From György Gaal's Népmesegyűjtemény, Volume I (1857)

György Gaal (1783–1855) was a Budapest-born bureaucrat who spent most of his working life in Vienna. From his post in the Austrian imperial administration, he collected Hungarian folk tales over two decades (c. 1822–1842) — not from written sources, but from the mouths of Hungarian soldiers and servants who carried the oral tradition of the Magyar countryside into the imperial capital. His collection of eighty tales, published posthumously by the distinguished editors Kazinczy Gábor and Toldy Ferenc across three volumes (1857–1860), is the earliest systematic collection of Hungarian folk narrative — the Magyar equivalent of the Grimms' Kinder- und Hausmärchen.

These tales preserve the oral tradition of the early nineteenth-century Hungarian peasantry: dragon-slayers and enchanted princes, deserting soldiers who outwit the Devil, faithful companions who sacrifice their children for friendship, witches who turn men to stone, and a world where God and Saint Peter walk the roads dispensing magic gifts to the deserving. The tales were dictated (tollba mondva — "spoken into the pen") or written down by the soldiers themselves "just as they had heard it at home among the people, and as they themselves were accustomed to telling it." This is the living voice of the Magyar folk, captured in the last generation before literacy transformed oral tradition.

No complete English translation of this collection has previously been published. The three tales presented here are translated directly from the Hungarian text as published in the 1857 Pest first edition.

I. World-Conquering Great Matthias

Világbiró Nagy Mátyás — ATU 516 (Faithful John). The prince who understands the language of birds, his parents' treachery, the faithful companion Szigeti, the combat with the Red Knight, the sword laid between the beds, the boiling grease, and the miraculous healing. The prophecy of the little bird is fulfilled.

Once upon a time there was a king in the world, whose name was World-Conquering Great Matthias, and he had a son, whom he christened after his own name, and had a poor learned man teach him seventy-seven languages. After three years had passed, the poor learned man brought the prince home to the king's court. His father, overjoyed that his son knew seventy-seven languages, gave a great feast, to which all manner of lords of the land were invited. The feast lasted many days, but at last came the day when the banquet ended. Some days later the prince went to his royal father's room, and in this room there was a beautifully singing little bird; as the prince entered, the little bird began to chatter, and the prince smiled; his father noticed this and very much wanted to know what his son could have understood from the little bird's chattering to make him smile; he asked therefore, what did the bird say? "Royal father, if I tell you, you will be grieved by it." The king urged his son so long that he told: "Nothing else, royal father, but that I shall become so great a lord that my royal father will hold the washing-basin and my royal mother the towel for me." — At this the king was greatly startled, and resolved within himself to dispatch his son from the world by some means. He told the queen everything he had heard from their son, from the little bird, and both agreed that it would indeed be best to do away with the boy. The queen advised: "One day let us go walking by the Danube with our son, and call him to the bank; I shall show him the fish leaping about in the water, and you push him in from behind." — On the third morning the king went out walking with his wife and child along the bank of the Danube; the queen called the boy right to the bank's edge to look at the fish; the child went over and was gazing in wonder when the king shoved him from behind; he fell into the Danube, and the water carried him away; and the king returned gladly to his palace.

Now the water of the Danube carried the prince four days and four nights into the midst of the seas. There in the midst of the seas lived a king named Gál, who always kept fishermen on the sea with three hundred boats, not only to fish, but also to catch whatever the water might bring. About this time King Gál looked out from his castle and saw something human-shaped floating on the sea; he called out to the fishermen at once to hurry toward whatever he saw the water bringing. So the fishermen went with the greatest haste and pulled the son of King World-Conquering Great Matthias from the water still alive. They brought him before King Gál at once, but he did not tell the true story of the misfortune that had befallen him, saying only that he had fallen from the bank while looking about; likewise, he did not reveal his royal origin. King Gál believed all this and took him on as a page. He served the king for a short time; once, as they talked of many things at table, King Gál brought up that he would soon be sending circulars to every part of the world, calling for a man clever enough to teach his three daughters seventy-seven languages; and that such a man might expect a worthy reward for his trouble. Hearing this, World-Conquering Great Matthias said to the king: "Gracious king, it would be a waste to send abroad for this; I will teach the three princesses seventy-seven languages within three years." — The king was greatly delighted and said: "If you carry this out perfectly, as you say, then one of my daughters shall be yours as a reward, and after my death you shall rule."

Now World-Conquering Great Matthias was no longer a page but the language-tutor of the three princesses. He instructed them, and within three years he taught them all seventy-seven languages. Then, by the king's promise, whichever of the three princesses he liked best, he chose as his betrothed; they veiled her for him at once, and the king was eager for the wedding to take place as soon as possible; but the prince would not agree, because he wanted to go out and prove himself for a year, and if he did not return by this day a year hence, they should no longer wait for him.

He set out on his way, and traveled many days. One evening at a crossroads he met another traveler and greeted him: "Good evening, countryman." — The other replied: "God give you good too." They asked each other, countryman, where they might be traveling; both had set out to seek service. Szigeti — that was the traveler's name — said he knew of a king who needed two servants, and so come with him. World-Conquering Great Matthias agreed. He traveled with Szigeti for some days; once Szigeti said to him: "What a handsome fellow you are, friend." — He replied: "You are far handsomer." So they praised each other, for they were so alike and so handsome that none in that age could match them. Once they took out a mirror and both looked into it, and recognized that one was the image of the other, in stature as in beauty. — They came to the king whose name was White King, who needed two servants; they announced themselves, that they sought service. The king summoned them both and hired them to his court, but since he could not tell them apart, he had each one's name embroidered on his back and his breast, so he could know which was which. Here too World-Conquering Great Matthias did not reveal that he was of royal blood. They served the king and were both in great favor, and he loved them dearly. Since World-Conquering Great Matthias spent more time in attendance on the king's only daughter than Szigeti did, the princess fell mortally in love and let him know that he should take her as wife, and after her father's death he would be king. But Prince World-Conquering Great Matthias, since he already had a veiled betrothed, did not offer himself, nor would he reveal why he would not take her as wife. The king too noticed that his daughter was so sad because she had fallen in love with World-Conquering Great Matthias; he did not want his daughter to pine away with sorrow, so he himself told World-Conquering Great Matthias to take his only daughter as wife. World-Conquering Great Matthias replied: "I thank Your Majesty for your kindness toward me, but I cannot do this, for King Gál's daughter is already pledged to me as my betrothed; but my friend Szigeti is as handsome as I and as worthy as I, so let him be the fortunate one." — The king told his daughter that World-Conquering Great Matthias could not and would not take her as wife because King Gál's daughter was pledged to him, but that Szigeti, who was as handsome and as worthy as he, was the one; so go to him, dear daughter. — The princess agreed. So Szigeti took the princess as wife, and the king appointed the day for the splendid wedding. The wedding began and continued amid great joy, and all were merry; when suddenly into the palace courtyard came the Red Knight, and sent up word to the king that if he did not put up a champion within nine hours, he would kill his entire court. The king was greatly frightened, for he had promised his daughter to this man on the condition that if the Red Knight won a certain war, he would give his daughter as the prize. Now the king wanted to silence the music, for he imagined the danger; if he did not give his daughter to the Red Knight, who would be bold and strong enough to stand against him? So the old king only wanted the merrymaking to end and the princess to be the Red Knight's. But World-Conquering Great Matthias noticed this and commanded: "Let the guests stay and the music play, and I will stand against the Red Knight." So the merriment continued; nine hours passed, and the Red Knight called out: "Present your champion, king, or else I shall pour out my wrath upon you and your court." World-Conquering Great Matthias called from the window: "Wait a little, Red Knight; I shall appear before you presently." He quickly dressed and went out to the courtyard; the Red Knight's cloak was already spread out; World-Conquering Great Matthias stood on one edge and the Red Knight on the other. The Red Knight began to curse first: "You would do better to guard vineyards than to stand against me." World-Conquering Great Matthias replied: "Experience will show who shall be the victor; I have done no harm to you, nor you to me." Then they shook hands and began the combat. Both sides fought valiantly; when World-Conquering Great Matthias's right hand grew tired, he took his sword in his left hand and gave the Red Knight such a stroke across the belly that his bowels spilled out at once. The surgeons who were present put his bowels back immediately and carried him to the hospital. The Red Knight did not die but recovered slowly. Great cries of joy followed World-Conquering Great Matthias's victory, and the princess drew a precious ring from her finger and gave it to him as a gift. Then they went up to the palace, and the merriment continued for many more days; then it too ended; it came to World-Conquering Great Matthias's mind that the time was drawing near when he must appear at King Gál's court if he wanted no other to snatch his betrothed from him; so the next morning he went to the White King and announced that he must go, for the year was due at this time; he named the day. The old king thanked him for the kind friendship he had shown, and Szigeti pledged himself to lifelong gratitude. So that World-Conquering Great Matthias should by no means be late, he ordered six horses harnessed to a carriage at once, and for three days and three nights they drove without stopping. Outside the city he got out and walked into King Gál's palace; they received him with joy, and he had come three days early. His betrothed was eager for them to wed as soon as possible, but World-Conquering Great Matthias asked that it happen in six weeks. During this time he amused himself with his betrothed, innocently and happily; the six weeks passed, the wedding began, they were married, and the feast was underway.

But the Red Knight had recovered from his wound and again sought vengeance on the White King. What was Szigeti to do? He thought he must lose his kingdom and his dear wife, so he told the Red Knight to wait seven days. The Red Knight agreed, thinking: who knows where World-Conquering Great Matthias has been all this time. Szigeti at once ordered horses harnessed and drove to King Gál's palace; there he got out and gave the walking-staff — which they had carried since their wandering days and on which the names of World-Conquering Great Matthias and Szigeti were carved — to his footman, telling him to go into the palace and simply ask who was World-Conquering Great Matthias's manservant; and when he found him, to give him the staff and say he must place it in World-Conquering Great Matthias's hand at once. Both servants carried this out. That very day World-Conquering Great Matthias had married his betrothed, and it was just before supper when the servant brought the staff and placed it in his hand. He recognized at once that Szigeti was there. The guests marveled at what this might mean; World-Conquering Great Matthias rose from the table and went out, asking his servant who had given him the staff. "A footman who is outside by the gate with the carriage." World-Conquering Great Matthias went out to the carriage, and they embraced at once like good friends. Szigeti told him how things stood with the Red Knight — that if within seven days he could not produce a champion, the Red Knight would slaughter the royal court. World-Conquering Great Matthias said: "Do not fear — just give me your clothes and take mine, and let us each put on the other's." Then World-Conquering Great Matthias got into the carriage and drove to the White King's palace, and Szigeti went up among the guests. World-Conquering Great Matthias had taught Szigeti what to do and which woman was his betrothed; so he went up boldly, and no one could recognize him, since they were identical in every way, and it occurred to no one that he might be anyone else. So all were merry; supper passed, and everyone prepared for bed. Szigeti too, as if he were the bridegroom, went to the bedchamber with World-Conquering Great Matthias's bride; they lay down in bed, and Szigeti drew his sword and laid it edge-up in the middle of the bed. The princess was saddened and thought: why did she marry if her husband would treat her so? They woke like this; the second night Szigeti did the same; the bride could no longer bear it and said: "Why do you do this to me, dear husband? If you did not love me, why did you choose me as your companion?" — "Do not wonder at this," replied Szigeti, wearing the person of World-Conquering Great Matthias; in their country, he said, such is the custom, and he would keep it for four or five days. The princess was saddened and only wept in her own room, for she thought it solely because her husband did not love her. They passed the third night too; on the fourth morning, as on the three days before, Szigeti was walking outside the city. Now in King Gál's palace there was an old crone who saw the princess walking sadly in the garden; she went after her and asked: "Gracious princess, why are you so sad? You ought to be merrier than before, having such a handsome husband." — "Leave me alone, old woman," the princess replied; "if you knew how things stand with me, you would not wonder at my sorrow." — The crone said: "I should very much like to know." — "Listen, old woman: I am still as much a maiden as when I married, for my husband always places the naked sharp sword between us in the middle of the bed at night, so we cannot touch one another." — "Do you know what, gracious princess? Since you cannot have your way with your husband, it would be best to dispatch him from the world." — They told the old queen as well what they planned to do with World-Conquering Great Matthias; the queen approved heartily.

Let us leave them to their plotting. World-Conquering Great Matthias, upon arriving at the White King's court, immediately confronted the Red Knight and cut him to pieces. Then once more Szigeti's wife drew the ring from her finger and gave it to World-Conquering Great Matthias; and in this ring the names of Szigeti and his wife were engraved. World-Conquering Great Matthias got into the carriage and hurried back to his betrothed at King Gál's court. When he reached the city walls, he found Szigeti, and they exchanged clothes at once. Szigeti thanked him for the good that had been done, and so they bade each other farewell. — World-Conquering Great Matthias went home now, thinking nothing of what might bring him misfortune; he was convinced that his good friend Szigeti, though sharing a bed with his betrothed, had not touched her.

The old woman advised: in the evening after supper, a bath should be brought in for World-Conquering Great Matthias, and a kettle of boiling grease mixed with pitch should be ready, and when he was sitting in the bath, they should pour it over him so he would burn up at once. So they had supper, and supper ended, and his betrothed told World-Conquering Great Matthias to bathe first and then lie down to rest. He agreed without any urging; they brought the bath, he got in, and they poured the prepared boiling grease over him. His whole body was burned and shriveled, yet not a drop fell on his face; then, since he could do nothing for himself, they carried him out beyond the city. There he lay at the edge of the city, and now he saw what they had done to him; a kindly woman passed by, saw the wretched man, and with her husband picked him up and brought him to their house, thinking God would bless them for it. The woman nursed World-Conquering Great Matthias; he recovered enough to speak but could not walk. He thought it would be better to make his way somehow to Szigeti, who would at least keep him for life; he petitioned the city elders for at least one horse on which he could beg from place to place; the city gave him one; they put him on it — not by his own strength but lifted up — and he thanked the good woman at whose house he had lain for five years and set out toward Szigeti's lands. He traveled a long time, for his pains did not allow him to travel continuously, but wherever he found a good person he rested for two or three weeks. A year passed and still he had not reached his destination. After a year and two months he arrived at Szigeti's dwelling, where he had been six years before. The servants saw this beggar; some laughed, others pitied him; yet there was one who lifted him off the horse and took him into the kitchen. He did not say who he was but called himself only a poor beggar. He asked the cook which dish they were taking to the king and queen; they told him; so secretly he dropped into the soup-bowl the ring he had first received from Szigeti's wife, on which her name was engraved. The servants brought the soup in, and as the queen was ladling it, the ring caught in her spoon; she recognized it at once as the one she had given to World-Conquering Great Matthias when he first defeated the Red Knight. She showed the ring to Szigeti and asked: "Is there any stranger at court?" — "None except an old beggar in the kitchen." She ordered him brought to the dining room at once, but the servants said he could not walk. "Then carry him in gently, so he does not hurt himself." They did not even imagine it could be World-Conquering Great Matthias, for the rumor was that he had been killed, so everyone thought he had long been in the ground; Szigeti himself and the queen were of the same opinion. They carried World-Conquering Great Matthias in like a beggar; he had a great beard, and no one would have thought he had once been World-Conquering Great Matthias. The queen asked at once where he had gotten this ring. At first he would say nothing about it; the queen said: "I gave this ring to World-Conquering Great Matthias, and he is said to have been killed." — "He still lives," replied World-Conquering Great Matthias. "Gracious queen, God did not allow them to rob me of my life; they robbed me of the health and beauty of my body." Then the queen and Szigeti sprang from their chairs, fell upon his neck, and wept at his misfortune. He began to tell how all his misfortune had happened because of them; Szigeti said: "Dear friend, if I could, I would wish to share even the health of my body with you; but that cannot be, so live with me until death — in no other way can I show my true friendship." — All that afternoon they talked of his misfortune; supper came, and after supper they went to rest.

Szigeti's wife had by now borne two children — a boy and a girl. That night Szigeti dreamed that if he bathed World-Conquering Great Matthias's body in the blood drained from his children, he would become a finer man than he had ever been. Szigeti rose and told his wife his dream; she said she had dreamed the same. "So what do you think — what shall we do?" The queen replied: "I leave it to you; do as you will." Szigeti went into the room where the two children lay sleeping, and taking the knife, he cut both their throats and drained their blood into a basin, left the children there, and went to the room where World-Conquering Great Matthias was, and anointed his whole body at once. World-Conquering Great Matthias fell asleep, and when he woke, he found himself in the same condition as when he had cut the Red Knight to pieces; he went in to Szigeti at once and asked: "What kind of blood was it that healed me?" — Both Szigeti and the queen rejoiced that he was healed, and they did not grieve at all, nor did they regret killing their two children, for they thought: they were young, they could have more children; but such a good friend they would not find again if they lost him; and it was to him they owed their deliverance from the Red Knight's vengeance. Now Szigeti said to his wife: "Come, let us put our slain children somewhere." They went into the room, and there both children were already studying before their tutor; Szigeti and his wife marveled that God had preserved both their children and their good friend. World-Conquering Great Matthias now wanted only to punish the outrage done to him; he said to Szigeti at once: "Friend, harness your carriage and bring a good number of soldiers with you, and come with me to King Gál's country — I will pour out my wrath on those who committed this outrage against me." Szigeti gladly obliged for his good friend's sake; they set out, and the next day Szigeti followed with his wife. They marched toward King Gál's country, halted a little outside the city, and World-Conquering Great Matthias had soldiers surround the entire city. He asked the people working in the fields: "What news in the city?" — "Nothing, except the king's daughter, who married seven years ago but whose husband was lost, is marrying a duke today, and the wedding has begun."

Word reached the king that some foreign army had surrounded the city; this frightened him, and he did not know what to make of it; he never dreamed that World-Conquering Great Matthias was still alive. World-Conquering Great Matthias himself went into the city with Szigeti and his wife, followed by a regiment of cavalry; they surrounded the royal palace at once, and World-Conquering Great Matthias entered the palace. The music stopped; the guests trembled; World-Conquering Great Matthias stepped in and commanded the bridegroom to come forward. He came forward, and World-Conquering Great Matthias said to him: "Begone, for I married her before you did." The bridegroom left; then World-Conquering Great Matthias ordered the executioners to seize and impale those who had caused his misfortune. They seized the old crone and the queen at once and impaled them on his orders. World-Conquering Great Matthias commanded that the king and his betrothed should likewise be put to death; but the lords of the land pleaded that the old king was not guilty and his betrothed, being young, was easily persuaded; and so at their many entreaties he relented.

Now he took over the entire kingdom, issuing orders according to his judgment, and when he had set everything in order, he revealed to the country that he was of royal blood. At this the whole country rejoiced greatly, and he informed his councillors that he would set out with several thousand soldiers to his father's kingdom to visit it. The country itself wanted this too. Szigeti and his wife parted from their good friend, and all wished each other every good thing.

Now at World-Conquering Great Matthias's command, everything was ready for the journey; he set out with his wife, whom he had taken into his grace on the condition that if he noticed the least thing amiss, he would have her killed at once. Escorted by many thousand soldiers, they reached the royal capital, for no one among his people wanted to stand against him; outside the city there was fair green grass, and there he pitched camp and entered the royal palace with his bodyguard. The old king came out to meet him and begged him to spare the city and not destroy it; they would rather pay him tribute. No one — neither his father nor his mother — recognized World-Conquering Great Matthias, for they thought only that he had drowned. Now the king, his father, lavished every courtesy on him just to maintain peace. Evening fell; after supper the old king and queen escorted him with candles to the room prepared for him; the whole country was in fear, trembling at the multitude of people outside the city. Morning came; the old king and queen had risen early and were already waiting for their guests to wake. They heard them talking in the room; the old king knocked with his wife, went in humbly, and wished them good morning; his unknown son accepted; then he began to dress and asked for washing-water; the king brought the washing-basin and the queen the towel, and they held them before him. Then Prince World-Conquering Great Matthias said: "Do you know for whom you hold the washing-basin, and the queen the towel?" — "We do not know." — "I am the son of His Majesty the king, my father — the one who was pushed into the water in such-and-such a place, because I understood from the bird that I would possess such great power that my royal father would hold the washing-basin and my royal mother the towel. This has come true; I too am a king, and my people lie outside the city."

His father and mother begged their son's forgiveness, and since they were old, they asked him to take the rulership and be king of two kingdoms. They made known to the people that the lost prince was the one they had taken for an enemy; the whole country rejoiced, and all pledged lifelong fealty to the prince's rule.

V. The Deserting Soldier

A szökött katona — ATU 330 (The Smith and the Devil). God and Saint Peter walk the roads; the soldier who gives his last three kreuzers receives magical gifts; he beats the Devil, raids Hell, tricks his way into Heaven, and ends up guarding the gate — letting in every former soldier without asking Peter.

Once upon a time there was a soldier who had served a long time; so now he reported that they should give him his discharge; but instead of getting his discharge, for all his reporting he got a good fifty lashes. Now he thought about what to do, and resolved to desert. He went as a poor army deserter and came to a forest. The Lord God commanded Peter to go and meet that soldier — he had three kreuzers; let them see whether he would give. So Peter met him and said: "Dear sir, whatever God has blessed you with, please help." — "I am a poor fellow," said the soldier; "in heaven and on earth I have no more than three kreuzers, and I give them all." Peter went; the Lord God asks: "Well, did he give anything?" — "He gave all three of his kreuzers, every one he had." — "Now, Peter, go back again and ask him what he would wish from God." The soldier says: "I am a poor beggar — nothing else but a fine white loaf that would always be fresh and never run out, and a flask full of good red wine, that no matter how much I drank it would never run dry but always be full, and a ham that likewise would never run out." Peter went back, and God asks: "Well, Peter, did the soldier ask for the salvation of his soul?" — "Not in the least; he asked for nothing but a fresh white loaf that should never run out, and likewise a ham and a flask full of red wine that would always be full no matter how much he drank."

The soldier goes on through the forest, and there before him he sees a fine white loaf; he looks both ways to see if anyone is watching, then tucks it under his arm and goes on; then he finds a greasy knapsack with a ham in it — this too he tucks under his cloak; he goes on and finds a flask full of wine — likewise he took it with him. — Again the Lord God says: "Go, Peter, to that soldier again, and ask him what else he would wish from God; perhaps now he will ask for the salvation of his soul." Peter went; the soldier sees someone coming after him and calling for him to wait; the soldier answers: "I will not wait, for I have seen neither your bread, nor your flask, nor your ham." He refused to wait; Peter kept telling him he was not looking for bread or ham or a flask of wine; but still he caught up. When he caught up, Peter said: "Soldier, what would you wish from God?" — "Nothing else but a pipe from which the tobacco would never run out and would always burn, and a sack such that if I said to someone 'Into the sack!' he would have to jump right in, and a cudgel such that if I said 'Strike, cudgel!' it would strike until I pleased." Peter went back; God asks: "Well, did he ask for the salvation of his soul?" — "He brought up not the least thing about that; he would like a pipe that always burns, and a sack such that if he said to anyone 'Into the sack!' whoever it might be would have to jump in, and a cudgel such that if he said 'Strike, cudgel!' it would strike as long as his pleasure held."

The soldier goes on his way and finds the pipe — already burning — and a sack with a cudgel. He goes on, wandering as a deserting soldier, and reaches a town; he orders himself a measure of wine, drinks it, and sees that by daylight he cannot go much farther, since it is toward evening; so he says to the innkeeper, give him lodging for the night; but the innkeeper told him shortly that he had no room, but if he liked he could go to the palace, where the king had lived while he lived, for since the king died no one could live in the palace. The soldier says: "That is just the kind of place I like." The innkeeper reported to the town captain that a man at his inn wished to lodge in the palace; at once they ordered that food and drink be prepared for him. While it was still daylight they carried food and drink in plenty into the room where the king used to dine during his lifetime. The soldier went to the palace, ate and drank as much as pleased his eyes and mouth, and since it was evening, he lit a candle. Eleven o'clock came; he hears a great commotion in the kitchen; he sees a footman come in, who sees the soldier sitting there. "Clear out of here!" the footman shouts insolently, "and the sooner the better, or you pay with your life." — "Into the sack!" And at once the footman jumped in, and the soldier said: "Strike, cudgel!" — and the cudgel beat him thoroughly. When he thought the beating was enough, he said: "Enough!" — but he did not let the footman out of the sack. The cook did not know what had become of the footman, so he went to see where he had stayed so long. He goes into the room and sees the soldier just sitting there drinking; he says: "Clear out of here, or I will tear you to pieces." — "Into the sack!" shouts the soldier, and he set the cudgel thumping on the cook too; and the footman squeezed himself into the very tip of the sack.

Then the king comes with all the devils and commands him to clear off at once. They see he does not even stir; one of them says: "Why are we begging him? Let us tear him apart." — "Into the sack, all of you! Strike, cudgel!" shouts the soldier, and the cudgel thrashes them so well that at last Pluto himself begged him to ask whatever he liked. — "Well, damn you, if you give me what I ask, I will let you out." He lets them out. "I ask for nothing else but a pair of souls; I will go with you straight to Hell and bring them back with me."

He goes with them toward Hell; they reach it, they go in, and he sees what bad hospitality there is — in a great vat he sees souls being boiled in oil. He flings his sack in, and ninety-nine souls clung to it. He goes out with them; as soon as he had left Hell three miles behind, the souls turned into lambs. And so the deserting soldier became a shepherd.

He tends his souls, who have become sheep; once the Lord God said to Peter: "Go to the soldier and ask him for those ninety-nine souls he tends as sheep, but do not buy him as well." Peter went and found the soldier and said he was a butcher, and asked: "Are the sheep for sale, shepherd?" — "They are." — "How do you sell them?" — "Together with myself, for three pennies." — "I have no need of you, shepherd — only the sheep, for I have my own shepherd." — "I will not sell them otherwise," the soldier-turned-shepherd replied. So Peter went to the Lord God and reported: "He will not sell them unless I buy him too." — "Go back and tell him to let you drive the sheep wherever you wish." Peter went back and said: "Well, shepherd, I will buy you and all, but let me drive them where I need." The shepherd agreed; they reach the gate of Heaven; Peter counts the sheep in; when four or five souls were still outside, Peter said — so the soldier would be left out — "Look, one more has stayed behind in the bushes." The shepherd looks back, and when he turns around, the last one is already inside; he quickly catches hold of its wool and it drags him through the gate. Peter tried every way he could to get him out of Heaven, but he did not dare be rough with him, fearing the sack; at last, not knowing what to do, he goes to the Lord God and reports that the soldier has gotten into Heaven — now what shall they do with him? The Lord God says: "I will turn his body to dust and send a great wind upon it to carry him out." So He turned the soldier's body to dust and had a great wind carry it all away. Now, to make some use of him, they put him on guard duty, to watch and not let anyone in without Peter's knowledge. So he was at the gate of Heaven as a guard; when people came to the gate he would ask: "Who are you?" — "A soul." — "What were you? Were you ever a soldier?" If the answer was no: "Wait," he would say, "I will call Peter." But if the answer was that he had been a soldier, he let him in on his own. Peter noticed that soldiers were coming into Heaven in great numbers, and stripped him of his office; and the soldier's soul was left without a post, for they saw that nothing could be done with him.

In the royal palace there was no more commotion, and people could live there in peace. The townspeople waited for the soldier but heard nothing of him. Since afterward they saw neither him nor the king — who had died two years before and used to haunt the place — everyone thought the devils had been waiting to get their claws on this soldier.

VIII. The Prince Turned to Stone

A kővévált királyfi — ATU 303 (The Blood-Brothers). Two princes with magical animals — lion, bear, wolf — part at a crossroads with flower bouquets as life-tokens. The elder wins a princess and is turned to stone by a witch. The younger brother follows the withered rose and breaks the spell.

Once upon a time there was a king who had two sons. The two brothers loved each other dearly. When they grew up they wanted to go prove themselves in other countries, but their parents would not let them go. Yet it was impossible to hold them back, and so they set out with a great sum of money.

They traveled many days and came to other countries whose names they had never heard, and arrived at a great city where a fair was being held. The younger said to his brother: "Brother, look what beautiful flower bouquets they are selling; let us buy two, and tie a green ribbon on one and a red one on the other." They also bought a penknife, and went on. After a month's wandering they came to a road that forked in two, one leading right and the other left; the right-hand road was draped in black mourning, while the other was decorated to show nothing but gaiety. Where the road divided, a great poplar stood; there the two brothers made their pact. The younger said: "Brother, here we must part, for the road goes two ways — one to the right, the other to the left; one portends sorrow, the other joy." The elder answered: "Brother, I do not mind; whichever you choose for yourself, either is the same to me." The younger said likewise: "Brother, I do not mind either." — "Well, brother, since I am the elder, I will take this road hung with black cloth, and you go along the fair road." — "I do not mind; but brother, do you know what we should do? Let us thrust this knife into this tree, and beside it tie both your rose and mine to the ribbon; and if we return and my rose is wilted, know that I am done for; and if I come here sooner, and your rose is wilted, I shall know you are gone; but if it is still fresh, I will wait for you two weeks beyond the time we agreed; and if you have not come by then, I will take down my rose and go back to our royal father." The elder approved all of this, and they parted, each going his own way.

Let us leave them here. After they had bought the knife and the two roses in that city, while wandering they came upon a poor man with two lions, two bears, and two wolves, and asked him to sell them. The poor man said: "Why not — for three hundred gold pieces." They counted out the gold at once and took the animals. Where the road forked, they divided the animals as well — each received one lion, one bear, and one wolf. So each went with his own beasts.

They traveled on; the elder reached a royal city that was all in mourning. Everyone was sad, for there was a foreign champion — the son of a king whose country bordered this king's land. The mourning was because this prince had asked for the king's daughter Rózsika as his wife, and the girl could not stand him at all and said she would sooner die than go to him. For this, the prince — whose father was a powerful lord — first declared war, but then thought it better to demand champions with whom he could fight, so as at least to strip the king of his good warriors; but most of all he sharpened his teeth for the king's two sons, knowing well that they did not want their sister to go to him either. The king had had to send champions to personal combat, promising great gifts and even his daughter besides, if the champion who defeated the prince pleased the princess. Many had sacrificed their lives but all met with misfortune; so much so that the king's two sons, who had tried their luck, also perished. Now no one could be found who would dare go out against him, and so the old king himself wanted to try his luck the next morning and avenge his two sons. — The wandering prince went to a great inn in this city with his three animals and ordered a good dinner for himself and the animals. He asked the innkeeper why the city was so sad. The innkeeper told him; the wandering prince said: "I should like to try myself against him." The innkeeper replied — since he did not know this was a prince: "Sir, you are frail and your sword is short, and his sword is long." — "Well, at what hour will the combat take place?" — "Tomorrow morning at eight, when the lords of the land and the people of the town will be gathered to watch the outcome."

The prince with his three animals appeared in the square early to take a place at the front; the crowd gathered and saw this stranger with his animals; no one could tell who he might be, for his face was covered by his lowered visor. The king came in mourning — his horse, himself — and behind him more horses were brought, so that if one were killed there would be another at once. The whole country grieved; the neighboring king's son strutted and mocked the old man for still wanting to try. The wandering prince addressed the old king: "I, a stranger whom Your Majesty does not know, will stand against this braggart." The king drew back. The king had a dappled horse there; the wandering prince mounted it. The bragging prince began to mock him for being so bold as not even to put on armor. The wandering prince answered: "Even so I will answer you." — "If you are so confident, take the visor off your face." — "So that your wish may be fulfilled, I will." He lifted it; and all the people saw what a young and handsome lad he was; they did not expect he could win, and pitied him in advance; no one knew he was a prince. At this commotion, though she was deeply grieved, the princess wished to see the champion who would fight for her father and for her; she saw how fine and handsome he was, and was lost with love; and now her heart ached not only for all the many who had perished for her sake, but that this handsome youth too would perish.

They began the combat; both sides held firm. At one point the prince received a small thrust in the thigh; enraged by this, he ran the other through so that he died instantly. As the champion fell from his horse, the animals tore him to pieces at once. Cries of joy rang out: "Long live the future king, the husband of the princess!" They heard in the palace the great clamor among the people; the king came out with his daughter to the square, and they saw the neighboring prince lying in pieces on the ground. The king and his daughter Rózsika received the stranger with great joy. At last they entered the palace and dined. Before even asking the princess her mind, the whole council appointed the wandering prince as her husband; the princess herself was of the same mind. They were married, and the great wedding was held.

They lived together. One day the old king, as they were talking after dinner, said: "How I would love to eat hare meat." But in that country it was very hard to get hare, for there were very few. The young king, wanting to please his father-in-law, went out to shoot a hare; he went into a great forest and wandered until evening fell and he had to spend the night. He made a fire, and the animals lay around the fire; then he heard someone in the tree shivering and wailing: "Oh, how cold I am!" — "Come down, then, if you are cold," said the king. "Come down." — "I dare not," the old woman in the tree answered. — "Why not?" — "I am afraid of the animals; but strike your beasts with this rod I will throw down." He heeded her word and struck all three, and all three turned to stone. Then the old woman leaped down, snatched the rod, and struck the king — and he too turned to stone. — At home they waited for the king, and he did not come; they did not know where he had gone; his wife wept, and the old king grieved deeply to have lost his son-in-law.

Let us leave the king turned to stone in the forest and go to the other, the younger brother. The younger brother had already turned back and reached the place where the bouquets hung; he saw that his brother's rose was not only wilted but dry. He resolved to seek at least his brother's grave. He set out along the road that had been hung with black cloth; he went on and reached the city and lodged at the same inn where his brother had first stayed. As soon as he entered, the innkeeper said: "Welcome, Your Majesty! The whole city has been waiting for you for a long time; the queen is deeply sad." He protested that he was not the man the innkeeper thought, but could not convince him, since he looked just like his brother and had the same three animals. The innkeeper went and reported to the court that the young king had returned; all rejoiced, and the old king at once set out with his daughter in a carriage to meet him. The innkeeper came home first and said: "The king is coming, Your Majesty, with your wife." There was nothing for it; he went to meet them; the queen — his brother's wife — since they were exactly alike, embraced him at once and asked where he had been so long. He answered: "I am not the one Your Majesty thinks; that is my brother, and I am his younger brother." The old king took him into the carriage and they went to the palace, and said that since he did not know where the elder brother had gone and was grieving greatly, would the younger please stay at court, so his sorrow would not be so heavy. They would not let him go anywhere, but he told them he could not stay longer and would go to seek his brother. He went, and wandered everywhere in the country; then at the very same time he lost his way where his brother had been overtaken by nightfall; darkness fell on him too, so he meant to spend the night there, and he built a fire. Then the old woman came again, shivering and wailing: "Oh, how cold I am!" The younger prince answered: "Come if you are cold to the fire; here you may warm yourself to your heart's content." — "But I am afraid of those animals." — "Do not fear; they will not hurt you." — "Still I am afraid; but if you would strike them with this rod I throw down, I would come down, for they would not be so fierce." But the prince did not strike the animals; he only struck the ground beside them. So the old woman jumped down at once; the stone-king's brother seized her and had the lion hold her: "Now, old devil, you are in my hands — where have you put my brother?" — "I know nothing about it." He set the wolf on her and had it bite her, so badly that she was forced to confess: that stone beside him was his brother; and in her pocket was a little pot with grease — rub it under his nostrils and he would become the same man as before. He rubbed it and his brother sprang up at once. "Welcome, brother — how did you come here! How deeply I was sleeping!" The younger brother answered: "Sleeping indeed, brother, for you were as much a stone as your animals." Then he struck the animals with the rod too, and they all revived and knew each other at once. — The prince had the wolf bite the old woman further, to make her confess where other people were whom she had turned to stone; he had her tormented until she confessed every last one, and they numbered some six thousand. When she had nothing more to confess, he commanded the animals to tear her apart; and they did. Now both brothers went, each with his three animals, to the city where the elder's wife was; when they arrived, the joy of all the people was beyond words. The old king rejoiced, and the queen, that she had her husband back; they told the whole story and how the elder had come back to life through his younger brother. The old king handed over the kingdom to his son-in-law; the elder remained there as king, and the younger went home, and after his father's death he too received the kingdom, and they both ruled happily for many long years.

Colophon

Translated from the Hungarian by Álmos, Good Works Translation, NTAC, March 2026. Three tales from Gaal György Magyar Népmesegyűjteménye, Első Kötet (György Gaal's Hungarian Folk Tale Collection, Volume I), published posthumously by Kazinczy Gábor and Toldy Ferenc, Pfeifer Ferdinánd, Pest, 1857.

Source text: Project Gutenberg EBook #39299, digitized from the 1857 first edition. Public domain (pre-1928 publication).

No previous complete English translation of this collection exists. This translation is made directly from the Hungarian original. The tale numbering follows the table of contents of the 1857 edition.

Tale type classifications follow the Aarne-Thompson-Uther (ATU) index: Tale I corresponds to ATU 516 (Faithful John), Tale V to ATU 330 (The Smith and the Devil), Tale VIII to ATU 303 (The Blood-Brothers).

Scribal note: Tale I is notable as a Hungarian variant of the pan-European Amicus and Amelius cycle — the motif of the faithful friend who lays the sword between himself and his companion's bride, and is later healed by the blood of children who are then miraculously restored, appears across medieval Latin, French, German, and Norse traditions. That this motif survives in the oral tradition of Hungarian soldiers in early nineteenth-century Vienna testifies to the extraordinary tenacity of European folk narrative.

🌲

Source Text

Hungarian originals from Gaal György Magyar Népmesegyűjteménye, Első Kötet (Pest, 1857). Project Gutenberg EBook #39299.

I. VILÁGBIRÓ NAGY MÁTYÁS.

Volt egykor a világon egy király, kinek neve volt Világbiró Nagy Mátyás,
s ennek egy fia, kit a maga nevére kereszteltete, s egy szegény tudós
emberrel hetvenhét nyelvre taníttata. Három év elfolyása után a szegény
tudós ember haza vitte a király udvarába a királyfit. Atyja, annak
örömére, hogy fia hetvenhét nyelvet tud, nagy vendégséget adatott, hová
mindenféle országnagyjai hivatalosak voltak. Itt, áll a vendégség sok
napig, de végre eljött az a nap, melyen a lakomának vége szakadt. Néhány
nappal utóbb elmegy a királyfi az ő királyi atyjához a szobába, s ezen
szobában volt egy szépen éneklő madárka; amint a királyfi belép, a
madárka el kezd csevegni, a királyfi elmosolyodik; észreveszi ezt az
atyja, s igen szerette volna tudni, mit érthetett olyast a fia a kis
madár csevegéséből, hogy arra elmosolyodott; kérdé tehát, mit mondott a
madárka? Királyi atyám, ha megmondom, el fog rajta szomorodni. Addig
unszolta fiát a király, hogy elmondá: nem egyebet, királyatyám, hanem
hogy én még oly nagy úr leszek, hogy királyatyám a mosdótálat, a
királyanyám pedig a törülközőruhát fogja nekem tartani. – Itt ezen a
király igen megütődött, tehát eltökélé magában, hogy fiát valami módon
kivégezze a világból. Mindezt elbeszélte a királynénak, mit hallott
fiok, a kis madártól, s mindketten megegyeztek, hogy csakugyan legjobb
lesz a fiút elveszteni A királyné javaslá: valamely nap menjünk ki a
Duna mellé sétálni a fiunkkal, s hívjuk a partjára, én mutogatom neki a
benne ugrándozó halakat, te pedig hátul lökd be a vízbe. – Harmadnapra
kelvén, a király kimegy sétálni feleségestől s gyermekestől a Duna
partjára; a királyné egész a parthoz hívja a fiút, hogy nézné a halakat,
a gyermek oda megy, és elbámulván, a király hátulról meglöki, beesik a
Dunába, s a víz viszi; a király pedig örömmel tért vissza palotájába.

Már a királyfit viszi a Duna vize négy nap és négy éjjel be a tengerek
közzé. Itten a tengerek közt lakott egy Gál nevezetű király, kinek a
tengeren mindíg voltak halászai háromszáz csolnakkal, hogy ne csak
halásznának, hanem, ha mit hozna a víz, azt is kifognák. Azon tájban
kinéz várából Gál király, s látja, hogy a tengeren valami emberforma
lebegne; mindjárt reákiált a halászokra, sietnének eleibe annak, mit ott
a víztől hozni látnának. Mennek tehát a halászok a legnagyobb
friseséggel, és még életben kapják ki a vízből a Világbiró Nagy Mátyás
király fiát. Itten mindjárt vitték a Gál király eleibe, de ő a rajta
esett szerencsétlenség történetének valódi mivoltát nem beszélte el,
hanem hogy beléesett volna a partról, a mint ott nézegetett;
hasonlóképen, az ő királyi eredetét sem beszélte el. Mind ennek hitelt
adott Gál király, s maga mellé vette inasnak. Szolgál már ő a király
mellett kevés ideig; egykor amint az asztalnál sokféléről beszélgetnek,
előhozza Gál király, hogy ő a napokban a világ mindenféle részeire fog
kurrenseket küldeni azon okból, hogy jönne országába egy oly okos ember,
ki az ő három leányát hetvenhét nyelvre megtanítaná; s ezen fáradságának
érdemes jutalmát várhatná tőle. Ezt hallván Világbiró Nagy Mátyás, mondá
a királynak: Felséges király, kár volna ezért külső országokra
kiküldeni; megtanítom én a három princesznét három év elforgása alatt
mind a hetvenhét nyelvre. – Itten a király igen megörűlt és monda: ha te
ezt, mondásod szerint végbe viszed tökéletesen, tehát leányaim közől egy
a tiéd lesz jutalomúl, s halálom után te fogsz országlani.

Már most Világbiró Nagy Mátyás nem volt többé inas, hanem a három
princesznének nyelvtanítója. Oktatja őket, s három év elforgása alatt
megtanítá mind a hetvenhét nyelvre. Itten a király igérete szerint, a
melyik tetszett a királyfinak, azt választá a három királyleány közől
mátkájaul; mindjárt elkendőzik neki, és a király azon volt, hogy a
lakodalom minél előbb menjen végbe; de a királyfi nem állt reá, azon
okból, hogy még ő esztendeig próbálni akar, és ha holnaphoz egy évre meg
nem jelen, ne is várják többé.

Innen elmegy útjára a királyfi, megy, mendegél sok napig, egyszer
estvefelé ép egy keresztúton öszveér egy másik utassal, megszólítja: jó
estét földi. – Feleli amaz: adjon isten neked is. Földi, kérdik
egymástól, hová utaznának; mindketten szolgálatot indultak keresni.
Szigeti, a volt az útas neve, mondja, hogy ő tudna egy királyt, kinek
két cselédre volna szüksége, jönne hát vele. Világbiró Nagy Mátyás reá
állt. Megy már Szigetivel néhány napig; egykor Szigeti mondá királyfi
Világbiró Nagy Mátyásnak: de szép ember vagy te, pajtás. – Felelé amaz:
sokkal szebb vagy te. Igy dicsérték egymást, mert oly egyformák s oly
szépek voltak, hogy azon században hozzájok hasonló nem volna. Egykor
előveszik a tükört és néznek mindketten bele, s megismerték, hogy egyik
olyan volna, mint a másik, mind nagyságra, mind pedig szépségre. –
Elérkeznek a királyhoz, kinek a neve vala Fejér király, s szüksége volt
két cselédre; bejelentetik tehát nála magokat, hogy szolgálatot
keresnének. Itten felhivatja a király mindkettőjöket, s megfogadta maga
mellé, de minthogy különbséget nem tehetett közöttök, tehát mindkettőnek
a nevét hátára és mellére kivarratta, hogy arról tudhatná, melyik volna.
Itten is Világbiró Nagy Mátyás nem adta ki, hogy királyi vérből
származott légyen. Szolgálnak ők a király mellett, s nagy kedvében
voltak mind a ketten, s igen szerette őket. Minthogy Világbiró Nagy
Mátyás a király egyetlen leánya mellett többet forgolódott mint Szigeti,
tehát a királyleány halálba belészeretett, s tudtára is adta, hogy venné
el feleségül, s az atyja halála után király leend. De Világbiró Nagy
Mátyás királyfi, mivel neki elkendőzött mátkája volt, nem ajánlta magát,
sem ki nem vallá, miért nem akarja őt feleségének. A király is
észrevette, hogy leánya azért oly szomorú, mert Világbiró Nagy Mátyásba
belé szeretett; nem akarta leányát a bútól epesztetni, tehát maga is
mondá Világbiró Nagy Mátyásnak, venné feleségül az ő egyetlen leányát.
Feleli erre Világbiró Nagy Mátyás: köszönöm felségednek irántami
szivességét, de már azt nem tehetem, mivel el van nekem mátkáúl jegyezve
Gál királynak a leánya; hanem Szigeti pajtásom olyan szép mint én, olyan
derék mint én, tehát legyen ő oly szerencsés. – Tudtára adta leányának a
király, hogy azért nem akarja s veheti őt feleségének Világbiró Nagy
Mátyás, mert Gál király leánya van eljegyezve mátkájaul, hanem Szigeti,
a ki oly szép és oly derék mint ő, Világbiró Nagy Mátyás, tehát menj
ahoz, kedves leányom. – A királyleány erre is reá állott. Tehát Szigeti
elveszi feleségül a királyleányt, és a király kirendelé a fényes
menyegzőre a napot. Elkezdődött hát a lakodalom, és tart nagy örömök
között, vigan voltak mindnyájan; egykor bejön a palota udvarába a Vörös
vitéz, s mondja és felüzeni a királynak, hogy ha neki kilenc óra alatt
bajnokot nem állít, tehát megöli egész udvarával. Ezen igen megrettent a
király, mert ennek igérte volt a leányát azon föltétellel, hogy egy
királylyal volt háborúja, ha azt Vörös vitéz meggyőzi, tehát jutalomúl
neki adja leányát. Itten a király csendesíteni akarja a muzsikát, mert
képzelte a veszedelmet, ha leányát nem adja Vörös vitéznek, és máskép,
ha nem adja, ki lesz oly bátor erős vitéz bajnok, ki Vörös vitézzel
szembeszállni, s őt kivégezni merészkednék; tehát az öreg király csak
azon volt, hogy pusztuljon a vigaság s legyen a királyleány Vörös
vitézé. De észrevette ezt Világbiró Nagy Mátyás és parancsolá: maradjon
a vendég és szóljon a muzsika, és szembeszállok én Vörös vitézzel.
Folytatódott tehát tovább is a mulatság, elmúlik kilenc óra, felkiált
Vörös vitéz: állítsd elő azt a bajnokot, király, mert máskép rajtad és
udvarodon öntöm ki haragomat. Kiszól az ablakon Világbiró Nagy Mátyás:
várakozzál egy keveset Vörös vitéz, mindjárt megjelenek előtted.
Csakhamar felöltözik s kimegy az udvarra; már akkor le volt terítve
Vörös vitéznek a köpönyege; itten mindjárt az egyik szélére állt
Világbiró Nagy Mátyás, másik szélén pedig állt Vörös vitéz. Itten el
kezdett először Vörös vitéz szitkozódni: jobb volna neked szőllőt
őrizni, mint velem szembeszállani. Feleli Világbiró Nagy Mátyás: a
tapasztalás mutatja meg, ki lesz a győzedelmes, én sem vétettem neked,
te sem nekem. Akkor kezet fogtak s kezdték a bajvívást. Mind a két fél
vitézűl viseli magát; Világbiró Nagy Mátyásnak elfáradván jobb keze,
kardját veszi a bal kezébe, és oly vágást ád a Vörös vitéznek a hasára,
hogy a béle mindjárt kidőlt. Itten az orvosok kik jelen voltak, mindjárt
visszatették a bélét, s bevitték az ispotályba. Meg sem is halt Vörös
vitéz, hanem gyógyúlt lassanként. Itten nagy örömkiáltások követték
Világbiró Nagy Mátyás győzedelmét, a királyleány lehúzván újjáról egy
drága gyűrűt, neki ajándékozza. Ekkor felmennek a palotába, s több napig
még tartott a vigaság; ennek is oztán vége szakadt; eszébe jut Világbiró
Nagy Mátyásnak, hogy közelget az idő, melyen meg kell jelennie Grál
király udvaránál, ha akarja hogy mátkáját el ne rabolja tőle más; azért,
más napra kelvén, elmegy a Fejér királyhoz s megjelenti, hogy már mennie
kell, mert a terminus esztendő ilyenkorra volt; az időt megmondá. Az
öreg király megköszönte az ő kimutatott szives barátságát, és Szigeti
holtig való háladatosságra kötelezé magát. Hogy tehát semmi módon el ne
késsék Világbiró Nagy Mátyás, mindjárt befogatott hat lovat hintóba, és
három nap, három éjjel mindig vitték. A városon kivűl kiszállt a
hintóból s bement a Gál király palotájába; örömmel fogadták, s még
harmad nappal elébb jött, mint ki volt rendelve. Mátkája csak azon vala,
hogy minél hamarébb esküdnének öszve, de Világbiró Nagy Mátyás azt
kivánta, hogy az hat hét mulva történjék. Itten ő mátkájával igen
megelégedve ártatlanúl mulatozott; elmult a hat hét, beállt a menyegző,
megesküdtek, áll a lakodalom.

A Vörös vitéz pedig felgyógyúlt sebéből, újra boszút kivánt állni a
Fejér királyon. Mitevő legyen Szigeti? gondolta, hogy el kell vesztenie
országát és kedves feleségét, tehát mondá Vörös vitéznek, várakoznék hét
napig. Reáállt Vörös vitéz, gondolván, ki tudja hol jár azóta Világbiró
Nagy Mátyás. Itten mindjárt befogat Szigeti, és hajtat a Gál király
palotája alá, itt kiszáll a hintójából, és azt a botot, mit még
vándorlásuk idején velek hordoztak s min fel volt vágva Világbiró Nagy
Mátyás s a Szigeti neve, tehát azt adta inasa kezébe, hogy menne be a
palotába, s csak azt kérdezze: ki legyen Világbiró Nagy Mátyás inasa; és
ha megtudja, adja neki azt a botot s mondja meg, hogy adja mindjárt
Világbiró Nagy Mátyás kezébe. Ezt véghez vitte mind a két inas. És
ugyanaz nap esküdt meg mátkájával Világbiró Nagy Mátyás, s épen vacsora
előtt volt, mikor bevitte a botot az inasa s adja a kezébe. Mindjárt
megismeré, hogy Szigeti itt volna. Bámulták a vendégek, mit jelentene
ez; azzal Világbiró Nagy Mátyás csak fölkerekedik az asztaltól s kimegy,
kérdi az inasától, ki adta legyen neki azt a botot. Feleli: hogy egy
inas, a ki kün van a kapu előtt a hintóval. Kimegy tehát a hintóhoz
Világbiró Nagy Mátyás, és mindjárt mint jó barátok, egymást megölelték.
Mondja Szigeti mint van a Vörös vitézzel, hogy ha hét nap alatt nem tud
neki bajnokot állítani, tehát kiöli a királyi udvart. Ekkor mondja
Világbiró Nagy Mátyás: ne félj, add csak ide ruhádat, ne az enyém, s
vegyük fel egymásét. Akkor felült a hintóba Világbiró Nagy Mátyás, és
hajtat a Fejér király palotájához, Szigeti pedig fölmegy a vendégek
közé. Megtanítá pedig Világbiró Nagy Mátyás Szigetit, mit tegyen és hogy
melyik az ő mátkája; ő tehát bátran fölment, senki reá nem ismerhetett,
mivel mindenre egyformák voltak, azért senkinek sem volt eszébe, hogy ő
más volna. Így vígan vannak mindnyájan; elmúlik a vacsora, készül
mindenik a lenyugvásra. Szigeti is, mintha ő volna a vőlegény, megy
Világbiró Nagy Mátyás mátkájával a hálószobába, lefekszenek az ágyba, és
kihúzza Szigeti a kardját s élével felfordítva teszi az ágy közepére.
Itten megszomorodott a királyleány, gondolta, minek ment férjhez, ha
férje így fog vele bánni. Így fölviradtak, másik éjtszaka hasonlóképen
cselekvék Szigeti, már akkor meg nem állhatta a menyecske, hogy ne
szóljon, s monda: miért cselekszed ezt velem kedves férjem? Ha nem
szerettél, miért választál társadul? – Ezt ne csodáld, feleli Szigeti
(viselvén Világbiró Nagy Mátyás személyét); az ő országukban, úgymond,
ilyen szokás van, tehát ő itt is megtartja négy vagy öt napig.
Elszomorodott a királyleány, és csak siránkozott a maga szobájában, mert
ő egyedűl annak tulajdonítá azt, hogy férje nem szereti. A harmadik
éjtszakát is eltölték; negyednapra kelvén, mint ama három nap alatt, úgy
most is a városon kivül sétálgat Szigeti. Volt pedig a Gál király
palotájában egy vén banya, a ki látta a királyleányt, mily szomorúan
sétálna a kertben, bemegy utána és kérdi: felséges királyleány, miért
szomorkodik? hiszen most vigabbnak kellene lenni mint azelőtt, mikor oly
szép férje van. – Hagyj békét öreg, felelé a királyleány, ha tudnád,
mint van az én sorom, nem csodálnád az én szomorúságomat. – Mond a vén
banya: igen szeretném tudni. – Hallgasd csak öreg, én még most is olyan
leány vagyok, mint mikor férjhez mentem, mert férjem éjtszakára mindig a
mezitelen éles kardot teszi közénk az ágy közepére, hogy egymáshoz ne
nyulhassunk. – Tudja-e mit, felséges királyleány? e szerint úgy sem
töltheti kedvét a férjével, legjobb lesz tehát a világból kivégezni. –
Tudtára adták a vén királynénak is, mit akarnának tenni Világbiró Nagy
Mátyással; a királyné igen helyesnek hagyta.

Hagyjuk már most ezeket tanácskozni. A Világbiró Nagy Mátyás fia, a mint
elérkezett a Fejér király udvarába, tüstént szembeszállt Vörös vitézzel
és öszvedarabolta. Akkor ismét a Szigeti felesége lehúzza a gyűrüt
újjáról és ajándékozza Világbiró Nagy Mátyásnak; ezen gyürűbe pedig belé
volt vágva a Szigeti és felesége neve. Ekkor felült Világbiró Nagy
Mátyás a hintóba és siet vissza a Gál király udvarába a mátkájához. A
mint elérte a város bástyáit, ott találta Szigetit, és mindjárt
visszaadják egymásnak ruháit, Szigeti megköszönte a vele tett jót, és
úgy elbucsúztak egymástól. – Haza megy már most Világbiró Nagy Mátyás,
semmit sem gondolkozott olyanról, a mi neki szerencsétlenséget okozna;
arról meg volt győződve, hogy az ő jó barátja Szigeti, ha egy ágyban
hált is mátkájával, még sem nyúlt hozzá.

A vén asszony tehát tanácslá, hogy estvére vacsora után fördőt kell
bevinni Világbiró Nagy Mátyásnak, és egy üsttel készen legyen forró
zsír, elegyest forralva szurokkal, és mikor már benne ül a fürdőben,
tehát akkor reá kell önteni, hogy mindjárt öszveégjen. Itten
vacsorálnak, a vacsorának is vége szakad, mondá tehát Világbiró Nagy
Mátyásnak mátkája, hogy fördenék meg először és úgy nyugodnék le. Erre
minden unszolás nélkül reááll, behozzák a fördőt, bele ül, azonnal az
elkészített forralt zsírt reá öntik. Itt az egész teste öszveégett és
zsugorodott, mégis a képére egy csep sem ömlött; akkor kapják, minthogy
magával jóttehetetlen volt, kivitték a városon túl. Itten van ő a város
szélén, most látja, mit tettek vele; arra megy egy jó asszonyság, látja
a nyomorúltat, kapja az urával, felvették s bevitték a házukhoz,
gondolván hogy ezért meg fogja az isten áldani. Itten gyógyítja az
asszonyság Világbiró Nagy Mátyást; annyira meggyógyúlt, hogy
beszélhetett, de nem járhatott. Gondolá, jobb lesz valami móddal
Szigetihez mennie, legalább el fogja holtig tartani; folyamodott tehát
először a város előljáróihoz, hogy adnának neki legalább egy lovat, a
min járhatna ide s tova koldulni; a város adott is, felült tehát reá,
nem a maga erejéből, hanem úgy tették fel, megköszönte azon jó
asszonyságnak, kinél öt esztendeig feküdt, jótéteményeit s elindúlt
Szigeti felé. Sok ideig ment, mert fájdalmai nem engedték, hogy folyvást
tehesse az útját, hanem a hol valami jó embert talált, ott megpihent két
vagy három hétig is. Esztendőt is eltöltött, még sem ért céljára.
Esztendő és két hónap múlva jutott el a Szigeti lakhelyére, hol ezelőtt
hat évvel volt. Itten látják a szolgák ezt a koldust, ki nevette, ki
pedig sajnálta, volt mégis olyan, a ki levette lováról s bevitte a
konyhába. Nem mondta meg, ki légyen, csak szegény koldusnak adta ki
magát. Kérdezi ott a szakácsot, melyik ételt vinnék a királynak és
királynénak? mondják: ezt; ő tehát alattomban beléveti a leveses tálba a
gyürűt, mit először kapott a Szigeti feleségétől, s min ki volt vágva a
neve. Itten beviszik a szolgák a levest, s a mint méri a levest a
királyné, kanalába akad a gyürű, mindjárt reáismert, hogy ő azt
Világbiró Nagy Mátyásnak ajándékozá, mikor először meggyőzte Vörös
vitézt. Mutatja Szigetinek a gyürűt s kérdezi: hogy van-e valami idegen
az udvarban? – Felelék: nincs egyéb, hanem egy öreg koldus van a
konyhában. Mindjárt parancsolá, küldenék be az ebédlőszobába, de mondják
az inasok, hogy nem járhatna. Tehát hozzátok be szépen, hogy meg ne
ütődjék valahol. Azok nem is gondolták, hogy Világbiró Nagy Mátyás
lenne, mivel híre volt, hogy megölték volna, tehát mindenik azt gondolá,
hogy már régen a földben fekszik; maga Szigeti és a királyné is azon
vélekedésben volt. Itten beviszik mint koldust Világbiró Nagy Mátyást;
nagy szakála volt, senki sem gondolta volna, hogy ő volt valamikor
Világbiró Nagy Mátyás. Itten mindjárt kérdi a királyné, hol kapta ezt a
gyürűt? Ő először sokáig nem akart tudni felőle; mondja a királyné: én
ezt a gyürűt Világbiró Nagy Mátyásnak ajándékoztam, az pedig mint
mondják, megöletett. – Él még, felelé Világbiró Nagy Mátyás, felséges
királyné, nem engedte az isten, hogy életemtől megfoszthassanak,
megfosztottak a testem ép- és szépségétől. Akkor a királyné és Szigeti
felugorván székeikről, nyakába borúltak és sírtak azon
szerencsétlenségén. Itten elő kezdi beszélni, hogy minden
szerencsétlenség rajta őérettök történt; mond Szigeti: kedves barátom,
ha lehetne, testem épségét is kivánnám veled felosztani; de azt nem
lehet, hanem lakjál velem holtomig, máskép nem mutathatom igaz baráti
szeretetemet. – Az egész délután mindig az ő szerencsétlenségéről
folytatták a beszédet, eljött a vacsora s vacsora után mentek nyugodni.

Volt már Szigeti feleségének két magzata, egy gyermek és egy leány. Ezen
éjtszaka álmodja Szigeti, hogy ha Világbiró Nagy Mátyás testét az ő
gyermekeinek kieresztett vérével megkenegetné, tehát még derekabb ember
lenne mint azelőtt volt. Itten fölkél Szigeti, előbeszéli álmát
feleségének; mondja ez, hogy ő is azt álmodta. Tehát mit gondolsz, mit
cselekedjünk? Felele a királyné: én reád hagyom, tégy a mit akarsz.
Szigeti tehát bemegy a szobába a két gyermekekhez, kik aludtak akkor is,
kapván a kést, elvágja mindkettőnek a nyakát, s kiereszti vérét egy
tálba, azzal ott hagyja a gyermekeit, s megy azon szobába, hol Világbiró
Nagy Mátyás vala, s mindjárt megkenegeté egész testét. Akkor elaludt
Világbiró Nagy Mátyás, és mikor fölérzett, tehát oly állapotban találja
magát, mint mikor Vörös vitézt összedarabolta; mindjárt bemegy
Szigetihez és mondja: micsoda vér lehetett az, a mivel meggyógyítál? –
Örült ezen mind Szigeti, mind a királyné, hogy meggyógyúlt, nem
szomorkodtak semmit is, sem nem sajnálták, hogy megölték két
magzatjokat, mert gondolák, hogy fiatalok, több magzatjuk is lehet; de
ily jó barátot nem találhatnak többé, ha azt elvesztik; s ennek
köszönhetik, hogy Vörös vitéz boszuállásától megmenekedhettek. Most
tehát, monda Szigeti feleségének: jerünk, takarítsuk valahová megölt
gyermekeinket. Bemennek a szobába, hát már akkor a tanítómester előtt
tanúlt mind a kettő; itten csudálta Szigeti és a felesége, hogy az isten
mind magzatjokat, mind pedig jó barátjokat megtartá. Világbiró Nagy
Mátyás már most csak azon volt, hogy a rajta elkövetett csúfságot
megbüntesse; mindjárt mondja Szigetinek: barátom, fogass be hintódba s
végy magadhoz jó számu katonaságot, és jőj velem a Gál király országába,
ki akarom önteni haragomat azokon, kik rajtam azt a csúfságot
elkövették. Örömmel tett Szigeti jó barátja kedveért, elindultak tehát,
másnap Szigeti is feleségestől követte barátját. Mentek tehát a Gál
király országa felé, ott a városnál, de kivül, egy keveset megálltak, s
Világbiró Nagy Mátyás az egész várost körülvéteté katonasággal. Kérdezi
ott a földeken levő emberektől: mi újság volna a városban? – Nem egyéb,
hanem a király leánya, ki ezelőtt hét évvel férjhez ment, de ura
elveszett, megint férjhez ment egy herceghez, s ma kezdődött a
lakodalom.

A királynak pedig előre megavizálták, hogy valami külső országi
katonaság körülvette a várost; ezen megijedt, nem tudta mire vélni a
dolgot, nem is álmodá, hogy még életben volna Világbiró Nagy Mátyás.
Világbiró Nagy Mátyás tehát maga bemegy Szigetivel s ennek feleségével a
városba, követve egy regement lovasságtól, mindjárt körülvették a
királyi palotát, s bemegy a palotába Világbiró Nagy Mátyás. Már a
muzsika megállt, a vendégek féltek; belép Világbiró Nagy Mátyás és
mindjárt parancsolja, hogy a vőlegény jönne előre. Előrejött, mondá
neki: távozzál, mert én elébb megesküdtem vele mintsem te. Elmegy a
vőlegény, parancsolja aztán Világbiró Nagy Mátyás, fognák és húznák
nyársba a hóhérok az ő szerencsétlenségének okozóit. Azonnal mindjárt
kapják a vén banyát s a királynét, rendeletére nyársba húzzák; Világbiró
Nagy Mátyás parancsolá, hogy még a királyt s az ő mátkáját is úgy
végeznék ki az életből; de az ország nagyjai, elébe terjesztvén hogy az
öreg király abban nem bűnös, s mátkáját, mint fiatal személyt, könnyü
volt reábeszélni, tehát a sok kérésre megengedett.

Már most ő vette át az egész országot, itélete szerint osztott
parancsokat, s mikor mindent rendbe hozott, felfödözte az ország előtt,
hogy ő királyi vérből való. Itt ezen nagyon örült az egész ország, s ő
elébe adta tanácsosinak, hogy nehány ezer katonasággal el fog menni az
atyja országába, hogy megtekintené. Az ország maga is akarta ezt.
Szigeti feleségestől elváltak jó barátjoktól s mindnyájan minden jót
óhajtottak egymásnak.

Már most Világbiró Nagy Mátyás parancsára készen állt minden az
útazásra; elindúl tehát feleségestől, kit gráciába vett oly föltétellel,
hogy ha legkisebbet észrevesz, azonnal megöleti. Sok ezer katonaságtól
kisértetve, elérték a királyi lakóvárost, mert senki az ő népének nem
akarta magát ellenébe szegezni: a városon kivül szép gyep vala, ott
tábort üttet s bemegy a testőröktől kisértetve a királyi palotába. Már
az öreg király jött eleibe s kérte, engedne meg a városnak s ne rontaná,
inkább meg fognak neki fizetni. Senki, sem az atyja, sem az anyja meg
nem ismerte Világbiró Nagy Mátyást, mert csak azt gondolák, hogy vízbe
halt. Már most Világbiró Nagy Mátyásnak, a fiának, mindennel kedveskedik
az atyja a király, hogy csak békével maradhasson. Itten beestveledik, a
vacsora után a számára rendelt szobába kiséri gyertyával az öreg király
és királyné; az egész ország félelemben volt, rettegett a városon kivül
való sok néptől. Fölvirad, az öreg király és királyné idején fölkeltek,
s már várták, mikor ébrednek föl vendégeik. Látják, hogy már a szobában
beszélgetnek; bekocogtat az öreg király feleségestől, bemegy
megalázódva, jó reggelt kiván; ismeretlen fia elfogadja, azonnal öltözni
kezd, a mosdóvizet kéri, itten hozza a király a mosdótálat, a királyné
pedig a törülközőkendőt, és így tartja előtte. Akkor mondja Világbiró
Nagy Mátyás királyfi: tudná-e, kinek tartja ő a mosdótálat, és a
királyné a törülközőkendőt? – Mondják: nem tudjuk. – Én vagyok felséges
király atyámnak a fia, kit itt s itt a vizbe taszítottak azért mert a
madártól megértém, hogy oly nagy hatalommal fogok birni, hogy királyi
atyám a mosdótálat, királyné anyám pedig a törülközőkendőt fogja
tartani. Ez beteljesedett, én is király vagyok, a népem pedig kivül a
városon fekszik.

Engedelmet kért az atyja s anyja a fiától, és mondják, hogy mivel
öregek, venné tehát a fia által az országlást, és lenne két ország
királya. Tudtára adták a városbelieknek, hogy az elveszett királyfi
volna az, kit ellenségnek véltek; örült az egész ország, s holtig való
hűséget ajánlott a királyfi országlására.

VI. A SZÖKÖTT KATONA.

Egykor volt egy katona, ez pedig szolgált sok ideig; tehát most már
raportozott, hogy adnának neki obsitot; de nem hogy obsitot kapott
volna, hanem kapott a sok raportírozásért jó ötveneket. Már most
gondolkozik, mitevő legyen? tehát azt tette föl magában, hogy elszökik.
Megy már, mint szegény katonaszökevény, s egy erdőbe ér. Az úristen
pedig parancsolá Péternek, menne eleibe azon katonának, van neki három
krajcára, ugyan fog-e adni. Itten eleibe kerül Péter s mondja: édes úr,
a mivel megáldá az isten, segítsen. – Szegény legény vagyok, mond a
katona, se egen se földön nincs több három krajcáromnál, ezt is oda
adom. Ezzel elment Péter, kérdi az úristen: no hát adott-e valamit? Ide
adta mind a három krajcárját a mennyi volt. – No, Péter, most kerülj
megint eleibe, s kérdezd, ugyan mit kivánna az istentől. Mond a katona:
Szegény koldus én, nem egyebet, mint egy szép fejér kenyeret, a ki
mindig fris volna és soha el nem fogyna, és kulacsot, tele jó veres
borral, hogy akár mennyit innám, még se fogyna ki belőle soha, hanem
mindig tele volna, és egy sonkát, mely hasonlókép ne fogyna. Ezzel
elment Péter, kérdi az úristen: no, Péter, kérte-e a katona a lelki
üdvösségét? – Dehogy kérte, dehogy kérte; nem kért egyebet mint egy fris
szép fejér kenyeret, mely soha el ne fogyjon, hasonlókép egy oly sonkát
s olyan kulacsot tele veres borral, mely mindig tele lenne, ha
akármennyit innék is belőle.

Megy a katona az erdőben, hát lát maga előtt egy szép fejér kenyeret,
néz kétfelé, nem látja-e valaki, azzal csapja a hóna alá, és megy
tovább; itten megint talál egy zsíros tarisznyát, s abban egy sonkát,
ezt is a köpenyeg alá kanyarítja; ismét megy tovább, talál egy kulacsot
tele borral; hasonlóképen ezt is vitte magával. – Ismét mondja az
úristen: menj még Péter, azon katona eleibe, s kérdezd: ugyan mit
kivánna még az istentől; talán majd fogja kérni a lelki üdvösségét.
Elment Péter; látja a katona, hogy jő utána valaki és kiabál, hogy várná
meg; feleli a katona: nem várlak, mert én nem láttam sem kenyeredet, sem
kulacsodat, sem sonkádat. Semmi módon nem akarta várni, eleget mondá
Péter, hogy ő nem keres sem kenyeret, sem sonkát, sem kulacsot tele
borral; de mégis beérte. Mikor utolérte, mondá Péter: ugyan, katona
uram, mit kivánna az istentől? Nem egyebet biz én, hanem egy olyan
pipát, melyből a dohány soha ki ne fogyna és mindig égne, és egy oly
zsákot, hogy ha mondanám valakinek: búj belé, tehát mindjárt belé
kellene bújni, s egy olyan furkót, hogy ha mondanám: üsd furkó! tehát
ütné mindaddig, míg nekem tetszenék. – Visszatért Péter, kérdezi az
isten: no hát, kérte-e a lelki üdvösségét? – Legkisebbet sem hozott elé
a felől, hanem akarna egy pipát, mely mindig égne, s egy oly zsákot hogy
ha valakinek mondaná: búj belé! tehát akárki lenne, belé kellene bújnia,
s egy oly furkót, hogy ha mondaná: üsd furkó! ütné míg az ő kedve
tartaná.

Megy a katona az útján, megtalálja a pipát, s már akkor is égett, és egy
zsákot furkóval. Megy mendegél, mint szökött katona, elér egy várost s
belément; ottan hozat magának egy itce bort, megiszsza, s látja, hogy
napvilágnál már nem messzire mehet, mivel már estve felé van az idő:
mondja tehát a korcsmárosnak, adna szállást éjtszakára; de a korcsmáros
megmondá rövideden, hogy neki helye nincs, hanem ha tetszik menjen a
palotába, hol, mig élt, a király lakott, mert mióta megholt, senki sem
lakhatja a palotát. Feleli a katona: magam is az ilyféle helyet
szeretem. Mindjárt bejelenti a város kapitányának a korcsmáros, hogy
nála volna egy ember, ki a palotába akarna szállásolni; azonnal
parancsolák, hogy enni s inni valót készítsenek be neki. Még napvilágnál
behordtak enni s inni valót eleget azon szobába, hol ebédelni szokott a
király, életében. A katona elment tehát a palotába, evett és ivott a
mennyi szemének szájának tetszett, s mivelhogy estve volt, gyertyát
gyújtott. Eljött már tizenegy óra, hallja a nagy lármát a konyhában,
látja, hogy bejön egy inas, és látja hogy ott volna a katona. Takarodjál
innen, kiált hetykén reá, és pedig minél hamarább, mert különben
életeddel lakolsz. – Búj a zsákba! Itten mindjárt bebújt az inas, s a
katona mondá: üsd, furkó! s a furkó ugyancsak páholja ám. Mikor gondolta
hogy eléggé megverte, mond: elég! de a zsákból azért ki nem bocsátá. A
szakács már nem tudta, hová lett az inas, tehát meg akarta látni, hol
maradt oly sokáig. Bemegy a szobába, hát látja, hogy a katona csak maga
ivogat, mondja neki: takarodjál innen, mert mindjárt szétszaggatlak. –
Búj a zsákba, kiált a katona, s ugyan kezdé döngetni a szakácsot is a
furkóval, az inas pedig behúzta magát a zsáknak a csúcsába.

Egyszer itt jő a király a sok ördögökkel, s mindjárt parancsolja, hogy
kotródjék minél hamarább. Látják, hogy meg sem moccan, mondja hát egy a
többi közül: mit könyörgünk neki? szaggassuk széllyel. – Be a zsákba
mind! üsd, furkó! kiált a katona, s a furkó úgy elzsákolja őket, hogy
utoljára maga Plútó is könyörgött, hogy kérjen tőle amit akar. – No,
ilyen teremtette, ha megadod a mit kérek, úgy kieresztelek. – Kiereszti:
no mást nem kérek, hanem egy pár lelket; veletek megyek egyenesen
pokolba s magammal hozom el.

Megy velek együtt a pokol felé, elérik, bemennek, hát látja, micsoda
rosz trakta volna ottan, egy nagy kádban látja hogy olajban mint főzik
ott a lelkeket; belévágja a zsákját, s kilencvenkilenc lélek
kapaszkodott reá. Megy már velek kifelé; mihelyt három mérföldnyire
hagyá a poklot, mindjárt bárányokká váltak a lelkek. Itten juhász lett a
szökött katonából.

Őrzi már a lelkeit, kik juhokká váltak; egykor mondá az úristen
Péternek: menj el a katonához, s kérd tőle azt a kilencvenkilenc lelket,
melyet juhokul őriz, de magát meg ne vedd. – Elmegy Péter, előtalálja a
katonát, s mészárosnak adta ki magát s kérdezi tőle: eladók-e a juhok,
juhász. – Eladók. – Hogyan adod? – Magammal együtt három pénzért. –
Nekem kendre, juhász, nincs szükségem, hanem csak a juhokra, mert
juhászom van. – Feleli a katonából lett juhász: máskép nem adom a Elment
tehát Péter az úristenhez, megbeszélte: nem adja máskép, hacsak őt is
meg nem veszem. – Menj vissza és mondd neki, hogy hagyja odáig hajtatni
a juhokat, hová te akarod. Visszament tehát Péter és mondá: no, juhász,
én megveszem veled együtt, hanem hagyd odáig hajtanom, hová nekem kell.
Rá áll a juhász; elérik tehát a mennyország kapuját, beolvassa a juhokat
Péter; mikor már négy vagy öt lélek lett volna hátra még, mondá Péter,
csakhogy a katona kirekedhessen: nézd, még egy amott a bokrok közt
maradt. Hátra néz a juhász, mire visszatekint, hát már csak az utolsó
volt kivül, annak hirtelen megkapja a gyapját s az berántá a kapun.
Itten Péter eléggé akarta valami módon kitudni a mennyországból, de
gorombáskodni még sem mert vele, félvén, hogy a zsákba bújtatja; végre,
nem tudván mit csináljon vele, megy az úristenhez s megjelenti, hogy a
katona bejött a mennyországba; már most mit tevők leszünk, vele? Feleli
az úristen: porrá változtatom testét, s eresztek egy nagy szelet reá,
hogy innen kihordja. Porrá változtatá tehát a katona testét s egy nagy
szél által mind elhordatá. Már most, hogy valami hasznát vegyék,
silbakra állíták, hogy vigyázzon és senkit Péter híre nélkül be ne
ereszszen. Ő tehát már a mennyország kapujánál volt mint őr; mikor
jöttek a kapura, kérdé: ki vagy? – Feleli: lélek. – Kérdi: mi voltál?
voltál-e katona? Ha azt felelte: nem voltam: várakozzál úgymond,
mindjárt hívom Pétert; ha pedig mondá, hogy katona volt, úgy magától
beereszté. Észrevette Péter, hogy felesen jöttek be katonák a
mennyországba, megfosztá tisztségétől, s a katona lelke állomás nélkül
maradt, mert látták, hogy semmire sem lehet vele menni.

A királyi palotában nem volt többé semmi lárma, lakhattak csendességben.
Eleget várták a katonát a városbeliek, de semmi hírt nem hallottak
felőle. Mivel azután nem látták többé, sem őt, sem pedig a királyt, a ki
ezelőtt két évvel megholt, hogy kisértene; tehát mindenki azt gondolá,
hogy arra várakoztak az ördögök, hogy ezt a katonát kaparíthassák körmük
közé.

VIII. A KŐVÉVÁLT KIRÁLYFI.

Volt egyszer egy király, s ennek volt két fia. A két testvér igen
szerette egymást. Midőn megnőttek, el akartak menni más országban is
próbálni, hanem szüléik nem akarták ereszteni. De lehetetlen volt
megtartóztatni őket, s azért sok summa pénzzel elindultak.

Mennek már sok napokig, érnek más országokba, melyeknek hírét sem
hallák, s egy nagy városba jutnak; épen vásár volt benne. Mondja
bátyjának az öcscse: bátyám, nézd, micsoda szép virágbokrétákat árulnak;
vegyünk kettőt, s egyikre zöld pántlikát, a másikra pedig vöröst. Egy
bicskát is vettek, s azzal tovább mennek. Egy hónapi bujdosás után egy
útra érnek, mely kétfelé vitt, az egyik jobbra, a másik balra; a jobbról
való út be volt húzva fekete gyászszal, a másik pedig fel volt ékesítve,
hogy csak vígságot mutatott. Hol az út kétfelé vált, egy nagy nyárfa
állott; ott a két testvér törvényt tesz. Mond a kisebbik: bátyám itt el
kell válnunk, mert itt kétfelé visz az út; egyik jobbra, másik balra;
egyik szomorúságot jelent, a másik pedig örömet. Felel az idősb: öcsém,
én nem bánom, akármelyiket választod magadnak, nekem mindegy. A kisebbik
is mondá: bátyám, én sem bánom. – No, öcsém, mivel idősb vagyok, tehát
én megyek ezen a fekete posztóval bevont uton, te pedig menj e szép
uton. – Nem bánom; hanem, bátyám, tudod-e mit cselekedjünk? Szúrjuk e
fába ezt a kést, a mellett kössük a pántlikára mind a te rózsádat, mind
az enyémet; és ha visszafordulunk, ha az én rózsám el lesz hervadva,
tehát tudd meg, hogy végem van; ha pedig én jövök ide hamarább, ha
rózsád el lesz hervadva, tudni fogom, hogy oda vagy, ha pedig még fris
leend, várni foglak az általunk megrendelt idő után még két hétig; s ha
akkorra nem jöszsz meg, le fogom venni a rózsámat s visszamegyek
királyatyámhoz. – A bátyja mindezt jóváhagyta s elváltak egymástól, kiki
a maga utján menvén.

Hagyjuk most itt őket. Miután azon városban a kést és a két rózsát
megvették, a mint bujdostak, előltaláltak egy szegény embert, két
oroszlánnal, két medvével és két farkassal, s kérték, adná el: nekik.
Mondja a szegény ember: miért ne, háromszáz aranyért. Leolvasták
mindjárt az aranyokat, s az állatokat elvitték magokkal. Ott, hol az út
kétfelé ment, az állatokat is eloszták egymás között, egyik-egyik kapott
egy oroszlánt, egy medvét s egy farkast. Így megy kiki a maga vadaival.
Mennek mendegélnek, az idősb elért egy királyi várost, mely egész
gyászban volt, szomorkodtak mindnyájan, mert volt ott egy külsőországi
bajnok; az pedig egy király fia volt, kinek országa határos vala azon
király országával, kinek városa gyászban vala. E gyász oka az volt, hogy
ez a királyfi kérette volna a király leányát Rózsikát feleségének, a
leány pedig teljességgel nem szenvedhette s azt mondta, hogy készebb
lesz meghalni, mintsem hozzá menni. Ezért a királyfi, kinek atyja
nagytekintetű fejdelem volt, először háborút üzent, de jobbnak találta,
hogy kár volna oly sok embernek elveszni, hanem inkább bajnokokat fog
kivánni, kikkel viaskodhassék, hogy legalább a királyt megfoszsza jó
vitézeitől; de legkivált a király két fiára fente fogát, jól tudván,
hogy ezek sem akarják hogy húgok hozzá menjen. Már a királynak személyes
bajvivásra bajnokokat kellett küldeni, kiknek ő sok ajándékokat igért és
még mellette leányát is, hogyha princesznéjének a királyfin
győzedelmeskedő bajnok személye tetszeni fog. Sokan föláldozták
életöket, de mind szerencsétlenül járt, úgy annyira, hogy a király
bajnokai és még a két fia is, kik szerencsét próbáltak, mind elvesztek.
– Ebben a városban tehát az idősb királyfi a maga három állatával egy
nagy korcsmába ment, s ott mindjárt jó ebédet parancsolt mind magának
mind pedig az állatoknak. Minden úgy történt amint kívánta. Itten kérdi
a korcsmárost: miért volna ez a város oly szomorú? Elbeszélte, hogy a
király egyetlen egy leányát Rózsikát el akarja venni egy szomszéd
királyfi feleségűl, de nem akar hozzá menni; ez a királyfi igen nagy
vitéz, tehát hogy a királyunk leányát meg nem kaphatja, bajnokokat
kiván, akik közül egy vele mindennap megvívna. Sok ajándékot igért a
király annak aki meggyőzné, és még leányát is hogyha tetszeni fog a
leánynak; de már sokan meghaltak azon királyfi kardja által, magát a két
királyfit is megölte; most már senki sem találkozik, aki merészlene vele
kimenni, így hát maga az öreg király akarja holnapi nap a szerencsét
megpróbálni és a két fiáért boszút állani. – Mond a korcsmárosnak: én
szeretnék vele megpróbálkozni. – Felel a korcsmáros, mivel nem ismerte,
hogy ő is királyfi volna: még az úr gyönge és kardja rövid, annak pedig
hosszú kardja van. – Felel a királyfi: hát hány órakor fog a bajvívás
történni? – Holnap reggel nyolc órakor, akkor együtt lesznek az ország
nagyjai és a város népe, s nézni fogják a dolog kimenetelét.

Itten a királyfi az ő három állatával a piacon jókor megjelent, hogy
magának elől helyt vehessen; összejön a sok nép, látták hogy ez idegen
volna ezzel az állatokkal, nem tudhatta senki, ki lehetne, mert az arcát
befödözte a leeresztett sisak. Eljön tehát a király, gyászban lova,
maga, s utána hoznak több lovat, hogy ha egyik agyon szuratnék, lenne
mindjárt helyébe más. Sajnálja az egész ország; annak a szomszéd
királynak a fia ott hányakodik és csúfolja az öreget, hogy még ő is akar
valamit próbálni. Itt megszólítja az öreg királyt a bújdosó királyfi:
én, idegen, kit fölséged nem ismer, fogok e hánykodóval szembe szállani.
– Hátra megy a király. Volt pedig a királynak ott egy deres lova, arra
ült a bujdosó királyfi; a hánykodó királyfi pedig kezde csúfolódni, hogy
oly merész, hogy még páncélt sem ölt magára. Felel a bujdosó királyfi:
így is meg fogok én neked felelni. – No ha oly nagyon bízol magadhoz,
vedd le arcodról a sisaknak azt a részét, mely betakarja. – Hogy abba
teljesedjék kivánságod, megcselekszem. Levonta az arcáról; itten látja
az egész nép, mely fiatal szép legény volna, nem reménylék, hogy még
győzedelmes lehetne, és sajnálák előre ezt a szép fiatal legényt; nem
tudta senki hogy királyfi volna. Erre a zsibongásra, ámbár igen
szomorkodott, a királyleány mégis kivánta látni a bajnokot, ki atyjáért
és érte vívni fog; látja hogy mely derék és mely szép, s oda lett a
szeretet miatt; már most nem csak azért fájt a szive, hogy mennyin
elvesztek érte, hanem hogy ez a szép ífju is veszni fog.

Itten elkezdik a viaskodást, mind a két rész erősen tartja magát,
egyszer a királyfi egy kis szúrást kap a combjába, ekkor neki
mérgelődvén, úgy általdöfé, hogy mindjárt szőrnyűt halt. Amint leesett a
lováról, az állatok mindjárt széjjelszaggatták. Hallatszott az
örömkiáltás: éljen! éljen a jövendőbeli király, a királykisasszony
férje! Meghallják a palotában is, hogy nagy lárma volna a nép közt,
kijön a király a leányával a piacra, hol viaskodtak, hát látják, hogy a
szomszéd király fia már darabokban hever a földön. Itten nagy örömmel
fogadta a király és leánya Rózsika, s a nép csak ezt kiáltozá: éljen a
jövendőbeli király, a princesznének férje! Végre beértek a palotába, itt
megebédeltek. Mielőtt még a király leánya szándékát kérdezték volna, már
is az ebédnél az egész tanács férjének rendelte a királyfit, maga a
királyleány is ugyanazon szándékban volt. Összeadták őket s megvolt a
nagy lakodalom.

Élnek már ők együtt. Egyszer az öreg király, amint ebéd után
beszélgetnének, mondá: de szeretnék nyúlhúst enni. Azon országban pedig
nagyon nehéz volt nyulat kapni, mivel igen kevés volt. Itten a fiatal
király kedvét akarván keresni az ipájának, elment hogy majd nyulat lő;
elment egy nagy erdőbe, addig jár, hogy egyszer beestveledett, s meg
kellett ott hálnia. Tüzet csinál, a vadak pedig a tűz körül feküdtek;
hát hallja hogy a fán valaki reszketve jajgat: ó de fázom! – No jer le,
ha fázol, mond a király; jer le. – Nem merek, felel a vén asszony, ki a
fán volt. – Miért nem mersz? – Félek az állatoktól; hanem üsd meg
vadaidat e vesszővel amit lehajítok. Megfogadta szavát, megüti mind a
hármat, és kővévált mind a három. Itten leugrik a vén asszony, kikapja a
vesszőt és megcsapja a királyt, s kővé vált ő is. – Már oda haza várják
a királyt, és nem jön, nem tudták hová lett; sírt a felesége, maga az
öreg király fölöttébb búsúlt hogy vejét elvesztette.

Hagyjuk az erdőben a kővévált királyt, menjünk a másikhoz, az öcscséhez.
Már az öcscse visszafordult, elért azon helyre, hol fel volt akasztva a
bokréta, hát látja, hogy a bátyjáé nem csak hogy meghervadt, de még meg
is száradott. Fölteszi magában, hogy föl fogja keresni legalább a sírját
bátyjának. Elindult tehát azon az úton, mely akkor fekete posztóval volt
behúzva; megy, mendegél, eléri a várost, s azon korcsmába száll meg, hol
legelőször a bátyja. Itten mihelyt belép, mondja a korcsmáros: isten
hozta felségedet; ugyan régen várja már az egész város, a királyné igen
szomorkodik. Itten mentegeti magát, hogy ő nem az, akit gondol, de a
korcsmárossal el nem hitetheté, mivelhogy olyan volt mint a bátyja, és
hogy neki is megvolt a három vadja. A korcsmáros tehát elment s
bejelenté az udvarba, hogy a fiatal király megjött; itten örűltek
mindnyájan, az öreg király mindjárt leányával együtt hintón eleibe
indúlt. A korcsmáros előbb haza-érkezett, s mondá: jön már a király
felséged feleségével együtt. Itten mit volt mit tennie, eleikbe ment; a
királyné, a bátyja felesége, mivelhogy épen egyformák voltak, mindjárt
megölelte s kérdé: hová lett oly sokáig? – Feleli: én nem vagyok az,
akit felséged gondol; hanem az az én bátyám, én pedig az öcscse vagyok.
Itten az öreg király bevette a hintóba, és a palotába mentek, s monda az
öreg király, hogy mivel nem tudja hová lett a bátyja és utána nagyon
szomorkodik, tehát maradna udvaránál, legalább fájdalma nem lenne oly
súlyos. Nem akarták sehová ereszteni, de ő megmondá, hogy tovább
maradnia nem lehet, hanem elmegy a bátyját keresni. El is ment, s jár
kel mindenfelé az országban; itt ugyanazon időben eltéved, hol a bátyja
elestveledett; őreá is az idő reá sötétedett, tehát meg akart ott hálni,
s tüzet rak magának. Akkor is odament a vén asszony, és reszketve
jajgat: ó de fázom! – Feleli az ífju király öcscse: jer ha fázol a
tűzhöz, itt melegedhetel kedvedre. – De félek attól a vadaktól. – Ne
félj, nem bántanak azok téged. – Hiába csak félek én tőle, hanem ha
megvágná e vesszővel a mit lehajitok, ugy lemennék, mert nem lenne oly
hamis. De a királyfi meg nem üte vele, hanem csak a földet mellettek;
tehát a vén asszony mindjárt leugrott, akkor kapja a kővévált király
öcscse, megfogatta az oroszlánnal: no te, vén ördög, most kezem közt
vagy, hová tetted a bátyámat? – Én nem tudok róla semmit. – Neki küldi a
farkast s maratja vele, ugy annyira, hogy kénytelen volt kivallani, hogy
az a mellette való kő volna az ő bátyja, hanem itt a zsebembe van egy
kis bögre, abba van zsír, kend meg azzal az orra alját, s megint az az
ember lesz a ki ennekelőtte volt. – Megkente és mindjárt fölugrott.
Isten hozott, öcsém, hogy jöttél ide? de hogy ily nagyon elaludtam. –
Felel az öcscse: el ám bátyám, mert oly kő voltál mint az állataid.
Akkor megüti az állatokat is a vesszővel, és mind föléledtek s mindjárt
megismerték egymást. – Itt a királyfi csak maratta tovább a vén asszonyt
a farkassal, hogy vallaná ki, hol volna még több ember, kiket kővé
változtatott; annyira kínoztatá, hogy a legutolsóig mind kivallotta, és
ment a számuk mintegy hat ezerre. Miután már többet nem vallhatott,
akkor parancsolá az állatoknak, hogy szaggatnák széllyel; szét is
szaggatták. Már most mind a ketten mennek, kiki a maga három állatával,
azon városba, hol az idősbik felesége volt; mikor megérkeztek, mely nagy
örömben volt az egész nép, az kimagyarázhatatlan. Örűlt az öreg király,
és a királyné, hogy ismét megkaphatta a férjét; ismét előbeszélték,
hogyan jártak, és hogyan jött ő az öcscse által ismét életre. Az öreg
király általadta a vejének az országot, és az idősb ott maradt
királynak, a kisebbik pedig haza ment, és az atyja halála után az is

Source Colophon

Source text: Gaal György Magyar Népmesegyűjteménye, Első Kötet. Kiadták Kazinczy Gábor és Toldy Ferenc. Pfeifer Ferdinánd, Pest, M. DCCC. LVII (1857). Project Gutenberg EBook #39299. Digitized from the 1857 first edition by Albert László from scanned images of public domain material from the Google Books project. Public domain.

György Gaal (1783–1855) collected these tales in Vienna from Hungarian soldiers and servants over two decades (c. 1822–1842). The tales were posthumously edited and published by Kazinczy Gábor and Toldy Ferenc.

🌲