, and threatened that if she did not truly kill her daughter, she would tell the world that the witch had led her to everything evil — had made her kill her gorgeous husband, had given her the evil mirror because of which she could not even die in peace.

The crone said nothing, only set out with a great commotion. She changed herself into a beautiful young girl. She went straight into the house where the young lady was dressing and lied that the robbers had hired her to dress the lady always, since some Gypsy and Jewish woman had twice killed her, and she said the robbers had also commanded that beyond dressing her, she should never do anything else. The innocent soul believed what the devil said. She let the deceiver unbraid her hair, comb it, and braid it again in the latest fashion — twisted and turned, the hairpins placed in their spots. But the new maid had also brought one with her, and she hid it so deep in the hair that not a bit of it showed. The new chambermaid asked leave for a moment — but she was gone forever. And the young lady, after long sobbing and bitter weeping, died.

Weeping, the men and girls performed their service around her. They took out all her rings, breast-pins, hairpins. They even smoothed out every fold of her dress. But they could not wake the young lady.

Now the Beautiful Lady of the World truly rejoiced, for she asked the mirror for three or four days running, and it always answered as she wished.

The robbers wept and wailed. The food tasted good to none of them. One counselled: let them not bury her but come as she lay dead to pray at her bier. Others said: it would be a pity for the earth to consume such a beautiful body. Some complained of their heart's pain and said their hearts would burst if they had to look much longer at such beauty lying dead. So they had a gorgeous coffin made for her of beaten gold, covered her in purple and fine linen, caught a deer, and placed the coffin between its antlers, so that the precious body would not rot in the ground. The deer gently carried the precious coffin so it would not fall from between its antlers and off its back. When it was wandering through the land of Persia, the twenty-three-year-old son of the Persian king happened to be going hunting all alone. He saw the deer and between its antlers the splendid golden coffin. He took from his pouch a pound of sugar and fed it all to the deer, then lifted the coffin from it. Trembling, the Persian king's son opened the golden coffin. When he unwrapped the linen, he saw a dead girl such as he had never even imagined. He tried to wake her, kissed her, knelt beside her. He begged God to raise her for him — but she still lay dead. I will take her, he said at last, sobbing, to my room. This is an old corpse and yet not foul-smelling. Dead, she is more beautiful than the girls of Persia alive.

At dark evening the prince went home and carried the golden coffin under his cloak. He mourned his dead beloved long, then went to supper. The king gazed anxiously into his son's eyes but dared not ask the cause of his trouble. Every night the prince locked himself in, and after bitterly mourning his dear dead girl, he fell asleep. If he woke in the night, he wept again.

The prince also had three sisters. They were very good girls and loved their brother dearly. They peeked through the keyhole in the evenings but could see nothing — they could only hear their brother's sobbing, and this weighed on them terribly.

The Persian king's neighbour declared war. The old king was already very aged. He called upon his son to go in his place and defeat the enemy. The brave young man willingly agreed, though great sorrow tormented his soul at leaving his beautiful dead girl behind. But knowing that after the war he could see her and mourn her again, he locked himself in his room for two full hours, weeping and kissing his dead beloved from head to foot. He locked his room, put the key in his pouch, took leave of his father, and went to war. The good princesses could hardly wait for their brother to leave the country with his army. They gathered every key from the castle locksmith and tried and tried to open their brother's room until at last one key worked. They sent every servant away from that floor, and the three of them went in alone. They searched everything — chest, wardrobe — they even took the bed apart. When they pulled out the bedboards, they saw the golden coffin shining. Quickly they put it on the table, found the sleeping angel, and all three kissed her. But when they saw she could not be woken, all three wept bitterly, rubbed her, held smelling salts under her nose — nothing worked. Then they examined her dress — it was finer than their own — took out her rings and breast-pins, dressed her up again like a beautiful doll. The youngest brought a comb and fragrant hair cream to arrange the dear corpse's hair. They took out the hairpins and laid them in order so they could put them back where they were. They combed her golden hair lock by lock, adorning each lock with a hairpin. When they combed the hair at the nape of her neck, the comb snagged. They looked to see what kept the silken golden lock from coming loose — and it was one of the golden hairpins that was the obstacle. The eldest princess very carefully drew it from the hair — and then the beautiful girl's eyes opened, her lips smiled, and like one waking from a long sleep, she stretched a little, sat up, and stepped out of the coffin. The girls were not frightened — for one who is so beautiful dead is far more beautiful alive. The youngest ran to the old king and told them what they had done, why their brother had wept, and how lucky they were! The old king wept for joy, ran after his daughter, and when he saw the beautiful child, he cried: you shall be my son's wife, the mother of my grandchildren! And he embraced her, kissed her, and invited her with his daughters to his chambers. He had songbirds brought to delight his dear new daughter. The old king asked her how she had come to know his son and where she had first met him. But the beautiful young lady knew nothing of this. She told what she did know: that she had two enemies who would sooner or later kill her and destroy her. She also told him she had lived among thieves, that an old witch had given her into their hands, and that the witch would pursue her to the death.

The old king reassured her: she should fear no one, she should be at peace. Neither her mother nor the witch could enter here, for the Persian sages could tell evil spirits from good ones.

The little girl was at peace. She ate and drank with the princesses, asked about the prince, asked whether he was handsome or ugly — for whether handsome or ugly, if he takes me, I will go to him. The princesses brought down a portrait of the prince, and the little angel loved it so much that she carried it always in her hand, kissing it.

One evening the news ran through the country that the young king had defeated his enemy and was hurrying to the capital. The news proved true — already the cloud of dust raised by the soldiers' horses could be seen. The princesses asked their beautiful new sister to come with them to the room next to the one where her coffin lay beneath the bed, to peek through and watch.

The prince had scarcely leapt from his horse — he had not even greeted his father — when the first thing he did was open his locked room and begin to weep aloud. Gently he took the coffin from under the bed and carefully lifted it onto the bed. Weeping, he opened the lid — but in the coffin he found only a hairpin. Like a man struck by the evil eye, he rushed out of the room, leaving coffin and door open, shouting: what unholy hand has stolen my angel?

Smiling before him stood the angel for whom he had wept so much. The young man gave her as many kisses as would fit, took his bride — whom God had given him — to his father, and told how he had found the beautiful corpse on the back of a stag. The girl too told her whole life. The princesses told and confessed that they had broken into their brother's room and how they had brought his beloved to life.

The old king was drunk with joy. That very day he sent for a priest and held a great wedding. The two young people lived happily — God had joined them together. The fairy-beautiful queen told her husband that she was being pursued, and that as long as her mother and the female devil lived, she could not be at peace.

Fear nothing, my heart's angel, said the young king. Here neither human nor diabolical power can harm you. God, it seems, loves you, and protects you against the wicked.

The young queen was devout and believed her husband's true words, for she thought the same way.

During this time nearly half a year passed. The Beautiful Lady of the World was happy. Dust had settled on her mirror. It had not even occurred to her that her daughter might be alive. But wishing to repeat her old amusement, she dusted off her mirror and, pressing it to her breast, asked: is there a more beautiful living creature than I on the face of the earth? The mirror answered: you too are very beautiful, but your daughter is seventy-seven thousand times more beautiful than you.

The Beautiful Lady of the World fainted so completely at the mirror's answer that they had to sprinkle her with water for two hours before she awoke. Sick, she went to the witch and begged her in God's name to save her once and for all from that accursed daughter — otherwise she would kill herself. The witch assured her she would do everything in her power.

Within eight months the young prince had to go to war again. He left his dear beautiful wife reluctantly, for she was in a blessed state — she was expecting. The king had to go. He went. He comforted his wife, who wept bitterly, saying he would be home soon. But she wept very hard. The young king ordered that as soon as his wife was delivered, a loyal servant should immediately bring him the news by letter. Shortly after his departure, God blessed the young queen with two gorgeous golden-haired boys. Great was the joy in the household. The old king jumped about like a child. The princesses wrapped the children in purple and silk and showed them to everyone as wondrous beauties. The old king wrote the joyful news, gave it to a loyal soldier, and commanded him that under no circumstances should he stop anywhere. The old soldier swore on his moustache that until he reached the young king, he would never even rest.

While the angels rejoiced, the devil was plotting evil. The old witch hid a flask of brandy under her belt and hurried to the road where the letter-bearing soldier had to pass. She pitched a little tent of tarred canvas by the roadside and sat waiting for guests with her brandy before her. She waited long — no one came. Suddenly a great cloud gathered. The old crone began to rejoice. As soon as the downpour broke loose, the witch saw an old soldier running from the rain. As he was about to run past her tent, the wicked one called out that he should sit in her tent until the rain stopped. The soldier, afraid of the thunder, sat down and fell to thinking. The woman set a good portion before him. The soldier gulped it down — then another, which he poured down too. There was sleeping powder in the brandy. The soldier slept like a log. The old woman searched his pack for the letter, and imitating the old king's handwriting perfectly, wrote that great sorrow had come to their house — his wife had given birth to two puppy dogs. She sealed the writing, woke the soldier, and he ran on, not stopping until he reached the camp.

The young king was greatly saddened by his father's letter, but in his reply he wrote that whatever kind of children his wife had borne, until he came home himself, they should not be harmed — they should be regarded as his children. He commanded the letter-bearer to stop nowhere and hurry with the reply. But the old soldier remembered the good brandy and stopped in again, drinking his fill. Again there was sleeping powder in the drink. The letter-bearer fell asleep again, and while he slept the witch stole the letter, and imitating the young king's hand, wrote to the old king that his wife and children should be killed, for he considered a woman who bore two children at once to be a loose woman. The old king was astonished by his son's letter. He said nothing to anyone. In the dead of night he summoned the old soldier, put his daughter-in-law in a black coach, and placed the old soldier on the coach-box, commanding him to strike the woman and both children dead in the middle of the forest. The coach stopped in the middle of the forest. Weeping, the old soldier opened the coach door, drew his stick from the seat, and asked the young queen to step down. She stepped down, holding her two children in her arms. Three times the soldier tried to raise the stick, but he could not — he had grown so weak from sorrow. The queen begged him not to kill her. She would go away from the eyes of men, so that no one would ever see her.

The old soldier let the sorrowful woman go. With her two children she withdrew into a hollow tree. In the forest she lived on roots and wild fruits.

When the soldier returned home, the old king asked whether he had truly killed the young queen, for he would not like to grieve his son, who was coming home from the war the next day. The soldier swore on oath that he had killed her and the children too, and had thrown their bodies in the water.

The young king arrived home sadly, afraid to see his unfortunate wife and her ugly-faced children. The old king had left on the table the letter his son had supposedly written to him. The young king picked it up and read it with astonishment. This, he said, looks like my own handwriting — but I did not write it. Some devil must have written it. He pulled from his pocket his father's letter and handed it over. The old king was horrified at the terrible lie that some devil had written in his own hand. No, dear son! said the old father, weeping — that is not what I wrote to you. I wrote that two golden-haired sons had been born to you.

And I, said the young king, replied that whatever my wife's offspring might be, nothing should happen to them until I arrived in our country. Where is my wife? Where are my golden-haired children?

I, my son, said the old king, did as you commanded — I had them taken to the forest and killed. The court chaplain threw their bodies in the water. The old soldier, listening at the doorway to the tearful talk of the two kings, went unbidden into the palace and said: I could not bring my soul to destroy God's most beautiful creation, my lord king. I let her go into the forest, and she went away weeping. If the wild beasts have not eaten them, they are alive still.

The young king did not eat a single bite of supper. He saddled his horse with his whole court. For three days and three nights they rode the forest through and through. On the fourth midnight he heard a child crying in a hollow tree — a cry that rang as sweetly as the nightingale's song. The young king leapt from his horse and found his gorgeous wife, whose beauty had only grown, and found his children, who played merrily in their mother's arms. With music playing he brought his recovered household home and proclaimed a festival of joy throughout his kingdom. Again the beautiful woman mentioned, trembling, that as long as her mother and the female devil lived, she could not live in peace. When the young king made arrangements to have the old crone captured, the old soldier led on a long tether a terrible creature overgrown with thorns, with a great horn in the middle of its forehead. The young queen recognized the old witch, who had been searching the forest for her, intending to kill her and her children.

The young queen led the old witch into a secret chamber and asked her: why had she persecuted her all her life? Because, said the old crone, I was your grandfather's daughter. I was your mother's sister. But your grandmother cast me into the water when I was still a suckling babe. A devil was passing by the water, and that devil raised me. I egged your mother on because I thought she would go mad with grief if there were a more beautiful creature than she — but God guarded you. Your mother did not go mad until I gave her the smallpox — her face became all pits. The mirror mocks her always now. She wanders the world, children throw stones at her, and she forever weeps and asks after you. The young queen told her husband all this. He had a rope knotted around the old crone's neck, had her hanged from a tree, had a fire of brimstone built beneath her. When the spirit had left the wicked one, he had a horse tied to each of her hands and feet, and had her body torn into four pieces, which he sent to the four quarters of the world, so that the other witches might learn from her example.

The disfigured Beautiful Lady of the World eventually arrived where the most beautiful queen lived. Her daughter mourned her, kept her in a fine room, and showed her little grandchildren through the glass door every day. The mad woman wept and suffered so long that one day she fell from the palace window, broke her neck, and died. The young king loved his gorgeously beautiful wife as the dove loves its mate — he listened even to her dreams, smoothed her pillow, shielded her even from the blowing wind. The two golden-haired little boys grew into mighty warriors. The two golden-haired grandsons carried the old king in their arms to the crypt. The much-tried young couple live to this day — if they have not died.

Colophon

This folk tale, "A világ szép asszonya" (The Beautiful Lady of the World), is the first of the Mondák (folk tales and legends) in Volume 3 of János Erdélyi's Népdalok és mondák (Folk Songs and Tales), published in Pest by the Kisfaludy Society in 1848. It is a Hungarian variant of the "Snow White" tale type (ATU 709), collected independently from Hungarian oral tradition at approximately the same time the Brothers Grimm were publishing their variants — yet distinct in every particular.

Source text: Project Gutenberg EBook #39649 (Hungarian, public domain). Translated from Hungarian for the Good Work Library by the New Tianmu Anglican Church, 2026.

🌲

Source Text: A világ szép asszonya — Népdalok és mondák, 3. kötet, Mondák 1.

Hungarian source text from János Erdélyi (ed.), Népdalok és mondák (3. kötet), Pest: Kisfaludy Társaság, 1848. Project Gutenberg EBook #39649. Presented here for reference, study, and verification alongside the English translation above.

Ázsia legszebb földén, hol Ádám és Éva lakhattak, hol minden állat, még a tehén is vadon él, a gabona vadon nő, a kenyér fán terem, élt egy gyönyörű leány, kinek palotája egy nagyon de nagyon szép völgy felett egy kis dombocskára volt építve, honnan az egész világot be lehete látni. Ugyan azon országban élt egy ifju király, ki elhatározta hogy addig meg nem házasodik, mig a legszebb asszonyt vagy leányt fel nem találja. – A szép kisasszony csak két szobaleányával és öreg apjával lakott. – Az ifjú király a legszebb gavallérok közt élt és mulatozott.

Egyszer az ifjú királynak eszébe jut, hogy jó lenne neki megházasodni. – Felszólította tehát gavallér barátait: mennének el széles országába, s menjenek mind addig, mig a legszebb leányt fel nem találják. – Azzal ne gondoljanak semmit, hogy a leány szegény-e vagy gazdag, csak hogy legszebb legyen. – Mindenik szálljon meg abban a városban, mellyikben azt a leányt megtalálja, a mellyik neki legszebbnek látszik, és onnan irjanak neki levelet, hogy ő osztán mindenüvé elmenvén, a sok szép közül a legszebbiket válaszsza ki, a mellyik neki leginkább tetszik. Egy esztendő alatt mind a hetvenhét barátjától levelet kapott, még pedig mind a hetvenhéttől egy helyről, onnan, hol egy igen szép völgy felett egy kis dombocskán egy arany palota látszik, melly palotában egy kisasszony, két szoba leány és egy szép öreg ember lakik, melly palotának négy ablakából az egész világra be lehet látni.

A királyfi nagy násznéppel indult a világ legszebb leányához. – Ott találta hetvenhét barátját, kik mind szerelemhideglelésben sínlődtek, s a palota pagyimentomán, selyem fűnek a szalmáján, mind egy szálig sóban feküdtek.

Mihelyt a gyönyörüséges leányt meglátta az ifju király, elkiáltotta magát: téged teremtett nekem az isten, te az enyim, én a tied, egy sirban akarok nyugodni veled. –

A kisasszony is erősen belé szeretett a szép királyfiba, egy szót sem birt hozzá szólani szerelmetességében; csak megölelte sugár derekát, s atyjához vezette. – Öreg atyja sirt örömében, hogy valahára akadt ember, kit az ő leánya szeret, ki eddig minden férfiút rútnak talált. Rövidesen túlestek kézfogón és esketésen. – A király szép felesége kivánatára, a szép helyre jött lakni, mellynél szebbet az egész világon nem találni.

Volt a palota mellett egy föld kunyhó is, mellyben egy öreg boszorkány lakott, ki a kisasszonynak minden titkát tudta, ki a kisasszonynak, mikor kellett, tanácsot adott, ki a kisasszony szépségét az egész világnak eldicsérte, s a hetvenhét gavallért az egész világról a palotába gyüjtötte. Ez a lakodalom estvéjén a világ szép kisasszonyához ment, dicsérte a királyt, annak szépségét és gazdagságát s mikor már vagy két óráig dicsérte, egy nagyot sohajtott.

A szép kisasszony kérdte, miért busúl, ha az ő férjét olly szépnek, gazdagnak és deréknek mondja. Csak azért világ szép asszonya, gyönyörűséges királyném, hogy ha ti sokáig együtt éltek, úgy te nem fogsz legszebb lenni a világon; mert te is igen szép vagy, férjed is legszebb a férfiak közt, ha nektek leányotok talál születni, az szebb lesz náladnál, szebb lesz a hajnalcsillagnál. – Ezért szomorkodom én, világ szép asszonya!

Igazságod van, jó néni! én tanácsodat követem, mit mondasz? – mondj akármit, én megcselekszem, csak hogy én maradjak legszebb asszony e világon. Ezt mondta a szép kisasszony a vén boszorkánynak.

Adok én neked egy csomó pamutot; mikor férjed melléd fekszik, tedd ajakadra a pamutot, de vigyázz, hogy meg ne nedvesítsd, mert méreg lesz rajta, ha férjed a tánczból izzadtan megy hozzád s megcsókol, egyszerre szörnyü halált fog halni.

A kisasszony azt tette, mit a boszorkány mondott, s az ifjú király már reggel halva találtatott. A méreg ollyan volt, hogy nem lehetett a doktoroknak kitudni sehogy se, mitől halhatott meg a király.

A menyasszony özvegyen maradt, ismét szobaleányaival és öreg apjával lakott, megesküdött, hogy soha senkihez férjhez nem megyen, nem is ment.

Mégis hogy hogy nem? mi isten csudájából? egynéhány hónap mulva azt veszi ő észre, hogy másod magával van; lefut a vén boszorkányhoz, hogy mi tevő legyen?

A boszorkány egy tükröt adott neki, s azt tanácsolta: ettől a tükörtől minden reggel kérdd meg, van-e te nálad szebb asszony, mig ez azt mondja: nincs, még sokáig nem is lesz, addig nyugodt lehetsz, ha pedig azt mondja, hogy van, vagy lesz, azon majd segítek én.

Örömmel kapta el a világ szép asszonya a tükröt a boszorkánytól, s alig ért be öltöző szobájába, alig tette le a kis tükröt az ablak párkányra, mindjárt azt kérdezte a kis tükörtől: ugyan édes kis tükröm, van-e nálamnál szebb asszony a világon? A tükör azt mondta: nincs még, de nem sokára lesz, ki kétszerte szebb lesz mint te.

Szinte megháborodott bújában a szép asszony, s megmondta a boszorkánynak, mit mondott neki a tükör.

Sebaj! mondta a vén banya; hadd szülessék meg, majd elteszszük láb alól.

A világ szép asszonya lebetegedett. – Lett egy gyönyörüséges kis leánya, kire rosz szemmel vétek volt nézni. – Meg se nézte a rosz asszony az isten legszebb csudáját, tükrét kapta elő, s attól kérdezősködött: ugyan édes szép kis tükröm, van-e szebb teremtése az istennek nálamnál? A tükör azt mondta: te is igen szép vagy, de kis leányod hétszerte szebb.

Alig gyógyult fel a beteg ágyból, tüstént a vén banyával tanácskozott, ki midőn a gyermeket kezébe vette, felkiáltott, hogy még illyen gyönyörü teremtést soha nem látott, de mikor már a szép kis leány nézésében eléggé gyönyörködött, annak szeme közé köpött, betakarta képét, s figyelmeztette a szép asszonyt, hogy tekintsen a gyermekre akkor, mikor ő azt három óra mulva kibontja, el fog rajta csudálkozni, millyen ocsmánynyá válik gyönyörű gyermeke.

Nyughatatlan volt a szép asszony, s kérdte a vén banyát, szabad-e neki a tükörtől kérdezősködni? Óh szabad, mondá a boszorkány, tudom, hogy te vagy már eddig is legszebb a világon.

A tükör azt mondta: te is szép vagy, de leányod hetvenhétszerte szebb, mint te. Majd a méreg ette meg a szép asszonyt, de a vén banya csak mosolygott, bizva ezer mesterségében. A három óra eltelt, a kis leányt a takaróból kibontották. – A boszorkány elájult mérgében, mert a kis leány nem hétszer, hanem hetvenhétszer lett szép attól, mitől más gyermekek rút csudákká ocsmányultak. – Mikor ájultából fölébredett, azt tanácsolta a szép asszonynak, hogy azt meg kell öletni; mert azon az ördög hatalma nem fog. A szép asszony öreg apja látva leánya gyalázatát, hogy az megesett, szörnyü halált halt. A szép asszony csaknem halállal emésztette meg apja kimulását. Hogy szomorúságát felejthesse, meghagyta leányát tizenhárom esztendeig életben; de a kis leány minden napon szebb lett. Nem állhatta tovább az asszony a dicsőséget, oda adta a vén banyának, hogy ölje meg. Kapott a boszorkány a konczon, elvitte azt egy rengeteg erdőbe, ott midőn kezeit összekötözte szalma kötéllel, fejére szalma koszorút font, derekára szalma övet készített, hogy azokat meggyújtván, tüzzel emészsze föl az isten legszebb remekét, nagy kiabálás támadt az erdőben, s olly sebességgel rohant a vén boszorkány és szép leány felé tizenkét zsivány, mint a madár. – Egy közűlök megragadja a leányt, másik főbe kollintja, s jól megöklözi a vén banyát. A boszorkány halottnak tette magát; a zsiványok ott hagyták fekve a gonosz lelküt, a szép leányt pedig, ki a rémülés miatt elájult, gondosan vitték ölükben. Fél óra mulva felébredt a vén boszorkány, s inalt a vár felé, mellyben a világ szép asszonya lakott. – No királyné! ne kérdezd többé tükrödet, magad vagy a legszebb teremtés e világon, földben nyugszik gyönyörü leányod. – A szép asszony ugrált örömében, s megcsókolta az ocsmány boszorkányt. –

A szép kis leány midőn ájultából fölébredt, egy csinos kis házban, tiszta ágyban találta magát, ágyát tizenkét ember állta körül, kik suttogva dicsérték szépségét, millyet még ember fia soha nem látott. Jámboran nézett a rábámuló nagy bajuszú férfiakra az ártatlan, fölkelt lágy fekvő helyéről, s köszönte a jó embereknek, hogy őt azon borzasztó asszony kezéből kiszabadították. Később kérdezte tőlük, hol van ő, mit akarnak vele? ha megakarják ölni, ne késsenek, ő örömest hal meg, csak ne azon irtóztató boszorkány ölje el, a a ki őt meg akará égetni.

A tolvajok közt egyik sem birt szólani, annyira elérzékenyítette szivöket azon édes beszéd, millyet még ők emberajakról soha nem halottak, s azon jámbor tekintet, melly a vad bikát is megszelídítené. Végre egy csinosan öltözött zsivány megszólalt: te gyönyörü teremtése az istennek! jó szivü, rosz erkölcsü emberek között, tizenkét zsivány közt vagy; megszabadítottunk egy undok csuda kezéből, kit én agyon ütöttem, s úgy hiszem meg is öltem, – megölni a világért sem akarunk, sőt az egész világgal harczba állanánk érted. – Légy a mi házunk ékessége, a mi szemünknek gyönyörüsége, mi szemednek szádnak tetszik, elhozzuk akárhonnan, hol csak ember jár; – légy a mi leányunk, mi neked leszünk mindened, atyáid, bátyáid, testvéreid, őrizőid, s mikor parancsolod, katonáid. – A leányka mosolygott, örült, a zsiványok közt több boldogságot talált, mint édes anyja palotájában, mindeniknek megfogá kezét, magát mindeniknek oltalmába ajánlá, s főzéshez fogott. A zsiványok közt a legöregebbik egyet kiáltott, és három fehér ruhába öltözött erős leány jött elő egy barlangból, kiknek megparancsolta, hogy az ő királynéjoknak parancsolatját egyszerre teljesítsék, mert ha ellenök csak egy szót panaszkodik is, disznóhalállal halnak meg. – A kisasszony a három leányhoz is szivességgel beszélt, s őket társainak nevezte.

Vigan mentek a zsiványok fosztogatni az országút szélére, s daloltak, fütyöltek örömükben, hogy az ő házuknak és társaságuknak e világon legszebb királynéja van.

A világ szép asszonya szinte megunta magát, senkitől nem hallotta már magát dicsértetni rég óta, unalmában elővette tükrét, s hozzá így szóla: édes szép kis tükröm! van-e nálamnál a föld kerekségén szebb teremtés? A kis tükör így felelt: te is igen szép vagy, de a leányod ezerszerte szebb!

Egy kicsibe mult, hogy a világ szép asszonyát a rosz ki nem törte ijedtében és mérgében, hiszen ő nem is tudta gyanítani, hogy az ő átkozott leánya élne; s mint a kinek az esze elment, úgy futott a boszorkányhoz panaszra: mit mondott néki a tükör.

A boszorkány azonnal utnak indult, czigány asszony képében, elérkezett az udvar kerítéséhez hol a szép kisasszony lakott. Az udvar virágokkal, nagy rózsákkal volt beültetve, a virágágyak közt gyönyörű királynéi ruhában sétált a kisasszony, kit midőn a banya meglátott, csaknem meghasadt a szive, mert még ollyan szépséget, mint a millyen a kisasszony, gondolni sem birt. Felkullogott az udvarra a virágágyak közé; látá, hogy a szép kisasszony ujja teliden tele van a legdrágább gyémántos gyürükkel. Megcsókolta a kisasszony gyönyörü kezét, s kérte, hogy engedné meg neki, hadd húzzon ujjára egy gyürüt, mellynél drágább egy sincs ujjain. A kisasszony megengedte, s az ujjára húzott gyűrüt meg is köszönte. De midőn a házba bement, egyszerre összerogyott, mint a ki meghalt.

A boszorkány haza futott, megvitte a jó hirt a szép királynénak, ki a tükörtől tüstént kérdezte, van-e ő nálánál szebb élő asszony e kerek ég alatt? A tükör azt mondta: nincs. – Örült, majd megőrült örömében a szép asszony, hogy ismét ő a legszebb, s a boszorkánynak egy marok aranyat adott.

Délre haza szállingóztak a zsiványok a rablásból, hát majd fává lettek, mikor látták, hogy az ő udvaruk s házuk dicsekvése halva fekszik. – Jajszóval siratták mindnyájan a szép halottat. Fenyegetve kérdezik a leányokat: mondanák ki, mit csináltak vele; de azok legkeservesebben siratták a jó teremtést, szólani sem tudtak, csak annyit mondott egy, hogy egy czigány asszonynyal beszélgetett egy darabig, s mihelyt az elment, egyszerre leesett lábáról. Sok sirás után kiteríteni készültek imádott királynéjokat, lábbeliét leoldották, hogy szebbet vonjanak gyönyörű lábaira, gyürűit vonogatták le, hogy azokat kitisztogatva tegyék ismét vissza ujjaira. – A mint kisujjáról legutoljára egy legszebb gyürüt levont a zsivány, a kisasszony felült s szépen mosolygott, mondta hogy igen jól aludt, szépeket álmodott; de ha azt a gyürűt le nem huzták volna ujjáról, mellyet ma egy czigány asszony vont rá, soha fel nem fogott volna ébredni. A zsiványok a gyilkos gyürűt fokosaik fokával porrá törték, s megkérték gyöngy királynéjokat, hogy rajtok kivül senkivel ne beszéljen, mert a többi emberek gonoszak, irigykednek a szépségre, de ők imádják.

Jól ebédelve, nyugodtan és dalolva mentek a zsiványok napi munkájukra, s egy pár hétig semmi sem történt a szép kisasszonyon, de két hét mulva ismét megunta magát a világ szép asszonya, s kérdezte tükrétöl: van-e az élők közt e földön ő nála szebb asszony? A tükör azt mondta: te is igen szép vagy, de leányod még ezerszerte szebb. – A haját tépte mérgében a világ szép asszonya, s ment panaszra a boszorkányhoz, hogy leánya ismét él. – A boszorkány utra kelt. A virágágyak közt találta a szép kisasszonyt. – Zsidó asszony formát vett most magára a boszorkány, csudálkozva dicsérte az aranyos, gyémántos tűket, mellyekkel kezkenője össze volt akasztva, s kérte a kisasszonyt engedné meg neki, hadd szúrjon ő is egyet emlékül azon tűk közé, mellyek kebelén ragyognak. Mind azon tűk közt legszebb volt az, mit a zsidó asszony képü boszorkány dugott a kisasszony kebelébe. – A kisasszony megköszönte az emlékajándékot és sietett főzni. De a ház közepén nagyot sikoltva összerogyott, meghalt. –

Volt a világ szép asszonyának öröme, mikor a boszorkány vigan jött haza a munkáról, s a tükör is bizonyította, hogy a leány nem él többé.

A zsiványok jó előre örűltek, hogy ismét megláthatják a gyönyörü leányt, kit a napok fogyta mindig szebbé szebbé tesz; de midőn a három szolgálót jajszóval hallották sirni, minden kedvök elveszett, sirtak ők is, mikor a gyönyörü halottat meglátták, mintha apjok, anyjok a terítőn fekünnék. Sirdogálva hordták be hárman a terítő deszkákat, mig a többi a leányt vetkeztette és mosogatta. A mint a tűket szedik ki felé kendőjéből, megtalálnak azok közt egy gyönyörü ragyogásut, hozzá kap a szép tűhöz kettő is, hogy azt majd ő dugja a szépen felöltöztetendő kisasszony mellére, de a szüz királyné fölkelt, s megbeszélte, hogy mostani halálát egy zsidó asszony okozta. A zsiványok a melltűt öt ölnyire ásták be a földbe, hogy valahogy elő ne keríthesse valami gonosz lélek.

Nincs nyughatatlanabb teremtése istennek az asszonynál; az is baj neki ha szép, az is, ha nem. – Ha szép azt szeretné, hogy azt neki valaki mindig mondaná; ha nem szép, szeretne szép lenni. A világ szép asszonyát megint körülfogta a gonosz lélek, megint kérdezősködött a tükörtől: van-e ő nála az élők közt szebb teremtés? A tükör leányát szebbnek mondta.

Már most mindennek elmondta dühösségében a vén boszorkányt, s fenyegette, hogy ha leányát igazán meg nem öli, megmondja a világnak, hogy minden roszra ő vitte; ő ölette meg vele gyönyörü férjét, ő adta a gonosz tükröt, melly miatt meg se halhat nyugodtan.

A banya semmit sem szólott, csak nagy dirrel durral elment. – Szép leánynyá vált. Bement egyenesen a házba, mellyben a kisasszony öltözött, azt hazudta, hogy őt a zsiványok fogadták meg, hogy ő öltöztesse mindig, mert valami czigány meg zsidó asszony már kétszer megölte, s azt mondta, hogy a zsiványok azt is parancsolták, hogy ő az öltöztetésen kivül soha semmit ne csináljon. Az ártatlan lélek elhitte, mit az ördög beszélt, kibontatta haját az álnokkal, megfésültette, s ismét befonatta a legújabb divat szerint, hányta tekerte, a hajtűket helyökre rakta; de egyet ő is hozott magával, és azt úgy a haj közé rejtette, hogy az egy cseppet se látszott ki onnan. Kikéredzkedett egy pillantásnyi időre az új szobaleány: de örökre oda veszett; a kisasszony pedig hoszas zokogás és keserves sirás között meghalt.

Sirva végezték körülte a férfiak és leányok szolgálatjukat, gyürűit, melltűit, hajtűit mind kiszedegették, ruhájának még a ránczait is mind szétbontogatták, de a kisasszonyt föl nem költhették.

Most már igazán örült a világ szép asszonya; mert három négy napig mindig kérdezgette a tükröt, s az mindig kedve szerint felelt.

Sirtak, jajgattak a zsiványok, az étel sem esett jól egynek sem. – Egyik azt tanácsolta: ne temessék el, igy halva járjanak terítőjéhez imádkozni, mások azt mondták: kár lenne a földnek illyen szép testet megemészteni, némellyek szivök fájdalmáról panaszkodtak, s azt mondták, hogy az ő szivök megreped, ha illy szépséget kell sokáig halottan nézniök. – Csináltattak tehát neki vert aranyból gyönyörű koporsót, betakarták biborba, patyolatba; fogtak egy jávor szarvast, a koporsót annak szarva közé tették, hogy igy a földbe ne rothadjon el a drága test. – A jávor szarvas csendesen hordta a drága koporsót, hogy valahogy szarva közül és hátáról le ne essék. Mikor Persia országban járt, a persa király huszonhárom éves fia épen vadászni ment egyes egyedül. – Meglátja a jávor szarvast és szarva közt a pompás arany koporsót; kivett a táskájából egy font czukrot, mind megétette a szarvassal, a koporsót levette róla. – Reszketve bontotta fel az arany koporsót a persa király fia. – Midőn kibontja a patyolatot, meglát egy halottat, millyen még neki a képzeletében sem volt soha, költögeti, csókolgatja, letérdepel melléje. – Kéri az istent támassza fel neki; de az mégis halva fekszik. – Elviszem, – mond végre zokogva – szobámba; ez régi halott, még sem szagos; halva is szebb ez, mint Persia leányai élve.

Sötét estve ment haza a királyfi, s köpönyege alatt vitte az arany koporsót. Sokáig siratta halottját, s vacsorálni ment. – A király aggodalmasan nézett fia szeme közé, nem merte tőle kérdezni bajának okát. Éjjelre mindig elzárkozott, s miután halott kedvesét keservesen megsiratgatta, elaludt, éjjel ha fölébredett, ismét sirt.

A királyfinak volt három leány testvére is. – Igen jó leányok voltak, nagyon szerették testvéröket. Leskődtek a kulcslyukon estvénként, de semmit nem láthattak, csak bátyjok zokogását hallották, és ez nekiek nagyon nehezen esett.

A persa királynak a szomszéd ország királya hadat izent; – már az öreg király nagyon idős volt. – Fiát szólította fel, hogy menne el helyette, meggyőzni az ellenséget. Szivesen igérkezett a derék fiu, pedig lelkét nagy bánat gyötörte, hogy szép halottját itt kell hagynia; de tudván, hogy háború után azt ismét láthatja és sirathatja, két álló óraig szobájába zárkozva sirdogálván, s halottját végig hoszig csókolgatván, szobáját bezárta, a kulcsot tarsolyába tette, apjától elbucsúzott, s ment a háborúba. A jó királyleányok alig várhatták, hogy bátyjok kimenjen a határból seregével, minden kulcsot összeszedtek a vár lakatosánál, s addig addig próbálták testvérök szobáját nyitogatni, mig utoljára egygyel csakugyan kinyilt. Minden cselédet lehajtottak azon contignatiúról, mellyen a zárt szoba volt, s magok hárman abba bementek. Felkutattak mindent, kaszlit, almáriomot, még az ágyat is széjjelbontották! Mikor az ágydeszkát kiszedték, meglátják ragyogni az arany koporsót, hirtelen föltették azt az asztalra, megtalálták az alvó angyalt, s mind a hárman megcsókolták. De midőn látták, hogy nem lehet fölkelteni, mind a hárman keservesen siratták, dörgölték, balzsamot tartogattak orra alá; semmire se mehettek. Azután vizsgálgatták öltözetét, az különb volt az övéknél, gyürűit, melltűit kiszedegették, meg felöltöztették mint valami szép bábot, a legkisebbik fésüt és illatos hajkenőcsöt hozott, hogy haját rendbe szedje a kedves halottnak. A hajtűket kiszedték, rendbe rakták, hogy ismét visszaduggathassák oda, a hol voltak. Fürtökre szedték arany hajszálait, 's úgy kezdék fésülgetni, s mindenik fürtöt egy egy hajtűvel ékesítettek fel; mikor a nyakcsigánál fésülték a halott haját, a fésü megakadt, nézik, mitől nem akar a selyemszálu arany fürt bomlani, hát egyik arany hajtű volt az akadály; azt nagy vigyázattal kiveszi a haj közül a legnagyobbik királyleány, – s ekkor a szépséges leánynak felnyilik a szeme, ajka elmosolyodik, s mint a ki régi álmából ébred föl, egy kicsit nyújtózva felül, s a koporsóból kiszáll. Nem ijedtek meg a leányok tőle, hisz a ki halottan olly szép, elevenen sokkal szebb. – Befutott a legkisebbik az öreg királyhoz, megmondta nekik, mit tettek, miért sirt az ő bátyjok, és hogy ők millyen szerencsések! Sirt örömében az öreg király; futott leánya után, s mikor a szépséges gyermeket meglátta, igy kiáltott neki: te lészesz fiam felesége, unokáim anyja! s ekkor az megölelte, megcsókolta, szobájába hivta leányaival együtt. Éneklő madarakat hozatott, hogy azok gyönyörködtessék kedves kis új leányát. Kérdezősködött az öreg király arról, mi módon jött ismeretségbe fiával, hol találkozott vele legelőször; de erről a szép kisasszony semmit nem tudott, hanem elbeszélte a mit tudott, hogy neki két ellensége van, kik őt előbb utóbb meg fogják ölni, el fogják veszteni, azt is megmondta, hogy ő tolvajok közt is élt, hogy azoknak kezébe őt egy vén boszorkány adta, ki őt halálig fogja üldözni.

Az öreg király megbiztatta, hogy senkitől ne féljen, legyen nyugodt, ide sem anyja, sem a boszorkány be nem juthat; mert a persa bölcsek megtudják választani a rosz lelkeket a jóktól.

A kis leány nyugodt volt, evett, ivott a király leányaival, a királyfiról kérdezősködött, kérdezte szép-e vagy rút, mert akár szép, akár rút, ha elvesz, én hozzá megyek. A kisasszonyok lehozták a királyfi lefestett képét, s azt a kis angyal annyira megszerette, hogy mindig kezébe hordozgatta, csókolgatta.

Egy estve az a hir futotta el az országot, hogy az ifju király meggyőzte ellenségét, s jön sietve lakó városába. A hir igaz lett, már látszott a porfelleg, mellyet a katonák lovai vertek. A királykisasszonyok arra kérték szép új testvéröket, hogy menne el velök annak a szobának a szomszédjába leskelődni, mellyben az ő koporsója az ágy alatt van.

Alig ugrott le a királyfi lováról, apjának még nem is köszönt, legelőbb is bezárt szobáját nyitotta ki, s elkezdett hangosan sirni. Kivette csendesen a koporsót az ágy alól, s vigyázva az ágyra emelte. – Sirva nyitotta fel a fedelet; de a koporsóban csak egy hajtűt talált; mint a szemevert, rohant ki szobából; koporsót, ajtót nyitva hagyott; kiáltozott: mi istentelen kéz rabolta el az ő angyalát?

Mosolygva állott előtte az angyal, kiért ő annyit sirt, az ifjú csókot adott rá, a mennyi fért, bevitte mátkáját, kit neki az isten adott, atyjához, ott elbeszélte, hogy s mint találta a jávor szarvas hátán a szép halottat; a leány is elbeszélte egész életét, a leányok elmondták, megvallották, hogy ők bátyjok házát feltörték, s kedvesét miként hozták életre.

Örömében részeg volt az öreg király, még az napon papot hívatott, s nagy lakodalmat tartott. – Boldogul élt a két ifjú, kiket isten szerkesztett együvé. – A tündér szépségü királyné megmondta férjének, hogy üldözik, s mig anyja él, ő addig nyugodt nem lehet.

Ne félj semmit, szivem angyala, mondta az ifju király, itt sem emberi, sem ördögi erő nem árthat neked; isten pedig mindnyájunkkal szabad. – Ő téged, úgy látszik szeret, s a gonoszok ellen oltalmaz.

Vallásos volt az ifju királyné, s hitte férje igaz szavait, mert ő is igy gondolkozott.

Ez idő alatt szinte fél esztendő mult el. A világ szép asszonya boldog volt; tükrét a por is belepte; esze ágában sem volt, hogy leánya élne; de régi mulatságát ismételni kivánta, tükrét leporozta, s kebléhez szorítva kérdte tőle: van-e szebb élő teremtés nálam a föld hátán? – A tükör válaszolt: te is igen szép vagy, de leányod hetvenhét ezerszer szebb nálad.

Ugy elájult a világ szép asszonya a tükör feleletére, hogy két óraig kellett vizzel locsolni, mig felébredett. – Betegen ment a boszorkányhoz, isten nevében kérte, mentse meg már valahára igazán őt azon átkozott leánytól: mert különben megöli magát. – A boszorkány biztatta, hogy a mi tőle tőlik, mindent megcselekszik.

Nyolcz hónap alatt az ifjú királyfinak ismét háborúba kellett menni. Nehezen hagyta el kedves szép feleségét, mert az szép reménységben, ha ki kell mondani, várandós volt. A királynak menni kellett. – Elment, feleségét, ki igen sirt, vigasztalta, hogy nem sokára haza jön; de az igen keservesen sirt. – Meghagyta az ifjú király, hogy mihelyt felesége megszabadul terhétől, azt neki egy hűséges szolgája által levélben egyszeriben adják tudtára. – Elmenetele után kevés idővel két gyönyörű arany haju fiúval áldotta meg az isten az ifjú királynét. Nagy volt az öröm a háznál. Az öreg király ugrált, mint a gyermek; a kisasszonyok a gyermekeket biborba, selyembe takargatták, s mint csudás szépségeket mindennek mutogatták. Az öreg király megirta az örömöt, egy hűséges katonájának általadta, s megparancsolta neki, hogy semmi szin alatt sehová bemenni ne merjen. – A vén katona bajúszára fogadta, hogy mig az ifjú királyhoz nem ér, soha meg sem pihen. –

Mig az angyalok örültek, az ördög fejét gonoszba törte, a vén boszorkány egy butykos pálinkát kötője alá rejt, siet azon utra, a hol a levélvivő katonának el kellett menni. Ő az útfélen egy kis sátort húzott szurkos lepedőkből, s pálinkáját maga eleibe téve várta a vendégeket. Sokáig várakozott, nem jött senki. Hirtelen egy nagy felleg kerekedik, a vén banya kezd örülni; alig indul meg szakadni a zápor, látja a boszorkány, hogy egy vén katona fut az eső elől. – A mint sátora előtt akar futni, rákiált a gonosz, hogy mig az eső eláll, üljön sátorába. A katona félve az ég dörgésétől, beült s gondolkozott, az asszony egy jó porcziót eleibe tett, a katona bekapta, – megint egyet, azt is leöntötte. A pálinkában álompor volt; a katona aludt mint egy bunda. – A vén asszony kikereste táskájából a levelet, s a vén király irását épenségesen utánozva, azt irta, hogy házukat nagy szomorúság érte, mert feleségének két kutyakölyke született; az irást lepecsételte, a katonát felköltötte, az futott, meg sem állott, mig a táborba nem ért.

Az ifjú király nagyon megszomorodott apja levelére, de válaszában mégis megirta, hogy feleségének akármillyen gyermeke született, mig ő haza nem megy, addig azt ne bántsák, nézzék úgy mint az ő gyermekét. – A levélvivőre ráparancsolt, hogy sehová be ne térjen, siessen a válaszszal. – De az öreg katonának eszébe jutott a jó pálinka, betért biz ő, s jól ivott. – Álompor volt ismét az italban; a levélvivő ismét elaludt, mig az aludt, a boszorkány a levelet kilopta, s a fiatal király irását utánozva, az öreg királynak azt irta, hogy feleségét gyermekeivel együtt ölesse meg, mert ő az ollyan asszonyt, a kinek egyszerre két gyermeke születik, rosz személynek tartja. Csudálkozott fia levelén az öreg király, nem szólott senkinek, az öreg katonát éjszakának idején magához hivatta, menyét fekete kocsiba ültette, a kocsi bakjára a vén katona ült, kinek meg volt parancsolva, hogy az erdő közepén mind az asszonyt mind a két gyermeket üsse főbe. Megállott az erdő közepén a kocsi, sirva nyitotta ki a vén katona a kocsiajtót, botját az ülésből kihúzta, kérte az ifjú királynét szálljon le, az leszállott két gyermekét karján tartva. Háromszor is próbálta a katona a botot felemelni, de nem birta, annyira elgyengült a szomoruság miatt. A királyné kérte, hogy ne ölje meg. Elmegy ő az emberek szeme elől, hogy soha senki ne lássa.

A vén katona elbocsátotta a szomorú asszonyt, ki két gyermekével egy fa odvába vonult. Az erdőben gyökerekkel és vad gyümölcsökkel élt.

Haza menvén a katona, kérdezte az öreg király, megölte-e igazán az ifju királynét, mert nem szeretné fiát megszomorítni vele, ki holnap haza jő a háborúból. A katona esküvel állította, hogy megölte gyermekestül együtt, s testöket a vizbe hányta.

Szomoruan érkezett haza az ifju király, félt látni szerencsétlen feleségét s undok képü gyermekeit. Az öreg király a levelet, mellyet fia neki irt, az asztalán felejtette, az ifju király fölvette és csudálkozva olvasta. – Ez – mondá – saját kezem irásának látszik, én ezt nem irtam, ezt valami ördög irhatta. Kiveszi zsebéből az atyja levelét, s átadja. – Az öreg király elrémül a borzasztó hazugságon, mit saját kezével irt valamellyik ördög. – Nem, édes fiam! mond sirva az öreg atyja, nem ezt irtam én neked; én azt irtam, hogy neked két arany haju fiad született.

Én meg – mond az ifju király – azt válaszoltam, hogy akármillyen is feleségem magzata, addig azzal semmi ne történjék, mig én országunkba nem érkezem. – Hol van feleségem, hol vannak arany haju gyermekeim?

Én, fiam, – mond az öreg király – a mint parancsoltad, úgy bántam velök, kivitettem az erdőbe, s megölettem, az udvari káplár testöket a vizre hányta. – A vén katona az ajtónyilásban hallgatta a sirva beszélő két király töprenkedését, hivatlanul a palotába ment, s azt mondta: nem vitt rá a lélek, uram király, hogy elveszessem az isten legszebb teremtését, elbocsátottam őt az erdőbe, és sirva elment; ha a vadak meg nem ették, még most is élnek.

Nem is vacsorált az ifju király egy falatot sem, lovat nyergelt udvarostul. Három nap és három éjszakán át keresztül mind untalan járta az erdőt összevissza. Negyedik éjfélben egy faoduban gyermeksirást hallott, melly olly szépen csengett, mint a fülmile éneke. – Leugrott lováról az ifju király, megtalálta gyönyörű feleségét, kinek szépsége még nőttön nőtt, megtalálta gyermekeit, kik az anya két karján vigan enyelegtek. – Muzsikaszónál vitte haza feltalált házanépét, s egész országában örömünnepet hirdetett. Ismét említette a szép asszony, még pedig reszketve, hogy mig az ő anyja és a nőstény ördög él, addig ő nyugodtan nem élhet. – Mikor az ifju király rendeléseket tett hogy a vén banyát elfogassa, egy iszonyu tövissel benőtt csudát vezetett a vén katona egy hoszú pányván maga mellett, mellynek homloka közepén egy nagy szaru volt. Az ifju királyné ráismert a vén boszorkányra, ki az erdőben épen őtet kereste, hogy gyermekestül együtt megölje.

Titkos szobába vezette az ifju királyné a vén boszorkányt, kikérdezte tőle: miért üldözte őt teljes világ életében? Azért – monda a vén banya, – mert nagy apádnak a leánya voltam én, anyádnak a testvére voltam én, de nagy anyád még szopós koromban a vizre vetett engemet, a viz mellett ment egy ördög, az nevelt fel engemet. – Anyádat azért hitegettem, hogy azt gondoltam, majd megbolondul bánatában, ha ő nála szebb teremtés van, de téged az isten őrzött, anyád meg nem bolondúlt mind addig, mig őt meg nem himlősítettem, orczája csupa gödör lett, a tükör mindig csúfolta őt, már most jár ország világ, a gyermekek hajigálják, ő pedig mindig utánad siránkozik. Az ifju királyné mindezt megmondta férjének; az a vén banya nyakára kötelet hurkoltatott, egy fára köttette, alá büdöskőből tüzet rakatott. Mikor a pára kiment a gonoszból, a két kezére és a két lábára egy egy lovat köttetett, s testét négy darabra szakasztatta, s elküldte a világ négy részére, hogy példáján a többi boszorkányok is tanuljanak.

Az elrutult „világ szép asszonya" oda is eljutott, hol a legszebb királyné lakott. – Leánya őt megsiratta, szép szobában tartotta, kis gyermekeit az üveg ajtón keresztül annak minden nap felmutatta. – Addig sirt és kinlódott a megbolondúlt asszony, hogy a palotaablakról egyszer lebukott, a nyaka kitört, és meghalt. – Az ifju király gyönyörű szép nejét úgy szerette, mint a galamb a párját; álmát is meghallgatta, helyét is megtörölte, a fuvó széltől is oltalmazta. – Az arany haju két kis fiuból hatalmas vitézek lettek. Az öreg királyt a két arany haju unoka vitte karjain a kriptába. – A sok nyomorúságot megpróbált ifju pár most is él, ha meg nem holt.

Source Colophon

Hungarian source text from János Erdélyi (ed.), Népdalok és mondák (Folk Songs and Tales), Volume 3, Pest: Kisfaludy Társaság, 1848. Digitised by Project Gutenberg (EBook #39649), produced from scanned images of public domain material from Google Books. Public domain.

🌲