Regény — Mór Jókai

This is the complete Hungarian text of the 1896 National Edition witness, preserved in its two-volume order. Volume II begins with the final four chapters of “A Senki szigete,” the third of the novel's five parts; the physical volume break therefore falls inside that part. The supplied historical spelling is retained. No translation, OCR, modernization, abridgment, or independent lexical repair has been performed.

Első kötet — I. rész

JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLV. KÖTET

AZ ARANY EMBER. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

AZ ARANY EMBER

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A SZENT BORBÁLA.

A VASKAPU.

Egy hegyláncz, közepén keresztül törve, tetejéről talapjáig, négy mértföldnyi messzeségben; két oldalt hatszáz lábtól három ezerig emelkedő magas egyenes sziklafalak, közepett az ó-világ óriás folyama, az Ister: a Duna.

A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a földalatti tűz repeszté kétfelé a hegylánczot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem birnak alkotni.

Az egyik Isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy-tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik Istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhid oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott száz lábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.

A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.

Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négy mértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek czikáznak végig rajta: rejtelmes Istenirás betüi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsut dült rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy góth templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsu, egymáshoz tömött bazalt pilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Érczvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben, mintha kegyeletes kezek zöld koszorui függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dér csipte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják.

Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyiló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély komor árny borong, s a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe, vadszőlő erdejével, melynek érett apró piros bogyói szint adnak a fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kavarog tisztásán végig, abból gyanutlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklamartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt gondolja magában: vajon mi lakhatik ebben?

Aztán elmarad a völgy s ismét más templomi kép következik, a többinél még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez; az a messze kiálló szikla a tetőn a Gropa lui Petro: a szent Péter sirja, mellette kétfelől a másik két titáni kőalak két apostoltársa.

S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna.

A nagy, fenséges folyam-ős, mely megszokta a magyar sík lapályon ezer ölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló fűzfákkal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezőkre s csendesen keleplő malmokkal beszélgetni; itt összeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! A kik idáig jöttek vele, nem ismernek reá. Az ősz óriás szilaj hőssé ifjul, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bércztömeg ül ki néhol medre közepébe, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás Kazán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja, rájuk zúdulva elől, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamederben; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyulnak keresztül.

Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt s a széttört sziklákon keresztűl ömlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bérczfalánál s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetlen sziklák mögé, új földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor, azok nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, sem törökhöz, sem szerbhez; a senki országa az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső, meg nem nevezett föld! másunnan meg elhordta a kikezdett szigetet bokraival, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörülte alakjaikat a térképről.

A sziklák, a szigetek több ágra osztják a folyamot, mely Ogradina és Plaviszovicza között már óránkint tíz mértföldnyi sebességgel rohan, s a szűk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak egy csatornát vágott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók járhatnak, a parthoz közel csak apró hajók számára van út.

Az apróbb szigetek mentében, a szűkebb Dunaágak között sajátszerű emberi művek szakítják félbe a természet nagyszerű alkotását: kettős czölöpzetek erős fatörzsekből, mik V betű alakban mennek össze, nyilt öbleikkel vízmentének fordulva. Ezek a vizafogók. A tenger vendégei felfelé úsznak a folyón: fejüket vakartatják a vízzel, csiklandó parasytok miatt; aztán belejutnak a kelepczékbe; visszafordulni nem szokásuk, mindig előbbre haladnak a szűkülő fogdában; míg a legvégén belejutnak a «halottas kamrába», a honnan nincs menekülésük.

S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökkétartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten szavához: oly érthető. A mint az óriás folyam a kőzátonyokon végighömpölyög, a hogy a sziklafalakat korbácsolja, a hogy az örvényekben fuldokolva elmerül, a hogy a zuhatagok hanglépcsőin végigjátszik, s a hogy ez örök hullámcsattogást az örök viszhang e kettős fal között a túlvilági zene felségéig emeli, mely csupa orgona és harangszó és elhaló mennydörgés, az ember elnémul és saját szavát meghallani retteg e titáni zengés közepett. A hajósok csak jelekkel integetnek, a halászok babonás hite tiltja e helyt a szót: a veszély tudata mindenkit magában imádkozni készt.

Mert valóban, a ki itt végighalad, a míg e sötét falakat látja itt maga mellett kétfelől, mintha saját kriptája falai között evezne végig.

Kivált mikor még a hajósok félelme, a Bóra megjelen.

A kitartó hetes vihar. Ez járhatlanná teszi a Dunát a Vaskapu között.

Ha csak egy bérczfal volna, az védne ellene; de a kettő között megszoruló légnyomás oly szeszélyessé válik, mint egy nagy város utczáiban kódorgó szél: majd elől, majd hátul támad, minden kanyarodónál más irányból tör ki, egyszer-egyszer tökéletesen megszünik, aztán megint egyszerre valamely völgyzugolyból, mint lesből rohan elő, megkapja a hajót, kicsavarja a kormányt, dolgot ád minden kéznek, belerántja az egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vízbe; aztán megint egyet fordul s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha az vízmentében úsznék; a hullám úgy porzik előtte, mint az országút, mikor végigsöpör rajta.

A templomi zengés oly itéletnapi zajjá magasodik fel ilyenkor, hogy az elmerülő halálkiáltása nem hallik ki belőle.

A SZENT BORBÁLA ÉS UTASAI.

Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galacztól elkezdve fel a Majnacsatornáig kilenczezer ló járta a partokat, a hajók felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. Azonkívül a csempészhajók egész raja járt-kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, a minek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész, s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem a ki legkevésbbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védelmére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfilakosságát állítá be, puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket, s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak az iránt volt szükséges intézkedni, hogy a mely falu ifjai épen az őrségen vannak, annak a falunak a vénjei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal; a mi ismét igen szép családi vonás. Azonban az államnak még egyéb magas czéljai is voltak e szigorú határőrzéssel. A pestis meggátlása.

A rettenetes keleti pestis!

Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hogy mi az? és milyen az? mert hazánkban épen százötven esztendeje, hogy az utolsó hiu özvegyasszony felvette a pestises shawlt Zimonyban, s mire a templomba ment vele, szörnyet halt; de mivel minden esztendőben olvassuk a hírlapokból, hogy majd Syrában, majd Brussában, majd Perában kiütött a keleti pestis, el kell hinnünk, hogy az csakugyan létezik s hálával viseltetnünk a kormány iránt, a miért ajtót, ablakot elzár előtte, hogy be ne jöhessen hozzánk.

Mert minden idegen néppel való érintkezésünk valami új, eddig ismeretlen ragálylyal ajándékozott meg bennünket. Chinától kaptuk a vörhenyt, a saracénoktól a himlőt, az oroszoktól a grippét, a délamerikaiaktól a sárgalázt, s a kelet-indusoktól a cholerát; a törököktől pedig a pestist.

Azért az egész part hosszában a vis-a-vis lakozóknak csak elővigyázati rendszabályok mellett szabad és lehet egymással érintkezniök, a mi nagyon érdekessé és mulatságossá teheti rájuk nézve az életet.

S e rendszabályok igen szigorúak. Mikor Brussában kiüt a pestis, a török-szerb parton minden élő és nem élő tárgy azonnal pestisesnek nyilváníttatik hivatalosan, s a ki azokhoz hozzáér, az «kevert», az vándorol a vesztegintézetbe tíz, húsz, negyven napra. Ha egy balparti hajó vontató-kötele a fordulóknál hozzáér egy jobbparti hajó köteléhez, az egész hajó személyzete «kevert», s a Duna közepén marad tíz napig; mert az egyik hajókötélről a másikra elragadhatott a pestis, s arról az egész hajószemélyzetre.

S mindez szigorú felügyelet alá esik. Minden hajón ott ül egy hivatalos organum: a «tisztító». Rettenetes személy. Kinek kötelessége mindenkire felügyelni, mihez ér hozzá, kivel érintkezik, s a ki az utazót, ha a török-szerb parton csak a köpenye szegletével érintett is egy idegent, vagy egy szőrből, gyapjuból, kenderből készült tárgyat (ezek terjesztik a pestist), azonnal kevertnek nyilatkoztatja, s mihelyt Orsovára értek, kiszakítja családja karjai közül, s átadja a vesztegintézetnek. Ezért hívják a «tisztítónak».

S jaj a tisztítónak, ha egy ily esetet eltitkol. A legkisebb mulasztás büntetése tizenöt évi várfogság.

Hanem a csempészeken úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert ők nem hordanak magukkal tisztítót, s akárhogy dúl Brussában a keleti dögvész, ők éjjel-nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy szent Prokop a patronusuk.

Csupán a Bóra szokta megzavarni a detailüzletet, mert a Vaskapu közötti sebes árban kiveri a déli partra a hajókat, a miket csak evezők mozdítanak előre.

Igaz, hogy a vontatóval haladó hajón is lehet csempészni, s ez már en-gros üzlet; hanem ez azután többe is kerül, mint atyafiságos jó barátságba, s nem szegény embernek való. Ez már nem só. Dohány és kávé.

A Bóra bizony tisztára fujja a Dunát a hajóktól, s három-négy napra úgy helyreállítja a jó erkölcsöket s az állam iránti hűséget, hogy semmi bűnbocsánatra nincsen szükség. A hajók iparkodtak előle révbe menekülni vagy horgonyt vetni a Duna közepén, s a határőrök alhatnak nyugton, a míg ez a szél nyikorogtatja faházaik ereszeit. Hajó nem jár most.

Az ogradinai őrállomás káplárjának még is úgy tetszik, mintha reggel óta többször áthangzanék a szélzúgáson s a folyam zengésén keresztül az a sajátságos tutuló bőgés, a mit a hajóstülök két mértföldnyi messzeségre elküld, s a mi a mennydörgésből is kiválik. Valami különös visszatetsző, szomorú üvöltés az egy hosszú facsövön keresztül.

Hajó jön-e most? s vontatóinak ad jelt a tülökkel? Vagy szerencsétlenül járt a sziklák között s segélyért üvölt?

Az a hajó «jön».

Egy tíz-tizenkétezer mérős tölgyfahajó; mint látszik, egészen megterhelve, mert kétoldalt párkányain végigsöpör a hullám.

Az öblös jármű egészen feketére van festve; hanem az eleje ezüstszinű s magasra felnyuló csigafejű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetőzet háztető alakú, kétoldalt lefelé vezető keskeny lépcsőkkel s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormánytól a másikig vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra-balra nyiló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két-két zöldre festett redőnyű ablakot mutat, s e két ablak közötti téren látható a martyrhalált szenvedett szent Borbála szűzi alakja életnagyságban lefestve; rózsaszinű köntösben, világoskék palástban, s delipiros főtakaróval, köröskörül arany alapon, kezében fehér liliom.

Azon a kis téren pedig, a mi a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fenmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld, s ez teleültetve a legszebb dupla szegfűkkel, teljes ibolyákkal. A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s e rács tele van aggatva mezei virágkoszorúkkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van feltűzve egy csomó rozmarin és szentelt fűzbarka.

A hajó első részére fel van emelve az árbocz, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a három hüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton hetvenkét ló igyekszik a nehéz járművet vízellenébe vontatni. Más időben felényi is elég lett volna itt, s a felső Dunán tizenkét ló is elhúzza, de itt és a szél ellen küzdve a hetvenkettőnek is sok biztatás kell.

Az a kürtölés a lóhajcsárok vezetőjének szól.

Emberhangot hiába volna most itt vesztegetni. A hajóról a partig ha elhatna is az, a sokszerű viszhang úgy összezavarja hogy ember meg nem érti.

Ellenben a tülök hangját a ló is megérti: annak a vontatott vagy megszaggatott, ijesztő vagy biztató üvöltéséből megtudja ember és állat? hogy no most sebesebben kell menni, most lassítani a lépést, most egyszerre megállni.

Mert a hajónak változatos sorsa van e sziklacsatornában: küzdenie kell a féloldalt verő széllel, a folyam rejtélyes folyásával, saját terhével, sziklák és örvények kerülgetésével.

Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, a ki a timon-rudat tartja; a másik a hajóbiztos, a ki a tülökhanggal jelzi az elemek ordítása közepett a vontatók feladatát. Ha valamelyik rosszul érti a dolgát, a hajó vagy felfut valami sziklapadra, vagy belesikamlik a forgóba, vagy átverődik a túlpartra, vagy felakad valami zátonyon, s akkor el van veszve emberestül, egerestül.

Hanem ennek a két embernek az arczán nem látszik meg, hogy tudnának valamit a félelemről.

A kormányos ölnyi termetű kemény férfi volt, erősen rezes arczszínnel, a két orczáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát, miktől a szeme fehére is reczés volt. Hangja örökösen rekedt s csak kétféle változatot ismer: vagy erős kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószinűleg ez kényszeríti, hogy torkának kettős gondját viselje: előlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapotkendővel, utólagosan a pálinkás butykossal, a mi állandó helyén van a mándlija zsebében.

A hajóbiztos egy harmincz év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajuszszal és másutt simára borotvált arczczal, középszerű termet, első tekintetre gyönge alkatunak látszó; a hangja is hozzá való, csaknem nőies, mikor halkan beszél.

A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Timár Mihály.

A hivatalos «tisztító» a kormányos timonpadlója szélén ül, fejére húzva darócz kámzsáját; ennek csak az orrát látjuk, meg a bajuszát, mind a kettő veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. Jelenleg épen bagót rág.

A nehéz tölgyfaajtóhoz van kapcsolva a dereglye, abban ül hat hajóslegény, a kik ütenyre eveznek; minden nyomásnál egyszerre felugranak helyeikről, két lépést felszaladnak egy zsámolyos emelvényre, akkor megkapják az evezőrudat, beleakasztják a Dunába a lapátot s aztán hanyat vetik magukat a padjaikra; a vontatón kívül ez is segíti a hajót, a hol erősebb a víznyomás.

Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik.

A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások; de inkább török, mint görög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, gömbölyű veres süvegével. A figyelmes szemlélőnek azonban fel fog tünni, hogy arczának borotvált része a többihez nézve nagyon világos, mint szokott azoknál lenni, a kik nem rég vágták le onnan a sűrű körszakállt.

Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a hajóteher tulajdonosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedő sajátja.

A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leányarcz tekint ki, s ez által szomszédjává lesz szent Borbálának.

Mintha ez is szent volna.

Ez arcz nem halavány, de fehér; a márvány, a kristály önerejű fehérsége az, olyan jogos sajátja a fehér szín, mint az abyssininak a fekete, a malayinak a sárga. Semmi idegen színvegyülettől nem háborított fehérség, melyre nem idéz pirt sem a szemközt fuvó szél, sem a szemébe néző férfitekintet.

Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhárom évesnél; de a magas, nyulánk alak és komoly, szoborszerű arcz, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a miloi Venus arczán feledte volna szemeit valaha.

Sűrű fekete haja valami érczes fénynyel bir, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán; az ilyen összeérő szemöldök valami varázshatalmat kölcsönöznek az arcznak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami fekete aureole volna egy szent kép homlokán. A leány neve Timéa.

Ezek a szent Borbála utasai.

A hajóbiztos, mikor a tülköt leteszi a kezéből, mikor a fenékmérő ónnal megvizsgálta, hány lábnyi vizben haladnak most? időt vesz magának, hogy a szent kép rácsozatához fordulva, a leánykával beszélgessen.

Timéa csupán új-görögül ért, s a biztos azt a nyelvet is folyékonyan beszéli.

A táj szépségeit magyarázza a leánynak: az ijesztő, a borzalmas szépségeket.

A fehér arcz, a sötétkék szemek mozdulatlanul figyelnek beszédére, de nagyon figyelnek.

A biztosnak mégis úgy tetszik, mintha ezek a szemek nem ő rá figyelnének, hanem azokra a violákra, a mik szent Borbála lábai előtt illatoznak. Egyet leszakít közülök s odanyujtja a gyermeknek, hadd hallgassa közelebbről, mit beszélnek a virágok?

A kormányos látja ezt mind onnan a timon-állványról s nem tetszik neki.

– Pedig jobb volna, hadarja ráspolyzengésű hangjával, a helyett, hogy a szent elől letépi a virágokat s annak a gyermeknek adogatja, ha egy szentelt barkát meggyujtana a lámpásnál; mert ha a Jézus neki visz bennünket annak a kőbálványnak ott, a Krisztus sem ment meg bennünket. Jézus segíts!

Ezt az áldást, ha maga lett volna is, elmondta volna Fabula János; de minthogy a tisztító épen ott ült, az is hallotta s párbeszéd lett belőle.

– De hát miért kell kegyelmeteknek épen ilyen nagy viharban átkelni a Vaskapun?

– Miért hát? felelt Fabula János, megtartva azt a jó szokását, hogy a kellő meggondolás végett előbb egyet húzzon a szalmás butykosból, csak azért, mert sietős az útunk. Tízezer mérő tiszta buza van a hajónkon. A Bánátban nem termett, Oláhországban meg nagy volt a termés. Azt viszszük fel Komáromig. Ma szent Mihály napja van; ha nem sietünk, itt kap bennünket a november, s odafagyunk valahol az útban.

– S hogyan hiszi azt kegyelmed, hogy novemberben befagy a Duna?

– Nem hiszem, hanem tudom. Megmondja azt a komáromi kalendárium. Nézze csak meg a szobámban: ott van felakasztva az ágyam fölé.

A tisztító még mélyebben húzta be az orrát a kámzsájába s nagyot köpött a Dunába a rágott bagótól.

– De pedig ne köpködjön a Dunába ilyenkor, mert azt a Duna nem szereti. A mit pedig a komáromi kalendárium mond, az szent. Most tíz esztendeje épen így megjövendölte, hogy novemberben beáll a fagy. Én siettem is haza a hajómmal; akkor is a szent Borbálán voltam. A többiek kinevettek. Aztán november 23-kán egyszerre beállt a hideg, fele odafagyott a hajóknak, ki Apatinnál, ki Földvárnál, akkor aztán én nevettem. – Jézus segíts! szorítsd azt a lapátot, hééééj!

A vihar ismét dühösen nekifeküdt a hajónak. A kormányos arczán kövér izzadságcseppek csorogtak végig, a mint a kormányrudat visszatartani erőködött; de nem kellett neki segítség. Megjutalmazta magát érte egy korty pálinkával, a mitől a szeme még veresebb lett.

– No csak a mellett a kőláb mellett segítsen el bennünket a Jézus! fohászkodék nagy erőködés közben. Feszítsd azt a lapátot, te gyerek! Csak ezt a követ elkerüljük szerencsésen.

– Aztán majd jön a másik.

– No meg a harmadik, meg a tizenharmadik, és mindig készen tarthatjuk a harangozópénzt a szánkban, mert minden órában hatszor esünk át a koporsó födelén.

– Hallja kegyelmed, szólal meg a tisztító, az egész rágdohány-csomaszt kivéve a szájábul, én azt hiszem, hogy ez a kegyelmetek hajója nem csupán buzát szállít.

Fabula uram oda nézett a csuklya alá, aztán vállat vont.

– Bánom is én. Ha dugáru van a hajónkon, legalább nem maradunk vesztegzárban: hamar odább mehetünk.

– Hogyan?

A kormányos a markával egy kanyarító mozdulatot tett a háta mögé, a mire aztán a tisztító nagyot röhögött. Megértette, mit jelent az?

– No most nézze kend, szólt Fabula János, a mióta itt jártam, már megint változott a vízjárás; ha most szél hosszában nem eresztem a hajót, belekerülünk ebbe az új forgóba, a mi a «szeretők sziklája» alatt támadt. Látja, hogy úszik itt a hajónk mellett ez a pokolbeli szörnyeteg folyvást. Egy öreg viza. Legalább van öt mázsás. Mikor ez a gonosz állat így versenyt úszik a hajóval, mindig valami szerencsétlenség támad. Jézus segíts! Csak olyan közel járna, hogy a szigonyt a hátába dobhatnám. Jézus segíts! Az a biztos meg egyre azzal a görög leánynyal kalatyol oda elől, a helyett, hogy a fullajtároknak tutulna. Azt a leányt is a veszedelem hozta ide. A mióta a hajómra lépett, mindig felszél fúj. Nem is lehet az valami jó. Olyan fehér, mint valami lélek, s összeérnek a szemöldökei, mint a boszorkánynak. – Timár uram, tutuljon annak a fullajtárnak, hohooó!

Timár uram pedig nem nyult a tülökhöz, hanem a fehér leánynak mesélte a sziklák és zuhatagok tündérregéit.

Mert a Vaskaputól elkezdve föl egész Clissuráig mind a két part minden sziklaormának, barlangjának, a meder minden sziklájának, szigetének, forgatagának van története, tündérregéje, népmondája vagy zsiványkalandja, mikről beszélnek a világtörténet könyvei, vagy a sziklákba vágott betük, vagy népénekesek danái, vagy a hajósok szájhagyományai. Egy kővévált könyvtár az; a sziklák nevei a kifelé fordított könyvek sarkai, a ki azokat ki tudja nyitni, egy-egy regényt olvashat belőlük.

Timár Mihály nagyon jártas volt már ebben a könyvtárban, sokszor megjárta az utat a rábizott hajóval a Vaskapun keresztül; minden kő és sziget ismeretes volt előtte.

Talán egyéb oka is lehetett az apró regék elbeszélésére az ismeretterjesztési vágynál? Talán az a jóakaratu törekvés vezette, hogy mikor egy gyönge szivű teremtésnek valami nagy veszélyen kell keresztülhatolni, mely még az erős férfiak edzett szivét is megremegteti, olyankor ezek, kik a borzasztóval már megbarátkoztak, az ismeretlen figyelmét a mesék világába félrecsalogassák.

A míg Timéa azt a regét hallgatta, hogyan menekült fel a hős Mirkó kedvesével, a hű Milievával a Ljubigája szikla tetejére ott a Duna közepén? hogyan védelmezte ott menedéke nyaktörő feljárását egyedül egy maga az üldöző Aszszán minden zsoldharczosa ellen? hogyan táplálta ott hosszú időn át mindkettőjüket egy kőszáli sas, mely fészkébe ott a sziklatetőn fiainak kecskegödölyéket hordott s a martalékot a szeretők megoszták:… az alatt a gyermek figyelmét kikerülte a tomboló zaj, mit a rohanó hullám a félelmesen közelítő Ljubigája szikla körül támaszt; nem ért rá előre borzadni a fehér tajtékot túró hullámok felett, miket a megszorult folyam hány az örvény körül; a hajósok «kecskék»-nek híják a gyapjas hátu hullámokat.

«Pedig jobb volna, ha az orrunk elé nézegetnénk, nem hátrafelé!» dörmögé a kormányos s egyszerre nagy hangu kiáltásra erőszakolta hangját.

– Hahooó! Biztos úr! Mi jön ott ránk szemközt?

A biztos hátratekintett, a hajó orra felé fordulva, s akkor ő is meglátta azt, a mire a kormányos figyelmezteté.

A Tachtalia-szoros közepett jártak épen, a hol a Duna már csak kétszáz ölnyi széles s a legmeredekebb esést képezi. Olyan ott a folyam, mint egy zuhogó patak; csakhogy a Duna van benne.

S még azt a folyamot is két részre osztja egy nagy sziklatömeg, melynek homloka föllül mohos és cserjés; a nyugati oldalánál megtorlik a víz s két ágra szakad, az egyik ága a szerb parthoz közel meredek sziklapadról rohan alá, a másik ágának van egy ötven öles csatorna vágva a kőgerinczbe, azon lehet föl és le közlekedni a nagyobb hajóknak. Jövőnek és menőnek itt ezen a helyen összetalálkozni nem tanácsos, mert a kikerülés sok veszedelemmel jár. Északnak számos szirtfok rejlik a víz tükre alatt, miken föl lehet akadni, délnek pedig képződik a nagy örvény, melyet a kőszigeten alul ismét összeömlő két folyamág képez, s ha az magához ragadja a hajót, nincs emberi hatalom, mely megszabadítsa.

Tehát az igen komoly veszély volt, a mit a kormányos jelzett: «mi jön ránk ott szemközt?»

Egy szemközt jövő jármű a Tachtalia-szorosban ilyen magas vízállás mellett, s ekkora szélnyomás alatt.

Timár Mihály visszakérte távcsövét Timéa kezéből, melyet az imént adott át neki, hogy jobban megláthassa rajta, hol volt az a tanya, melyből Mirkó védelmezte a szép Milievát.

A Duna nyugati kanyarodásánál látszott egy fekete tömeg a víz közepén.

Timár Mihály szemügyre vette azt messzelátójával, s aztán visszakiáltott a kormányosra:

– Egy malom!

– Akkor megvert bennünket a Jézus!

Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet nagy vihar szakított le lánczáról; tehát előre láthatólag egy olyan jármű, melynek se kormányosa, se legénysége nincs már, azok elmenekültek róla; az pedig rohan magára hagyva bomlottul, vaktában s söpri el maga előtt sorszámra az útba akadó malmokat s kergeti zátonyra a szemközt jövő terhes hajókat, a mik nem tudnak előle elég gyorsan félreállni.

Itt pedig nincs hova félreállni. Kétfelől a Scylla és Charybdis.

Timár Mihály nem szólt semmit, visszaadta Timéának a távcsövet, utasítva őt, hogy hol láthatja meg vele legjobban a sasok fészkeit, miknek ősapja a szeretőket oly hiven táplálta; aztán hirtelen levetette a kabátját, leugrott az evező legények közé a dereglyébe, s parancsot adott nekik, hogy öten szálljanak át vele a ladikba; vegyék fel a kis horgonyt és a vékony alattságot, és aztán ereszszék el a ladikot.

Trikalisz és Timéa nem érthették szavait, mert magyarul beszélt, s ők e nyelvet nem birták. Így azt sem érthették, hogy a hajóbiztos minő rendeletet ád a kormányosnak.

– A vontató csak hadd menjen folyvást, a hajó ne térjen se jobbra, se balra!

Nehány percz mulva azonban Trikalisz már megérthette látásból is, hogy minő veszélyben forognak? Az elszabadult malom sebesen közeledett aláfelé a zugó mederben s ki lehetett venni puszta szemmel is kelepelő keréklapátját, melylyel széltében elfoglalta a járható csatornát. Ha az összecsap a terhes hajóval, egyszerre el lesz sülyesztve mind a kettő.

A ladik a hat férfival nagy erőfeszítéssel igyekezett a rohanó ár ellenében haladni. Négyen eveztek, az ötödik kormányozott, a biztos a ladik orrában állt összefont karokkal.

Mire fognak ezek mehetni? Egy ladikkal egy malom ellen. Emberi izmokkal a folyam ellen, a vihar ellen?

Ha mind Sámsonok volnának is, a hydrostatica törvénye meghiusítja erőködésüket. A mennyit fognak taszítani a malmon, annyit fognak lökni saját ladikjukon. Ha megragadják is a malmot, az fogja őket magával vinni. Olyan, mintha a pók el akarná fogni hálójával a szarvasbogarat.

A ladik azonban nem is tartotta magát a Duna közepén, hanem igyekezett a sziklasziget nyugati ormát elérni.

A folyam olyan hullámokat hányt e helyen, hogy az öt férfi el-eltünt a hullám-völgyben s a másik perczben ismét fenn libegett a szilaj habgerincz tetején, ingatva, hányatva a megbomlott ár által, mely habzott alatta, mint a forró bugyborékoló víz!

A FEHÉR MACSKA.

Az öt hajóslegény a hullámhányta ladikban tanakodott, hogy mit kellene tenni?

Az egyik azt mondta, be kell ütni fejszével a malom oldalát vízszin alatt, hogy elsülyedjen.

Ez nem menekülés. Azért a sebes ár az elsülyesztett malmot is csak neki viszi a terhes hajónak.

A másik azt mondta, bele kell fogózni csáklyákkal, s akkor aztán a ladikról adni a kormánynyal olyan irányt a malomnak, hogy az a forgóba belekerüljön.

Ez is rossz tanács, mert a forgó aztán a ladikot is magával ragadná.

Timár azt a parancsot adta a kormányosnak, hogy tartson a Perigrada sziget orma felé, melynek koronáját képezi a «szeretők sziklája».

Mikor a zuhogóhoz közel értek, fölemelte a mázsányi horgonyt s kilökte azt a vizbe, a nélkül, hogy a ladikot megingatta volna. Ekkor tünt ki, hogy vékony testalkatának szivós izmai vannak.

A horgony nagy tekercset rántott maga után a kötélből; ott mély a víz.

Akkor parancsot adott Timár a kormányosnak, hogy siessenek a malom elé.

Most már értették a szándékát. El akarja fogni a malmot a horgonynyal.

– Rossz gondolat! mondák a hajósok. Akkor épen keresztbe fog feküdni a malom a járható csatornán s elállja a hajó útját, a kötél pedig oly hosszú, hogy vékonysága mellett hamar el fogja szakítani az a nehéz jármű.

Trikalisz Euthym, a mint a hajóról észrevette ezt a szándékát Timárnak, ijedten hajítá el kezéből a csibukot, s a hajógerinczen végigfutva, rákiálta a kormányosra, hogy vágja el a vontató kötelet, s bocsássa vissza a hajót vízmentében.

A kormányos nem értett görögül; de a kézmozdulatokból megérté, hogy mit kivánnak tőle?

Nagy nyugalommal felelt, vállát a timonrúdnak vetve:

– Nem kell mozogni; tudja Timár, mit csinál!

Trikalisz a rémület dühével rántotta ki handzsárját öve mellől, hogy maga vágja el a kötelet; hanem a kormányos akkor a háta mögé mutatott. S a mit Trikalisz Euthym ott látott, az megváltoztatta a szándékát.

Az Al-Duna felől a folyam közepén jött fel egy jármű. Mértföldnyi távolból is kiismeri a gyakorlott szem. Vitorlás árbocza van, melyen a vitorla össze van most huzva, magas hátulja, és huszonnégy evezője.

Ez török ágyunaszád.

A mint ezt meglátta Trikalisz Euthym, visszadugta a handzsárt az övébe. Az első látványtól, mely a hajó orra előtt mutatkozott, veres lett az arcza; a másodiktól elsárgult.

Odasietett Timéához.

Az a Perigrada sziklaormot nézte a távcsővel.

– Add ide a távcsövet! – szólt Euthym rémülettől rekedten.

– Ah! be kedves! monda Timéa, mikor a távcsövet átadta.

– Mi az?

– Azon a sziklán apró marmotácskák laknak s ugy játszanak egymással, mint a mókusok.

Euthym odairányzá a távcsövet az alulról jövő járműre s szemöldei még jobban összehuzódtak, arcza halálsápadt lett.

Timéa visszavette tőle a távcsövet s ujra fölkereste vele a sziklalakó marmotákat. Euthym átölelte jobb karjával a leány derekát.

– Hogy tánczolnak, hogy ugrálnak! egy kergeti a többit. Ah! be kedves.

És Timéa közel volt ahhoz, hogy az az ölelő kar hirtelen felkapja a levegőbe s a hajó mellvédén keresztül behajítsa a tajtékzó hullámba.

Hanem a mit ezután a másik oldalon látott Euthym, az ismét visszaadá arczának eltünt életszinét.

Timár, a mint olyan közel jutott a malomhoz, hogy egy hajítással elérheté, egy hosszú tekercset fogott jobbjába a horgonykötélből. Annak végén volt egy vaskampó.

A kormánytalan malom jött sebesen közeledve, mint valami özönvizi szörnyeteg az áramlat közepén. Nagy lapátkereke forgott sebesen a rohanó árban s az üres garad alatt kelepelve dolgozott a pitlén őrölő korong, mintha egész moltert járatna le.

Senki sem volt a veszendőbe menő alkotmányon; csak egy fehér macska ült a pirosra festett zsindelytetőn s onnan nyávogott kétségbeesett hangon.

Timár, a malomhoz érve, hirtelen megcsóválta a feje fölött a vaskampós végü kötelet s ráhajítá a lapátkerékre.

A mint a vaskampó beleakadt az egyik lapátba, a viztől hajtott kerék elkezdte szépen felgombolyítani a horgonykötelet, s ennélfogva csendes eltérő irányt adott a malomnak a perigradai sziget felé; saját gépezetével hajtva végre azt az öngyilkos munkát, hogy a szirthez csapja magát.

– Mondtam, hogy tudja Timár, mit csinál! – dörmögé Fabula János, míg Euthym örömkitöréssel kiálta fel: «Jól van fiam!» s oly erősen megszorítá Timéa kezét, hogy az felijedt s abbahagyta a marmotákat.

– Nézd!

Timéa most már a malmot kezdte nézni. Ahhoz már nem kellett távcső, mert a malom és hajó oly közel jöttek már egymáshoz, hogy a szűk, ötven öles csatornában alig tíz ölnyi távolság maradhatott köztük.

Épen elég, hogy a hajó sértetlenül elmehessen veszedelmes pokolgépe mellett.

Timéa nem látta sem a veszélyt, sem a megmenekülést; csupán a magára hagyott fehér macskát.

Az a nyavalyás, most, hogy egy emberlakta hajót látott maga felé közeledni, felszökött helyéből s elkezdett a tető párkányán végigszaladgálni, sirva, nyivákolva, s méregetve a tért a hajó és a malom között, ha át birná-e ugrani?

– Ah! A szegény kis czicza! szepegett Timéa. Bár csak olyan közel jönne hozzánk, hogy átjöhetne a hajónkra.

Ettől a szerencsétől ugyan megőrizte a szent Borbálát védszentje, meg az a kötél, mely egyre rövidebbre huzódva a motolláló kerék lapátain, a malmot közelebb vontatta a sziklaszigethez, s távolabb a hajó útjától.

– Szegény szép fehér czicza!

– Ne féltsd azt, gyermekem, vigasztalá őt Euthym; ha a sziklához ér a malom, majd kiszökik a partra, s ha ott marmoták laknak, elélhet úri módon.

Csak hogy a fehér czicza nem akarta meglátni a szigetet a malom tulsó oldala felől; folyvást az innenső párkányon szaladgált. Timéa integetett neki kendőjével, mikor hajójuk már szerencsésen elhaladt a megbűvölt malom mellett s kiáltozott rá majd görögül, majd a minden macskák nyelvén; «eredj! fordulj meg! ki a partra! siccz! szaladj!» de a kétségbeesett állat csak nem értette azt meg.

Abban a pillanatban aztán, a mint a hajó hátulja elhaladt a malom mellett, ezen egyet fordított a zuhogó, s ez által visszafelé tekerintve a lapátkereket, az arra felgombolyított kötél hirtelen leszakadt róla; mire az elszabadult malom vágtatva rohant előre a part melletti ártorlatban.

A fehér czicza a rémülettől tüszkölve szaladt föl a tetőgerinczre.

– Ah!

A malom pedig rohant a maga veszedelmébe.

A szikla mögött a forgó!

Egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások képeznek. Minden hajóstérképen meg van jelölve ez a hely, két egymással szemközt irányzott meghajló nyillal. Jaj a járműnek, a melyik e nyilak irányába beletéved: az óriási örvénytöltsér körül úgy habzik a vízár, mintha tűzkatlan forralná, s a rétes-alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tünik ki a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklában, s a mit e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s ha ember volt, dolga lesz vele a feltámadásnak!

Az áradat most ennek az örvénynek vitte neki az elszabadult malmot.

A míg odáig ért, fenekén törést kapott, féloldalt megmerült, a lapátkereke gerendelyével egyenesen állt az ég felé, a fehér czicza annak a végére futott fel s ott állt meg, felgörbített háttal; a forgó megkapta a deszkaalkotmányt, egy nagyot lódított rajta széles körben, az négyszer-ötször megfordult saját maga körül, recsegett, ropogott minden gerendája, s aztán eltünt a víz alatt.

A fehér czicza is.

Timéa ideges borzadálylyal takarta el arczát vékony shawljába.

Hanem a szent Borbála meg volt mentve.

A visszatérő hajósoknak mind egyenkint megszorongatta a kezeit Euthym. Timárt meg is ölelte.

Timár azt hitte, hogy talán Timéa is fog neki mondani valamit.

Timéa azt kérdezé tőle:

– Most mi lesz abból a malomból?

S rémült képpel mutatott az örvényre.

– Forgács és pozdorja.

– S a szegény cziczából?

A leány ajkai remegtek és szemeibe köny gyült.

– Annak bizony vége.

– De hisz az a malom más szegény emberé volt! szólt Timéa.

– Igaz, de nekünk a magunk hajóját s a magunk életét kellett megvédelmeznünk; különben mi sülyedünk el, s minket sodor le az örvény a mélységbe s minket hány ki majd a partra szétszaggatva.

Timéa ránézett a szemeiben ülő könyek prizmáján keresztül a férfira, a ki ezt mondá.

Egy idegen, előtte érthetetlen világba pillantott be e könyeken át:

«Hogy nekünk szabad a más szegény ember malmát az örvénynek taszítanunk azért, hogy a magunk hajóját megmentsük, s szabad egy macskát a vízbe fojtanunk azért, hogy magunk ne veszszünk a vízbe.»

Ezt ő nem akarta megérteni.

S e percztől fogva nem hallgatott Timár tündérmeséire, hanem kikerülte őt, ha meglátta.

A SALTO MORTALE EGY MAMMUTHTÓL.

De nem is volt kedve Timárnak ezuttal a mesemondáshoz; mert még jóformán ki sem fujhatta magát a halálveszélyes küzdelemtől, midőn Euthym a kezébe adta a távcsövet s mutatta neki a háta mögött, hogy hová nézzen vele.

Timár odanézett a távolban látott hajóra s azt mondá csendesen, elmorzsolgatva szájában a szót:

– Ágyúnaszád… Huszonnégy evezős… «Szaloniki» a neve.

Azután le sem tette a távcsövet, mindaddig, míg a Perigrada sziget ormai egészen el nem takarták előle azt a másik hajót.

Akkor hirtelen letette a távcsövet, s a tülköt szájához illesztve, rövid taszító hangokban először hármat, azután hatot kürtölt vele, mire a hajtsárok elkezdték lovaikat gyorsabban hajtani.

A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part felőli ág az, melyen a terhes hajók felfelé mehetnek a Dunán. Ez a kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontató erővel lehet a hajót előre mozdítani. A román part mentében szintén van a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy hajó épen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni, s néha százhuszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada sziget túlfelén meg egy épen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) A két sziget okozta szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be.

Csak hogy ennek a tónak nincsen tükre; az szüntelen hullámzik, s a legkeményebb télben sem fagy be soha.

Ennek a tónak a feneke tele van sziklákkal; némelyik szikla egészen el van rejtőzve a víz alá, másik több ölnyire emeli ki idomtalan torzalakját, s igyekszik megérdemleni jó vagy rossz nevét a ferdeségével.

Ott néz farkasszemet egymással a Golubacska mare és mika vadgalamblakta oduival; ott nyulik ki előre hajolva a fenyegető Rasbojnik, a Horan Mare csak a fejét emeli ki, a két vállán átzuhan a hullám; hanem a Piatra Klimyere egészen visszafordulni kényszeríti a nekirohanó árt, s egy csoport meg nem nevezett szirt árulja el magát szerteszéjjel a csillámló víz által, mely rajta megtörik.

Ez a legveszélyesebb hely a világ minden hajósára nézve. Edzett tengerészek, angolok, törökök, olaszok, kik a tenger minden vészeit megszokták, remegve közelítenek e sziklameder felé még most is.

Itt ezen a helyen sülyed el a legtöbb hajó. Itt jutott tönkre a török kormány gyönyörű vas hadihajója is, a «Silistra», mely Belgrád alá volt rendelve, s mely talán egészen új korszakba rántotta volna a keleti ügyeket, ha a Reszkival sziget egy békeszerető bölcs politikus szirthegye olyan élesen ki nem vágta volna az oldalát, hogy ott maradjon.

És e veszélyes szirtfenekű tavon keresztül még is van egy átjárás, hanem azt kevés hajós ismeri, s még kevesebb merte valaha felhasználni.

Ez az átjárás arra való, hogy a szerb partról át lehessen menni terhes hajóval a romániai part sziklacsatornájába.

Ezt az utóbbi csatornát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a nagy Dunától, s belemenni csak Szviniczánál lehet, kijönni belőle csak Szkela Gládovánál.

Hanem a kik tudják a módját, a hol a Piatra Kalugera fölött a Duna nyugvót képez, ott azon a helyen, egy rézsut vonalon át tudnak vágni terhes hajóval a szerb csatornából a román csatornába.

Ez a salto mortale egy úszó mammuthtal.

A tülök hármat kurjant, azután hatot, a hajtsárok tudják már, mit jelent ez? a fullajtár is leszáll a lováról, van oka rá, s akkor nagy lármával, ostorpattogással kezdik üzni a lovakat. A hajó sebesen nyomul a víz ellenében.

A tülök kilenczet üvölt.

A hajtsárok ütik a lovakat egész a dühödésig, a szegény pára érti a szót s érzi az ütést, vágtat előre a megszakadásig. Öt percznyi ilyen munka több neki az egész napi húzásnál.

Most a kürt tizenkettőt bömböl. A mire ember és állat képes, előveszi most; a végső erőfeszítés az összerogyásig megy; a hajókötél, a három ujjnyi vastag alattság megfeszült már, mint a felvont kézíjj, s az a vashenger, a melyen a hajó orrán keresztül van vonva, oly forró tőle, mint a tűztől; a hajóbiztos ott áll a kötél előtt, kezében egy éles hajós-szekercze.

S mikor legsebesebben vágtat előre a hajó, a szekerczének egy csapásával ketté vágja a hajó orrán a kötelet.

A kifeszített kötél, mint valami óriás húr bőg végig a levegőben, magasan felcsapva; a vontató lovak mind rakásra esnek, a legelső lónak nyaka törik, azért szállt le róla a lovásza jó előre; a köteléről elszabadult hajó pedig egyszerre sebesen megváltoztatja irányát s orrával az északi partnak fordulva, elkezd vízellenében rézsut keresztül vágni a folyamon.

A hajósok «átvádolás»-nak nevezik ezt a merész műveletet.

A nehéz hajót akkor semmi sem hajtja; sem gőz, sem evező; a hullám is ellene jő: csak a kapott mozdulat folytonossága az, mely a túlsó partra átviszi.

Ezt a mozderőt kiszámítani, ezt arányba helyezni a távollal, az erőfogyasztó ellenerővel, bármely képzett gépésznek is becsületére válnék: a paraszt hajós megtanulta azt a tapasztalatból.

Attól a percztől fogva, a melyben Timár elvágta a hajókötelet, minden rajta levőnek az élete egyedül egy ember kezébe volt adva: a kormányoséba.

Fabula János ekkor mutatta meg, hogy mit tud.

– Segíts Jézus! Uram Jézus! – dörmögé, hanem maga is hozzálátott. Eleinte a hajó sebesen vágtatott a Duna képezte tóba befelé; a kormányrúdhoz most két ember kellett, az is alig bírta a szaladásnak indult szörnyeteget fékezni.

Timár azalatt a hajó orrán állt, s a fenékmérő ónnal kémlelte a medret, félkezével a zsineget tartva, másik kezét a levegőbe emelve, s ujjaival mutogatva perczenkint a kormányosnak, hány láb víz van a hajófenék alatt még.

– Segíts, Jézus!

A kormányos úgy ismerte azokat a sziklákat, a mik mellette elmaradoztak, hogy azt is meg tudta volna becsülni, hány lábnyit áradt körülöttük a Duna a mult hét óta? Bizton van az ő kezében a kormányrúd; és ha csak egy arasznyi mozdulatot tévesztene, ha csak egy lökést kapna a hajója, csak annyit, a mennyi annak rohamát egy perczre megakasztja, a hajó és utazói mind utána mennének a perigradai húsz öles örvénybe az eltünt malomnak, s a szép fehér gyermek is a szép fehér cziczának.

Már átfutottak szerencsésen a Reszkivál kataraktáit megelőző sekélyen is. Ez a leggonoszabb hely, a hajó futása már lassul, a mozderő hatását elfogyasztá az ellenár s a vízfenék hegyes sziklacsúcsokkal van tele.

Timéa a mellvédről kihajolva nézett alá a vízbe. Az átlátszó hullám fénytörésében oly közel látszottak a sziklatömegek, szép eleven tarka szineikkel, zöld, sárga, vörös kődarabok, mint egy óriási mozaik; közöttük fürgén eviczkélt végig egy-egy ezüstfényű hal piros úszszárnyaival. Úgy gyönyörködött ebben!

Mély hallgatásnak való jelenet volt az, mindenki tudta, hogy most temetője fölött úszik; csak az Isten irgalma őrzi, ha sírkövét meg nem találja ott alant a sok között. Csak a gyermek nem félt még semmitől.

Most egy öbölszerű sziklakör közepébe jutottak. A hajósok puskás szikláknak nevezik azokat, talán azért, mert a bennük megtörő hullám hangja hasonlít a folytonos fegyvertüzelés robajához.

Itt a fő Dunaág megtorlik s mély medenczét képez. A fenék sziklái nem veszélyesek, mert mélyen feküsznek; a zöld homályban ott a fenéken látni az óriási lomha tömegeket, mik csak néha mozdulnak meg, a tenger vendégeit, a vizákat, s látni, a mint a vizek farkasa, a mázsányi csuka szétriasztja megjelenésével a pihenő halak tarka seregét.

Timéa elbámult a víz alatt lakók játékain, olyan volt az, mint egy amphitheatrum – madártávlatból.

Egyszer aztán azon vette észre, hogy Timár megragadja karjánál fogva, elszakítja a mellvédtől s betaszítja a kajütbe, erőszakosan rácsapva az ajtót.

– Vigyázz, hahóóó! – hangzik az egész hajósnép szava egyszerre.

Timéa nem tudta, mi történt? miért bánnak vele ily durván, s a kajüt ablakához futott, hogy kinézzen rajta.

Csak az történt, hogy a hajó szerencsésen áthaladt a puskás sziklák öblén is s készült a román csatornába befutni, hanem az öböl medenczéjéből, kivált nagy szél mellett, a csatornába oly sebesen ömlik át a hullám, hogy valódi zuhatagot képez, s itt a salto mortale leghalálosabb pillanata.

A mint Timéa kitekintett a kis ablakon, csak annyit látott, hogy Timár a hajó orrán áll, egy csáklyával kezében, s azután rettentő nagy harsogás támad, egy óriási hullámhegy fehér tajtékot túrva keresztülcsap a hajó orrán, odavágva az ablak üvegtábláihoz zöld kristálytömegét, mely egy perczre Timéát elvakítja. A másik perczben a mint kitekint, már nem látja a hajó orrán a biztost.

Künn nagy kiabálás van; Timéa kirohan az ajtón: ott atyjával találkozik.

– Elsülyedünk-e? kérdi tőle.

– Nem. A hajó megmenekült, hanem a biztos a vízbe esett.

Látta azt Timéa, hiszen a szeme előtt sodorta őt le a hajó orráról a hullám.

Hanem azért a szive meg sem dobbant e szóra.

Csodálatos az!

Mikor a fehér cziczát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondá rá, hogy «szegény!»

Igen, mert a fehér czicza oly keservesen könyörgött mindenkinek, az az ember pedig úgy daczolt mindenkivel! Aztán a fehér czicza egy kedves kis szeretni való állat volt, a hajóbiztos pedig egy csúf férfi. És mert elvégre a szegény kis fehér czicza nem tudott magán segíteni, a hajóbiztos pedig erős, ügyes ember, bizonyosan kiszabadítja magát a bajból: hiszen azért férfi.

A hajó az utolsó salto mortale után meg volt mentve, s biztos helyen úszott a csatornában; a legénység csáklyákkal futott a dereglyéhez, az eltünt biztost keresni. Euthym magasra emelt erszényét mutogatá nekik jutalmul, ha Timárt megszabadítják. «Száz arany jutalma annak, a ki élve felhozza a vízből!»

– Csak tartsa ön meg a száz aranyát, uram! hangzék a hajó túlsó oldalán a keresett férfi szava. Itt vagyok magamtól is.

Ő a hajó hátulján a horgonykötélen felkapaszkodott a vízből. Nem kell azt félteni: nem vesz az el olyan könnyen.

S azzal, mintha semmi sem történt volna, hozzákezdett a rendelkezéshez.

– Le kell ereszteni a vasmacskát.

A három mázsás horgonyt elbocsáták a vízbe, s arra a hajó a csatorna közepén megállt, a Duna felől a sziklák által teljesen eltakarva.

– S most ki a ladikkal a partra! – parancsolá Timár három legénynek.

– Váltson ön száraz öltönyt! – tanácsolá neki Euthym.

– Nagy pazarlás volna! – mondá Timár. – Még ma többször is lesz ilyen keresztelő. Legalább már most vízmentes vagyok. Sietnünk kell.

Ez utóbbi szót súgva ejté Euthymhoz.

Annak helyeslően villantak a szemei.

S a hajóbiztos sietve szökött a ladikba, maga kormányzott, hogy gyorsabban jussanak a révházig, a hol a vontatókat lehet találni, ott nagyhamar összetoborzott nyolczvan igás barmot, a hajón ezalatt felvonták az új alattságot, az ökröket hozzá kötötték: nem telt bele másfél óra, hogy a szent Borbála folytatta az útját a Vaskapun keresztül, még pedig az ellenkező part mentében, mint a melyben megkezdé.

Mire Timár visszatért a hajóra, minden öltöny meg volt a testén száradva a nagy fáradságtól.

A hajó meg volt mentve, talán kétszer is megmentve, s vele együtt az egész hajóteher, Euthym és Timéa. Bizony Timár menté meg őket.

Pedig hát mi köze neki ezekhez? Miért így törnie magát? Hisz ő csak egy biztos a hajón, csak egy «schreiber», a kinek évi fizetése jár, elég szűken, s a kire nézve mindegy, akár búzával van tele a hajó, akár csempészett dohánynyal, akár igazgyöngygyel: az ő díja csak egy marad.

Ilyenformát gondolt magában a «tisztító» is, mikor a román csatornába érve, ujra megkezdé a beszélgetést a kormányossal, a mire egy darab ideig nem volt jó idő.

– Vallja meg kegyelmed, hogy soha sem voltunk közelebb ahhoz, hogy együtt valamennyien a pokolra menjünk, mint a mai napon.

– A mi igaz, az igaz! – felelt rá Fabula János.

– De hát mi szükségünk volt nekünk megkisérlenünk, hogy vajjon szent Mihály napján bele fullad-e az ember a vízbe?

– Hm! monda Fabula János, s egy rövidet szítt a butykosból. – Mi lénungja van kendnek egy napra?

– Húsz krajczár! – felelt a tisztító.

– Hát az ördög hozta kendet ide húsz krajczárért meghalni! Én nem híttam kendet ide. Nekem egy forintom van egy napra, meg a szabad koszt. Nekem negyven krajczárral több okom van a nyakamat koczkáztatni, mint kendnek. Hát mi baja már most?

A tisztító a fejét csóválta s aztán letolta a sipkájáról a csuklyát, hogy jobban érthetővé tegye magát.

– Hallja kegyelmed, én azt hiszem, hogy ezt a kegyelmetek hajóját az a török hajó, a mi ott a hátunk mögött jön, üldözőbe fogta, s most a szent Borbála az elől menekül.

– Hm! A kormányos nagyot dörmögött, s egyszerre úgy berekedt, hogy nem tudott hangot adni.

– Noh! Nekem semmi közöm hozzá, szólt vállvonva a tisztító, én osztrák granicsár vagyok; semmi dolgom a törökökkel, hanem a mit tudok, azt tudom.

– No hát tudja meg kend, a mit még nem tud! mondá Fabula János. Persze, hogy üldöz bennünket az a török hajó, persze, hogy az elől vesztettünk most útat, mert hát az a baj van, hogy ezt a fehérképű leányt ott ni, el akarták vinni a szultán háremébe; aztán az apja nem engedte, inkább elszökött vele Törökországból, s most az a dolgunk, hogy mentül előbb magyar földre léphessünk, a hol nem üldözheti őket többé a szultán. No már most tud kend mindent, hát ne kérdezzen kend többet, hanem menjen oda a szent Borbála dicsőséges szent képe elé, s ha a hullám el találta előtte oltani a lámpást, gyujtsa meg kend ujra, s ne felejtsen el kend három szentelt barkát megégetni előtte, ha igazhitű katholikus ember kend.

A tisztító felczihelődött s előkeresgélte a tűzszerszámát, lassú hangon dörmögve a kormányoshoz:

– Én csak igazhitű katholikus ember vagyok, de kendről azt beszélik, hogy csak a hajón pápista, a mint a száraz földre lép, mindjárt kálvinista, mikor a vizen van, akkor imádkozik, de alig várhatja, hogy a mint a szárazra lép, kikáromkodhassa magát. Aztán meg azt is mondják, hogy a kend neve Fabula János, s hogy Fabula deákul azt jelenti, hogy mese. Hanem azért elhiszek mindent, a mit kendtől hallottam, csak ne haragudjék.

– Azt bölcsen teszi. – Már most hát csak menjen, s addig ide ne jöjjön, a míg nem hívom.

A huszonnégy evezősnek három óráig tartott feljönni arról a pontról, a hol a szent Borbáláról legelébb meglátták, a perigradai szigetig, a hol a Duna két ágra válik. Ennek a szigetnek a sziklatömegei eltakarták előle az egész Dunaöblöt, az ágyúnaszádról nem lehetett látni, mi történt a sziklák mögött.

A szigeten alul már találkozott a naszád egyes úszó hajóroncsokkal, miket az örvény sodra felhányt a víz szinére. Ezek az elmerült malom töredékei voltak. Nem lehetett már felismerni, hogy malomhoz tartoztak-e, vagy hajóhoz.

A mint a Perigradát elhagyta az ágyúnaszád, a Duna előtte állt másfél mértföldnyi hosszuságban, végig lehetett rajta tekinteni.

Egyetlenegy terhes hajó sem látszott sem a folyamon, sem a parthoz kötve. A mik a part mellett libegtek, apró halászladikok s kisszerű burdzsellák voltak.

Az ágyúnaszád még előbbre hatolt, s a Duna közepéig czirkált némely helyen, azután visszatért a parthoz. A török hajónagy a partőröktől tudakozódott az előtte haladt terhes hajó felől. Azok nem láttak semmit, odáig már nem jött a hajó.

Még feljebb haladva, utolérte a szent Borbála vontató hajtsárait. A hajónagy azokat is kérdezte.

Azok derék, jó szerbek voltak. Azok aztán jól felvilágosíták a törököt, hogy hol keresse a szent Borbála hajót.

«Elnyelte azt a perigradiai örvény, zsákostul, emberestül, ime a hajókötél is elszakadt.»

A török ágyúnaszád hagyta a szerb hajtsárokat nagy lamentálva odább vonulni, hogy ki fizeti meg már most az ő dijaikat? (Majd Orsovánál összetalálkoznak, s ők vontatják a hajót megint odább). Maga pedig visszafordult, s vízmentében ereszkedett aláfelé.

A mint ismét a perigradai sziget elé ért, a hajósok egy szál deszkát láttak a hullámokon tánczolni, mely nem haladt a vízzel odább. Azt kihorgászták, a deszkához egy kötél volt akasztva vas kampónál fogva: az a deszka pedig az elsülyedt malom lapátkerekéből való volt.

A kötelet felvontatták, annak a végén meglelték a horgonyt, azt is felhúzták: annak a kereszt dorongjára be volt égetve nagy betükkel a szent Borbála neve.

Világos volt az egész catastropha. A szent Borbála vontató kötele elszakadt, azután horgonyt vetettek, az nem bírta meg a terhet, a hajó belekerült az örvénybe, s most annak a deszkái úsznak a víz színén, emberei ott hallgatnak a mély kősírban.

– Mash Allah! oda nem mehetünk utánuk.

A SZIGORÚ VIZSGÁLAT.

Két veszedelmét már kikerülte a szent Borbála, a Vaskapú szikláit s a török ágyúnaszádot; még kettő hátra volt: az egyik a Bóra, a másik az orsovai vesztegzár.

A Vaskapú öblén felül a két part sziklameredélye száz ölnyi szűk torkolatba szorítja össze az óriás folyót, a kettős fal között rohan alá a veszedelmes ár, néhol 28 lábnyi eséssel. A bérczfalak rétegekre látszanak osztva, mik sárga, vörös, zöld szinekben váltakoznak, s legfelső párkányaikon, mint bozontos zöld üstök, koronázza őket az őserdő minden fája.

Fenn, a háromezer lábnyi sziklafokon is felűl, a bérczi sasok fenségesen nyugodt körrepülése látszik a szűkre szorított égen, melynek tiszta kékje, mint egy üvegboltozat tünik fel a halotti mélységből. S a sziklák tömege odább még egyre emelkedik.

S valóban egy minden ördögöket boszantó látvány az, hogy úszik előre e szűk sziklamederben egy tehetetlen hajó, egy túlterhelt dióhéj, melynek se keze, se lába, se uszánya nincsen, mégis halad víz ellen, szél ellen, és rajta egy csoport ember, a ki eszére, kincsére, erejére, szépségére büszke.

S a Bóra sem árthat nekik itten, mert a kettős sziklafal elfogja a szelet. Könnyebb a munkája most mind a kormányosnak, mind a vontatónak.

Hanem a Bóra nem alszik!

Délután volt már az idő. A kormányos átadta a kormányrudat a másodkormányosnak; ő maga letelepedett a hajó hátulján rakott tűzhely mellé; tüzet rakott s hozzá kezdett a «zsiványpecsenye» készítéséhez, a minek a tudománya az, hogy egy hosszú fanyársra egy darab marhahús, egy darab szalonna, egy darab disznóhús, s aztán megint ugyanez a sorrend, szorosan felhuzatik s mind az együtt a szabadon lángoló tüzön forgattatik, míg megehetővé lesz.

Ekkor egyszerre elsötétült az a szűk égboltozat odafenn a két összehajlani látszó szikla között.

A Bóra nem hagyja magát kigunyolni.

Egyszerre oly fergeteget támaszt maga előtt, mely egy pillanat alatt elfogja a két bérczfal közti kék boltozatot, s éjjeli sötétség lesz idelenn a völgyben. Odafenn tolongó felhők, kétfelől sötét sziklák. Néha átczikázik a magasban a zöld fényű villám, hirtelen megdördülő s hirtelen kettészakadó csattanással, a mint a szűk sziklaverem csak egy accordot képes elfogni a szörnyű orgonahangból; egyszer aztán egyenesen lecsap a Dunába, a hajó orra előtt, iszonyú tűzsugarával pillanatra lángpokollá gyujtva fel az egész bércztemplomot, s csattanása, mint a világomlás, harsog végig a viszhangos titánfolyosón. A zápor szakad.

A hajónak pedig mégis előre kell menni.

Mennie kell, hogy az éjszaka Orsován ne találja többé.

Látni nem lehet, csak a villámlobbanásnál; a tülök szavával jelt adni nem szabad többé, mert azt nem csak a román parton hallanák meg. Hanem a furfangos ember még itt is tud segíteni magán.

A hajóbiztos kiáll a hajó orrára s elővéve a tűzkövet és aczélt, elkezd vele csiholni.

Ezt a tüzet nem olthatja ki a zápor. Ezt a záporon keresztül is meglátják a vontatók, s a hányszor szikrát vet az aczél, értik már a jelből, mit kell tenniök. A partról szintén hasonló tűzkő csiholás villanásai adnak feleletet. Ez a Vaskapu hajósainak, csempészeinek titkos távirászata. A néma nyelvet a két egymástól különzárt part népei nagy tökélyre vitték.

Timéának tetszett ez a zivatar.

Török kámzsáját fejére húzva, kinézett kajütje ablakán s megszólítá a hajóbiztost:

– Sirboltban járunk-e?

– Nem, monda Timár, hanem sír előtt. Amott az a magas kőszál, a mi a villámfénynél úgy ragyog, mint a tűzhegy, a szent Péter sírja, a Gropa lui Petro. S az a két másik kőbálvány mellette a két vénasszony.

– Miféle vénasszony?

– A népmonda szerint egy magyar meg egy oláh asszony perlekedett azon, hogy melyiknek az országához tartozik szent Péter sírja? Az apostol nem tudott tőlük aludni a sírban, s haragjában mind a kettőt kővé változtatta.

Timéa nem nevetett e tréfás adatán a népmythosnak. Hisz ő még azt sem tudta, hogy mi abban a tréfa.

– S honnan tudják, hogy az egy apostolnak a sirja? kérdezé a leány.

– Mert azon a helyen számos gyógyfű terem, a mit mindenféle betegség ellen szoktak gyüjteni s messze földre elhordják.

– Tehát apostolnak nevezik azt, a ki még a sírjában is jót tesz másokkal? kérdezé Timéa.

– «Timéa!» hangzott a kajütben Euthym parancsoló szava.

Erre a leány behúzta fejét az ablakból s becsukta a kerek redőnyt. Mire Timár ismét hátranézett, már csak a szent képet látta egyedül.

A hajó haladt, a zivatar daczára tovább.

S egyszer aztán kijutott a sötét sziklasírból.

S a mint a kettős sziklafal széttágult, a sötét boltozat is eltünt a magasból. A Bóra, a mily gyorsan hozta, oly gyorsan tova korbácsolta a barna fergeteget, s az utazók előtt egyszerre kitárult a gyönyörű Cserna-völgy. A két part hegyei szőlőkkel, gyümölcsligetekkel fedve a tetőig; az alkonynap melegítette zöld távolban fehér házak, karcsú tornyok, pirosra festett tetőkkel, s átlátszó kristályesőcseppeken keresztül tündökölt a szivárvány.

A Duna megszünt félelmes lenni; méltóságos terjedelmében foglalta el ismét a megillető medret s a nyugat felé elterülő saphirkék víztükörben meglátszott az utazók előtt a szigetre épült Orsova.

… Ez volt rájuk nézve a negyedik, ez volt a legnagyobb rém!…

A nap lement már, mikor a szent Borbála Orsova alá megérkezett.

– Holnap még nagyobb szél lesz, mint ma volt, dörmögé a kormányos, a vörös égre tekintve.

Odafönn olyan volt az alkonyati ég, mintha lávatömegek hömpölyögnének egymáson keresztül, minden szinezeteiben a tűznek és vérnek, s a hogy közepén az izzó felhőkárpit egy helyen szétbomlott, azon keresztül a derült ég nem kéknek, hanem smaragdzöldnek látszott. Alant aztán hegy, völgy, erdő és falu mind az ég tűzfényével volt kifestve: e kinzó ragyogványnyal, mely árnyékot nem vet; közepett a Duna, mint a lángoló Phlegeton, s annak a közepén egy sziget tornyokkal és nagy tömör épületekkel, mik mind úgy izzanak, mintha csupa egyetlen olvasztó kemenczét képeznének, a min keresztül kell menni, mint a purgatoriumon, minden emberi teremtésnek, a ki a dögvészes keletről a tiszta nyugat határvonalán átlép.

De a mi e széljósló tűzfényben legbántóbban hatott az idegekre, az egy kis sárga-feketére festett csónak volt, mely a hajó felé közeledett a Szkela felől.

A Szkela az a kettős rostély, a melyen keresztül beszélhetnek, alkudhatnak, szerződhetnek egymással a Duna két partjáról egymást felkereső szomszédországi lakosok.

A szent Borbála horgonyt vetett a sziget előtt, s várta a közeledő csónakot. Abban három fegyveres ember ült; kettő szuronyos puskával; azonkívül a két evezőlegény és a kormányos.

Euthym nyugtalanul járt alá s fel azon a kis téren, a mit a kajüt eleje képez. Timár odalépett hozzá s halkan jelenté:

– A vizsgáló őrség jön.

Euthym kivonta bőrtüszőjéből selyem erszényét s abból két göngyöleget adott át Timárnak.

Mindenik göngyölegben száz-száz arany volt.

A csónak nem sokára odaért a hajóhoz, s a három fegyveres férfi átlépett a párkányra.

Az egyik a vámfelügyelő, az inspiciens, a kinek feladata a hajóterhet átvizsgálni, nincs-e közte dugáru vagy tiltott fegyverszállítmány? a másik kettő pénzügyőr, a kik fegyveres segélyül vannak s egyuttal ellenőrzik az inspicienst, hogy rendben hajtotta-e végre a vizsgálatot? a tisztító a félhivatalos kém, a ki leskelődik a két pénzügyőrre, hogy jól ellenőrizték-e az inspicienst? Amazok hárman viszont együtt a hivatalos tribunál, a kik kivallatják a tisztítót, hogy nem találta-e az utasokat valami dögvészes keveredésben?

Nagyon rendszeresen van az elintézve: egy hivatalbeli ember ellenőrzi a másikat s valamennyien egymást.

E hivatalos eljárásért rendes illetmény az inspiciens számára száz váltó krajczár, a két pénzügyőrnek egyenkint huszonöt, a tisztítónak ötven – a mi elég mérsékelt díj.

Mikor az inspiciens a hajópárkányra lép, a tisztító szemközt jő rá. Az inspiciens a fülét vakarja, a tisztító az orrát vakarja. Többet nem értekeznek egymással.

Az inspiciens ekkor a hajóbiztos felé fordul, a két pénzügyőr felplántálja szuronyait a puska végére. Még most három lépésnyire a testtől! Nem tudhatni, hogy nem ragályos-e amaz ember?

Kezdődik a kikérdezés.

– Honnan? Galaczból. – Hajótulajdonos? Brazovics Athanáz. – Hajóteherbirtokos? Trikalisz Euthym. – Igazoló papirok?

Azoknak az átadása már aztán nagyobb elővigyázattal jár.

Szenes serpenyőt hoznak elő s arra fenyő magot és ürmöt hintenek; az előmutatott papirok azon a füstön elébb megforgattatnak, azután egy vascsiptetővel az inspiciens részéről átvétetnek, jó távolról elolvastatnak és ismét visszaadatnak.

A hajópapirokra nem mondatik egyelőre semmi.

A serpenyőt elviszik, annak helyébe előhozzák a vizeskorsót.

Egy nagy cserépkanta az, akkora szájjal, hogy mindenféle ököl beleférjen.

Ez a felveendő járadék eszközlője.

Mivelhogy semmiről sem ragad el olyan könnyen a keleti pestis, mint az érczpénzről, annálfogva azt a keletről érkező hajósnak elébb bele kell tenni a vizzel telt korsóba, s a nyugati tisztaság őre onnan veszi azt ki már megtisztultan, épen úgy, a hogy a Szkelánál szükséges minden adott pénzt a vízmedenczéből kihalászni.

Timár beledugja az öklét a korsó vízbe, marokra fogva, s kihúzza szétnyilva.

Azután az inspiciens dugja bele a kezét a korsóba, s kihúzza belőle marokra szorítva, s onnan zsebébe dugja.

Oh! nem kell azt neki a tüzes ég fényénél megnézni, hogy micsoda pénz? Érzi a fogásáról, érzi a súlyáról. A vak is megismeri az aranyat. Nem mozdul az arcza.

Következnek a pénzügyőrök. Azok is kihalászszák hivatalos komolysággal a víz fenekén levő illetményt.

Most elősompolyog a tisztító. Arcza szigorú és fenyegető. Egyetlen szavától függ, hogy a hajó tíz vagy húsz napra ott maradjon a vesztegzárban minden utasával együtt. Ennek sem mutat megváltozást az arcza a korsóba menetel s a korsóból kijövetel alatt.

Ezek mind hidegvérű emberek, kiket csak az eléjük irt kötelesség érdekel.

Az inspiciens fölöttébb szigorú hangon követeli, hogy a hajófödél bejárata előtte kinyittassék. E kivánatának elég tétetik. Bemennek hárman a hajó belsejébe; velük menni senkinek nem szabad a hajósnép közül. Mikor egyedül vannak, egymás szeme közé vigyorint a három szigorú férfi, a tisztító kinnmarad, az csak a kámzsája alatt mosolyog magának.

Egy zsákot a sok közül kioldanak, abban bizony buza van.

– «Elég konkolyos buza!» ez az észrevétele rá az inspiciensnek.

Valószínüleg a többiben is buza van s elhihető, hogy a többi is mind olyan konkolyos.

A vizsgálatnál protokollum vétetik fel, az egyik fegyveres úrnál van a tintatartó és iróeszköz, a másiknál a jegyzőkönyv. Minden pontosan följegyeztetik. Azonkívül az inspiciens még egy czédulára ír valamit, azt összehajtja, és ostyával, hivatalos pecséttel lezárja, de czímet nem ír rá.

Azután minden zeget-zugot jól megvizsgálva, a hol nem lehet semmi gyanus tárgyra találni, ismét napvilágra kerül a három vizsgáló.

Tulajdonképen holdvilágra, mert a nap már leáldozott s a rongyos felhőkön keresztül valami ferdeképű hold világít alá, úgy tünve fel, mintha ő szaladna legjobban a lomha felhők között, el-elbujva meg kivilágítva.

Az inspiciens maga elé idézi a hajóbiztost, s kemény, hivatalos hangon tudtára adja, hogy a hajón semmi tiltott áru nem találtatott; hasonló feszes hangon szólítja fel a tisztítót, hogy nyilatkozzék a hajó egészségi ügyeiről.

A tisztító hivatalos esküjének felemlítése mellett bizonyítja, hogy a hajónak minden népe és egyéb rajtavalója tiszta.

Ekkor kiadatik a bizonyítvány a felől, hogy a papirok rendben találtattak. Egyuttal a nyugták is kiállíttatnak a felvett illetmények felől: száz krajczár az inspiciensnek, kétszer huszonöt a pénzügyőröknek, ötven a tisztítónak. Egy krajczár sem hiányzott. E nyugták beküldetnek a hajóteher-tulajdonosnak, a ki ez idő alatt kabinetjéből elő nem jött. Épen vacsorál. Ő tőle viszont ellennyugták kivántatnak az átadott összegekről.

Nyugtából, ellennyugtából aztán megtudja a hajótulajdonos is, meg az illető szigorú férfiak is, hogy a hajóbiztos valóban annyi krajczárt adott át, a mennyi rá volt bizva; egy sem ragadt az ujjai közé.

Krajczárt hát – de aranyból!

Bizony fordult meg Timár agyában egyszer az a gondolat, hogy ha ő például abból az ötven aranyból, a mit annak a szurtos granicsárnak kell kihalászni a korsóból (sok is az annak!), csak negyvenet tenne a korsóba, hát azt soha sem tudná meg senki, hogy tizet magának tartott. Felét is bizvást megtarthatná az egész összegnek, ki ellenőrzi azt? A kiknek szánva van, még a felével is jól meg vannak – – – jutalmazva.

Hanem aztán egy másik gondolat ezt felelte rá odabenn:

– A mit te most mívelsz, az bizony vesztegetés. Nem a magadéból vesztegetsz. Trikalisz pénze fogy. Az ő érdeke parancsol. Te átadod a pénzt, s olyan ártatlan vagy benne, mint ez a vizes korsó. Hogy miért vesztegeti meg a vizsgálókat Trikalisz? te nem tudod. Dugáruval van-e rakva a hajó? vagy politikai menekült, vagy regényes kaland üldözött hőse az, a ki a siettetett szabadulásért marokkal szórja a pénzt? az nem a te gondod. Hanem ha egyetlenegy pénz ebből a kezedhez ragad, akkor részese vagy mindannak, a mi teher netán a más lelkét nyomja. Ne tarts meg belőle semmit.

Az inspiciens kiadta az engedélyt a hajónak a tovább mehetésre, minek jeléül egy fehér-vörös zászló egy fekete sassal húzatott fel a hajó árboczára.

Akkor aztán, hivatalosan el levén ismerve, hogy a keletről jött hajó egészen ragálymentes, minden vizbemártás nélkül kezet szorított az inspiciens a hajóbiztossal, s azt mondá neki:

– Ön komáromi lakos. Ismerni fogja ott a seregellátási osztálynál működő főnököt, Kacsuka urat. Igen! Adja át neki ezt a levelet, ha hazaér. Nincs rajta a czím; az nem szükséges. Ön nem felejti el a nevét. Olyan spanyoltáncz forma neve van. Csak vigye el azt hozzá, a mint hazaér. Nem fogja ön megbánni.

És aztán nagyon kegyesen megveregette a hajóbiztos vállát, mintha az lenne örök hálára lekötelezve iránta, s azzal mind a négyen kotródtak a hajóról, visszatérve a sárga-fekete sávos csónakon a szkélához.

A szent Borbála haladhatott tovább, s ha fenekétől a padlásig minden zsákja tömve volt is sóval, kávéval, török dohánynyal, s minden utazója a hajaszálától a körmehegyéig meglepve fekete haláltól és bélpokoltól, többé senki sem tartóztatta fel őket a Dunán.

Hanem hát nem volt azon a hajón sem dugáru, sem dögvész, hanem – valami más.

Timár eltette tárczájába a czímtelen levelet s gondolta magában: vajjon mi lehet benne irva? Abba pedig az volt irva:

«Sógor! Ajánlom e levél átadóját különös figyelmedbe. Ez egy arany ember!»

A «SENKI» SZIGETE.

A szerb parton elhagyott hajtsárok vontató lovaikkal még azon éjjel átkerültek a magyar partra a szállító kompokon az elvágott vontató kötéllel együtt, útközben mindenütt azt a hirt terjesztve, hogy a kötél a vontatásban magától szakadt el a perigradai veszélyes forgónál, s a vontatott hajó mindenestül odaveszett.

Reggelre aztán hire sem volt a szent Borbálának az orsovai kikötőben! Ha történetesen a török ágyunaszád parancsnoka arra a gondolatra jött volna, hogy a Vaskapu középcsatornáján egész Orsováig fölevezzen, itt már nem találta volna, a mit keres, s Orsován túl Belgrádig már csak a fele Duna az övé; a magyar parton nem parancsol. Az új-orsovai sziget erőssége még a töröké.

A szent Borbála éjfél után két órakor megindult Orsova alul. A szél éjfél után rendesen szünetet szokott tartani, használni kellett a kedvező időt. A legénység kettős adag pálinkát kapott, hogy jobb kedvvel dolgozzék, s Orsován felül megint hangzott a hajó-tülök melancholicus üvöltése a reggeli csendben.

A kiindulás egész csendben történt, az új-orsovai szigeterődben hangzottak a török őrszemek hosszan vont kiáltásai a sánczfalakról. A hajóstülök csak akkor adott jelt, mikor már az Allion hegy csúcsa is eltünt az új bérczóriások mögött.

A kürtszóra Timéa előjött a kabinból, hol néhány óráig aludt, s magára véve fehér burnuszát, kijött a hajó orrára, Euthymot keresni, ki egész éjjel nem feküdt le, sem a kabinba be nem ment, és a mi legkülönösebb volt, még nem is pipázott. Nem volt szabad éjjel semmi tűznek látszani a hajón, hogy az új-orsovai szigeten figyelmet ne keltsenek.

Timéa érezte, hogy valami hibáját jóvá kell tenni valaki ellenében, mert most maga szólítá meg Timárt, kérdezősködve a két part nevezetességei felől. A gyermekszív ösztöne megsugta neki, hogy ő ennek az embernek valami hálával tartozik.

A szürkület Ogradina táján találta a hajót, ott figyelmezteté Timéát a biztos a tizennyolcz százados történelmi emlékre. Traján táblája az, a meredek sziklafalba vágva, két szárnyas angyal tartja, s sarkait delfinek veszik körül, a táblán az isteni császár emberi művének emléksorai.

Timár odanyujtá Timéának a távcsövet, hogy olvassa el vele a sziklába vésett irást.

– Nem ismerem ezeket a betüket! mondá Timéa.

Azok latin betűk.

Mikor a nagy Sterbecz hegytető a szerb parton eltünik, következik ismét egy új sziklafolyosó, mely a Dunát ötszáztíz lábnyi mederbe szorítja össze. E bérczfolyosó neve a «Kazán». Két-háromezer lábnyi meredek sziklafalak mind a két oldalon, miknek kanyarulatai opálszín ködökbe mélyednek el. Az egyik meredek fal oldalából ezer lábnyi magasról esik alá egy barlangból kilövellő patak, mint vékony ezüst sugár, mely köddé törve ér alá, mire a Dunába jut. A két sziklafal szakadatlan; csak egy helyen válik kétfelé a bércz, s az alpesi völgyborongásból e szakadékon át egy virányos táj dereng keresztül, a távolban egy karcsú, fehér toronynyal. Az ott Dubova tornya, az ott Magyarország.

Timéa le nem vette a szemeit e látványról, míg a hajó el nem haladt előtte s e bérczek megint összecsukódtak a szép táj fölött s ismét az alpesek árnya takarta be a mély szakadékot.

– Úgy képzelem, szólt Timéa a biztoshoz, mintha egy hosszú, hosszú börtönfolyosón keresztül mennénk be egy országba, a melyből nem lehet visszajönni többé.

A két fal egyre magasabb, alant a Duna tükre egyre sötétebb lesz; s hogy a zord panorámát befejezze, az északi meredélyen előtünik egy barlang, melynek szádához mellvédek vannak ragasztva; azokon lőrések ágyúk számára.

– Ez a Veteráni-barlang! mondja a biztos Timéának. Itt harczolt száznegyven évvel ezelőtt háromszáz ember öt ágyuval egy egész török sereg ellen, s negyven napig védte magát.

Timéa a fejét rázta.

A biztos még többet is tudott pedig e barlagról felhozni.

– Most negyven éve, a miéink e barlangot véres harczban védték meg a törökök ellen. Az ozmanlik többet vesztettek kétezer embernél e sziklák alatt.

Timéa összevonta vékony szemöldeit s oly jéghidegen nézett az elbeszélőre, hogy annak félbeszakadt a szájában a további dicsekedés. S azzal Timéa eltakarva száját a burnuszszal, elfordult tőle, bement a kajütbe és ki sem jött onnan estig.

Csak a kis kabin ablakából nézte, hogy vonulnak el egymás után a part mentében az omladozó vártornyok, az ódon, tömör, magányos őrlakok, a Kliszszura-völgy erdős sziklái, hogy jönnek szembe a Duna közepén felmeredő szikla-óriások, a zuhatagképző treszkováczi kő, a harmincz öles Babagáj hasogatott oldalaival. Azt se kérdi, mi története van annak a nyolczszögű vártoronynak, három kisebb torony szomszédjában, miket párkányzatos bástyafal fut körül? Pedig meghallaná akkor a szép Rozgonyi Cziczelle történetét, magyarok királya Zsigmond veszedelmét, magyarok romlását. Az ott a galambóczi vár.

Végtül-végig egy egész történet az a két sziklapart, két nemzet története, kiket a bolond sors arra választott ki, hogy egymást pusztítsák, s a kiknek itt volt minden harcz kezdetén a legelső találkozójuk. Az egy hosszú katakomba, mely száz meg százezernyi hősnek csontját őrzi.

Timéa nem jött elő többé sem az nap, sem másnap a kabinból, hogy Timárral szóba álljon. Vázlatos könyvébe rajzolgatott egyes képeket, a miket a csendesen haladó hajóról szépen levehetett.

Három nap telt bele, hogy a hajó eljutott odáig, a hol a Morava a Dunába szakad.

A folyam torkolatánál fekszik Szendrő. Ennek a harminczhat tornyán is sokszor lobogott majd a szűz Máriás, majd a félholdas zászló, s barna körfalait mindenféle nemzet vére festé.

A Morava másik torkolatánál már csak puszta falai korhadnak a régi Kulics várnak s az osztrovai szigeten túl merednek föl egy hegytetőn Ráma várromjai. Csupa sírkő.

Hanem most ezeket bámulni nincs idő. Ma nem ér rá senki hanyatló nemzetek elmult dicsőségén borongani, mert nagyobb baj van annál.

A felszél, a mint a magyar sikság nyilni kezd, oly erővel támadja meg a hajót, hogy a vontatók nem képesek azt többé fentartani, a szél kiveri azt a tulsó partra.

Nem lehet előre haladni. Ki van mondva.

Trikalisz nehány szót vált titokban Timárral, s azzal a kormányoshoz megy.

Fabula uram megköti a kormányrudat kötéllel s otthagyja.

Azután felhívja a legénységet a dereglyéből s átkiált a partra a vontatókhoz, hogy álljanak meg. Nem segít itt most sem evezés, sem vontatás.

A hajó előtt áll az osztrovai sziget; abból egy hosszú hegyes földnyelv nyúlik be a Dunába, északi oldala meredek és szakadékos, roppant ősvénségű fűzfákkal benőve.

A feladat az, hogy annak a szigetnek arra a déli oldalára lehessen eljutni a hajóval, a hol azután a szent Borbála mind az északi széltől ment kikötőben védve megpihenhet, mind az emberi kiváncsi szemektől eltakarva marad. Mert az a szélesebb ága a Dunának, mely Szerbia felé övezi a szigetet, nincs a hajójárás útjában, tele van az zátonyokkal és «kopaszokkal».

Most az a mesterség, hogy e sziget déli oldalára lehessen elkerülni.

Vontatni oda nem lehet: a szigetnek nincsen vontatók számára való parti útja, átvádolni sem lehet, mert a szél miatt a hajó nem mehet víz ellenében. Egyedüli segítség a «gugarozás».

A hajó horgonyt vet a Duna közepén s a vontató kötelet eloldják a lovakról és behuzzák a hajóba.

Akkor a vontató kötél végére rákötik a második horgonyt; azt felveszik a dereglyére; az evezős legények elviszik azt az osztrovai sziget felé, s mikor a kötél véget ér, akkor kivetik a horgonyt a dereglyéből s visszatérnek a hajóhoz.

Akkor aztán felveszik az első horgonyt, s az előre vitt horgony kötelét a csavarkorongra kötve, négy férfi elkezdi azt a korongon átdugott dorongokkal felcsavarni.

A kötél lassú tekerődéssel gombolyodik fel a korongra, s a hajó kezd előre haladni a folyam medrébe kapaszkodott horgonya felé.

Emberkinzó munka.

Mikor a hajó elérte a kivetett horgonyt, akkor ismét a másik vasmacskát teszik dereglyére, azzal eveznek előre, azt vetik ki ismét a Dunába s annak a kötelét csavarják fel ujból a korongra. Így haladnak izzasztó fáradsággal nyomot-nyom után, víz ellenében, vihar ellenében; ez a gugarozás.

Eltart félnapig, míg a Duna közepéből a nagy sziget orma mellé puszta emberi erőhatalommal elvontatják a nagy terhes hajót. Ez a nap fáradságos lesz azoknak, a kik dolgoznak, unalmas azoknak, a kik nézik.

Ilyenkor a terhes hajó olyan vigasztalan hely.

A járt Dunaágat elhagyta, a hol legalább ősromok jöttek eléje, a hol találkozott más hajókkal, a hol hosszú sorban álló malmok kelepeltek útjában, s a helyett kitért a járatlan Dunaág öblébe, a hol jobbról elfedi egy hosszú kietlen sziget, melyet csupa nyár- és fűzfa látszik belepni; sehol egy emberi lak a partján, balról pedig a Duna vize egy sötét nádasban látszik elenyészni, melynek egy foltján emelkedik csak ki valami száraz földet jelző növényzet: magasra felnyúlt ezüstlevelű nyárfák.

Ez emberlaktalan csend tanyáján pihent meg a szent Borbála.

És aztán még egy új baj jelentkezett. Elfogyott minden élelmiszer. A kiindulásnál Galaczról arra számítottak, hogy majd szokás szerint Orsovánál nagy pihenőt tartanak s ott a friss élelmiszert bevásárolják. Onnan azonban éjszaka és hirtelen távozva, az osztrovai sziget mellett már nem volt a hajón más, mint valami kevés kávé és czukor, meg egy skatulya török dulcsásza Timéa birtokában, a mit azonban ő nem akart felbontani, mert azt valakinek ajándékba szánta.

– Hiszen semmi baj, monda Timár, valamerre a két parton csak lakik valami emberféle; birka vagy kecskegödölye mindenütt akad, pénzért itt is kapható lesz minden.

És még egy más baj is volt. A mint a hajó a horgonyhoz kötve maradt, a szélzúdította óriás folyam elkezdte azt úgy himbálni, hogy Timéa valóságos tengeri betegséget kapott, rosszul lett és ijedezett.

Talán még hajlékot is lehet itt találni valahol, a hol Timéa atyjával együtt nyugodtan tölthesse az éjt.

Timár éles szeme észrevette, hogy a nádas közül felmagasló fák teteje fölött valami vékony füst emelkedik ki. Ott emberi lakás van.

– Odamegyek, megnézem, mi lakik ott?

A hajón volt egy kicsiny lélekvesztő, a mit a biztos vadászatra szokott használni, ha valahol vesztegelni kellett dologtalan, a mikor ráért vadkacsákat lődözni a sás közt.

A csónakot vízbe ereszteté, vette a puskáját, vadásztarisznyáját és egy összefűzhető hálót; az ember nem tudja, hogy mit szerezhet, vadat-e vagy halat? s aztán egyedül nekiindult a nádasnak, egy lapáttal hajtva is, kormányozva is a csónakot.

Mint tapasztalt vadász és vízjáró hamar rátalált a törésre, a min keresztül a nádasba lehet hatolni, s ott azután a vizi növényzet megmondta neki mindig, hogy hol jár. A hol a víz szinén a nagy nymféa-levelek libegnek zöldes-fehér teljes tulipánvirágaikkal, ott mély víz van, ott a talajt növénytörmelékkel hordja meg a viz sodroma; másutt a tórongy zöld szőnyeget képez a viz fölött, e libegő bársonyon guggol, mint a növényvilág boszorkánya a «métely torzsa», alakja olyan, mint a kalaráb, kék, gömbölyü, puffadt; minden állatnak halálos méreg. Olyan, mint a pöffeteg; a mint Timár egyet szétütött a lapátjával, abból mintha kék láng csapott volna elő, a mint a mérges penészport szétlövelte egyszerre; ennek a gyökere büzhödt iszapba mélyed le, mely embert és állatot elnyel, a ki beletévedt. A növényvilág gyilkos varázslójának olyan helyet rendelt a természet, a hol legjobban rejtve van. A hol pedig a vizi perkáta fut fel a nád buzogányos száraira, a hol az elecs (butomus) szép ernyős virágai hajladoznak a gyékény zöldje között, ott már kavicsos talaj van, mely nem szokott mindig víz alatt lenni. Végre, a hol a harmatkását termő czikkszár (polygonum) kezd sűrű bozótot képezni, melyen keresztül törve a hajós kalapkarimája megtelik azzal az apró növénymaggal, mely a szegények eledele, a pusztai manna, ott már emelkedő földegnek kell lenni, hol csak a növény lába van a vízben!

Ha a csónakos útmutató növényeit nem érti, úgy belebódulhat a nádberekbe, hogy egész nap sem talál ki belőle.

A mint e bozóton, mely testszín virágú fürteivel egész rengeteget képez, keresztül verhette magát, egyszerre maga előtt látta Timár a mit keresett, egy szigetet.

Az valóban új alluvialis alkotás volt, melynek a legutóbb készült térképen még nyoma sincsen.

A Duna jobb ágának medrében volt sok ideig egy sziklatömeg, melynek alsó felén a lomhán kanyarodó ár zátonyt rakott le. Egy nagy téli áradás alkalmával aztán neki ment a jeges zaj az Osztrova szigetnek, s annak egy csucsát leszakította, magával ragadva a földet, követ, derékfákat erdőszámra; akkor azzal a jéggel, sziklával, faderékkal vegyes özönvizi gomolylyal megtorlott a szikla mögötti zátonyon. A gomoly ott maradt. És aztán félszázadig évről-évre az új áradás új iszapréteget hordott föléje, új kavicstorlattal terjeszté ki körületét, az elkorhadt fatörzsek földéből ősnövényzet burjánzott elő, gyors növéssel, minő az újvilági természet alkotása, s lett ott azon a helyen egy névtelen sziget. Mely senkié sem; melynek nincsen földesura, sem királya, sem hatósága, sem papja, mely nem tartozik semmi országhoz, semmi vármegyéhez, semmi diöcesishez. A török szerb határon sok ilyen paradicsomi hely van, melyen nem szánt, nem kaszál, nem legeltet senki. Egyedül a vadvirágnak és a vadállatnak hazája. S ki tudja még kinek?

A sziget északi partja nyilván tanúsítá annak keletkezését. A kavics egész torlaszokban volt mellette felhalmozva, emberfőnyi s hordónagyságú darabokban néhol; a közt nádgyökér és korhatag fatörmelék, a sekélyesebb zátony zöld és barna héjú dunai kagylókkal fedve, az iszapos partoldalban pedig katlanszerű lyukak vannak vájva, mikbe a közeledő léptek hangjára százai a teknősbékáknak sietnek elrejtőzni.

A partot egész hosszában a vörös fűz törpe bokrai lepik be. Azokat minden jéginduláskor tövig letarolja a zajló jég. Itt kihúzta csónakját Timár a partra s megköté egy fűztörzshöz.

Beljebb haladva, óriási fűzek és jegenyék irtatlan erdején kell áthatolni, miket sok helyütt halomra döntögetett a vihar, s tövises bozótot képez a szigetek gyümölcstermő folyondára, a földi szeder, korhadó talajból magasra nőtt valeriana fűszerillatot vegyít a nyárfák gyógyszaga közé.

Egy mélyen fekvő lapályos térségen, hol nem tenyészik fa és bokor, tocsogó víz közül, melyet buja fű takar, kövér ernyős növények magaslanak föl, a baraboly és a fahéjillatú Sison Amomum; egy csoportban, mint egy külön vált növény-arisztokraczia, büszkélkednek a fekete zászpák (Veratrum), öles növények, tűzpiros virágokkal; a fű közt buján tenyész a nefelejts s az orvosi nadálytő mézterhes piros virága. Nem csoda, ha a korhadt fűzfák oduiban annyi vadméh rajzik. S a virágok közt csodálatos zöld, barna, vörös gyümölcs alakú gumók emelkednek ki, miket nem is ismer minden ember; tavaszszal virított hagymás növények érett magtokjai azok.

A virányon túl megint következik a bozót, de már a fűz és nyárfa vadalmával keverve, és az aljat galagonya lepi be. Itt már magasabb a sziget talaja.

Timár megállt és hallgatózott. Semmi nesz.

Emlős állatja nincs a szigetnek. Az árvíz elpusztítja azt. Csak madár lakik rajta, és repülő rovar és hüllők.

A madarak közül sem jön ide a pacsirta, sem a vadgalamb; azok a szigeten nem élnek meg. Azoknak mind olyan hely kell, a hol ember lakik, magot vet.

Hanem két állat még is van, mely a szigeten is elárulja az emberi lény közellétét. Az egyik a darázs, a másik a sárgarigó. Mind a kettőnek szenvedélye a nemesített gyümölcs.

A hol ezek az óriási darázsfészkek függnek alá a fákról, a hol a sárgarigó hallatja a pagonyban hivogató füttyét, ott gyümölcsnek kell lenni.

Timár megindult a rigófütty után.

S a mint keresztül vergődött a tüskés galagonya és vörösgyűrű bozóton, a mik hegyes tőreikkel össze-vissza szurkálták ruháin keresztül, egyszerre a bámulattól megigézve állt meg.

A mit maga előtt látott, az a paradicsom volt.

Egy rendezett kert, valami öt-hat holdra terjedő, nem sorba, de szabályosan csoportokba ültetett gyümölcsfákkal, a miknek ágait földig huzza édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölcscsel rakva alma- és körtefák; a szilvafák minden faja, mintha rózsa vagy liliomcsokor volna a ragyogó gyümölcstől; a fűben a láb előtt terítve hever a lehullott fölösleg fölszedetlen.

Közbe egész bozótot képez a málna, ribiszke és köszméte, s a terebély fák hézagait aranyszinű lecsüggő gyümölcságaival tölti be a cidoni alma, a birs.

Ösvény nincs a gyümölcsfa-labyrinthban; fűvel van a fák alja benőve egészen.

Hanem a hol a fák közül kilátni, ott egy virágos kert hivogat a közelebb jövésre, az is csodálatos mezei virágokból összegyüjtve, miket a szokott kertekben nem találni, a sötétkék csengetyükék csoportjai, a selyemtermő krepin fényes gubancztokja, pettyes turbánliliomok; az alkermes vérfürtei, a gyönyörű ophrisok, pillangótermő virágaikkal, valami csudálatos uton kerti virággá nemesítve, tanuskodnak emberi lény közellétéről. Elárulja azt végre maga a lakhely, a melyből a füst előjön.

Az is sajátszerű kis szeszélyes menedék. Hátul van egy óriási szikla; annak van egy mélyedése; ott áll bizonyosan a tűzhely, s onnan megy le egy másik odu, a hol a pincze van. A szikla tetején van a kürtő, melyen a füst kijő. Azután a sziklához van ragasztva kőből, vályogból egy hajlék, annak van két ablaka, két szobája. Az egyik ablak kisebb, mint a másik, s az egyik szoba alacsonyabb, mint a másik, náddal van födve mind a kettő. Azután a kettőhöz oldalt van hozzátákolva egy tornácz fából, mely nyilt folyosót képez, szeszélyesen dirib-darab fákból összetákolt czifrázattal.

De sem a kő-, sem a vályog-, sem a faépületen nem látszik, hogy miből van építve, mert az olyan sűrűen be van futtatva dél felől szőlővel, a minek ezernyi piros és kék fürtei a dérfestette levél közt mosolyognak, északra pedig komlóval, melynek érett tobozai, mint a zöld arany fedik még a magas szikla homlokát is, a minek legkopárabb teteje be van ültetve rózsás fülfűvel, hogy semmi se maradjon rajta, a mi nem zöld.

Itt asszonyok laknak.

ALMIRA ÉS NARCZISZSZA.

Timár a rejtett tanya felé irányozta lépteit. A virágos kerten keresztül már látszott valami út, mely a lakhoz vezet, csak hogy azt is úgy belepte a fű, hogy a rajta járó lépése nem okozott dobajt; egész nesztelenül juthatott el a kis verandáig.

Semmi emberi lényt nem látott se távol, se közel.

A veranda előtt azonban feküdt egy nagy fekete kutya. Abból a derék newfoundlandi fajból való, a mely olyan okos és tekintélyes állat, hogy az ember nem meri tegezni, hanem első találkozásra per «ön» kénytelen szólítani.

A fent czímzett négylábu úr még azonfelül egyike volt faja legszebb példányainak, óriási izmos állat; a ki a mint szétnyult a veranda előtt, termetével az egyik oszloptól a másikig teljesen elfogta a tért. A fekete őr méltóztatott úgy tenni, mint a ki alszik, s sem a közeledő idegenről nem látszott tudomást venni, sem arról a másik állatról, mely vakmerőségében minden inpertinentiát elkövetett, hogy a nagy állat méltóságos türelmét próbára tegye. Az pedig egy fehér czicza volt, mely elég arczátlan volt a végig nyult hatalmasságon keresztül kasul bukfenczezni, talpacskáival annak az orrát boszantani, sőt utoljára hanyatt feküdt eléje s a roppant állat széles uszhártyás első lábát négy macskatalpa közé fogva, azzal, mint valami bábuval macskamódjára játszott. A nagy fekete urnak mikor nagyon csiklandott már a talpa, visszarántotta az egyiket s odanyujtotta neki a másik lábát, játszszék azzal.

És Timárnak nem az jutott eszébe, hogy héj, ha ez a nagy fekete valaki megfogja a nyakamat, ugyan pórul járok vele, hanem az, hogy héj, ha Timéa meglátja majd azt a kis fehér cziczát, hogy meg fog majd annak örülni!

Azonban a kutyától nem lehetett bemenni a hajlékba; egészen az utban feküdt. Timár köhögéssel akarta észrevétetni, hogy itt valaki jár. Arra a nagy állat fölemelte csendesen a fejét, végignézett a jövevényen azokkal a nagy dióbarna okos szemeivel, a mik úgy néznek épen, mint az emberi szem, tudnak sirni és nevetni, haragudni és hizelegni; s aztán megint letette a fejét a földre, mintha azt mondaná: csak «egy» ember! azért fel se kelünk.

Timár pedig úgy okoskodott, hogy a hol a kémény füstöl, ott a konyhában tüzel valaki. Ő tehát onnan kivülről elkezdett sűrű jónapokat kivánni annak a nem látott valakinek odabenn, háromféle nyelven, magyarul, szerbül és románul.

Mire aztán egy női hang kiszólt onnan belülről magyarul:

– Jó napot! hát jőjjön be! Ki az?

– Mennék, de a kutya itt fekszik az útban.

– Lépjen át rajta.

– Nem fog meg?

– Nem bántja az a jó embereket.

Timár bátorságot vett magának, keresztül lépni az útban fekvő roppant állaton; az meg sem mozdult, csak a farkát emelintette meg egyszer, mintha üdvözlőleg csóválná.

A mint a veranda alá belépett, két ajtót látott maga előtt Timár, az egyik a kőből rakott, a másik a kőből vájt oduba vezetett. Ez az utóbbi volt a konyha. Ott látott a tűzhely előtt állni egy nőt, a ki egy rostát tartott kezében, s azt a tűz fölött forgatta. Timár tudta már, hogy az nem valami boszorkánymesterség bűvészi műtétele, hanem kukoriczapattogtatás. Ezt bizony a jövevény kedveért nem lehetett félbenhagyni.

Ez a pattogtatott kukoricza igen népszerű eledel itt Magyarországon, s úgy hiszem nálunk senkinek sem kell azt hosszasan magyarázni, hogy milyen? a new-yorki világipartárlaton azonban nehány év előtt aranyérmet adtak annak a yankee-nek, a ki Amerikában a pattogtatott kukoriczakészítést fölfedezte. Ezek az amerikaiak mindent is kitalálnak! Áldott jó eledel. Az ember igen jóízüt ehetik belőle, a nélkül, hogy valaha jóllaknék vele; mert mire eleget evett belőle, már akkorra megint megéhezett.

A nő, a ki a tűzhelynél a nagy szakácsművészettel foglalkozott, szikár termetű, barna, erős, ideges alak volt, kemény kifejezésű, összeszorított ajkakkal, de szelid, biztató szemekkel. Napbarnította arcza a harminczas évek elejét vallotta életkorául. Viselete nem volt olyan, mint az e vidékbeli pórasszonyoké; ment volt az minden tarkaságtól; hanem azért urias sem volt.

– No, jöjjön közelebb, uram, s üljön le! szólt a nő sajátszerű rideg hangon, mely a mellett egészen nyugodt volt; s aztán kiöntötte a hófehérre pattogtatott kukoriczát egy fonott kosárkába s megkinálta vele. Kóstolja meg. Azután egy kancsót vett fel a földről s odanyujtá azt is. «Meggybor.» Most készült az is frissiben.

Timár leült a székre, melylyel megkinálták, az is sajátságos, mindenféle vesszőkből mesterségesen kanyargatott ülőhely volt, a minőt másutt nem látni. Arra a hatalmas ajtónálló is felállt fektéből és odament a jövevényhez és leült vele szemközt.

A nő egy marokkal adott a fekete állatnak is a sült csemegéből, mit az egész műértéssel ropogtatott meg; a mit a fehér czicza is követni akart; hanem a legelső pattogtatott málé úgy bele ragadt a fogába, hogy nem kellett neki több belőle, csak az első lábát rázogatta tőle, mintha azzal hágott volna bele; fel is ugrott aztán a tűzhelyre s nagy érdekeltséggel pislogott bele egy mázatlan fazékba, mely a tűz mellett pöfögött; abban nyilván valami ínyeszerintibb étel főhetett.

– Pompás egy állat! mondá Timár a nagy kutyára. Csodálom, hogy olyan szelid, még csak rám sem mordult.

– Nem bántja az a jó embert soha, uram; ilyen szelid az, mikor bárminő idegen jön ide, a ki jó ember; megismeri s nem ugatja meg; de próbáljon csak egy tolvaj jönni! azt már a sziget tulsó végén megérzi, s jaj annak, ha a foga közé kerül. Borzasztó állat! A mult télen egy ordas farkas jött át a jégen; a kecskéinkre éhezett. Ott van kiterítve a bőre a szobában. Azt neki egy percz volt megfojtani. Hanem a jó ember a hátára ülhet, még sem bántja.

Timárnak nagy vigasztalására szolgált ily hitelesen bebizonyítva látni, hogy ő jó ember. Talán ha azokból a minapi aranyokból egy pár a zsebében maradt volna, az a nagy kutya egészen máskép fogadta volna.

– Nos hát, uram, honnan jött ön, és mit kiván tőlem?

– Hát legelőször is bocsánatot kérek öntől, asszonyom, hogy így tüskön-bokron keresztül idetörtem az ön kertjébe. A hajómat kiverte a nagy szél a tulsó partról, ide kellett menekülnöm vele az osztrovai sziget mellé.

– Igaz! a zúgásról hallom, hogy nagy szélnek kell lenni.

Ezt a helyet oly sűrűen fogta körül az ősrengeteg, hogy a szelet csak a hangjáról lehetett megtudni, ha fú.

– Most aztán itt kell vesztegelnünk, míg a szél odább ereszt. Az élelmi szereink pedig elfogytak s annálfogva kénytelen vagyok a legelső tanyát felkeresni, a hol a kéményt füstölni látom, s szépen megkérni a ház gazdáját, hogy nem adhatna-e valami élelmi szert a hajós népünknek, illő fizetésért?

– Igen is, adhatok, uram; s a fizetést is elveszem, mert abból élek. Van kecskegödölyénk, málélisztünk, sajtunk és gyümölcsünk. A mit kiván ön, azt választhat. Azért termesztjük. Innen rendesen el szokták hordani a terményeinket a szomszéd vidékből jövő kufárok hajóval. Mi kertészek vagyunk.

(Még ugyan az egy nőnél több embert nem látott Timár; de minthogy az többesben beszél, tehát többnek is kell itt lenni.)

– Először is nagyon köszönök mindent, és mindabból fogok kérni. A hajótól majd elküldöm a kormányost egy pár legénynyel, hogy szállítsa el a holmit; ön pedig mondja meg, asszonyom, hogy mit fizessek? Hét emberemnek van szüksége három napi eledelre.

– Ne nyuljon ön a tárczához, uram; nálam nem fizetnek pénzzel. Mit csinálnék én itt ezen a szigeten a pénzzel? Legfölebb zsiványok törnének rám, s megölnének érte; így pedig minden ember tudja, hogy ezen a szigeten egy félkrajczár sincsen soha, azért nyugton alszunk itten. Nálunk cserevásár foly. Én adok gyümölcsöt, mézet, viaszkot, gyógyfüveket, s nekem hoznak érte búzát, sót, gúnyának való kelmét, edényt, vaseszközöket.

– Mint az ausztráliai szigeteken.

– Épen úgy.

– Jól van, asszonyom, tehát a mi hajónkon van buza is, só is, bizza ön rám, majd én kiszámítom, mi ára van annak, a mit ön ád s mennyi ára van annak, a mit mi hozunk vissza? Nem fogom önt megcsalni.

– Elhiszem, uram!

– De most még egy kérésem van. A hajómon van egy utazó uraság is, fiatal leányával. A lányka nincs szokva viharos hajón lételhez, s beteg lett bele. Nem adhatna ön utazóimnak szállást, míg a vihar megszünik?

A nő e kivánatra sem jött zavarba.

– Azt is adhatok, uram! Nézzen ide, két szűk kis szobánk van; egyben magunk huzódunk meg, a másikban, ha jó ember kér szállást, megtalálja azt, a mit keres: nyugalmat, bár nem sok kényelmet. Ön maga, ha szintén itt akar maradni, miután önre nézve idegen nő foglalja el mind az egyik, mind a másik szobát, a padlásra szorul majd fel; hanem ott jó friss széna van, s a hajósok nem kényes emberek.

Timár nem birta kitalálni, miféle nő lehet az, a ki szavait megválogatva, ily tisztes modorban adja elő nézeteit. Ez a félig barlang-kunyhó, az a körül vadon sziget nem adott hozzá semmi tájékozó eszmét.

– Én igen köszönöm önnek, asszonyom, szives készségét, s azonnal sietek vissza a hajóra, utasaimat ide hozni.

– Igen jó lesz. Hanem hát most ne arra térjen ön vissza a csónakjához, a merről jött, ott a süppedékes semlyéken, meg a tüskés bozótokon keresztül bajos volna önnek ide vezetni egy úri kisasszonyt. Van itt egy járható ösvény végig a part mentében; biz az be van nőve fűvel, mert kevés ember tapossa, s az a föld mindjárt begyepesedik, hanem majd elvezettetem odáig, a hol ön a csónakjára rátalál, majd visszatérett aztán közelebb köthet ön ki, ha nagyobb ladikkal jön. Majd mindjárt elvezettetem önt. Almira!

Timár szétnézett, hogy melyik zugából a háznak, vagy melyik bokrából a kertnek jön elő az az Almira, a ki őket a járt útra vezesse? A nagy fekete newfoundlandi pedig felállt s elkezdte a farkát csóválni, olyanokat ütve vele a nyitott ajtón, mintha öreg dobot verne.

– No, Almira, vezesd el ezt az urat a partra! – mondá neki a nő; mire a megszólított valamit mormogott Timárnak kutyanyelven, s aztán megfogva a köpenye szegletét a fogaival, egyet rántott rajta, hogy no jöjjön hát.

– Ah! tehát ő az az Almira, a ki engemet el fog vezetni! Nagyon le vagyok érte kötelezve, Almira kisasszony! – szólt Timár nevetve, s vette a kalapját és puskáját; Istennek ajánlá a ház asszonyát, s ment a kutya után.

Almira folyvást a köpenye szegleténél fogva vezette a vendég urat, egész finom barátsággal, keresztül a gyümölcsösön, a hol vigyázni kellett az embernek, hogy a sok lehullott szilvát agyon ne gázolja.

A fehér czicza sem maradt el, annak is tudnia kellett, hogy Almira hova viszi az idegent? hol előtte, hol utána szaladgált a puha fűben.

A gyümölcsös széléhez érve, valahonnan valami magasból egy csengő hang kiálta le:

«Narcziszsza!»

A hang leányé volt, benne valami szemrehányás, sok szeretet és igen sok félénkség. Rokonszenvteljes hang.

Timár széttekintett; először azt nézte, hogy ki szólt itten? azután meg azt, hogy kinek szóltak?

Azt, hogy kit szólítottak, mindjárt megtudhatta, mert a hivásra egyszerre félreugrott a fehér czicza s farkát gömbölyüvé borzolva, szaladt fel egyenesen egy terebélyes körtefára, melynek sűrű lombjain keresztül valami fehér női ruhát látott Timár kivillanni; de tovább vizsgálódnia nem lehetett, hogy ki lehet az, a ki Narcziszszát magához hivta; mert Almira valami mély torokhangokat hallatott, a mik négylábú nyelven annyit jelenthetnek, hogy «mi szükség önnek oda kémlelődni?» s követni volt kénytelen a vezetőjét, ha azt nem akarta, hogy a köpenyének egy darabja a foga közt maradjon.

Almira igen szép utifüves ösvényen vezette őt aztán a part mentében végig, míg arra a helyre rátalált, a hol csónakját elhagyta.

Abban a perczben, nagy süvöltéssel húz végig a levegőn két mocsári szalonka a sziget felé.

Timárnál egy percz műve volt meggondolni, hogy az minő finom estebédet adna Timéának, aztán lekapva a válláról a puskáját, a két szalonkát két lövéssel leszedni a levegőből.

Hanem a másik perczben ő maga sem állt többé a lábán.

Almira abban a pillanatban, a melyben a fegyverét kilőtte, megragadta a gallérjánál fogva, s mintha a villám csapta volna le, úgy vágta le a földre. Fel akart kelni; de tapasztalá, hogy túlnyomó ellenféllel van dolga, a kivel nem lehet tréfálni. Nem bántotta őt Almira, csak fogta szépen a gallérját, s nem engedte felkelni.

Timár váltig iparkodott őt kiengesztelni, nevezte Almira kisasszonynak, jó barátnőjének, magyarázta neki, hogy hisz ez vadászat! az ördög látott olyan kutyát, a melyik a vadászt apportirozza; jobb lenne ha a szalonkát keresné elő a bokorból; de az nem hajtott semmi szóra.

Veszedelmes helyzetének azzal szakadt vége, hogy a szigetlakó nő futva jött oda a lövés hangjára s messziről kiáltozva Almira nevét; mire aztán elereszté gallérját a furcsa jó barát.

– Jaj, uram! – sopánkodék a nő, árkon-bokron keresztül törve magát a veszedelem szinhelyére. – Elfeledtem önnek megmondani, hogy ne lövöldözzön ám, mert akkor Almira lefogja. A lövésért borzasztón haragszik. Ej, de ostoba voltam, hogy ezt önnel nem tudattam.

– Nem tesz semmit, asszonyom! – szólt Timár nevetve. Ebből ugyan hatalmas erdőkerülő vált volna, mondhatom. De hát lássa ön, egy pár szalonkát lőttem, azt hiszem, jó lesz az estebédre a vendégeknek.

– Majd megkeresem őket; ön csak menjen már a ladikjába; és ha visszajön, a puskáját hagyja otthon; mert higyje el nekem, hogy már ezentul, a mint Almira meglátja önnek a kezében a fegyvert, rögtön el fogja azt öntől venni. Nem lehet vele tréfálni.

– Dejsz azt tapasztaltam. Hatalmas egy derék kutya! Mire meggondoltam, hogy védelmezzem magamat, már a földön voltam, jó hogy a nyakamat le nem harapta.

– Oh, harapni embert soha sem szokott! hanem ha valaki védni akarja ellene magát, annak a karját úgy átfogja a fogaival, mintha vasbilincsbe volna téve, s aztán úgy tartja, míg érte nem jövünk. No uram a viszontlátásig!

Nem telt bele egy óra, hogy a nagyobbik csónak kikötött a sziget partján új vendégeivel.

Timár a hajótól a partig folyvást Almiráról és Narcziszszáról beszélt Timéának, hogy feledtesse a gyermekkel testi szenvedését s a hullámoktóli félelmét. Egyszerre vége volt mindkettőnek, a mint a partra szálltak.

Timár előre ment útmutatónak, Timéa Euthym karjába kapaszkodva követte; a két hajóslegény és a kormányos vitte utánuk a cserevásár megfelelő egyenértékét zsákokban saraglyára téve.

Már messziről hallatszott Almira csaholása. Az az üdvözlő hang volt az, a mivel az eb jó ismerős közeledtét szokta jelenteni. Olyankor eléje szalad a közeledőnek.

Almira fele úton érte a kiszállókat, először körülcsaholta az egész társaságot, azután egyenkint váltott szót a kormányossal, a hajós legényekkel meg Timárral. Majd Timéához sompolygott s szerét tette, hogy kezet csókoljon neki; hanem a mint Euthymhez ért, elcsendesült, elkezdte azt a lábaszárairól felfelé végigszaglálni, és aztán el nem maradt a sarkából, egyre szimatolt és közbe nagyokat rázott a fején, két fülét úgy verve össze, hogy csak úgy csattogott. Ennél a pontnál bizonyos észrevételei voltak.

A szigeti lak asszonya tornáczába kiállva várta az érkezőket, s a mint kibukkantak a fák közül, erőteljes hangon e nevet kiáltá:

«Noémi!»

E hivásra valaki közelített a kert belsejéből. Két sor sűrű magas málnabokor közül, mely mint zöld fal fölül szinte egymásba borult, jött ki egy fiatal leány. Gyermekarcz, gyermek-idomok, a kifejlődés korszakában, fehér ing és szoknya rajta, a felső szoknyájának szélét felfogva tartja s abban valami gyümölcsöt hoz, a mit épen a fáról szedett.

A zöld pagonyból előjövő alak olyan, mint egy idylli tünemény. Arczának finom incarnatja a fehér rózsa gyöngéd testszinét leste el, mikor komolyan néz, s a piros rózsáét veszi fel, mikor elpirul, s akkor aztán a homloka is elpirul. S annak a gömbölyüen boltozott tiszta homloknak kifejezése a jóság maga, összhangzó a finoman hajlott selyem szemöldökkel s a kifejezésteljes kék szemek ártatlan tekintetével, vékony ajkain figyelmezés és szemérmesség. Dús hajfonadékai az aranyozott diószín ritka pompájában természetes göndörséget árulnak el, s az egyik hátravetett fonadék a legparányibb kis fület engedi láttatni. Az egész arcz kifejezése az öntudatlan szelidség. Talán az egyes vonások külön nem volnának a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem is találnák szépnek; de az egész főt és alakot, úgy a hogy van, valami rokonszenves sugárzat derengi körül, mely első tekintetre megigéz és mentől tovább nézik, annál jobban megnyer.

Egyik válláról le van csuszva az ing, de hogy az se maradjon fedetlen, egy fehér macska áll rajta, fejével oda törlészkedve a leány arczához.

A leány finom, kicsiny fehér lábai födetlenek; hiszen szőnyegen jár, a legpompásabb fejedelmi bársony szőnyegen; az őszi pázsit ki van himezve most kék veronikával és piros geraniummal.

Euthym, Timéa és Timár megálltak a málnalugas végén, hogy a közeledő alakot bevárják.

A gyermek azzal gondolta vendégeit legszivesebben üdvözölhetni, ha megkinálja őket az ölében hozott gyümölcscsel. Szép piros csíkos bergamotte-körte volt az. Timárhoz fordult vele legelébb is.

Timár kiválasztotta a legérettebbet a gyümölcsök közül s Timéának nyujtá azt.

A miért aztán mind a két leány egyszerre boszusan vállat vont. Timéa azért, mert e perczben a fehér cziczát irigyelte annak a másik leánynak a vállán; Noémi pedig azért, mert ő nem Timéát kinálta a gyümölcscsel.

– Ejh, te ügyetlen leány! – kiálta reá a kunyhó asszonya; – hát nem tudod elébb kosárba tenni a gyümölcsöt? úgy kell kinálnod a ruhád aljából! Te balga te!

Erre aztán a leány lángrózsává pirult s odafutott az anyjához, ki suttogva csendesen feddé meg, hogy mások ne hallják; aztán megcsókolta a homlokát s ismét fenhangon mondá neki:

– Már most eredj; vedd át a hajósoktól, a mit hoztak, rakasd le a kamarába, azután töltsd meg a zsákjukat máléliszttel, a fazekaikat mézzel, a kosaraikat érett gyümölcscsel; s válaszsz ki a számukra kettőt a kecskegödölyékből.

– Én nem választok, – suttogá a leány, – válaszszanak ők.

– Bohó leány! – monda nyájas nehezteléssel a nő. Ez bizony valamennyi kecskegidót megtartana, soha egyet le nem engedne vágatni. No hát csak válaszszanak ők. Ne legyen senkinek panasza. Addig én az estebéd után látok.

Noémi magával hivta a hajósokat s felnyitogatá előttük a kamrát és gyümölcsraktárt. Ez mindenik egy külön odu volt a sziklában, külön ajtóval elzárva. Az a szikla, mely a sziget ormát képezte, egyike volt azon «jövevény» köveknek, miket a geologok «erraticus» (téveteg) szirteknek, az olaszok «trovanti»-knak (lelenczek), a skandinávok Ázárnak neveznek, messze fekvő hegylánczból letört rokontalan szikla; egy darab mészkő a dolomitsziklák völgyében, a kavicsok medrében. Ez a szikla tele volt apróbb-nagyobb üregekkel, miket az első elfoglaló leleményesen felhasznált: a legnagyobbat, a felfelé menő kürtővel konyhának, a legmélyebbet pinczének, a legmagasbat galambháznak, a többit téli vagy nyári raktáraknak. Beköltözött az Istentől ide küldött sziklába, mint a vad madár, s fészket rakott benne magának.

A gyermek elvégezte a hajósokkal a cserevásárt okosan és igazságosan. Áldomásul még egy ital meggybort is adott mindenkinek, s jó szokás szerint felkérte őket, hogy ha megint erre járnak, megint ő náluk vásároljanak; azután visszatért a kunyhóhoz.

Nem is várt semmi utasítást, hozzálátott a terítéshez. A veranda alatti kis asztalra felteríté a finom szalmagyékényt, arra négy tányért tett kés, villa és czinkanállal.

Hát az ötödiknek?

Az a macskaasztalnál fog ülni. Igazán macskaasztalnál. A veranda lépcsője előtt van egy alacsony fapad; annak közepére jön Noémi számára egy cseréptányér, piczi kis kés, villa, kanál hozzá, a két végére pedig egy-egy fatányér Almirának és Narcziszszának. Azok nem kapnak kést, villát hozzá. S mikor a három vendég a ház asszonyával együtt az asztalnál körül adta egymásnak a tálat, akkor a macskaasztalhoz kerül az le; Noémi igazságosan oszt a maga vendégeinek; a könnyebben elkölthető falatokat Narcziszsza tálára, a jobban megrágni valókat Almirának, utoljára vesz magának. És azoknak addig hozzányulni nem szabad, míg ő meg nem fujja az ételüket, hogy meleg ne legyen; akárhogy emelgeti is a füleit Almira, s akárhogy törleszkedik is asszonya vállához Narcziszsza. A gyerekeknek szót kell fogadni.

A sziget asszonya, jó vagy rossz magyar szokásból, ki akart tenni magáért vendégei előtt, különösen Timárnak be akará bizonyítani, hogy nem volt rászorulva a konyha az ő vadász zsákmányára. A két szalonkát elkészíté nekik haricskával; de Timárnak előre megsugá, hogy az csak kisasszonyoknak való eledel, a férfiak számára jó malaczpörköltet készített. Timár meg is felelt annak becsületesen; hanem Euthym nem nyult hozzá, azt állítá, hogy már jóllakott, s Timéa rögtön felkelt az asztaltól. De az olyan természetesen jött neki. Eddig is sokat nézegetett hátra arra a másik vendégeskedő társaságra nagy kiváncsisággal: semmi felötlő sem volt benne, hogy egyszer csak felkerekedett az asztaltól s odakuporodott Noémi mellé a lépcsőre. Hiszen a gyermekleányok mindig könnyen barátkoznak.

Timéa ugyan nem értett magyarul, Noémi pedig nem értett görögül; hanem ott volt kettőjök között Narcziszsza; az értett magyarul is, görögül is.

A kis fehér czicza megérté, hogy mit tesz az, mikor Timéa azt mondja, hogy «horaion gation!» s fehér kezével végigsimítja a hátát s arra Noémi öléből áttörleszkedik Timéa ölébe, a fejét fölemeli Timéa arczához s odadörzsölgeti gyöngéden fehér pofáját a fehér arczhoz, szép piros száját azokkal a hegyes fogaival felnyitva s hamis phosphorfényű szemeivel felkacsingatva reá; azután fellép a vállára, körülkerüli a nyakát s megint átvándorol Noémihoz és onnét ismét vissza. Noémi örül annak, hogy az idegen kisasszony úgy szereti az ő kedvenczét.

Hanem ez a jó kedve keseredni indul, mikor arra a tudatra kezd jönni, hogy az idegen leány már nagyon is szereti az ő kedvenczét; egészen megtartja magának, meg is csókolgatja; s hogy keserűsége még nagyobb legyen, azt is tapasztalni kénytelen, hogy Narcziszsza milyen könnyen hűtelen lesz; milyen hamar elfogadja az idegen leány gyügyögtetését, hogy hizeleg neki vissza, s mikor Noémi híja nevénél: Narcziszsza, még csak rá sem ügyel. Azt inkább érti, hogy horaion gation (szép czicza).

Noémi megneheztelt Narcziszszára, s megfogta a farkát, hogy visszahúzza őt magához. Ezért meg Narcziszsza épen hozzákapott a körmével s végigkarczolta a kezét.

Timéa kézcsuklóját egy kigyóalakú, kékre zománczolt arany karperecz fonta körül. Mikor Narcziszsza megkarczolá Noémit, Timéa levonta kezén át azt a hajlós karpereczet s Noémi kezére akarta azt fonni, bizonyosan azért, hogy fájdalmát enyhítse vele.

Noémi pedig félreérté a dolgot, azt hitte, hogy az idegen kisasszony azért a karpereczért meg akarja tőle venni a Narcziszszát. Az pedig nem eladó.

– Nem kell a karperecz! Nem adom érte a Narcziszszát. Tartsa meg a karpereczét. A Narcziszsza az enyém marad. Jer ide, Narcziszsza!

S hogy Narcziszsza még sem akarta megérteni a hívást, Noémi hirtelen egy jó kis pofont adott neki a fejére, mire a felriadt Narcziszsza keresztül ugrott a padon s tüszkölve, köpködve futott fel egy diófára, onnan morgott le aztán nagy nehezteléssel.

Timéa és Noémi e perczben egymás szemébe tekintettek s mind a ketten valami álomszerű sejtelmet láttak ki egymás szemeiből. Mint mikor az ember egy perczre a szemét behunyja s e rövid percz alatt éveket álmodik keresztül, s midőn fölébred, mindent elfelejtett, csak arra emlékezik, hogy álma hosszú volt.

A két leány e pillanatnyi összesugárzásából szemeiknek megérzé, hogy ők valaha egymás sorsának rejtelmes intézői lesznek, hogy lesz közöttük valami közös, vagy öröm, vagy fájdalom; és talán soha sem fognak arról többet tudni, mint egy elfeledett álomról, hogy ők okozták azt egymásnak.

Timéa felszökött Noémi mellől s a lehuzott karpereczet a házinőnek adta át, s aztán odaült Euthym mellé, annak vállára téve fejét.

Timár tolmácsolá az ajándékot.

A kisasszony adja azt emlékül a kis leánynak. Aranyból van.

A mint azt kimondta, hogy aranyból van, ijedten ejté azt ki kezéből a nő! mintha igazi kigyó volna s zavarodottan tekinte Noémire, azt sem birta neki mondani, hogy «köszönd meg szépen».

Ekkor egyszerre Almira vonta magára a figyelmet.

Hirtelen felugrott fektéből s elébb egy hosszat üvöltve, magasra felnyujtott fejjel elkezdett mély dörgő hangon ugatni; volt hangjában valami az oroszlán ordításából, heves, taszítva adott hangok voltak azok, a támadás kihivó szavai, s e közben nem futott előre, hanem ott maradt a veranda előtt, első lábait előre feszítve s a hátulsókkal a földet tépve.

A nő elsápadt. A gyalogut felől a fák közt egy alak közelített.

– Így csak egy embert szokott megugatni az eb! dörmögé a nő. – Ott jön. Ő az!

AZ ÉJ HANGJAI.

Az, a ki a part felől közelített, egy fiatal koru férfi volt; bő zubbony és pantallon, vörös gyapot nyakkendő, vörös török fez volt a viselete.

Arcza szép; ha nyugodtan állna a festő előtt, másolatára mindenki azt mondaná, hogy ez egy hős; de mikor elevenen jő eléje, mindenkinek a legelső gondolatja az, hogy ez egy kém! Szabályos vonások, nagy fekete szemek, sűrű göndör haj, szép ajkak; hanem azok a ránczok a szemek körül, az a bevágás az ajkszegleten, az a mindig izzadt homlok és tétova tekintetű szemek azt hirdetik, hogy ez nem más, mint egy rabszolga, ki csak saját érdekeit szolgálja.

Almira dühösen ugatott a közeledőre, ki lanyha hetykeséggel hányta előre kezeit-lábait, mint a ki tudja jól, hogy másnak a gondja őt megvédelmezni. Noémi csitította az ebet, a mire az nem akart hallgatni; akkor aztán megfogta az egyik kezével mind a két fülét, annál fogva húzta őt vissza; a kutya nyöszörgött, nyikorgott a kínpadra feszített fülei miatt; hanem azért csak még sem hagyhatta abba az ugatást. Utoljára Noémi rátette a lábát a fejére s úgy nyomta le az ebet a földre. Annak azután megadta magát, lefeküdt nagy morogva s engedte a leányka lábát a nagy fekete fején nyugodni, mintha az valami lerázhatatlan teher volna rajta.

A jövevény pedig fütyörészve jött közelébb.

Már messziről elkezdett beszélni.

– Ah! még most is megvan ez az átkozott nagy kutyátok? Hát még sem emésztettétek el? Utóbb is én magam pusztítom el. Ostoba szelindek!

Mikor pedig Noémihez közel ért az ifju ember, bizalmas mosolylyal nyujtá kezét a lány arcza felé, mintha egy csipcsókot akarna neki adni a két ujjával, a mitől Noémi annál gyorsabban elkapta az arczát.

– No, hát te kis menyasszonyom, még mindig olyan vad vagy? Ejh, de megnőttél, a mióta nem láttalak.

Noémi hátrahuzott fejjel nézett a megszólítóra. Olyan csunya arczot tudott csinálni egyszerre! Szemöldeit összeránczolá, ajkait durczásan kicsücsöríté; szemeivel daczosan, szúrón nézett fölfelé, még az arczszine is elváltozott. A rózsaszín egyszerre földfakóvá lett rajta. Valóban csunya tudott lenni, mikor maga akarta.

A jövevény pedig azt mondá neki:

– Ah! be megszépültél azóta!

A leány a kutyának válaszolt:

– Sunyj le, Almira!

A jövevény otthonias biztonsággal lépett aztán be a veranda alá, a hol első dolga volt kezet csókolni a ház asszonyának, azután szives leereszkedéssel üdvözölte Timárt, végre Euthym és Timéa előtt udvarias bókkal hajtotta meg magát, s azután folyt belőle a beszéd szakadatlanul.

– Jó estét, kedves napám asszony! Alásszolgája, biztos uram! Üdvözlöm önöket, uram és úrhölgyem. Én Krisztyán Tódor vagyok, lovag és kapitány, ennek a tisztelt asszonyságnak jövendőbeli veje. A apáink testi-lelki jó barátok voltak; még éltükben eljegyeztek bennünket egymással: Noémit és engemet. Én minden évben meg szoktam látogatni az én kedveseimet a nyári mulató helyükön, hogy meglássam, mekkorát nőtt már a menyasszonyom. Nagyon örülök rajta, hogy önöket is itt találhatom. Uraságodhoz, a kit úgy hiszem, hogy Timár úrnak hínak, már egyszer volt szerencsém. Úgy tetszik mintha e másik úr…

– Csak görögül ért! – vágott a szavába Timár s olyan mélyen dugta el zsebeibe a két kezét, mintha teljesen lehetetlenné akarná tenni a jövevényre nézve azt, hogy vele kezet szorítson az egyszeri találkozás öröme fejében. Biz ő vele nem volt olyan nehéz találkozni: egy utazó kereskedő biztossal.

Nem is foglalkozott aztán ő vele Krisztyán Tódor, hanem gyakorlatibb oldaláról fogta fel az életet.

– Ah! hisz itt mintha csak vártak volna! Pompás vacsora; negyedik teriték üresen. Malaczpörkölt! Ez az én gyönge oldalam. Köszönöm, köszönöm, kedves jó mamácska, tisztelt uraim és kisasszony. Én becsületére fogok válni a vacsorának. Igen köszönöm!

Őt ugyan senki az elszámláltak közül egy szóval sem kinálta, hogy üljön le és tartson velük; hanem ő mindent és mindenkinek megköszönt s azzal leült Timéa üresen hagyott helyére és hozzálátott a malaczpörkölthöz, Euthymot is kinálva azzal egy párszor, s nagyon csodálkozva rajta, hogy lehet keresztyén ember a világon, a ki azt nem szereti.

Timár fölkelt az asztaltól s a ház asszonyának azt mondá:

– Az utas úr és kisasszonya el vannak törődve. Inkább nyugalomra, mint ételre van szükségük. Nem lenne ön szives fekhelyüket elkészíteni?

– Mindjárt készen lesz! mondá a nő. Noémi! Segíts a kisasszonyt levetkőztetni.

Noémi fölkelt s követte anyját és a két vendéget a hátulsó kis szobába. Timár is otthagyta az asztalt, a hol az egyedül maradt új vendég nagy mohósággal takarított el mindent, a mi még az asztalon ennivaló volt, s a közben folyvást beszélt hátra Timárhoz, s hajigálta a vállán keresztül a leszopott csontokat Almirának.

– Átkozott útjok lehetett önöknek, uram, ebben a nagy szélben! Csodálom, hogy vergődhettek át a Demir-kapun? meg a Tachtalián? Nesze, Almira! Aztán ne haragudjál rám, te ostoba! Hát emlékezik ön még rá, uram, hogy egyszer Galaczon találkoztunk? No még ez is a tied, te fekete fenevad.

Egyszer aztán, a mint hátranézett, úgy találta, hogy se Timár nincs ott, se Almira. Ott hagyták mind a ketten. Timár felment a padlásra aludni s ezóta megágyazott magának az illatos szénában; Almira pedig elbujt valami odujában a nagy vándorbércznek.

Akkor aztán ő is megfordította a székét; kiitta, a mi a korsóban és a többi vendégek poharában maradt, az utolsó cseppig, s lehasítva egy forgácsot arról a székről, a melyen ült, elkezdé a fogát piszkálni, mint a ki legjobban megérdemlé a mai vacsorát.

Este volt már; a sokat hányatott és kifáradt utasoknak talán nem is kellett ringatás.

Timár végigheveredett a legédesebb fűszerillatu szénában a padláson s azt hitte, hogy ma nagyon jól fog aludni.

De csalódott. Sok fáradság, változatos küzdelem után legnehezebb az elalvás; az egymást felváltó képek egyszerre rohanták meg agyát, mint egy zürzavaros látvány, keverve üldöző alakokkal, fenyegető sziklákkal, vízesésekkel, váromladékokkal, idegen nőkkel, fekete kutyákkal, fehér macskákkal, a szél zúg, a tülök bömböl, az ostor pattog, az eb üvölt, arany esik, ember kaczag, suttog, kiabál össze-vissza.

Hasztalan hunyta be a szemeit, annál többet látott és hallott.

S egyszer csak elkezdtek ott az alatta levő szobában beszélni.

Felismerte a hangokat. A ház asszonya és az utóbbi jövevény beszéltek.

A padlás deszkázata vékony volt, minden szót úgy meg kellett hallania, mintha a fülébe susogták volna. Halk, lefojtott hangon beszéltek, csak néha-néha emelte fel a férfi a szavát.

– Hát Teréza mama, van-e sok pénzed? ezen kezdé a férfi.

– Tudod, hogy nincs. Tudod, hogy a mit eladok, cserébe adom, pénzt nem fogadok el.

– Azt ostobául teszed. Az nekem nem tetszik. Azt én nem is hiszem.

– Bizony mondom. A ki hozzám jön gyümölcsért, egyúttal más valami árút hoz, a minek meg én vehetem hasznát. Mit csinálnék én a pénzzel?

– Én tudnám, mit? Nekem adnád. Te nem gondolsz én rám soha. Pedig ha Noémit elveszem, hát akkor nem fizethetsz ki aszalt szilvával. Te rossz anya vagy. Nem gondolsz a leányod boldogságára. Te nem segítesz engem előre, hogy jó állást biztosíthassak magamnak. Most kaptam meg a kinevezést az első dragomani állomásra a követségnél; de útiköltségem nincs, hogy odáig utazhassak, mert a pénzemet kilopták a zsebemből, s most e miatt elvesztem a hivatalomat.

A nő nyugodt hangon felelt neki:

– Én nem hiszem, hogy tégedet valami hivatalba kineveztek volna, a mit elveszíthetsz; hanem hogy valami hivatalban vagy, a mit el nem veszíthetsz, azt elhiszem. Én elhiszem, hogy pénzed nincs; hanem hogy azt ellopta volna tőled valaki, azt nem hiszem.

– No hát ne higyj semmit. Én sem hiszem, hogy neked nincs pénzed. Kell lenni. Itt csempészek szoktak kikötni, s azok jól fizetnek.

– Csak hangosan beszélj! Igaz, hogy e szigeten csempészek is kötnek ki néha, hanem azok vagy nem jönnek a kunyhóm tájára, vagy ha jönnek, gyümölcsöt vesznek s adnak érte cserébe sót. Kell só?

– Ne bolondozzál velem. Hát az ilyen gazdag utazók, mint a milyenek most hálnak itten.

– Én nem tudom, hogy gazdagok-e?

– Kérj azoktól pénzt. Követelj! Ne csinálj nekem olyan szent képeket. Nekem pénzt teremts, akárhonnan! Nekem hagyj fel ezzel az ostoba ausztráliai cserevásárral. Szerezz aranyat, ha velem békében akarsz maradni. Különben ha egy szót szólok ott, a hol kell, akkor tudod, hogy semmivé vagy téve!

– Halkan szólj, te szerencsétlen!

– No ugy-e, kérsz már, hogy halkan beszéljek? No hát hallgattass el egészen. Légy jó hozzám, Teréza! Adj egy kis pénzt.

– Nincs a háznál. Ne kínozz! Egy fillérem sincs. Nem is akarom, hogy legyen. Átkozott előttem minden, a mi pénz. Itt van, keresd össze minden ládámat, s ha találsz benne valamit, vidd el.

A férfi, úgy tetszik, hogy megfogadta a felhatalmazást, mert egy kis idő mulva felkiáltott:

– Ahá! Hát ez micsoda? Egy arany karperecz.

– Az. Most ajándékozta amaz idegen kisasszony Noéminek. Ha kell, vidd el azt.

– Megér tíz aranyat! No ez is jobb a semminél. Ne félj Noémi! Mikor nőül veszlek, e helyett harmincz aranyat nyomó karpereczet veszek neked mind a két kezedre. Közepében lesz egy zafir. Nem, egy smaragd. Mit szeretsz jobban, a zafirt, vagy a smaragdot?

Erre aztán nevetett maga magának a fiatal ember. Senki sem felelt a kérdésére.

– Nos, hát már most kedves Teréza mama, vess ágyat a te kedves jövendőbeli vejecskédnek, a te drága kis Tódorkádnak, hadd álmodjék valami szépet az ő kedves Noémijáról.

– Én nem vethetek ágyat neked sehova. A mellékszobában, a padláson vendégeink vannak; itt velünk egy szobában nem alhatol. Én nem akarom. Noémi nem gyermek már. Eredj ki a tornácz alá, ott a hárságy, aludjál azon.

– Ejh, te kegyetlen, rossz szivű Teréza! Te a kemény hárságyra számüzöd a te kedves egyetlen jövendőbeli vejedet.

– Noémi, add oda neki fejed alól a vánkost. Nesze! itt a saját pokróczom, takaróm. Aludjál jól.

– Igen. De odakinn az az átkozott nagy dög, az a csúf szelindek megesz.

– Ne félj tőle, majd lánczra kötöm. Szegény pára! soha sincs lánczra kötve, csak mikor te a szigeten vagy.

Teréza asszony alig birta előcsalogatni odujából Almirát. Szegény állat tudta már előre, hogy ilyenkor az következik, hogy az ő nyakára ráteszik a lánczos örvöt; hanem hát hozzá volt szokva az engedelmeskedéshez s meghagyta magát asszonya által köttetni.

Az tette aztán még csak igazán elkeseredetté fogságának indító oka ellen.

A mint Teréza visszament szobájába, s Tódor egyedül maradt künn a tornáczon, elkezdett az eb bőszülten ugatni rá s alá s fel tánczolt azon a szűk téren, a mit láncza átért, neki-neki rugaszkodva egyszer, hogy ha el tudná szakítani vagy az örvet, vagy a lánczot, vagy azt a bodzafát kirántani gyökeréből, a mihez a láncz karikája volt kötve.

Tódor pedig annál jobban ingerkedett vele. Tetszett neki, hogy egy állatot boszanthat, mely őt el nem érheti, s mely a miatt dühtől tajtékzik.

Oda ment hozzá közel, egy lábnyomnyira ahhoz a ponthoz, a meddig a kutyát a láncza ereszté, ott négykézlábra állt előtte s elkezdett a kutyára torzképeket fintorgatni. Orrokat csinált neki, nyelvét öltögette rá, szeme közé köpködött, és utánozta a kutya ugatását.

– Hau, hau! Szeretnél, ugy-e, megkapni, ha lehetne? Hau, hau! No itt az orrom, harapd le. Ugy-e nem lehet? Hej, de szép kis kutya vagy. Te csúf dög. Hau, hau! Szakítsd el azt a lánczot, no! Gyere birkózni. Kapd el az ujjamat, nézd, itt van az orrod előtt. Tessék!

Almira egyszerre a legnagyobb düh közepett megállt. Abbahagyta az ugatást. Eszére tért. Gondolta magában: az okosabb enged. Magasra fölemelte a fejét, mintha le akarná nézni azt a négykézláb álló másik állatot; azzal megfordult s két hátulsó lábával, kutyák szokása szerint, kettőt nagyot rugott hátrafelé, annak a másik állatnak szemét-száját teleszórva homokkal, a mivel azt hozta abba a helyzetbe, hogy káromkodásra fakadjon, erre az «emberi ugatásra». Ő maga pedig visszament lánczostól együtt a bodzafa tövében levő odujába, s onnan elő nem jött többet és elhallgatott, csupán hideglelős nyöszörgését lehetett hallani még sokáig.

Timár is hallotta azt. Nem tudott aludni. A padlás ajtaját nyitva hagyta, hogy világosság legyen odabenn. Holdvilágos éjszaka volt, s az után, hogy a kutya elhallgatott, mély csendesség lett a vidéken. Csodálatos csend, melynek mélaságát az éjjel és a magány hangjai még andalítóbbá teszik.

Kocsizörej, malomkelepelés, emberszó nem hallik itt. Mocsarak, szigetek, zátonyok országa ez. Egy-egy mély búgás kiált bele néha az égbe: a bölömbika hangja az, a mocsárlakó madáré. Éjjeljáró szárnyasok röpte húz végig elhaló accordokat a légben, s az elpihenő szél csinál aeolhárfát a jegenyesudarakból, végig-végig fuvalva zengő ágaik között. A vizikutya sikolt egyet a nádasban, síró gyermek hangját utánozva, s a zúgó szarvasbogár koppan nagyokat a kunyhó fehér falán. Körül a rengeteg oly sötét; mélyében mintha tündérek tartanának fáklyatánczot, a sömlyéklakó lidércztűz ugrál a reves fák alatt csoportban, egymást kergetve; a virágos kertet pedig teljes ezüst fényével árasztja el a hold, s a magas mályvák rózsafüzéres jogarait ezüst szárnyu, pávaszemröptü éjpillangók csoportjai rajongják körül.

Milyen csodálatos otthon ez! Az álmatlan ember egészen elveszti benne a lelkét. Olyan fenséges, olyan isteni magány!

Csak emberhang ne vegyüljön az éj hangjai közé.

De az is vegyül.

Ott alant, a kunyhó két kis odujában szintén álmatlan emberek feküsznek, kiknek feje alól valami rossz szellem ellopta a nyugalmat, s az éj hangjai nehéz sohajtásaikkal szaporodnak.

Az egyik szobából Timár e fohászt hallja elsusogni az éjben: «Édes Jézusom!»… a másik szobából e sóhaj nyög fel: «Oh! Allah!»

Nem lehet aludni itt!

Mi van oda alant, a mitől nem lehet aludni?

A mint gondolatait egymás után fűzi Timár, egy eszmére ötlik, mely arra készteti, hogy elhagyja fekhelyét, s hirtelen felöltse maga alá terített kabátját, s leszálljon a padlásajtóhoz támasztott hágcsón a földre.

És ugyanaz a gondolatja támadt ugyanabban a perczben valakinek másnak is odalenn az egyik szobában.

S a mint Timár a ház szögletén megállva, lenyomott hangon e szót hallatá: «Almira?» ugyanakkor suttogá egy másik hang is Almira nevét a tornáczra nyiló ajtóból, mintha egyik hang a másiknak kisértő viszhangja volna.

S erre mind a ketten meglepetve léptek egymás elé.

A másik alak Teréza volt.

– Ön lejött fekhelyéről? kérdé a nő.

– Mit akar Almirával?

– Nem tudok aludni.

– Megvallom igazán, az a gondolatom támadt, hogy vajjon az az… ember nem mérgezte-e őt meg, hogy elhallgatott úgy egyszerre?

– Nézze ön, engem is ez a gondolat keltett fel. Almira!

A hivásra előjött odujából az eb, s a farkát csóválta.

– Nem. Semmi baja sincs; szólt Teréza. Az az ember nincs itt többé; ágya a tornácz alatt leheveretlen. Jer, Almira, hadd oldjalak fel.

A nagy állat odalapult urnője ölébe, s csendesen engedé lecsatoltatni bőrnyaklóját, s aztán nyakába ugrott és nyelvével végignyalta az orczáját; majd meg Timárhoz fordult s nagy toppancs lábát felemelve, kutyabecsülettudással, szépen pacscsot adott a markába. Ismerte barátait. Azután megrázta a bőrét, hanyatt heveredett, kétszer az egyik oldaláról a másikra átdobta magát, s aztán nyugodtan megágyazott magának a puha homokban. Nem ugatott többet.

Bizonyos lehet felőle mindenki, hogy nincs többé a szigeten az a gyülölt jövevény.

Teréza közel lépett Timárhoz.

– Ismeri ön azt az embert?

– Egyszer találkoztam vele Galaczon. A hajómra jött s ott úgy viselte magát, hogy nem tudtam tisztába jönni felőle, hogy kém-e, vagy csempész? Utoljára kilöktem a hajómból. Ebből áll az egész barátságunk.

– S honnan jött ön arra a gondolatra, hogy az az ember megmérgezhetné Almirát?

– Megmondom igazán. Minden szó, a mit ide alant a szobákban beszélnek, felhangzik a padlásra, a hol feküdtem; én kénytelen voltam mindent hallani, a mi szóváltás önök között oda alant végbement.

– Azt is hallotta ön, a mivel engem az az ember fenyegetett? Hogy ha ki nem elégítem, akkor ő csak egy szót szól felőlünk, s akkor mi veszve vagyunk?

– Hallottam.

– És most mit gondol ön felőlünk? Ugy-e bár, azt, hogy minket valami nagy, megnevezhetlen bűn terhe számüzött erre a világból kieső szigetre? Vagy hogy mi itt valami napvilágot kerülő keresetet folytatunk, melynek szüksége van a hallgatásra és nem ismertetésre? Vagy hogy mi itt valami hirhedett név bujdokló örökösei vagyunk, kik rejtőzünk a hatalmasok szemei elől? Mit gondol ön felőlünk?

– Én bizony semmit sem, asszonyom! Nem töröm rajta a fejemet. Nekem vendégszerető hajlékot nyitott ön egy éjszakára. Ezért köszönettel tartozom. A szél megállt; holnap odább megyek és soha többet nem gondolok arra, a mit ezen a szigeten láttam és hallottam.

– De én nem akarom azt, hogy ön úgy menjen el innen. Ön akarata ellen meghallott olyan dolgokat, a mik felől önnek felvilágosítatlan maradni nem szabad. Én, nem tudom okát adni, miért, de az első szembenézés óta valami kimondhatatlan becsülést éreztem ön iránt; engem kínozna az a gondolat, hogy ön mi tőlünk gyanuval, megvetéssel távozik. Ezzel a gyanuval ön sem tud aludni e hajlék alatt, én sem. Az éj csendes, épen arra való, hogy egy keserű élet titkai elmondassanak. Aztán gondolkozzék ön felőlünk. Én mindent elmondok önnek, a mi igaz; és csak azt, a mi igaz. És azután, ha meghallotta ön, hogy mi története van e puszta szigetnek s e sárkunyhónak itten, akkor nem fogja ön azt mondani, hogy holnap odább megyek s soha rájuk nem gondolok többet; hanem vissza fog jönni ide évről-évre, mikor hivatása erre vezérli, és meg fog pihenni egy éjszakán át e csendes födél alatt. Tehát üljön ön le mellém a tornácz lépcsőjére és hallgassa meg a mi kunyhónk történetét.

A SZIGETLAKÓK TÖRTÉNETE.

Ezelőtt tizenkét évvel Pancsován laktunk, hol férjem városi hivatalnok volt. Bellovárynak hivták. Jó, fiatal, szép, derék ember volt s mi nagyon szerettük egymást. Én huszonkét éves voltam, ő harmincz. Egy kis leányunk született, azt Noéminek kereszteltettük. Nem voltunk gazdagok; de tehetősek. Neki volt hivatala, szép háza, gyönyörű gyümölcsös kertje, szántóföldjei; én árva leány voltam, mikor elvett s kész vagyont hoztam a házhoz, megélhettünk tisztességesen.

Férjemnek volt egy igen kedves barátja, Krisztyán Maxim. Ennek a fia az az ember, a ki most itt volt. Akkor ez tizenhárom éves volt; szép, kedves, eleven fiu; olyan esze volt, mint a tűz. A két férfi, mikor én a kis leányomat ölben hordoztam, azt mondá: ezeket a gyermekeket összeházasítjuk. S én úgy örültem neki, mikor a fiu annak a kis ártatlannak parányi kezét kezébe vette s azt kérdezte tőle: hát hozzám jösz-e? s erre a gyermek olyan vigan nevetett.

Krisztyán kereskedő volt. De nem olyan igazi kereskedő, a ki érti a maga hivatását, hanem csak amolyan helybenülő kisvárosi kereskedő, a ki megy a nagyobbik után, koczkáztat vaktában; ha nyer, jól járt vele, ha veszt, elbukik.

Ő folyvást nyert, s azért azt hitte, hogy ennél egyszerűbb tudomány nincsen. Tavaszszal körülnézte a vidéket, hogyan állnak a vetések, s azután a szerint kötött szerződést a nagyban kereskedőkkel aratás után kiadandó gabonára.

Volt egy állandó megrendelője, Brazovics Athanáz nagykereskedő Komáromból. Ez tavaszszal nagy összeg pénzeket előlegezett neki rendesen az őszszel átadandó gabonára, s azért Krisztyán kötelezve volt ugyanazt neki a megállapított árban hajóira szállítani. Ez az üzlet jól jövedelmezett Krisztyánnak; de én azóta is sokat gondolkoztam rajta, hogy ez nem kereskedés, hanem koczkajáték, mikor valaki elad valamit, a mi még nincs is e világon. Brazovics sok pénzt szokott előlegezni Krisztyánnak, s minthogy annak házán kívül semmi fekvő vagyona nem volt, kezességet kivánt érte. Férjem elvállalta a kezességet szivesen: ő birtokos volt s Krisztyánnak jó barátja. Krisztyán nagyon könnyű életet élt; mig férjem szegény naphosszant az iróasztalnál görnyedett, ő egész nap a kávéház előtt pipázott és feleselt a hozzá hasonló kalmárokkal. Hanem egyszer aztán jött az Isten ostora: az 1816-diki rettenetes év. Tavaszszal gyönyörűen állt országszerte minden vetés. Olcsó gabnaárakra lehetett számítani. A Bánátban boldog volt az a kereskedő, a ki négyforintos buzára szerződést köthetett. Akkor nekijött egy esős nyár, esett szakadatlanul tizenhat hétig egyfolytában minden nap. Minden gabona elrothadt a lábán; éhinség állt be a Kanahánnak csúfolt vidéken, s őszszel húsz forint volt egy mérő buzának az ára; az sem volt kapható a kereskedésre, mert a földmivelők lefoglalták vetőmagnak.

– Emlékszem rá, szólt bele Timár, akkor voltam kezdő kereskedőbiztos.

– Tehát abban az évben történt az, hogy Krisztyán Maxim nem birt a szerződésének megfelelni, a mit Brazovics Athanázzal kötött. Iszonyú, kimondhatatlan összeg volt a különbség, a mit meg kellett volna térítnie. És ekkor Krisztyán Maxim azt tette, hogy összeszedé, a mi csak kinnlevő pénze volt másoknál, felvett jóhiszemű emberektől még kölcsön is sok pénzt, s egy éjjel hírmondatlanul megszökött Pancsováról, magával vitt minden pénzt, s itt hagyta még egyetlenegy fiát is.

Tehette, mert minden értéke pénzben volt; s nem ragaszkodott semmihez, a mit itthágy.

De hát mire való akkor a pénz a világon, ha ilyen kárt lehet vele tenni egy embernek, a ki nem szeret semmit, csak a pénzt?

Adósságai, kötelezettségei itt maradtak azoknak a vállára, a kik jó barátai voltak, a kik jót álltak érte. Azok között volt férjem is.

S akkor előjött Brazovics Athanáz, s követelte szerződése beváltását a kezesektől.

Hiszen igaz, hogy ő pénzt előlegezett a megszökött adósnak, s mi ajánlkoztunk, hogy a pénzét visszatérítjük. Felét jószágainknak eladtuk volna, s abból kitelhetett az adósság. De ő nem irgalmazott. Az egész szerződést akarta beváltatni. Nem volt kérdés, hogy mennyi pénzt adott ő? hanem hogy mennyi pénzérőt tartoznak ő neki adni? Ötszörös nyereséget követelt. S az irás jogot adott neki hozzá. Kértünk, könyörögtünk előtte: elégedjék meg kisebb nyereséggel; hiszen csak arról van szó, hogy kevesebbet nyerjen. Hajthatatlan volt. Minden követelését ki akarta elégíttetni a kelepczébe jutott jótállókkal.

De hát mire való akkor a vallás, a hit, a keresztyének és zsidók minden hitágazata, ha ilyen követelést tenni szabad?

Törvényre ment a dolog; a biró itélt, s minekünk házunkat, földünket, utolsó falatunkat elfoglalták, lepecsételték, dobra ütötték.

De hát mirevaló akkor a törvény, az emberi társaság, ha szabad megtörténni annak, hogy valakit a koldustarisznyáig levetkőztessenek olyan tartozásért, melylyel ő maga soha adós nem volt? hogy nyomorulttá tegyenek egy harmadik emberért, a ki nevetve áll odább?

Mindent elkövettünk, hogy a végveszedelemtől megmentsük magunkat; férjem maga felment Budára, Bécsbe, kihallgatást kérni. Az álnok csaló, ki pénzével megszökött, itt élt Törökországban, kitudtuk; folyamodtunk, hogy tartóztassák le és hozzák vissza; elégítse ő ki azt, ki ellene követeléssel fellép. És azt felelték mindenütt, hogy ez nincs hatalmukban.

De hát mirevalók akkor a császárok, a miniszterek, a nagyhatalmak, ha egymás nyomorult jobbágyait meg nem bírják védelmezni?

E rettentő csapásra, mely mindnyájunkat koldusbotra juttatott, szegény férjem egy éjszaka sziven lőtte magát.

Nem akarta látni családja nyomorát, hitvese könyjeit, gyermeke inségét, inkább elszökött előlük a föld alá.

Oh a föld alá mi előlünk!

De hát mire való akkor a férfi a világon, ha nagy baj idején nem talál más segítséget, mint magára hagyni asszonyt és gyermeket s szétzúzni saját szivét?

S még mindig nem volt vége a borzalomnak. Koldussá, földönfutóvá voltam már téve, még istentagadóvá is akartak tenni. Az öngyilkos neje hasztalan könyörgött a papnak, hogy temesse el szerencsétlen férjét. Az esperes szigorú férfi, ő nagyon szent ember, ki a vallásra sokat ád; ő megtagadta férjemtől a tisztességes eltemetést s nekem látnom kellett, hogy azt az alakot, a kit a bálványozásig imádtam, hogy hurczolja ki a városi nyúzó a hullahordó szekéren, s hogy kaparja be a temető-árokba egy simára letaposott gödörbe.

De hát mire való akkor a pap a világon, ha ilyen szenvedést nem tud megorvosolni?

Mire való az egész világ?

Még egy volt hátra, hogy öngyilkossá és gyermekgyilkossá tegyenek. Egyszerre gyermekgyilkossá és öngyilkossá. Kendőmmel odaszorítám keblemhez kis gyermekemet s kimentem vele a Dunapartra.

Egyedül voltam, semmi emberi teremtés nem kisért.

Végig mentem kétszer-háromszor a parton, azt nézve, hogy hol lesz legmélyebb a víz.

Ekkor valaki megfogta a ruhámat hátulról és visszarántott.

Hátra néztem: ki az?

Ez a kutya volt az.

Utolsó jó barátom minden élő teremtés közül.

Az osztrovai sziget partja volt az, a hol ez történt velem. Azon a szigeten volt szép gyümölcsös kertünk, kis nyári mulató-lakkal. Ennek is minden szobája le volt már pecsételve birói pecséttel, s nekem csak a konyhában és a fák között volt még szabad járnom.

Akkor leültem a Dunapartra s gondolkozni kezdtem. Mi vagyok én? Ember? nő? Rosszabb vagyok-e mint egy állat? Látott már valaha valaki egy kutyát, mely kölykét a vízbe fojtja s magát is elöli? Azért sem ölöm el magamat, azért sem ölöm meg a gyermekemet! Azért is élni fogok; azért is fölnevelem őt! Hogyan fogok élni? A hogy megélnek a farkasok; meg a czigány asszonyok, a kiknek se házuk, se kenyerük. Koldulni fogok a földtől, koldulni fogok a vízfenéktől, koldulni a fák ágaitól; de emberektől nem fogok koldulni soha!

Szegény férjem sokat beszélt egy kis szigetről, melyet ötven év óta alkotott a Duna az osztrovai sziget melletti nádasban. Ő vadászni járt oda őszi napokban, s sokat emlegetett egy odvas sziklát, melyben zivatar elől meghúzta magát. Azt mondá, hogy ez a sziget senkié. A Duna építette – senkinek. Semmi kormánynak sincs még róla tudomása; egyik országnak sincs még joga azt a maga területéhez számítani. Ott nem szánt, nem vet senki. Föld, fa, fű senkié. Ha senkié, hát miért ne foglalhatnám én el? Elkérem azt az Istentől. Elkérem a Dunától. Miért ne adhatnák nekem? Termesztek rajta kenyeret. Hogyan termesztek? miféle kenyeret? azt még nem tudom. A szükség majd megtanít rá.

Egy csónakom maradt még. Ezt nem vette észre a bíró, hogy lefoglalhatta volna. Abba beleültünk. Noémi, én és Almira. Áteveztem a senki szigetére. Nem próbáltam soha az evezést; de megtanított rá a szükség.

A mint erre a földre kiléptem, csodálatos érzés fogott el. Mintha egyszerre elfeledtem volna mindent, a mi künn a világban történt velem. Valami hivogató, megnyugtató csendesség fogadott itten. A mint bejártam a ligetet, a pagonyt, a mezőt, már tudtam, hogy mit fogok itt csinálni? A ligetben döngtek a méhek, a pagonyban virágzott a földi mogyoró, a víz színén libegett a sulyom virága, a partoldalban teknősbékák sütkéreztek, a fák oldalait csigák lepték el, a mocsári bozótban a harmatkása érett. Uram, Istenem, ez a te terített asztalod! – És a geszt teli volt fiatal gyümölcsvadonczokkal. Sárga rigók hordták át annak a magját a szomszéd szigetről, s a vadalma sárgult már a fákon, s a málnabokor még tartogatta elkésett gyümölcseit. Tudtam már, hogy mit csinálok ezen a szigeten? Paradicsomot csinálok belőle. Én, magam, egyedül. Olyan munkát teszek itten, a mit egy ember keze, egy asszonykéz is bevégezhet. És aztán élni fogok itt, mint az ősember élt a paradicsomban.

Rátaláltam a sziklára, és annak természetalkotta oduira. A legnagyobb odvában szénahalmaz volt ágynak vetve. Ez szegény férjem nyughelye volt egykor. Jogos örököm. Özvegyi jogom ez. Ott megszoptattam kis gyermekemet s aztán elaltattam és lefektettem a szénába, nagykendőmmel leterítve. Almirának azt mondtam: «te itt maradsz és őrt állsz Noémi fölött, míg visszatérek». Akkor újra áteveztem a nagy szigetre. Fölkerestem még egyszer kertünket. A nyári lak verandáját nagy ponyvaernyő födte; azt leoldottam. Ez jó lesz nekünk sátornak, takarónak, talán majd téli öltözetnek is. Abba aztán becsomagoltam, a mi szerteszét hevert még, konyha- és kertészeszköz, s egy nagy batyut kötöttem belőle, akkorát, hogy a hátamon el birjam vinni. Gazdagon, négylovas hintón jöttem a férjem házához, s batyuval a hátamon megyek ki belőle; pedig nem voltam pazarló, nem voltam rossz. És meglehet, hogy ez a batyu is lopott jószág már; sajátom ugyan mind, a mi benne van; de hogy elviszem azt magammal, mégis tolvajság. Nem tudom. Össze volt zavarva fejemben az igaz és nem igaz, a szabad és nem szabad felőli fogalom egészen. Menekültem a batyuval saját hajlékomból. A kerten végig haladva, gyönyörű szép gyümölcsös fáimnak mindegyikéről vágtam le néhány ágat, és a fügefákról, a gyümölcstermő bokrokról sarjakat, felszedtem kötényembe az elhullott magvakat a földről s aztán – megcsókoltam a szomorú fűz ágát, mely alatt annyiszor aludtam boldog álmokat. Vége volt. Soha többet arra a helyre nem tértem vissza. A csónak utoljára járta meg velem a Dunát. Míg ismét visszaeveztem, két dolog aggasztott. Egyik az, hogy a szigetnek nem szeretett lakói is vannak: a kígyók. Bizonyosan a kőoduban is laknak azok, s én irtózom tőlük s féltem Noémit. A másik meg az, hogy ha én magam évekig meg tudok is élni vad mézzel, sulyommal és harmatkásával, s ha Noémit táplálja az alatt saját keblem: de mivel tartom el Almirát. Ez a hű nagy állat nem él azzal, a mi engem táplál. Pedig nekem szükségem van rá; nála nélkül a félelem ölne meg e magányban. Mikor batyummal visszakerültem a sziklaoduhoz, a bejárat előtt egy nagy kígyófarkat láttam ugrálni, távolabb feküdt tőle a leharapott fej. A mi a fej és fark közül hiányzott, azt Almira ette meg. Az okos állat ott feküdt a gyermek előtt, farkát csóválva és száját nyalogatva, mintha mondaná: én már megebédeltem. Attól fogva folyvást kígyókra vadászott. Az volt mindennapi eledele. Télen kiásta őket lyukaikból. Az én barátom – annak szoktam hívni – talált magának e szigeten életmódot s engem megszabadított irtózatom tárgyaitól.

Oh! uram, az valami leírhatatlan érzés volt, mikor az első éjszakát itt töltöttük egyedül. Mikor nem volt velem más, mint egy Isten, egy gyermek és egy eb. Nem merem azt fájdalomnak nevezni: közelebb volt az a gyönyörhöz. Az elhozott ponyvával takaróztunk mind a hárman s akkor ébredtünk fel, mikor a madarak elkezdtek szólni.

Kezdődik a munka. A vademberek munkája. Megtanított rá a szükség. Hajnal előtt kell szedni a harmatkását, ezért hiják úgy. A szegény asszonyok kimennek az ingovány bozótjába, hol ez édes magot termő növény burjánzik; felső ruháikat fölemelik, két kézzel szétterjesztve, körülforognak a bozótban s az érett mag belehull öltönyükbe. Az a manna! Az istenadta ingyenkenyér, a mit a «senki cselédei» esznek.

Uram! Két évig éltem e kenyérrel, s mindennap térden állva adtam hálát annak, a ki gondoskodik a mezők madarairól!

Vad gyümölcs, erdei méhek méze, földi mogyoró, tekenős béka, vad kacsák tojása, télire eltett sulyom, csigabiga és aszalt gomba volt mindennapi eledelem. Áldassék Isten, ki a maga szegényeinek ilyen gazdag asztalt teríttet!

És azalatt éjjel-nappal küzdöttem föltett dolgommal. A geszt vadonczaiba beojtogattam a nemes gyümölcsök ágait, a feltört földbe gyümölcsbokrokat, szőlőt, hasznos növényeket ültettem. Gyapotnövényt és selyemkrepint vetettem a szikla déli oldala mellé; termékéből durva szövetet készítettem fűzfa-szövőszéken, s azt viseltük. Gyékényből, sásból méhköpüket fontam, vad méhrajokat gyűjtöttem bele; s az első évben már volt méz és viaszk csereárum. Molnárok, dugárusok jöttek néha a szigetre; azok segítettek a nehezebb munkánál, s nem bántott senki. Tudták, hogy pénzem nincsen, s fizettek munkával, szükséges eszközökkel, tudták, hogy pénzt nem veszek el. Mikor aztán egyszer gyümölcsfáim elkezdtek teremni, ah! akkor már gazdag voltam. S e sziget televényföldében kétszeres buján nő minden fa. Vannak körtefáim, a mik egy évben kétszer érlelnek gyümölcsöt; s minden fiatal fa újra hajt Szentiván-nap után. És nálam minden évben teremnek a fák. Mindig az ő titkaikat tanultam, s rájöttem, hogy nem szabad a kertész keze alatt se túltermő, se meddő évnek lenni. Az állat megérti, ha úgy beszélünk hozzá, mint az emberhez, s én azt hiszem, hogy a fák is hallgatják és nézik azt, a ki őket szeretve ápolja s megértik titkos óhajtásait és büszkék rá, ha ők is örömet szerezhetnek annak. Oh! a fák oly okos lények! Azokban lélek lakik. Én gyilkosnak tartom, a ki egy nemes fát kivág.

Ezek az én barátaim itt!

Szeretem őket! bennük élek! és általuk élek!

A mit évről-évre adnak, azért eljönnek szigetemre a szomszéd falvakból, a malmokból s hoznak érte cserébe azt, a mi az én háztartásomhoz kell. Pénzért nem adok semmit! Irtózom a pénztől. Az átkozott pénztől, mely engemet kiüzött a világból és férjemet az életből. Nem akarok pénzt látni soha.

De azért nem vagyok oly ostoba, hogy készen ne legyek arra, hogy jöhetnek egyszer mostoha évek, mik minden emberi szorgalmat meghiusítanak, jöhet késői fagy, jégverés; elpusztulhat az év áldása. Gondoskodtam a rossz időkről is. Sziklám pincze odujában és szellős rovátkai közt el van téve, a mi eltartható árúczikk, hordókban annyi bor, döbözökben viaszk, csomagokban gyapjú és gyapot, a mennyi elég lenne arra, hogy egy inséges évben, talán kettőben is, bennünket a szükségtől megszabadítson. – Tehát takaréktáram is van; de pénzem nincsen. Gazdagnak mondom magamat – és egy fillér nem volt a kezemben tizenkét év óta!

Mert tizenkét év óta lakom ezt a szigetet, uram: – egyedül, harmadmagammal. Almirát mindig emberszámba veszem. Noémi ugyan azt mondja, hogy négyen vagyunk. Nála Narcziszsza is számít. Bohó gyermek.

Tudnak igen sokan ittlétünk felől, de ezen a vidéken az árulkodást nem ismerik. Az a mesterséges zár, mely a két ország határán fentartatik, valami örökös titkolózást honosít meg az ittlakó emberek között. Senki sem kutatja a más dolgát, s ösztönszerűleg rejti mindenki a titkot. Bécsbe, Budára, Stambulba nem hat el innen semmi.

Aztán miért is jelentenének fel? hiszen nem bántok semmit, nem ártok senkinek. Egy darab puszta földön gyümölcsöt termesztek, a mely föld senkié. Az úr Isten és a királyi Duna adták azt nekem, s én azt ő nekik mindennap megköszönöm. Hála neked én Istenem, hála neked én királyom!

Nem is tudom, hogy van e valami vallásom? Tizenkét év óta nem láttam sem papot, sem templomot. Noémi nem tud arról semmit. Én tanítottam olvasni, irni; én beszéltem neki Istenről, Jézusról, Mózesról, a hogy én ismerem őket. Arról a jóságos, minden teremtését szerető, véghetetlen irgalmú, bűnbocsátó, mindenütt közellevő Istenről, arról az alázatosságában felséges, szenvedéseiben tündöklő, emberiségében isteni Jézusról, s arról a népszabadság vezéréről Mózesről, a pusztában éhen-szomjan bujdosó, de a szabadságot a kövér szolgálatért fel nem cserélő, a jótékonyságot, a testvérszeretetet hirdető Mózesről, a kinek én ismerem őket; – de arról a kegyetlen, boszúálló Istenről, arról a személyválogató Istenről, arról az áldozatot követelő czifra templomokban lakó Istenről, – és arról a kiváltságos Jézusról, arról a vakhitet követelő Jézusról, arról az adófizettető, testvérüldöztető Jézusról, – és arról a pénzzsarló Mózesről, arról a gyülölethirdető Mózesről, arról az önző Mózesről, a kiről a könyvek és a szószékek és a harangok és az énekek beszélnek, ő nem tud semmit!

Most már tudja ön, hogy kik vagyunk mi, és mit csinálunk itten? Tudja meg tehát azt is, hogy mi az, a mivel bennünket ez az ember fenyeget?

Ez annak az embernek a fia, kiért férjem jót állt, a ki miatt öngyilkossá lett, a kiért a világot, az emberi társaságot elhagytuk.

Ő akkor tizenhárom éves gyermek volt, mikor úgy elpusztultunk, s a csapás őt is érte; mert apja őt is elhagyta.

Igazán nem csodálom, hogy e fiúból ilyen nyomorult ember lett.

Elhagyatva, kilöketve a világba, a szemétre tulajdon apjától, idegen emberek kegyelemfalatjára szorulva, megcsalatva, meglopatva attól, a kit fiui tisztelettel bálványozni kellett volna, gyönge növendék korában megbélyegezve, mint egy csaló fia; csoda-e, ha ő is arra volt kényszerülve, hogy azzá legyen, a mivé lett?

Pedig egészen még én sem tudom, hogy mi ő? de tudok felőle sokat.

A kik itt a szigeten keresztül mennek, sokan tudnak felőle valamit!

Nem sok időre apja megszökése után ő is kiment Törökországba. Azt mondta, apját fölkeresni megy. Egyik ember azt állítja, hogy föltalálta, a másik azt, hogy nem jött nyomára soha. Némelyek azt mondják felőle, hogy apját is meglopta, pénzével elszökött s azt hirtelen elprédálta. Ezt nem tudni bizonyosan. Ő tőle hiába kérdezné valaki, mert ő nem mond igazat soha. Hol járt, mit tett? arról csak meséket szokott mondani, miket oly leleményesen tud előadni, hogy a ki szemeivel látta az ellenkezőt, még azt is zavarba hozza, hogy vajjon nem igaz-e, a mit mond. Ma itt látják, holnap amott. Találkoznak vele Törökországban, Olaszországban, Lengyelországban, Magyarországban, s nincs nevezetes embere ez országoknak, a kit ne ismerne, s a kivel egyszer összejön, azt bizonyosan megcsalja, s a kit egyszer megcsalt, bizonyos lehet felőle, hogy még egyszer visszajön hozzá s ujra megcsalja. Tízféle nyelven beszél s a miféle nemzetbelinek kiadja magát, annak fogadják el. Egyszer előjön mint kereskedő, másszor mint katona, majd mint tengerész, ma török, holnap görög. Látták már lengyel grófnak is, orosz herczegasszony vőlegényének és német csodadoctornak, ki minden betegséget meggyógyító lapdacsokat árult. Mi dolga van valóban a világon? arra nem lehet rájönni. Hanem egy dolga bizonyos. Ő fizetett kém. Kinek a kéme? A töröknek? az osztráknak? az orosznak? Mind a háromnak! Talán még többnek is. Valamennyinek szolgál, s megcsalja valamennyit. Évenkint több ízben megfordul ezen a szigeten. Egy csónakkal jön át a török partról, s ugyanazzal megy át a magyar partra. Mi dolga van neki itt és amott? azt én nem sejthetem. Hogy azt a keserűséget, a mit megjelenésével nekem okoz, csak magán kedvtelésből idézi elő, azt nagyon hiszem. Azt is tudom felőle, hogy inyencz és kéjsóvár. S nálam jó izű étel van, és fiatal serdülő leány, kit ő szeret azzal boszantani, hogy menyasszonyának nevezi. Noémi gyülöli őt. Pedig nem is sejti, hogy gyülölete milyen jogosult. De én nem hiszem, hogy Krisztyán Tódor csupán ezért járna e szigetre. E szigetnek más titkai is lehetnek, a mikhez nekem semmi közöm. Ő fizetett kém. A mellett rosszszivű ember. A hajaszálától a körme hegyéig meg van romolva. Minden rossz kitelik tőle. Ő tudja azt, hogy én leányommal együtt ezt a szigetet csak bitorlom: semmi emberi jogom nincsen hozzá. Ennek a titoknak a birtokában zsarol, boszant, kínoz mind a kettőnket. Azzal fenyeget, hogy ha neki nem adunk és meg nem teszünk mindent, a mit kíván, feljelent bennünket az osztrák kormánynál s a török kormánynál, s a mint azok megtudják, hogy a Duna közepén támadt egy új terület, mely az eddigi békekötésekben nincs jelezve, azonnal országos vitát támasztanak belőle, s a míg az el nem dől, kiparancsolnak belőle minden rajta lakót, mint a hogy történt az Allbion-hegy s a Cserna folyam közötti térrel, a mi a «senki» földének van kinyilatkoztatva. Egy szavába kerül ennek az embernek, hogy mindazt, a mit én a puszta szigeten tizenkét évi keserves fáradsággal létrehoztam, semmivé tegyen, hogy ezt az édent, melyben oly boldogok vagyunk, ismét vadonná alakítsa át és bennünket ismét földönfutókká tegyen. És még több! Nekünk nem csak a császárok hivatalszolgáinak felfedezésétől kell remegnünk, hanem még a papokétól is. Ha megtudják az érsekek, a patriarchák, az archimandriták és az esperesek, hogy itt e szigeten egy leány növekedik, a ki még templomot nem látott keresztelője óta, elveszik őt tőlem erővel és beteszik valamely kolostorba. Érti ön már uram azt a keserves sóhajtást, – a mi önt aludni nem engedé ez éjjel?

Timár a hold tányérába bámult, mely a jegenyék sudarai között kezdett alászállni.

«Miért nem vagyok most hatalmas úr?» gondolá magában.

– Ez az ember nyomorulttá tehet bennünket mindennap, folytatá Teréza. Nem kell tőle egyéb, mint hirül adni vagy Bécsben, vagy Stambulban, hogy itt egy új terület van a Dunán, s azzal mi semmivé vagyunk téve. Senki e vidéken el nem fog árulni bennünket soha, egyedül ő. De én el vagyok készülve mindenre. Hogy ez a sziget létezik, annak egyedüli oka ez a szikla itt a sziget ormán. Ez tartóztatja a Dunaág kanyarulatát. – Egy évben, mikor a törökök verekedtek a szerb Milossal, szerb csempészek három láda lőport rejtettek el e sziget reketytyebokrai között. Azután soha sem jött azokért senki. Talán elfogták, meg is ölték azokat, a kik a lőport ide rejték. Én rátaláltam. Ide hoztam e nagy szikla legmélyebb üregébe. – Uram! – Ha e szigetből, mely most senkié, engem ki akarnak űzni, én e lőporba kanóczot vetek, a sziklát mindnyájunkkal együtt a levegőbe röpítem s a következő tavaszszal, a jégzajlás után nem fogja senki e szigetnek még csak nyomát sem találni itten! – Már most tudja ön, hogy miért nem birt elaludni ezen a helyen?

Timár tenyerébe nyugtatá fejét, úgy bámult maga elé.

– Még egyet mondok önnek! szólt Teréza asszony, közelebb hajolva Timárhoz, hogy suttogásig lenyomott hangját hallhatóvá tegye. – Én most is azt hiszem, hogy ez embernek más oka is volt e szigeten épen ma megjelenni s hirtelen megint eltünni, mint az, hogy a legutolsó csárdában minden pénzét elkártyázta s tőlem akart valamit zsarolni. Ez a látogatás vagy önnek szólt, vagy ennek a másik úrnak. Vigyázzon magára, a kinek féltő titka van!

A hold letünt a jegenyék mögé s keleten derengni kezdett az ég. A sárga rigók füttye megszólalt a pagonyban. Reggeledett.

Az Osztrova sziget mellől hosszan vontatott tülökhang üvöltött szét a tájon. Ébresztő a hajósoknak.

Léptek hangzottak a porondon. Egy hajóslegény jött a part felől, jelenteni, hogy a hajó indulásra készen áll már, a szél megállt, menni lehet.

A kis lakból előjött a vendég Trikalisz Euthym, és leánya, a szép fehér arczú Timéa.

Noémi is készen volt már, s a konyhán friss kecsketejből főzött reggelit a vendégeknek, mihez pörkölt málé szolgáltatta a kávét, s lépesméz a czukrot. Timéa nem ivott belőle. A maga részét Narcziszszával itatta meg, s az elfogadta az idegen leány ajándékát, Noémi nagy bánatára.

Trikalisz Euthym azt kérdezé Timártól, hogy hát az a másik úr hová lett, a ki az este érkezett ide? Timár értesíté, hogy az még az éjjel odább ment.

Erre Trikalisz Euthym arcza még jobban elkomorodott.

Azután búcsút vettek háziasszonyuktól mindannyian. Timéa izetlen volt; panaszkodott, hogy még most is rosszul érzi magát. Timár legutól maradt s elváláskor egy török gyártmányú tarka selyemkendőt adott át Terézának, Noémi számára, mit az megköszönt neki s megigérte, hogy azt Noémi viselni fogja.

– Visszajövök még ide! monda Timár, megszorítva Teréza kezét.

Aztán eltávoztak a gyepes úton csónakjukhoz. Teréza és Almira a partig kisérték őket.

Noémi pedig felment a téveteg szikla tetejére s ott leülve a sűrű mohvirágok, a kövérlevelű szakák (sedum) közé, ábrándos kék szemeivel elbámulva merengett az eltávozó csónak után.

Narcziszsza oda sompolygott hozzá s az ölébe kuporodott, hajlékony nyakával kebléhez törlészkedve.

– Eredj, te hűtelen! hát így szeretsz te engem? Hát el kellett pártolnod tőlem ahhoz a másik leányhoz? Csak azért, mert az szép, én pedig nem vagyok az. Most azután hozzám jősz megint, ugy-e, mikor az elment, most már én is jó vagyok neked? Menj! Nem szeretlek többet!

S azzal odaölelé mind a két karjával kebléhez a hizelgő kis bolond állatot, és sima állával magához szorítá annak hizelgő fehér fejét, – s a csónak után nézett. Mind a két szemében ragyogott a köny.

ALI CSORBADZSI.

Másnap a Szent Borbála kedvező idővel haladt egész nap a Duna magyar ágán fölfelé. Estig nem történt semmi nevezetes.

Este jókor feküdni ment mindenki. Abban mind megegyeztek, hogy a mult éjjel keveset lehetett aludni.

De Timárnak még ez az éjszaka sem volt nyugalomra rendelve. A hajón csend volt, a mint horgonyán pihent, csak az oldalaihoz verődő habok egyhangú locscsanása tartá ébren az éjt; hanem e csenden keresztül is úgy tetszék neki, mintha szomszédjai valami nagy, üdvtelen munkával volnának elfoglalva. A mellékkabinból, melyet csak egy deszkafal választott el az övétől, mindenféle hangok tévedeztek át hozzá, mint hogyha pénz csörög, mint mikor dugót húznak ki egy üvegből, mint ha kalánnal forgatnak valamit egy pohárban, mint ha valaki a kezeit összecsapja, mint ha éjjel mosdani kezdenek; és aztán ismét ez a sóhaj a mult éjről: «oh Allah!»

Végre halk koczogtatást hallott a szobáját elválasztó közfalon.

Trikalisz Euthym hivta őt.

– Uram, jöjj át hozzám!

Timár hirtelen felöltözött s átsietett a szomszéd kabinba.

Abban két ágy volt, s a kettő között egy asztalka. Az egyik ágy függönynyel volt eltakarva, a másikon feküdt Euthym. Az asztalkán állt egy szekrény, és két üvegcse.

– Parancsol, uram? szólt Timár.

– Nem parancsolok: kérek.

– Valami baj van?

– Mindjárt nem lesz semmi. Én meghalok. – Magam akarom. Mérget vettem be. Ne csinálj zajt. Ülj le mellém, és hallgasd végig, a mit beszélek. Timéa nem ébredhet fel; mákonyt itattam vele, hogy mélyen aludjék. Mert ebben az órában nem szabad neki ébren lenni. Ne szólj közbe. Annak, a mit te mondasz nekem, én már egy óra mulva semmi hasznát nem veszem; neked pedig nagyon sokat kell elmondanom s időm rövid, ez a méreg gyorsan öl. Ne kapkodj semmihez. Itt van kezemben az ellenméreg, ha megbántam volna, visszatérhetnék. De nem akarok. És igazam van. Tehát ülj le és figyelj szavaimra.

Az én nevem nem Trikalisz Euthym, hanem Ali Csorbadzsi, egykor Kandia kormányzója, utóbb Khazniár Sztambulban. Te tudod, mi történik most Törökországban. A szultán ujít, s az ulémák, a dere-bégek és szandzsák-bégek lázongnak. Ilyenkor az emberélet olcsó. Az egyik fél ezerével öleti le azokat, a kik nem értenek vele egyet, a másik fél ezerével gyujtogatja fel a hatalmon levők házait, s nincs olyan magasan álló fő, ki uralkodója kezétől és rabszolgája kezétől bizton nyughatnék. A sztambuli kajmakám nem rég hatszáz előkelő török urat fojtatott meg Sztambulban, s őt magát tulajdon rabszolgája gyilkolta le a Sofia-mecsetben. Magát a szultánt a galatai hidon megtámadta Sheik Szatsi dervis, és halállal fenyegeté. Minden ujítás embervérbe kerül; a legelső angol gőzös megjelenését a Bosporuson kétszáz kaikdzsi (csónakász) levágott feje üdvözölte. Mikor Edrenét meglátogatta a szultán, huszonhat előkelő férfit fogtak el, huszat lefejeztek, hatot kínpadra vontak; azok rémmeséket vallottak az ország nagyjai ellen. Aztán megfojtották őket. Akkor üldözőbe vétettek azok, a kikre rávallottak: ulémák, főtisztek, basák, miniszterek; nem volt az üldözés nyilvános. A gyanus országnagyok eltüntek hirmondás nélkül. A szultán titkárja, Waffát effendi elküldetett Syriába s útközben a drúzok agyonverték; Pertew basát az edrenei kormányzó, Emin basa ebédre hivta magához, s mikor az ebéd végén hozták a fekete kávét, tudtára adá, hogy a szultán kivánatára neki a findzsában mérget kell meginni. Petrew csak azt kérte, hogy a saját magával hordott mérget keverhesse a kávéjába, mert az biztosabban öl; azzal megáldotta a szultánt, megmosakodott, imádkozott és meghalt. Mai nap minden török főur ott hordja pecsétnyomó gyűrűjében a mérget, hogy mikor rákerül a sor, készen legyen.

Én jókor megtudtam, hogy most rajtam a sor.

Nem voltam összeesküvő; de volt két nagy okom rá, hogy a halálra meg legyek érve. Az egyik a pénzem, a másik a leányom. A pénzem kellett a khaznénak, a leányom kellett a szerálynak.

Meghalni nem nehéz, arra kész vagyok; de leányomat nem adom a szerálynak, sem koldussá tenni nem engedem.

Elhatároztam magamat, hogy kijátszom ellenségeimet, s megszököm leányommal és vagyonommal.

A tenger felé nem szökhettem, mert ott az új kerekes hajókkal utólérnek. Készen tartottam útlevelemet Magyarországba, mint görög kereskedő, hosszú körszakállamat levágtam s álutakon eljutottam Galaczig. Ott lehetetlen volt szárazföldön tovább menekülnöm. Ezért fogadtam fel hajódat s pénzemen buzát vásárolva, ily alakban hoztam azt magammal, így legkevésbbé lophatták el tőlem. – Mikor hajótulajdonosod nevét megmondád, nagyon megörültem rajta. Brazovics Athanáz nekem rokonom; Timéa anyja görög leány volt, az ő családjából való. Sokszor tettem jó szolgálatokat ennek az embernek, s most azoknak viszonzását kérem. Allah nagy és bölcs! Sorsát senki ki nem kerülheti. Te sejtetted már, hogy én menekülő vagyok, bár nem voltál tisztában felőle, hogy gonosztevő-e, vagy politikai üldözött? hanem azért kötelességedhez képest, mint hajóvezető a rábizott utast, elősegítél gyors menekülésemben. Csodamódon átjutottunk a Vaskapu szikláin és örvényein; vakmerően elmenekültünk az üldöző ágyúnaszád elől; játszva kerültük ki az orsovai vesztegzárt és vizsgálatot, s mikor már a rémek óriásai hátunk mögött voltak, akkor egy utamba akadt szalmaszálon át beleesem a sírba.

Az az ember, ki tegnap este utánunk jött a rejtett szigetre, a török kormány kéme. Én ismerem őt s ő is rám ismert bizonynyal. Senki nem birta nyomomat kiszaglászni, egyedül ő. Most elém került, s már Pancsovánál készen várnak rám. – Ne szólj közbe. Tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy ez már magyar föld, s egyik ország kormánya sem szolgáltatja ki a másiknak politikai menekültjét. Csak hogy engem nem úgy fognak üldözni, mint politikai menekültet; hanem mint tolvajt. Nincs igazuk. Csak a magamét hoztam el, s ha az államnak követelése van rajtam, otthagytam huszonhét házamat Galatában, abból megveheti; de azért mégis azt fogják utánam kiáltani, hogy tolvaj vagyok, a khazné pénzét raboltam el, s a szökevény tolvajokat Ausztria is ki szokta adni Törökországnak, ha a török kémek rájuk akadhatnak. Ez az ember engem megismert, s azzal végem van.

(A beszélőnek nehéz veriték gyöngyözött elsárguló homlokán. Arcza olyan volt, mint a viaszk.)

– Adj egy ital vizet, hogy tovább beszélhessek.

Még sok mondani valóm van.

Magamat meg nem menthetem többé, de az által, hogy meghalok, megmentem leányomat és az ő vagyonát. Allah akarta így, s ki futhat ki az ő árnyékából?

Azért fogadd meg én nekem a te hitedre és becsületszavadra, hogy végrehajtod mindazt, a mit rád bizok.

Legelőször is, mikor halva leszek, nem temettetsz el sehol a parton. Nem is kivánhatja muzulmán, hogy őt keresztyéni módon temessék el; hanem eltemettetsz hajós szokás szerint, ponyvába varrva, s nehéz köveket kötve lábamhoz és fejemhez, s a hol legmélyebb a Duna, oda lebocsátasz. Ezt cselekedd, fiam, velem.

És azután a hajót okosan vezéreld Komáromig, Timéának jól gondját viseld.

Itt e szekrénykében van készpénzem. Ezer arany az egész. A többi vagyonom zsákokban fekszik, buza alakban. Egy irást hagytam asztalomon, melyet te tégy el; mert abban bizonyítom és elismerem először azt, hogy sok dinnyeevéstől dysenteriát kaptam s abban halok meg, másodszor azt, hogy készpénzem csupán ezer arany; nehogy téged vádoljon valaki, vagy azzal, hogy halálomat okoztad, vagy hogy pénzemből eltettél.

Neked nem ajándékozok semmit. Te a magad jó szivéből cselekszel, s azért megjutalmaz téged a te Istened. Jobb adósnak nem hitelezhetnél.

S azután Timéát elviszed Brazovics Athanázhoz, és megkéred, hogy fogadja őt leányának. Egy leánya már van; hadd legyen ez annak testvére. Add át neki a pénzt, fordítsa a gyermek javára. És add át neki a hajóterhet és kérd meg, hogy legyen ő maga jelen, mikor a zsákokat kiürítik, mert én jó tiszta búzát hoztam, hogy ki ne cseréljék. Érted?

(A haldokló égő szemekkel tekinte Timár szemeibe és magában küzdött.)

– Mert…

(Megint elhallgatott.)

Mondtam valamit? Valamit akartam mondani, de agyam zavarodik. Milyen vörös ez az éjszaka! Milyen vörös ez a hold az égen. Igen. A «vörös félhold»…

(Itt egy mély nyöszörgés ragadta meg figyelmét, mely Timéa ágya felől jött s egyszerre másfelé ragadta gondolatait. Ijedten emelkedett fel ágyából, s valamit keresett vánkosa alatt reszkető kezekkel, és szemei üvegfényben ragyogva meredtek elő.)

– Ah! ezt majd elfeledém, Timéa! Hiszen Timéának álomitalt adtam; ha fel nem ébreszted jókor, örökre elalszik. Itt ez üvegcsében valami ellenszer. A mint én meghalok, vedd ezt, és homlokát, halántékait és a szívgödrét dörzsöld be vele erősen, míg fölébred! – Ah! szinte magammal vittem őt is. Pedig nem akarom. Neki élni kell. Ugy-e? fogadod hitedre, becsületedre, hogy fölébreszted őt, hogy életre hozod, hogy nem hagyod örökre elaludni?

A haldokló görcsösen szorítá melléhez Timár kezét; a halálküzdelem látszott már eltorzult vonásain.

– Miről is szóltam az elébb? – Mit akartam még mondani? – Mi volt az utolsó szavam? – Ugy? igen a «veres félhold!»

A nyitott ablakon át a fogyó hold féltányéra sütött be veresen a ködöktől, a mikből kiemelkedék.

Vajjon erről beszélt a haldokló deliriumában?

Vagy erről jutott valami eszébe?

Igen: a «veres félhold!» suttogá még egyszer, Timárt odavonva magához s aztán a halálgörcs örökre becsukta ajkait; röviden kínlódott és meghalt.

AZ ÉLŐ ALABÁSTROM.

Timár egyedül maradt egy halottal, egy halálosan alvóval s egy eltemetett titokkal.

Mindnyájukat takarta a csendes éjszaka.

S az éjszaka árnyai így susogtak:

«Nézd! Ha te most nem teszed azt, a mi rád van bizva, ha e halottat a Dunába nem dobod; ha azt az alvót fel nem költöd, hanem engeded csendesen átaludni a más világra, mi lesz akkor? Az áruló már följelenté azóta Pancsován a szökevény Csorbadzsit; ha te megelőznéd s Pancsova helyett Belgrádon kötnél ki, ott jelentenéd fel; a szökevény kincseinek egy harmada törvény szerint a tied lenne. Ugyis senkié az már, az apa meghalt, a leány, ha te fel nem ébreszted, alszik örökre. Egyszerre milyen gazdag lennél! A gazdag ember derék ember, a szegény ember pedig csak komisz ember!»

Timár azt felelé vissza az éj árnyainak: «tehát csak hadd legyek én ilyen komisz ember», s hogy elnémítsa a suttogó árnyakat, betette a kabin ablakát. Valami félelem fogta el, ha arra a vörös holdra tekintett. Azt hitte, ettől jönnek azok a rossz suttogások. Mintha az magyarázná meg a holt ember végszavait arról a «vörös holdról».

Félrehuzta a függönyt Timéa fekhelye felől.

Mint egy élő alabástromszobor feküdt ott a leány, keble lassú pihegéssel szállt és emelkedett, ajkai félig nyilva, szemei lezárva, arczán a halál túlvilági komolysága.

Félkeze feje körül elomlott fürteihez volt emelve, a másikkal éji öltönye ránczait tartá keblén összeszorítva.

Timár remegve nyult hozzá, mintha egy elbűvölt tündéralakot tapintana, kinek érintésétől a szegény halandó életvesztő szívfájdalmakat kap. Az üvegcsében levő illó szeszszel elkezdé az alvó halántékait bedörzsölni. És a közben folyvást figyelt arczára, és gondolá magában:

«Téged hagynálak én meghalni, te gyönyörű alak? Hát ha igazgyöngyökkel volna telve ez a hajó, s az mind az enyim lenne, ha te meghalnál, még sem engedném, hogy örökre alva maradj. Nincs akkora gyémánt a világon, a mit örömestebb lássak, mint a te két szemedet, mikor az fel fog nyilni.»

Az alvó arcz pedig semmit sem változott a homlokán és halántékain tett bedörzsölésre; két összeérő vékony szemöldöke ránczot sem vont homlokán, midőn az idegen férfi kezei érinték.

Az utasítás azt mondá, hogy szívgödrét is be kell az ellenszerrel dörzsölni.

Timár kénytelen volt a leány kezéhez nyulni, hogy azt kebléről elvonja.

A kéz legkisebb ellenállást nem tett. Zsibbadt volt az és hideg.

Olyan hideg volt az egész alak. Szép és hideg, mint az alabástrom.

Az éjszaka árnyai ezt susogták:

«Nézd, minő gyönyörű idomok! Ajk nem érintett ezeknél szebbeket soha. Ki tudná meg, ha megcsókolnád?»

De Timár azt felelé az éj árnyai közt saját magának: «Nem, te nem loptál még életedben soha semmit: ez a csók pedig tolvajság volna.» S azzal odavonta a perzsa szőnyegtakarót, mit a leány álmában lehajított magáról s azzal válláig betakargatva az egész alakot, a szőnyeg alatt dörzsölé be ujjaival a szeszt az alvó alak szívgödrébe, s hogy ment legyen minden kisértettől, folyvást a lány arczát nézte azalatt. Olyan volt az, mintha egy oltárképet nézne, melyről a hideg sugárzik.

Egyszer aztán felnyiltak a sötét szempillák, s a két szem sötéten, ragyogástalanul tekintett elő. Az álomlihegés megszünt s Timár érzé, hogy a szív keze alatt erősebben ver.

Akkor visszahuzta kezét.

Az erős szeszt az üvegben odatartá a leánynak, hogy szagolja.

Timéa ébredezett, mert fejét elfordítá az üvegtől és szemöldeit összevonta.

Timár halkan szólítá őt nevén.

Arra hirtelen felszökött fektéből a leány s felkiáltva: atyám! ágya szélén ülve maradt. És azután maga elé bámult mereven.

A szőnyegtakaró ölébe lecsuszott, s az éji öltöny lehullott vállairól; olyan volt, mint egy antik mellszobor.

– Timéa! szólítá őt Timár, s felhuzta mezetlen vállaira a lecsuszott csalánszövetet. A leány nem vette észre.

– Timéa, önnek az atyja meghalt! mondá neki Timár, s a leány arcza, alakja nem mozdult sem ettől a szótól, sem attól, hogy öltönye fedetlenül hagyja keblét. Nem érzett semmit.

Timár átfutott kabinjába s rögtön sietett vissza kávéfőző gépével; lázas sietséggel erős fekete kávét főzött; össze is égette a kezeit vele, s mikor az készen volt, odament vele a leányhoz, karjával magához szorította a fejét, ujjaival erőszakosan kinyitotta a száját, s fejét hátravonva, kényszeríté őt a kávét lenyelni.

Addig csak a merevség ellenállásával volt küzdelme; de a mint a leány a keserű meleg italt lenyelte, egyszerre oly erővel taszítá el magától, hogy a csésze is kihullott kezéből, s akkor ágyára veté magát a leány, magára rántá takaróját s elkezdtek a fogai hangosan vaczogni.

– «No, hála Istennek, most már él, mert a hideg leli! fohászkodék Timár. Most már lássunk hozzá a hajós-temetéshez.»

A HAJÓS-TEMETÉS.

Az Oczeánon ez természetesen megy. A ki meghal, ponyvába varrják, golyót kötnek a lábára s kidobják a vízbe. A korallok majd benövik a sírját.

Hanem a dunai hajón meghalt embert kidobni a Dunába egy kis felelősséggel jár. Hiszen ott van a part; a parton falvak, városok, azokban pap és harang arra való, hogy a megholtat szentelt földbe eltemessék, elharangozzák; azt nem szabad csak úgy saját kivánsága szerint a vízbe vetni.

Pedig Timár értette azt nagyon jól, hogy miért kell annak mégis ugy történni.

Nem jött miatta zavarba.

Mielőtt a hajó fölszedte volna a horgonyt, tudatta a kormányosával, hogy halott van a hajón. Trikalisz meghalt.

– Tudtam, hogy valami veszedelem jön, mondá Fabula János, a mint a viza versenyt uszott a hajónkkal, az halált jelent.

– Szálljunk ki itt a falu alatt a partra s kérjük meg a papot, hogy temesse el. A holtat tovább nem vihetjük a hajón, mert ugyis pestises hírben állunk.

Fabula uram nagyot köhintett rá s azt mondta, hogy meg lehet próbálni.

Az a falu ottan Pleszkovácz, a melyet a hajóról legközelebb érnek, gazdag helység; esperese van és kéttornyú temploma. Az esperes szép, deli termetes férfi, hosszu rengő fekete szakállal, ujjnyi vastag szemöldökkel s igen szép éneklő hanggal.

Ez is ismerte Timárt. Sokszor járt hozzá buzát vásárlani; az esperesnek sok eladó terméke volt.

– No fiam, most rosszkor jöttél! kiálta rá az esperes, mikor az udvaron meglátta; rossz termés volt, s azt is mind eladtam régen. (Pedig akkor is ott csépeltek még az udvaron és szérün.)

– Ezuttal én hozom a termést! mondá Timár. Halottunk van a hajón; kérjük főtisztelendőségedet, hogy jöjjön oda s temesse el szokott szertartással.

– Hja fiam, az nem addig van! veté ellen az esperes. Meggyónt-e az a keresztyén ember? fölvette-e az utolsó szentségeket? Bizonyos vagy-e róla, hogy nem volt unitus? Mert én különben el nem temetem.

– Ezekből bizony mind semmi sincs. A hajón mi nem hordunk gyóntató papot; meghalt a jámbor csak úgy a maga emberségéből, minden segítség nélkül, a hogy a hajósok szoktak. Hanem hát ha nem akarja egész szertartással eltemetni főtisztelendőséged, hát legalább adja ki azt nekem irásban, hogy én igazolhassam magam az elhunyt rokonai előtt, hogy miért nem adtam meg neki a kellő végtisztességet; mi aztán majd eltemetjük magunk itt valahol a parton.

Az esperes kiadta neki a bizonyítványt a temetés megtagadásáról; hanem erre meg aztán a cséplő és nyomtató parasztok fogtak neszt.

«Micsoda? eltemetni egy beszenteletlen halottat itt az ő határukban? hisz olyan bizonyos, hogy azt a határt elveri akkor a jégeső, mint a tízparancsolat. De iszen halottat ne próbáljon valaki más falunak ajándékozni, akárhonnan hozta, mert az senkinek sem kell. Először jégesőt hoz az idénre, pedig épen most közelget a szüret, ez az utolsó reménysége a gazdának; másodszor jövő esztendőre vampyr lesz az ilymódon eltemetettből, a ki mind magához szívja az esőt és a harmatot.»

De még azzal biztatták Timárt, hogy agyonverik, ha kihozza a halottját abból a hajóból.

S nehogy orozva eltemesse valahol a parton, négy markos legényt kiválasztottak, hogy üljenek fel a hajójára s kisérjék el egy napi járó földig, míg a határukon túl lesz, ott azután csináljon a maga halottjával, a mit akar.

Timár úgy tett, mint a ki dühösködik s engedte a négy kisérőt hajójára felszállni.

Az ottmaradt hajóslegények azalatt már összeácsoltak egy koporsót, s a halottat belefektették; csak a födelet kellett rászegezni.

Timárnak első dolga volt Timeát megtekinteni. Azon egészen kitört a láz; forró volt homloka, de arcza még akkor is fehér. Nem volt öntudatánál. Az egész temetkezési előkészületekből nem tudott semmit.

– Igy már jól van! mondá Timár s azzal fogta a festékes bögrét és nekiállt a koporsófödélnek, ráfesteni Trikalisz Euthym nevét és halála napját szép cyrillbetükkel. A négy szerb legény ott állt a háta mögött és szótagolta, a mit ir.

– No, fess rá te is egy betüt, míg én dolgom után látok! kinálá Timár a pamacsot az egyik bámészkodónak. Az kapott rajta, hogy tudományát bebizonyíthatja, s olyan X-et pingált a deszkára, a milyent csak valaha S-nek olvastak a szerbek.

– Látod, milyen szépen tudsz; magasztalá a betűfestőt Timár, s aztán egy másikat kinált meg vele. – Derék fiu vagy te is. Mi a neved?

– Berkics Józó.

– Hát téged hogy hínak?

– Jaksics Mirko.

– No, Isten éltessen sokáig. Igyunk együtt egy pohár sligoviczát.

Az megtörtént akadály nélkül.

– Engem pedig Mihálynak hínak, a másik nevem hozzá «Timár». Jó név, ha akarom magyar, ha akarom, török, ha akarom, görög. Csak híjatok Mihálynak.

– Zbogom Mihály!

Tehát Mihály minden perczben befutott a kajütbe, megnézni, hogy Timéa hogy van. Annak láza volt, önkivületlen volt. Timárt ez nem ejté kétségbe; azt tartá, hogy a ki a Dunán jár, az egész patikát magával hordja, mert a hideg víz mindent meggyógyít. Egyszerű tudománya abból állt, hogy hidegvizes kendőket rakott a leány homlokára, s lábszáraira, szorgalmatosan felváltva azokat, mikor átmelegedtek. Már Priesnicz előtt tudták azt a hajósok.

A szent Borbála aztán haladt csendesen fölfelé a magyar part mentében egész naphoszszant. A szerb legények hamar megbarátkoztak a hajóslegényekkel, segítettek nekik az evezőt húzni, ezek viszont sütöttek nekik a hajó tűzhelyén zsiványpecsenyét.

A halott kinn feküdt a födözeten, leterítve egy tiszta lepedővel; ez volt a szemfödél.

Estefelé azt mondá Mihály az embereinek, hogy ő most feküdni megy, mert már két éjjel nem aludt; a hajót csak vontassák, a míg tökéletesen be nem sötétedik, akkor vessenek horgonyt.

Pedig még ezen az éjszakán sem aludt; a helyett, hogy saját kabinjába ment volna, Timéa lakrekeszébe lopózott, s az éji lámpát elrejtve egy üres ládába, hogy a világa ki ne lássék, egész éjjel ott ült a leány ágya mellett és leste annak láz álmait, s az előre elkészített hideg vízzel borongatá forró tagjait. A szemeit le nem hunyta egy perczre.

Jól hallotta, mikor a horgonyt levetették s a hajó megállt, s azután elkezdett a hullám ismét locsogni a hajó párkányai körül. A födélzeten még sokáig dödörögtek a férfiak s aztán lassankint lefeküdtek aludni.

Hanem éjféltájon hallá, mintha valami tompa tárgyat ütnének kalapácscsal.

– Ez egy szeg feje, a mire egy darab posztót tettek! mondá magában.

Aztán egy nehéz zuhanás következett, valami vízbe hulló nagy tárgy locscsanása.

Azután elcsendesült minden.

Mihály megvárta ébren, míg megreggeledett s a hajó ismét megindult. Mikor egy órányira haladtak, akkor előjött a kabinból. A leány csendesen aludt, s forrósága megszünt.

– Hová lett a koporsó? ez volt Mihály első szava, a mint kilépett.

A szerb legények daczosan léptek eléje.

– Azt megterheltük kővel s a halottal együtt a vízbe dobtuk, hogy nekünk azt sehol a mi partunkon el ne temethessétek, senkit szerencsétlenné ne tegyetek.

– Mit tettetek? gonosztevők! Hisz ezért most engemet majd előfog a vármegye; számon kérik az eltünt utazót; még rám fogják, hogy én sikkasztottam el. Most nekem erről adjatok irást, hogy ti tettétek. Melyiketek tud irni?

Persze, hogy egyik sem tudott irni.

– Hiszen te Berkics, meg te Jaksics, még segítettetek is nekem a koporsófödélre betüket irni.

Kiderült az önvallomásokból, hogy ki-ki csak épen azt az egy betüt tudja leirni, azt is csak épen deszkára és pamacscsal.

– No jól van. Akkor elviszlek benneteket magammal Pancsovára, s majd ott az óbester előtt élő szóval tanuskodhattok mellettem. Az majd kivallat, ne féljetek!

Erre a fenyegetésre rögtön megtanult irni nemcsak ez a kettő, de még a másik kettő is. Azt mondták, hogy inkább adnak bizonyítványt, csak ne vigye őket Pancsovára.

Mihály tintát, tollat, papirt hozott elő s a hajófödélnek nekihasaltatva az egyik irástudót, tollába mondta a bizonyítványt, melyben elismerik, hogy ők a meghalt Trikalisz Euthymot éjjel, mikor a hajós-személyzet aludt, annak tudta és hozzájárulása nélkül, a jégesőtől féltükben, a Dunába vetették.

– Irjátok alá a neveiteket. S ki hol lakik? Hogy ha birói vizsgát küldenek ki, rátok találhasson a hadnagy.

Az egyik tanu odairta, hogy ő «Karaszalovics Ixa», lakik «Gunerováczon»; a másik, hogy ő «Stiriopicza Nyego», lakik «Medvelinczen».

S azzal nagy komolysággal elváltak egymástól; Mihály is megállta, meg az a négy is, hogy egymás szeme közé nem nevettek.

Azzal kitétette őket Mihály a partra.

… Ali Csorbadzsi ott nyugodott már a Duna fenekén, a hova maga kivánkozott.

A NEVETNI VALÓ TRÉFA.

Reggel, mikor Timéa felébredt, nem érzett az elmult betegségből semmit. Az ifjú természet győzelmes maradt.

Felöltözött magában s aztán kijött a kabinból, s Timárt ott találva a hajó orrán, azt kérdezé tőle:

– Hol van az atyám?

– Kisasszony, önnek az atyja meghalt.

Timéa rábámult nagy méla szemeivel; arcza nem lehetett már fehérebb, mint addig volt.

– És hová tették?

– Kisasszony, önnek az atyja itt fekszik a Duna fenekén.

Ekkor Timéa leült a hajómellvéd mellé s elkezdett némán a vízbe bámulni. Nem szólt, nem sírt, csak nézett mereven a vízbe.

Timár azt hitte, hogy jót tesz vele, ha vigasztalja.

– Míg ön beteg volt, öntudatlanul feküdt, addig önnek az atyját hirtelen magához szólítá az Isten. Én voltam nála utolsó órájában. Önről beszélt nekem; önnek küldé általam utolsó áldását. Az ő kivánatára én önt el fogom vinni atyjának egy régi barátjához, ki önhöz anyjáról rokon. Az leányának fogadja önt, s lesz önnek atyja. Van egy szép fiatal leánya, önnél kevéssel idősebb, az lesz önnek testvére. Ott igen jól fognak önnel bánni. És a mi itt ezen a hajón van, az mind önnek a vagyona, a mit az atyja önnek hagyott; ön gazdag lesz és mindig hálával fog ön emlékezni arról a jó atyáról, a ki önről ilyen jól gondoskodott.

Timárnak megszorult a torka, mikor arra gondolt: «és a ki meghalt azért, hogy téged megszabadítson, a ki halált vett magának, hogy teneked odaadhassa az egész életet!»

És aztán bámulva nézett a leány arczára. Az nem mozdult meg az egész beszéd alatt, még csak egy könyje sem fakadt. Mihály azt hitte, hogy szégyel sírni idegen előtt s félrevonult tőle; de a leány azután sem sírt, hogy egyedül maradt.

Különös ez! Mikor a fehér macskát a vízbe fulladni látta, hogy omlottak utána a könyei, s most, mikor azt mondják neki, hogy az apja ott fekszik a Duna fenekén, egy könyje sem ered?

Vagy tán úgy van az, hogy a kik apró érzékenykedésnél könnyen tudnak sírni, azok valami nagy fájdalomnál nem tudnak mást, csak hallgatni és bámulni.

Meglehet. Timárnak most más dolga akadt, mint lélektani feladványokon törni a fejét. Pancsova tornyai kezdtek északnyugat felől kiemelkedni, s a folyamon egy cs. kir. sajka úszott alá, egyenesen a Szent Borbála felé, rajta nyolcz fegyveres csajkás, meg egy csajkás kapitány és egy porkoláb.

Azok a hajóhoz érve, minden kinálás nélkül csáklyát akasztottak a hajópárkányba s felugráltak rá a csónakból.

A kapitány Timárhoz sietett, ki a kabinajtó előtt várt rá.

– Ön a hajóbiztos?

– Szolgálatjára önnek.

– E hajón utazik egy Trikalisz Euthym álnév alatt menekülő török khazniár basa, lopott kincseivel.

– E hajón utazott egy Trikalisz Euthym nevü görög buzakereskedő, semmi lopott kincsekkel, hanem tiszta búzával, a hogy ez Orsován megvizsgáltatott hivatalosan, a miről bizonyítványaim szólnak, itt ez az első irás, tessék elolvasni. Török basáról nem tudok semmit.

– Hol van ő?

– Ha görög volt, Ábrahámnál; ha török volt, Mahomednél.

– Csak nem halt meg?

– Biz azt tette. Itt ez a második irás a végrendelete, melyben utolsó akaratát megirja; dysenteriában halt meg.

A kapitány végig olvasta az irást, oldalpillantásokat vetve Timéára, ki csak ült azon az egy helyen, a hol atyja halálhírét meghallá. Nem érté, hogy miről beszélnek; az idegen nyelv volt előtte.

– Hat hajós legényem és a kormányosom tanuk rá, hogy meghalt.

– No az baj neki; de nem nekünk. Ha meghalt, eltemetteték. Ön meg fogja mondani, hová? mi felásatjuk a hullát. Itt van azon ember, ki rá fog ismerni s az azonosságot bebizonyítandja Trikalisz és Ali Csorbadzsi között, s legalább a lopott kincseit lefoglalhatjuk. Hová temették el őt?

– A Duna fenekére.

– Ah! Ez erős dolog! És miért oda?

– Csak csendesen! Itt a harmadik irás, ez a pleszkováczai esperestől van, a kinek határában történt Trikalisz kimulása, s a ki nem csak megtagadta a tisztességes eltakarítást, de meg is tiltotta a hulla kihozatalát a partra; a nép azt mondta, hogy vessük a vízbe.

A kapitány mérgesen csapott kardja markolatára.

– Teringettét! Átkozott papok! Ezekkel örökösen baj van. De azt legalább tudni fogja ön, hogy mely tájon vetették a vízbe?

– Tartsunk rendet, kapitány úr. A pleszkovácziak négy őrt küldtek a hajómra, a kik megakadályozzanak, hogy a hullát száraz földre találjam kitenni, s azok éjjel, mikor mindnyájan aludtunk, a hajószemélyzet tudta nélkül a Dunába veték a koporsót, kövekkel megterhelve. Itt van az irott bizonyítványuk maguknak a tetteseknek, vegye ön át, keresse fel őket, vallassa ki és büntesse meg, a hogy megérdemlik.

A kapitány toporzékolt és cholerikus kaczagással köhögött dühében, mikor azt az irást elolvasta, visszadobva azt Timárnak.

– No ez átkozottul szép dolog! A felfedezett szökevény meghalt, azzal beszélni nem lehet; a pap nem engedi földbe tenni; a parasztok belelökik a vízbe, s akkor adnak egy bizonyítványt, aláirva két olyan nevet, a mit soha ember nem viselt, két olyan falu nevével, a mi soha nem volt a világon. A szökevény elvész a Duna fenekén, s most én akár nekiálljak Pancsovától Szendrőig egy gereblyével végigkaparászni az egész Dunát, akár elinduljak keresni két gazembert, a kik közül az egyiket Karakaszalovicsnak, a másikat Stiriopiczának csufolnak. A hajóterhet pedig a szökevény azonosságának bebizonyítása nélkül le nem foglalhatom. No, ezt jól adta ön, biztos úr! Ezt jól csinálta ön ki! És mindenről irást hozott. Egy, kettő, három, négy. Fogadom, hogy ha annak a kisasszonynak a keresztlevelét kérném, még azt is elő tudná adni!

Ha parancsolni fogja.

Azt ugyan nem tudta volna előadni Timár; de tudott egy olyan bamba birkapofát csinálni a kapitány előtt, hogy a kapitány nagyot csóvált a fején; kegyetlenül felkaczagott, s aztán megveregette Timár vállát.

– Arany ember ön, biztos úr! Ennek a kisasszonynak megmentette a vagyonát; mert az apja nélkül sem őt, sem a jószágot le nem tartóztathatom. Mehetnek önök útjokra. Arany ember ön!

Azzal megfordult, a leghátulsó csajkást, a ki nem fordult eléggé gyorsan, úgy ütötte pofon, hogy majd a vízbe esett, s parancsolá, hogy mindenki takarodjék a hajóról.

Hanem a mint a csónakba leszállt, még egyszer visszatekintett nagy figyelemmel.

A hajóbiztos még mindig azzal a semmit nem értő birkapofával tekintett utána.

A szent Borbála hajóterhe most már meg volt mentve.

A SZENT BORBÁLA VÉGZETE.

A szent Borbála most már akadálytalanul haladt a maga útján fölfelé, s Timárnak nem volt egyéb baja a mindennapi vesződségen kívül a vontatókkal.

A dunai út az alföldi magyar rónán egészen unalmassá válik; nincsenek már sem sziklái, sem vízesései, sem történelmi romjai; semmi egyéb, mint folyton-folyvást a fűzfa-, nyárfalepte partok mind a két oldalon.

Ezekről nem sok érdekest lehetett mondani Timéának.

A leány néha egész nap sem jött ki kabinjából, s szavát nem lehetett venni. Ott elült egyedül; s néha az ételt olyan érintetlenül hozták ki szobájából, mint a hogy bevitték hozzá.

Az esték is hosszuk kezdtek már lenni s október vége felé a derült őszi idő átcsapott az esősbe; a leány egészen bezárkózott magányos szobájába, s Mihály nem tudott róla többet, mint azt, hogy éjszakánként a vékony deszka közfalon áthangzik nehéz sóhajtozása. De sirni nem hallotta soha.

Az a nagy csapás talán örökre megfagyasztotta szívét.

Vajjon mekkora melegségnek kellene annak lenni, mely azt megolvadásra birja?

Ejh, szegény barátom, minek neked arra gondolnod?

Mit álmodol ébren és lehúnyt szemmel erről a fehér arczról? Ha olyan szép nem volna is, de olyan gazdag; te pedig szegény ördög vagy. Mire való egy ilyen ficzkónak, mint te vagy, egy olyan gazdag úrleány arczával megtölteni minden gondolatját?

Ha mégis megfordítva volna, s te volnál olyan gazdag, mint ő, s ő volna szegény.

– Milyen gazdag lehet Timéa? számítgatja a hajóbiztos, hogy saját magát kétségbeejtse s elszoktassa hiú ábrándozásáról.

Hagyott neki az atyja ezer arany készpénzt és a hajóterhet, a mi megér mostani világban tizezer aranyat. Talán ékszerei is vannak, s így a leány váltópénzben értve a százezresek közé tartozik. Ezek már a gazdag eladó leányok sorába tartoznak magyar kis városban.

Itt aztán egy talány jött Timár elé, melyet nem tudott megfejteni.

Ha Ali Csorbadzsi megmentett vagyona tizenegyezer arany volt, az súlyra nézve nem több hatvanhat fontnál: az arany tériméje minden ércz között a legkisebb. Hatvanhat font aranyat el lehet dugni egy iszákba, azt egy ember a vállára vetve gyalog is elviheti. Mi szükség volt Ali Csorbadzsinak ezt buzára felváltani, a minek egy egész tölgyfahajó kell s a mivel másfél hónapig kell utazni, a mit szél, örvény, szikla, zátony fenyeget; vesztegzár, motozó őrség feltartóztat; holott ugyanezzel a kincscsel egy tarisznyába téve, hegyen, folyón keresztül két hét alatt bízvást Magyarországba lehetett volna jutni?

Ennek a kérdésnek nem birt a kulcsára akadni.

Azután ezzel még egy másik talány is függött össze.

Ha Ali Csorbadzsi kincse (s már akár igaz keresménye az, akár nem) mindössze tizenegy-tizenkét ezer aranyat tesz, ugyan mit csap abból ilyen nagy hajtóvadászatot a török kormány? hogy nem röstel azért egy huszonnégy evezős ágyunaszádot a Dunán végigfuttatni, kémeket, futárokat nyargaltatni a nyomába? hiszen a mi egy szegény hajóbiztosra nézve nagy pénz, az a fényes padisának csak alamizsna; ha azt a tizezer arany értéket mindjárt elkobozták volna is, a míg az a feladók, lefoglalók s mindenféle hivatalos zsebmetszők kezén keresztül visszakerül, nem marad abból a szultánnak egy pipadohányra való.

Hogyan nem rösteltek ilyen kevés prédáért olyan nagy gépezetet mozgásba hozni?

Vagy talán Timéa lett volna a főczél? Timárban volt annyi hajlam a regényességre, hogy ezt a nézetet elfogadja; bár a hajóbiztos kétszer-kettője mindig kimutatta a számtani lehetetlenséget.

Egy este elverte a szél a felhőket, s a mint Timár kabinja ablakából kitekintett, meglátta a nyugati láthatáron az új holdat.

A «vörös holdat».

Az izzó fénysarló a Duna tükrét érte.

Timárnak úgy tetszék, mintha az a hold valóban emberi arcz volna, mint a hogy a naptárakban festik, s ferde szájával valamit beszélne hozzá.

Csakhogy a hold beszédét még mindig nem lehet érteni; az idegen nyelv.

A holdkórosak már értik, mert utána mennek, csakhogy mikor fölébrednek, ők is elfelejtik, hogy mit beszéltek vele?

Timár mintha válaszokat kapna kérdéseire. Melyikre? Valamennyire. A szív dobogására-e, vagy a kiszámítására? Mindenikre.

Csakhogy nem lehet még a feleleteket kibetűzni.

A vörös félhold lassankint alámerűlt a Duna tükrébe, egész a hajó orráig elküldve a hullámban tükröző viszfényét, mintha mondaná: még sem értesz?

Lassan a végső fénycsucsát is lehuzta a víz alá, mintha mondaná: holnap visszajövök, akkor majd megértesz.

A kormányos azon a véleményen volt, hogy fel kell használni a naplement utáni derült időt s előre haladni, míg beesteledik. Hiszen Komáromhoz közel jártak már, Almáson túl. Ezen a tájon olyan ismerős volt már előtte a Duna, hogy bekötött szemmel is elkormányozhatta volna a hajót. Egész a «győri Duna»-ágig nincs már semmi félelmes tárgy az útban.

De van!

Fűzitőn alul egy gyenge kis roppanás hangzott a víz alatt; de erre a roppanásra rémülten ordítá a kormányos a vontatóknak: «megállj!»

Timár is elhalványodott és megmeredve állt egy perczig. A rémület először tükrözött az útban arczvonásain.

– Tőkére mentünk! kiáltá a kormányosnak.

A nagy erős ember, a kormányos, eszét veszítve hagyta ott a kormányt s sírva, mint egy gyermek, futott végig a hajófödözeten a kabin felé.

– Tőkére mentünk!

Igen is, az történt. A Duna, mikor megárad, elszakgatja a partjait, s az onnan letépett nagy fákat behömpölygeti a medrébe; azokat a gyökereikhez tapadt földtömegek a víz alá húzzák, s a felfelé vontatott terhes hajó nekimegy a tuskónak s kilyukasztja a fenekét.

A szikláktól, a zátonyoktól megőrizheti hajóját a kormányos; de a víz alatt ólálkodó tőkétől se tudomány, se tapasztalat, se ügyesség meg nem oltalmaz: a legtöbb dunai hajó az ilyen lappangó fatuskók miatt vész el.

– Végünk van! ordítá kormányos, hajós legény egyszerre valamennyi; s mindannyi elhagyta a helyét s futott batyuját, ládáját a dereglyébe menteni.

A hajó keresztbe fordult ár ellenében, s elkezdett az elejénél lefelé sülyedni.

Mentésre gondolni sem lehetett. Az tiszta képtelenség. A hajó zsákokkal van tele, mire azokat odáig felszednék, a hol a fenekén a lék támadt, hogy azt betömjék, akkorra rég elsülyedt az egész.

Timár felszakítá Timéa kabinjának ajtaját.

– Kisasszony! vegye fel gyorsan öltönyét, nyalábolja fel azt a ládikót ott az asztalon; hajónk elsülyed. Menekülni kell.

Azzal a megrettent leányra maga felsegíté meleg kaftánját s utasítá, hogy szálljon le a dereglyébe, majd a kormányos segélyére leend.

Ő maga futott saját kabinjába, a hajóokmányokat s hajópénztárt tartalmazó ládát megmenteni.

Hanem Fabula János ugyan nem volt segélyére Timéának. Inkább nagyon dühös lett, mikor a leányt meglátta.

– Mondtam, hogy ez a fehérképü, összenőtt szemöldökü boszorkány hoz ránk minden veszedelmet. Ezt kellett volna legelébb is a vízbe dobni.

Timéa nem értette a kormányos szavait, de annak vérben forgó szemeitől úgy megrettent, hogy inkább visszament a kabinba, s ott felfeküdt az ágyára és nézte, hogy jön be a víz a kabin ajtaján, hogy emelkedik lassankint ágya széléig s aztán arra gondolt, hogy ha most őt a víz innen elviszi, addig viszi majd lefelé, míg oda eljut, a hol az atyja fekszik a Duna fenekén, s akkor aztán megint együtt lesznek.

Timár maga is már térdig gázolta a vizet, mire kabinjából minden szükséges tárgyat egy ládába összeszedett s aztán azt vállára kapva, a dereglyéhez sietett.

– Hát Timéa hol van? kiálta, midőn a leány távollétét észrevette.

– Tudja a pokol! hörgé a kormányos. Bár a világon se lett volna.

Timár visszarohant Timéa kabinjához az övig érő vízben, s felnyalábolta mindenestől az ölébe.

– Hozza ön a ládikót?

– Igen! rebegé a leány.

Azzal nem kérdezett tőle többet, hanem rohant vele ki a födélzetre, onnan ölébe vitte le a dereglyébe s a középpadra leülteté.

A Szent Borbála végzete iszonyú gyorsan tölt be.

A hajó orrával lefelé elmerült, s nehány percz mulva csak a födélzete meg az árboczfa a lelankadt vontató kötéllel látszott ki a vizből.

– Induljunk! parancsolá Timár az evezőknek, s a dereglye elkezdett a part felé haladni.

– Hol van önnek a ládikója? kérdé Timár a leánytól, mikor már jót haladtak.

– Itt van! mutatá Timéa a magával hozott dobozt.

– Szerencsétlen! Hisz ez a török dulcsászás doboz, nem a ládikó.

Timéa bizony azt a csemegés dobozt menté meg, a mit új testvérének, annak a másik leánynak hozott ajándékba s otthagyta helyette a ládikót, melyben minden vagyona volt. Az ott maradt az elmerült kabinban.

– Vissza a hajóhoz! kiálta Timár a kormányosra.

– Csak nem bolondult meg valaki, hogy a víz alá menjen valamit keresni? morgá Fabula János.

– Fordíts! ne szólj! én parancsolok.

A dereglye visszatért az elsülyedt hajóhoz.

Timár nem biztatgatott senkit, kiugrott maga a hajófödélzetre, s annak hágcsóin lement a víz alá merült kajütbe.

Timéa nagy, sötét szemeit utána mereszté, a mint a hullám alatt eltünt, mintha mondaná:

– Hát már te is a víz alá mégy előlem?

Timár elérte a víz alatt a hajópárkányt, de nagyon vigyáznia kellett, mert a hajó féloldalt volt dülve s arra felé hajolva, a merre Timéa kabinja nyilt; kapaszkodnia kellett a födélzet deszkáiba, hogy le ne csúszszék a sima párkányzatról.

Megtalálta a kabin ajtaját; jó szerencse, hogy nem csukta be a hullám, mert kinyitásával sok idő veszett volna.

Benn sötét volt. A víztömeg a padlásig állt. Tapogatózva közelített az asztalhoz. Ott nem lelte a ládikát. Talán az ágyon felejtette azt a leány? Az ágy fel volt már emelve a víz által a padlásig. Azt le kellett húznia. A ládikó nem volt benne. Talán a hajó félredülésével lecsúszott? Kezei nem találták meg sehol. Végre megtalálták a lábai. Belebotlott. Csakugyan a földre esett az le. Azt nyalábra fogta s igyekezett az ellenkező oldalon a hajópárkányra kerülni, a hol nem kellett megkapaszkodnia.

Timéa egy örökkévalóságnak hitte azt a perczet, melyet Timár a víz alatt töltött. Egy egész perczig volt ott. Ő is visszatartá lélekzetét az alatt, mintha meg akarná tudni, meddig állhatni ki lélekzetvétel nélkül?

Akkor aztán nagyot sóhajtott, mikor Mihály fejét ismét kiemelkedni látta a vízből.

És arcza elmosolyodott, mikor Timár odanyujtá neki a megmentett szekrénykét. Nem a szekrénykéért.

– No biztos úr, kiálta a kormányos, mikor Timárt felsegíté a dereglyébe, ön már háromszor ázott el ezekért az összenőtt szemöldekért! Háromszor!

Timéa azt kérdé Mihálytól halkan: mit jelent görögül az a szó, «háromszor»?

Mihály megmondta neki görögül.

És akkor Timéa rá nézett hosszasan és ismétlé halkan e szót:

«Háromszor».

A dereglye haladt a part felé, Almásnak tartva. Az esti fénytől aczélszínű folyam tükrén egy hosszú fekete vonal látszott; egy jajszó felkiáltó jele! vagy egy élethossziglan való gondolatjel – az elsülyedt Szent Borbála tetőgerincze…

TIMÉA.

A FOGADOTT APA.

Este hat óra tájon hagyták el a Szent Borbála hajósai az elsülyedt járművet, s már félnyolczra Timár Komáromban volt Timéával. Az almási gyors paraszt jól ismerte a Brazovics-házat s kegyetlen ostorpattogással vágtatott végig a rácz-utczán csengős négy lovával a piaczig, nagy borravaló levén neki igérve a sietségért.

Mihály leemelte a leányt a parasztszekérből s mondá neki, hogy itthon vannak.

Azzal a pénzes szekrénykét köpenye alá véve, felvezeté a leányt a lépcsőkön.

Brazovics Athanáznak emeletes háza volt; a mi nagy ritkaság Komáromban, hol a mult századbeli pusztító földrengés emléke miatt csak földszinti házakat építenek.

A földszintet egy nagy kávéház foglalta el; ott volt a gyüldéje a helybeli kereskedőknek, az emeletet egészen a kereskedő családja lakta; két külön bejárat volt a lépcsőről, s egy harmadik a konyha felől.

Brazovics Athanáz ez órában nem szokott otthon lenni, a mit Timár jól tudott; azért Timéát egyenesen a jobboldali ajtón vezette be, melyből az úrhölgyek termeibe lehetett jutni.

Ezekben a szobákban mindenütt divatos pompa uralgott, s az előszobában inas ácsorgott. Azt felkérte Timár, hogy híja fel a nagy urat a kávéházból.

Tudnivaló, hogy ez a szó: «nagy úr» czímezésre használtatik Komáromban, valamint hogy Sztambulban is, csakhogy a míg az utóbbi helyen csak kizárólag a szultánt részeltetik abban, addig nálunk és a mi időnkben ez a kereskedők s mindazon honoratiorok czímzete szokott lenni, a kiket a «tekintetes» czím meg nem illet.

Timár addig bevezette a leányt a hölgyekhez.

Ő maga ugyan nem volt valami nagyon salonképes öltözetben, ha elgondoljuk, hogy milyen vizen sáron gázolt keresztül, hanem ő a házhoz tartozó személy volt, a kit minden időben és alakban el szoktak fogadni, s nem tekintik másnak, mint fizetett emberüknek. Ennél nem járják az etiquette-szabályok.

A bejelentést pótolja az a jó szokása a házi asszonyságnak, hogy a mint a külső ajtót nyílni hallja, a belső szoba ajtaján rögtön kidugja a fejét, megnézni, hogy ki jött?

Zófia asszony ehhez hozzászokott szobaleány korában. (Bocsánat! ez bizony kiszaladt a tollunkból!) No igen is. Őt alacsony sorsból emelte föl magához Athanáz úr: hajlamházasság volt. Nem kell azért senkit megszólni.

Nem is emberszólásképen, csak jellemzés végett hozzuk fel, hogy Zófia asszony még úrnő korában sem birt korábbi modorairól leszokni. A ruhája mindig úgy állt rajta, mintha az asszonyától ajándékba kapottat viselne, a hajából elől is, hátul is lógott ki egy elszabadult tincs, a legdíszesebb ruha mellett is kellett rajta valami gyürődöttnek lenni; s ha egyébbel nem, legalább egy pár rossz papucscsal kellett neki hajlamait kielégítve látni. Kiváncsiság és pletykálkodás volt társalgásának alapja, keverve olyan rosszul alkalmazott idegen szavakkal, hogy mikor azokat nagy társaságban közrebocsátá, a vendégek majd lefordultak székeikről (már a kik t. i. ültek) a nevetésvágytól. S a mellett az a jó szokása volt, hogy nem tudott halkan beszélni; a mit mondott, az nem is kiabálás, de folytonos sikoltozás volt, mintha késekkel hasogatnák s segítségért kiáltana.

– Jaj, maga az, Mihály? sikolta az úrnő, pedig még csak a feje volt kinn az ajtón. Hát azt a szép kisasszonyt hol vette? Hát az a hóna alatt micsoda szekrény? No, jöjjön be a szobába. Nézd, csak nézd, te Athalie, miket hozott a Timár!

Mihály előrebocsátá Timéát és ő is belépett utána, illedelmesen jó estét kivánva a bennlevőknek.

Timéa az első találkozás félénk remegésével tekinte körül.

A háziasszonyon kívül volt a szobában még egy leány és egy férfi.

A leány kifejlett idomú büszke szépség, kinek karcsuságát még előbbre segíti a vállfűző; magas czipősark és hajdísz emelik termetét, kezein félkeztyüket visel, s körmei hosszúra és hegyesre vannak eresztve. Arcza a rendbeszedett báj, piros, felvetett élveteg ajkak, rózsás arczszín, szivesen mutogatott fehér fogsorok, mosolygó gödröcskék az állon és orczákon, hajlott finom orr, fekete szemöldök és villogó szemek, a miknek ragyogását még emeli az, hogy erősen kiülnek, mintegy támadólag. A szép alak oly büszkén tudja magát tartani hátravetett fejével s daczoló keblével.

Ez Athalie kisasszony.

A férfi pedig egy fiatal katonatiszt, a harminczas évek elején, vidám, nyilt arczczal, tüzes fekete szemekkel; akkori katonai szabályzat szerint egész arcza simára borotválva, egy kis félhold alakú pofaszakáll kivételével. A hadfi violaszín frakkot visel, rózsaszín bársonygallérral és karhajtókával. Ez a geniecorps egyenruhája.

Ezt is ismeri Timár. Kacsuka úr, főhadnagy a fortificatiónál és élelmezési közeg is egyuttal. Kissé szokatlan hybridum, de úgy van.

A főhadnagy azzal a kellemes mulatsággal foglalkozik, hogy az előtte ülő szép kisasszonyt arczképezi pastellrajzban. Már egy arczképét elkészítette reggeli világításban, most lámpafénynél kísérli meg újra.

Timéa belépte megzavarja a művészi foglalkozást.

A karcsú, nyulánk gyermek arcza és alakja valami lélekjelenésszerű e pillanatban. Mintha valami szellem, valami jóslat, valami álomlátás lépett volna elő a sötétből.

A mint Kacsuka úr hátratekinte rá a rajztáblája mellől, a sárkányvér-pastellal olyat húzott az arczkép homlokán keresztül, hogy lesz dolga a lágy kenyérnek, míg azt onnan ki tudja venni. S aztán ő is önkénytelenül felállt Timéa előtt.

Mindenki felállt a leány láttára, még Athalie is.

De hát ki ez?

Timár görögül sugott Timéa fülébe, mire a leány Zófia asszonynak készséggel csókolt kezet, s a miért aztán Zófia asszony össze-vissza csókolá az arczát.

Azután ismét mondott neki valamit Timár, mire a leány félénk engedelmeskedéssel közelített Athalie felé és figyelmesen tekinte fel annak arczára. Vajjon megcsókolja-e azt? Vajjon nyakába boruljon-e ennek az új testvérnek? Athalie még magasabbra látszott emelni fejét; Timéa aztán lehajolt kezéhez és megcsókolá azt. Az ellenszenves szarvasbőrt a kezén. Athalie engedé azt, szemei egyet villámlottak Timéa arczára, másikat a katonatisztre, s ajkait még jobban kipittyeszté. Kacsuka úr egészen el volt veszve Timéa bámulatában.

Hanem Timéa arcza sem e bámulattól, sem a villámoktól nem lett melegebb. Fehér maradt az, mintha lélek volna.

Timár volt pedig legjobban megakadva. Hogyan mutassa most be ezen leányt, s hogy mondja el, miként jutott hozzá, ez előtt a katonatiszt előtt?

Segített rajta Brazovics úr.

Nagy robajjal törte magát be a szobába.

Mert épen akkor olvasta odalenn a kávéházban, fenhangon, valamennyi törzsvendég bámulatára az «Allgemeine Zeitung»-ból azt a hírt, miszerint a megszökött Ali Csorbadzsi basa és khazniár, leányával együtt a Szent Borbála czímű gabonahajóra menekülve kijátszotta a török üldözők figyelmét s bemenekült Magyarországba.

A Szent Borbála az ő hajója! Ali Csorbadzsi az ő régi jó ismerőse; sőt női ágon rokona. Ez nevezetes esemény a világban!

El lehet gondolni, hogy rúgta ki maga alul a széket Athanáz úr, mikor az inas azzal a jelentéssel jött le hozzá, hogy épen most érkezett meg Timár úr egy szép kisasszonynyal meg egy rézládával.

– Csakugyan igaz! rikkantott fel Athanáz úr, s azzal rohant haza, egy pár útban eső kártyázót feldöntve székestül.

Brazovics úr kövér, túlhízott ember volt, potroha mindig előtte járt fél lépéssel; arcza, mikor halavány volt, akkor rézvörös volt, és mikor piros volt, akkor kék volt; borotvált szakálla estefelé már borostát vert rajta, bozontos bajusza pedig nyirkos volt dohánytól, burnóttól és változatos spirituosumoktól, szemöldökei kiálló sövényt képeztek mindig véres kiülő szemei fölött. (Borzasztó gondolat, hogy a szép Athalienek a szemei is épen ilyenek lesznek, ha megvénül!)

Ha aztán Brazovics urat beszélni hallotta az ember, akkor tökéletesen megértette, hogy miért sikoltoz oly hangosan Zófia asszony. Ez sem tudott másként beszélni, mint kiabálva. Csak hogy az ő hangja mély volt, mint a víziló szava. Természetes, hogy Zófia asszonynak, ha e hang mellett a saját magáét érvényesíteni akarta, a sikoltozásig fel kellett azt fokoznia. Ugy volt ez a két ember egymással, mintha fogadást tettek volna, hogy melyik birja elébb a másikat gégecső sorvadásba belekiabálni, vagy a gutával megüttetni? A harcz kimenetele kétes. Hanem Brazovics úr fülei szüntelen be vannak dugva gyapottal. Zófia asszony nyaka pedig mindig körül van csavarva vászonkendővel.

Brazovics úr sietségtől lihegve tört be az asszonyok szobájába s dörgő ordítását messziről küldé előre.

– Itt van Mihály a kisasszonynyal? Hol van a kisasszony? hol van Mihály?

Mihály eléje sietett, hogy feltartóztassa az ajtóban. Talán magát Brazovics urat el is foghatta volna; de azt a hast, mely előtte megy, azt lehetetlen feltartóztatni, ha az egyszer megindult valahová.

Mihály aztán a szemével intett neki, hogy itt mások is vannak.

– Ah, nem tesz semmit! mondá Brazovics úr. Az előtt beszélhetsz. Mind egy familia vagyunk. A főhadnagy úr is a családunkhoz tartozik. Hahaha! No ne haragudj, Athalie. Hisz tudja már az egész világ. Beszélhetsz Mihály! Benne van már az ujságban.

– Mi van benne? kiálta ingerülten Athalie.

– No, nem te vagy benne; hanem az, hogy Ali Csorbadzsi basa barátom, testi-lelki atyámfia, a khazniár az én hajómon, a Szent Borbálán menekült Magyarországra leányával, kincseivel! Ugy-e, ez a leánya? Ez a gyönyörű teremtés!

Azzal Brazovics úr hirtelen átnyalábolva Timéát, két csókot nyomott fehér orczáira: hangos, bűzös és nyirkos csókot, a min a leány nagyon elcsodálkozott.

– Derék gyerek vagy, Mihály, hogy el tudtad hozni baj nélkül! Adtatok-e már neki egy pohár bort? Zófia, szaladj egy pohár borért!

Zófia asszony nem hallotta ezt a parancsot, Brazovics úr pedig leveté magát egy karszékbe s odavonta térdei közé Timéát, mindig zsíros tenyereivel nyájasan simogatva ennek haját.

– Hát az én kedves barátom, a derék Khazniár basa, hol van?

– Az meghalt útközben; felelt halkan Timár.

– Mi? Ez már baj! szólt Brazovics úr s igyekezett gömbölyű arczát ötszögletüre húzni s hirtelen levette kezét a gyermek fejéről. De csak nem történt valami egyéb baja is?

Furcsa kérdés!

Hanem Timár elértette azt.

– Vagyonát rám bízta, hogy adjam át önnek leányával együtt; legyen fogadott apja leányának, s gondnoka vagyonának.

E szóra ismét elérzékenyült Brazovics úr, mindkét kezével megfogta Timéa fejét és kebléhez szorítá.

– Mintha saját gyermekem lenne! Tulajdon édes leányomnak fogom tekinteni.

S azzal czupp, czupp! megint agyba-főbe csókolta az ártatlan áldozatot.

– S mi van abban a szekrényben?

– A rám bízott készpénz, a mit át kell adnom.

– Ah! Mihály, az nagyon jól van. Mennyi van benne?

– Ezer arany.

– Micsoda? kiálta Brazovics úr s eltolta térdei közül Timéát, csak ezer arany? Mihály, te elloptad a többit!

Timár arczán valami vonaglott végig.

– Itt van a meghalt sajátkezüleg irt végintézkedése. Maga megírja, hogy ezer arany készpénzt ad át, a többi vagyona a hajóteherben volt s ez tízezer mérő tiszta buza.

– Ah! Az már más! Tízezer mérő tiszta buza tizenkét forint harmincz krajczárjával: százhuszonötezer forint. Gyere ide, kis leányom, ülj a térdemre szépen, elfáradtál, ugy-e? Parancsolt nekem valamit az én kedves, felejthetetlen jó barátom?

– Azt bízta rám, hogy mondjam meg önnek, hogy a zsákok kiürítésénél személyesen legyen jelen, hogy el ne cseréljék a gabonát, mert ő tiszta buzát hozott.

– Oh, ott leszek, személyesen; magam! Hogy ne lennék! S hol van a hajó a buzával?

– Almás alatt, a Duna fenekén.

– Micsoda? Mit beszélsz te? Mihály! Te?

– A hajó tőkére ment, és elsülyedt.

Most már eltaszítá Timéát magától Brazovics úr s dühösen ugrott fel a székről.

– Az én szép hajóm elsülyedt a tízezer mérő tiszta buzával! Oh! ti akasztófára valók, oh! ti gazemberek! Részegek voltatok bizonyosan mind! Elcsaplak benneteket mind! A kormányost vasra veretem! Benn fogom a bérit valamennyinek. Teneked pedig elkobzom a tízezer forint biztosítékodat! nem kapod meg, ha nem perelsz!

Timár nyugodtan felelt neki:

– Önnek a hajója ugyan csak hatezer forintot ért, s teljes értékéig biztosítva volt a trieszti biztosító társulatnál. Ön nem károsult.

– Az nem a kutyák gondja! Azért én mégis kárpótlást követelek rajtad a lucrum cessans miatt! Tudod, mi az a lucrum cessans? No ha tudod, hát majd megérted, hogy a tízezer forint biztosítékod egy krajczárig felmegy rá.

– No, ez hát az én bajom! szólt Timár nyugodtan. Erről majd máskor beszéljünk. Ráérünk vele. De az meg sietős dolog, hogy mi történjék az elsülyedt hajóteherrel, mert az mentül tovább a víz alatt marad, annál inkább semmivé lesz.

– Hát bánom is én, akármi lesz belőle!

– Tehát nem akarja ön átvenni? Nem akar ön személyesen jelen lenni a kiürítésnél?

– Akar az ördög! Kell a frányának! Mit csináljak én tízezer mérő nedves buzával! Csak nem állhatok be keményitőt csinálni tízezer mérő buzából, vagy csiramálét köleszteni belőle! Add az ördögnek, a kinek kell.

– Annak bajosan kell; hanem a buzát mindenesetre el kell árverezni; a közeli molnárok, gyárosok, hízlalók s a parasztok vetőmagnak valami áron csak megveszik, a hajót úgy is ki kell üríttetni. S legalább valami pénz hajlik belőle vissza.

– Pénz! (Ez a szó mégis csak áthatott a gyapotdugaszon a kalmár fülébe.) Jól van. Én adok neked meghatalmazást holnap reggel, hogy árvereztesd el az egészet egy csomóban.

– Még ma kell; holnapig is romlik az áru.

– Én este az apád lelkének sem irok.

– Itt van nálam a kész meghatalmazás; gondoskodtam előre; csak alá kell írni. Van nálam tinta is, toll is.

Ennél a szónál már Zófia asszony is közbesikoltott:

– Itt az én szobámat be ne tintázzátok! Itt szőnyeg van a padlón! Eredj a magad szobájába, ha írni akarsz! Az én szobámban ne veszekedjél a cselédeiddel. Én itt cselédveszekedést nem tűrök. Ez az én szobám.

– De ez az én házam! ordítá rá a nagy úr. «De az én szobám!» «Itt én vagyok az úr!» – «De én vagyok az asszony!»

Az ordításnak és sikoltozásnak az a haszna lett Timárra nézve, hogy Brazovics úr, most dühében, csak azért, hogy megmutassa, mennyire ő az úr a háznál, fogta a kalamust s aláírta az árverezési meghatalmazást.

Hanem akkor aztán, mikor ezt megkapta Timár, mind a ketten nekiestek, s egyik mély, a másik magas hangon annyi szitkot-mocskot vertek árva fejéhez, hogy akár újra visszamehetett a Dunába megmosdani.

Zófia asszony ugyan csak közvetve szidta Timárt, mintha a férjére perelne, hogyan tud meghatalmazást adni egy ilyen piszkos, rongyos embernek? egy ilyen részegesnek, korhelynek, koldusnak? Miért nem küldi a másik vagy harmadik biztosát? Hisz ez elszökik majd a behajtott pénzzel, beiszsza, elkártyázza, hogy tudja rábízni?

Timár pedig épen olyan nyugodt arczczal állt ott e zivatar közepett, mint mikor a Vaskapunál daczolt a sikoltozó széllel s a bömbölő hullámmal.

Egyszer aztán megszólalt ő is:

– Akarja-e az úr átvenni a készpénzt, a mi az árvaleányt illeti, avagy átadjam a városi gyámhivatalnak? (Ettől megijedt Brazovics úr.) No ha akarja, hát jöjjön velem a hivatalszobájába, végezzünk ott; – mert én sem szeretem a cselédveszekedést.

E százhatvan fontos gorombaságra egyszerre elnémult az úr is, meg az asszonyság is. Az ilyen nagyon lármázó embereknél rendesen teljes sikerrel működő gyógyhatású szer az, ha valami nagyon nagy gorombaságot adnak be nekik. Egyszerre elcsendesült mind a kettő. Brazovics fogott egy gyertyatartót s azt mondá Timárnak: «No jól van, hozd utánam azt a pénzt». Zófia asszony pedig ugy akart tenni, mint a kit nagyon jó kedvében találtak, s azt mondá Timárnak: «No hát Mihály, nem iszik elébb egy pohár bort?»

Timéa ámolyogva nézte ezen jelenetet, melynek társalgási nyelvét nem értette; a hozzávaló taglejtéseket és arczkifejezéseket aztán meg épen nem volt képes magának megmagyarázni.

Hogy öleli, csókolja egy perczben fogadott apja őt, az árvát? s hogy taszítja el a másik perczben? hogy vonja megint az ölébe? hogy löki félre ismét? Hogy ordítanak ketten együtt arra az emberre, kit ő vészben-viharban épen ily nyugodtan látott állni, s a ki aztán csak egyet szól: azt is harag nélkül, csendesen, s a két dühös ember egyszerre megszelidül és elhallgat, nem bántja őt, mint nem bántották az örvények, a sziklák, s a fegyveres katona urak.

És ő mindabból, a mit beszélnek, nem ért semmit. És már most az az ember, a ki hónapok óta oly hű kisérője volt, a ki «háromszor» megjárta érte a víz mélyét, a kivel egyedül tudott saját nyelvén beszélni, végkép el fog távozni, és ő bizonyosan a szavát sem hallja többé.

De még egyszer meghallotta.

Timár, mielőtt az ajtó küszöbét átlépte volna, visszafordult Timéához s megszólítá görögül:

– Timéa kisasszony. Ez még az ön hozománya.

S azzal köpenye zsebéből elővonta a dulcsászás dobozkát.

Timéa odafutott hozzá s átvevé a dobozt; s aztán odasietett Athaliehoz, kedves mosolygással nyujtva neki az ajándékot, mit számára messze földről hozott.

Athalie felnyitá a dobozt s azt mondá rá:

– Fi donc! hisz ennek rózsavíz szaga van; épen olyan szagú, mint mikor a szolgálók vasárnap templomba menetelkor a zsebkendőiket megrózsavizezik.

A szavakat nem értette Timéa; hanem az ajkpittyesztést, az orrfintorítást, azt megértette – s aztán nagyon elszomorodott. Zófia asszonyt próbálta megkinálni a török csemegével. Az meg azt mondta neki, hogy rosszak a fogai, nem eheti az édességet. Ekkor aztán egészen elszomorodva fordult a főhadnagyhoz a csemegével. Ah: az pompásnak találta ezt s három koczkát három falatra lenyelt belőle; a miért aztán Timéa olyan háladatosan mosolygott a szemébe.

Timár pedig ott állt az ajtóban s nézte, hogy Timéa hogy mosolyog.

Egyszer aztán Timéának eszébe jutott, hogy Timárt is meg kellene kinálnia török édeskéjével. De már akkor Timár nem állt többé az ajtóban.

Azután nemsokára a főhadnagy is búcsút vett és eltávozott.

Ügyes, udvarias ember lévén, Timéa előtt is meghajtá magát, a mi annak nagyon jól esett.

Nemsokára visszajött Brazovics úr s négyen voltak a szobában.

Brazovics úr Zófia asszonynyal valami görög-forma nyelven kezdett el feleselni. Értett abból Timéa néha egy-egy szót; de az egész még idegenebb volt rá nézve, mint azok a nyelvek, a miknek egy szavához sem hajazott.

Arról beszéltek egymás közt, hogy már most mit csináljanak ezzel a nyakukra hozott leánynyal? Az egész öröksége tesz tizenkétezer forintot aranyban, meg ha valamit még a nedves hajóárúért be lehet kapni. Ez nem elég arra, hogy valakit olyan kisasszonynak neveljenek, mint Athalie. Zófia asszony azt véleményezte, hogy egészen cseléd módjára kell szoktatni; szokjék a konyhához, a söpréshez, a mosáshoz, vasaláshoz: annak veszi hasznát. Úgy sem veheti el más olyan kevés pénz mellett, mint valami «Schreiber», egy hajóbiztos; arra nézve pedig sokkal jobb, ha a felesége szolgálónak volt szoktatva, mint kisasszonynak. De Brazovics úr ebbe nem egyezett, mert mit mondana a világ? Utoljára megegyeztek abban a középútban, hogy Timéa nem fog ugyan közönséges cselédek sorába számíttatni, hanem megáll a fogadott leány ranglépcsőjén. Az asztalnál a családdal fog együtt enni, de a felszolgálásnál segíteni fog. Nem állítják oda a mosóteknő mellé, de saját ruháit, meg Athalie finom fehér himzéseit ő fogja gondozni. Varrni fog, a mi a háznál szükséges, hanem az uri szobákban, nem a szobaleányéban. Athalienek segít a toilettejénél; hisz azt még mulatságból is megteheti. És nem fog a cselédszobában hálni, hanem Athalieval egy szobában. Ugyis szüksége van Athalienak valakire, a kivel bizalmasabban rendelkezhessék. Ezért aztán azokat az öltönyöket, a miket nem akar már Athalie viselni, Timéa fogja megkapni.

Tizenkétezer forintos leány bizony adjon hálákat az egeknek, ha ilyen jó sorsba juthatott.

S Timéa meg volt elégedve sorsával.

Mint magára hagyott gyermek, azon nagy, előtte érthetetlen catastropha után, mely őt ez idegen földre vetette, úgy ragaszkodott mindenkihez, a kinek közelébe jutott. Gyanutalan volt és szolgálatkész. A török leányok sorsa ez.

Nagyon meg volt elégedve azzal, hogy a vacsoránál Athalie mellé lehetett ülnie s nem volt szükség őt szólítani: magától is felkelt, hogy tányért váltson, evőeszközt tisztogasson; s tette azt jó kedvvel, nyájas figyelemmel. – Tartózkodott tőle fogadott családját valahogy megbántani azzal, hogy szomorú arczot mutasson, pedig oka lehetett volna rá elég. S különösen igyekezett Athalienak kedvében járni. Minden pillantásával elárulta azt az őszinte bámulatot, a mivel egy gyermekleány egy kifejlett női szépség iránt viseltetni szokott. Hogy ott feledte tekintetét Athalie rózsás arczán, ragyogó szemein!

Ezek a gyermekleányok azt képzelik, hogy a ki olyan nagyon szép, az aztán nagyon jó is.

Szavait még nem értheté, mert Athalie nem beszélt semmiféle görögöt; hanem igyekezett intéséből, szemjárásából ellesni, hogy mire van szüksége?

A vacsora után, melynél Timéa alig evett egyebet, mint kenyeret és gyümölcsöt, a zsíros ételekhez nem volt szokva, átmentek a salonba, ott Athalie leült zongorázni. Timéa odakuporodott mellé a lábzsámolyra s oly áhitattal bámult fel annak sebesen mozgó ujjaira.

Azután megmutatá neki Athalie az arczképet, melyet a főhadnagy festett. Timéa összecsapta kezeit, úgy bámult rajta.

– Te még soha sem láttál ilyet?

Brazovics ur felelt rá:

– Már hogy látott volna? Törököknek vallásuk tiltja valakinek az arczát lefesteni. Hisz épen a miatt lázadtak fel most, mert a szultán lefestette magát s arczképét felakasztatta a divánban. Szegény Ali Csorbadzsi is azért keveredett a lázadásba; azért kellett neki megszökni. Hej, de nagy bolond voltál, szegény Ali Csorbadzsi!

Timéa apja nevét hallva, háladatosan csókolá meg Brazovics úr kezét. Azt hitte, valami jámbor búcsúszót mondott a megholt után.

Athalie aztán aludni ment, Timéa vitte előtte a gyertyát.

Athalie leült pipere-asztala elé s tükrébe nézve egy nagyot sóhajtott és arcza elkomorult, fáradtan, hanyagul dült végig karszékében. Timéa úgy szerette volna tudni, hogy miért lehet ez a szép arcz szomorú?

Kivette Athalie fésüjét a hajából, s hajfonadékait ügyes kezekkel szétbontá, s aztán a szétbontott sűrű gesztenyeszin hajat egész gyönyörűséggel fonta ujra éjszakára hármas fonadékba. Kikapcsolá füleiből a függőket s közben saját arcza oly közel jutott Athalie arczához, hogy annak meg kellett látnia a tükörből ezt a két ellentétes képet. Az egyik oly ragyogó, oly rózsás, oly hódító; a másik oly halavány, oly szelid. És mégis Athalie boszusan ugrott fel székéből s lábával félretaszítá tükrét. «Menjünk feküdni!» – Ez a fehér arcz árnyékot vetett az övére. Timéa szépen felszedte Athalie leszórt öltönydarabjait és ösztönszerű csinnal rendberakta.

Azután letérdelt eléje, hogy lehuzza a harisnyáit.

Athalie engedte azt tenni.

És mikor Timéa a finom selyem harisnyát lefodorította s a szobrász remekének illő hófehér lábat ölében tartá, odahajolt hozzá az arczával és megcsókolta ezt a szép lábat.

… És Athalie engedte azt tenni.

A JÓ TANÁCS.

Kacsuka főhadnagy a kávéházon ment keresztül s ott találta Timárt, a mint egy csésze fekete kávét szürcsölt.

– Át vagyok ázva, fázva, s még ma nagy utat kell tennem! mondá Timár, kezet szorítva a tiszttel, ki szivélyesen sietett oda hozzá.

– Hát jer el hozzám egy pohár puncsra.

– Köszönöm, nem érek rá, mert rögtön sietnem kell a biztosító társasághoz, hogy küldjenek segítséget a hajóterhet kihordatnom; mert annál nagyobb az ő káruk, mentől tovább van víz alatt a hajó. Onnan el kell szaladnom a főbiróhoz, hogy korán reggel küldjön ki valakit Almásra az árverés megtételére, azután szaladhatok a disznókereskedőkhöz, meg a szekeresgazdákhoz, hogy jöjjenek el árverezni s még az éjjel gyors paraszttal vágtatok Tatára, a keményítőgyároshoz; az legtöbb hasznát veheti az ázott buzának; hogy legalább ennek a szegény leánynak a vagyonából valami töredéket megmenthessek. Neked pedig egy levelet kell átadnom, a mit Orsován adtak a kezembe.

Kacsuka úr átolvasta a levelet s aztán azt mondá Timárnak:

– Jól van, pajtás! Hát csak járd el a városban, a mi dolgod van; hanem azért eljöhetsz hozzám egy félórára, ha itt elvégeztél mindent; itt lakom az «Anglia» mellett; egy nagy kétfejű sas van kifestve a kapumra. A míg a gyors paraszt etet, addig iszunk egy pohár puncsot s beszélünk valami okos dologról; de okvetlen eljöjj!

Timár megigérte, hogy elmegy hozzá, s aztán sietett dolgára.

Tizenegy óra felé lehetett az idő, mikor a városi sétakert mellett, a mit Komáromban Angliának neveznek, a kétfejű sasos kapun benyitott.

Kacsuka úr várt reá, a privatdiener vezette egyenesen a szobájába.

– Hát én már azt hittem, hogy te régen el is vetted Athalie kisasszonyt, a míg én odajártam! kezdé Timár.

– Tudja kő, pajtás, nem megy össze a dolog. Hol az egyikünk, hol a másikunk halasztja. Úgy tetszik, mintha valakinek közülünk nem volna egész kedve hozzá.

– Oh! Athalie kisasszonynak van, arról bizonyos lehetsz.

– Semmi sem bizonyos a világon, legkevésbbé az asszonyszív. Én csak azt mondom, hogy nem jó az embernek sokáig jegyben járni, mert nem hogy közelednék, hanem jobban eltávozik egymástól. Az ember kiismeri egymásnak az apró hibáit, a miket ha a házasság után ismer meg, azt mondja rá, hogy Isten neki; már benne vagyunk! Azt tanácsolom, pajtás, hogy ha valaha házasodni akarsz, s belebotlasz valakibe, ne studirozd sokáig a dolgot, mert ha kalkulálni kezdesz, csupa törtszámokon végzed.

– De itt, úgy hiszem, hogy a kalkulálás sem háládatlan dolog, a hol olyan gazdag leányról van szó.

– Gazdagság, barátom, az egészen relativ dolog. Hidd el, hogy minden asszony el tudja költeni annak a kamatját, a mit a férjéhez hozott. Aztán Brazovics úr gazdagságával nincsen az ember tisztában. Ő folytonosan olyan vállalatokat tart, a mikhez nem ért, s a miknek utána nem néz. Iszonyú sok pénz jön a kezébe, hanem hogy ő év végén egy rendes kereskedői mérlegben ki tudná mutatni, hogy nyert-e vagy vesztett az összes vállalatain? arra nem képes.

– Én azt hiszem, hogy ő nagyon jól áll. S Athalie igen szép és művelt hölgy.

– Jó, jó; de mi szükség itt most teneked Athaliet úgy rám dicsérned, mint az eladó lovat? Beszéljünk inkább a te dolgodról.

Hiszen csak láthatott volna Kacsuka úr Timár szivébe; majd megtudta volna, hogy ez is az ő dolga. Azért beszélt ő Athalieról, mert – Timéa arczáról irigylette azt a mosolyt a tiszt urtól. Ne mosolyogjon te rád Timéa! vedd el Athaliet, az a tied!

– Hanem hát beszéljünk okosabb dologról! Nekem azt irja a pajtásom Orsováról, hogy vegyelek pártfogásom alá. Jól van. Megkisérlem. Te most meglehetősen kellemetlen helyzetben vagy. A rád bizott hajó elsülyedt; nem a te hibád, de a te szerencsétlenséged, mert most mindenki félni fog más hajót rád bizni. A főnököd lefoglalja a biztosítékodat, s ki tudja, hogyan pörölöd ki a kezéből? Ezen a szegény árva leányon is szeretnél segíteni. Látom a szemedből, hogy azért fáj legjobban a szived, hogy ez annyi vagyonát elveszté. No hát hogy lehetne ezen a sok bajon egyszerre segíteni?

– Azt én nem tudom.

– De tudom én. Hát ide hallgass. A jövő héten kezdődik a szokott évi hadsereg-összpontosítás itt Komárom alatt. Valami húszezer ember tart hadműveleteket három hétig. A kenyérszállításra árlejtő csőd van kihirdetve. Nagy összegek fizettetnek s okos ember szépen takaríthat meg rajtuk valamit. Minden irásbeli ajánlat az én kezemen megy keresztül, s előre meg tudom mondani, hogy ki kapja meg a vállalatot? mert az nem attól függ, a mi irva van, hanem attól, a mi nincs irva. Eddigelé Brazovicsnak az ajánlata a legkedvesebb. Ő igérkezik a kenyérszállítást elvállalni száznegyvenezer forintért, s az «illető» személyzetnek igér húszezer forintot.

– Patvar! Az illető személyzetnek?

– No hát természetes. Ilyen nagy vállalatnál, a ki azt megkapja, illő, hogy valamit adjon annak, a ki neki megszerzi. Ez, a mióta a világ áll, mindig így volt. Hát miből élnénk? Tudod te azt jól.

– Tudom. De magam javára nem próbáltam.

– Hát hisz ez a bolondság. Te másnak a kedvéért feketíted be a körmeidet, holott egyuttal magad számára kaparhatnád ki a gesztenyét, ha már az utját tudod. Adj be te most egy offertet, a melyben vállald el a kenyérszállítást százharminczezer forintért, s igérj az «illetőknek harminczezer» forint nyeremény-osztalékot.

– Azt én több oknál fogva nem tehetem. Először nincs sem bánatpénzem, a mit ajánlatomhoz mellékeljek, sem tőkém, a min annyi gabonát, lisztet vásároljak, sem kedvem a vesztegetéshez, sem eléggé rossz számító nem vagyok, hogy százharminczezer forintból a felvállalt szállítást és harminczezer forintnyi barátságos osztalékot is fedezni hihessem.

Kacsuka úr nevette azt a dolgot.

– Jaj, Miska, milyen rossz kereskedő lesz belőled! Nem megy az minálunk másképen. Nyomoruság itt úgy akarni kereskedni, hogy az ember a maga forintján az egy garast megnyerje. Ez csak szatócskodás. Protekczió a fődolog, s ez neked lesz. Arról jót állok én. Jó pajtások voltunk iskolás diák korunktól fogva. Bizd rám magadat. Hogy ne volna bánatpénzed? Mellékeld a nyugtádat a Brazovicsnál letett tízezer forintodról. Az biztosítékul elfogadtatik. Azután megmondom, hogy mit csinálj? Nyargalj vissza Almásra, s árverezz magad az elsülyedt hajó gabonájára. Az a százezer forint értékű buza bizonyosan rajtad marad tizezer forintban. Akkor van tízezer mérő buzád. Brazovicsot kifizeted azzal a saját letartóztatott tizezer forintoddal, s ezzel perpatvar nélkül quitteltél vele. Akkor dupla vámot igérsz az almási, neszmélyi, füzitői, izsai molnároknak, hogy a buzádat siessenek megőrölni rögtön. Azalatt kemenczéket állíttatsz fel, a mikben a lisztet azonnal prófuntnak sütik. Három hét alatt elfogyott az egész, ha itt-ott egy-egy csomó selejtesebb lesz a többi között, azt elsimítani jó barátok dolga. S három hét mulva hetvenezer forint tiszta nyereséged marad legalább a vállalaton. Hidd el, hogy ha ezt a főnöködnek mondanám el, hát két kézzel kapna rajta. Csodálom, hogy magától odáig nem terjedt az esze.

Timár elgondolkozott a dolgon.

Ez bizony kecsegtető egy ajánlat.

Három hét alatt hatvan-hetvenezer forintot nyerni, nagy fáradság nélkül, egész biztossággal. Az első héten egy kicsit édesebb volna a prófunt ize, mint a szokotté, a másodikon egy kicsit keserübb, a harmadikon egy kicsit dohosabb; de hát ki veszi azt olyan szigorúan a katonáknál? Hozzá vannak azok már szokva.

Mégis csak összerázkódott ettől a keserű pohártól.

– Oh Imre, szólt, kezét hajdani iskolatársa kezére téve. Hol tanultad te ezt a tudományt?

– Hm! szólt az elkomolyodva: ott, a hol tanítják. Csudálkozol rajtam ugy-e? Én már mindent természetesnek találok. Mikor a katonai pályára léptem, tele voltam ábrándos illuziókkal. Azoknak most hamva sincs már. Azt hittem, hogy a hős tettek, a lovagiasság pályája az, a mi lelkemet fölhevíté; s aztán láttam, hogy csupa spekuláczióból áll a világ, s minden országos dolgot valami magánérdek mozgat. A mérnök-karnál végeztem tanulmányaimat, fényes, kitünő sikerrel. Mikor Komáromba áttettek, a keblem dagadt a büszkeségtől, minő tere fog itt nyilni hadépítészeti tudományomnak. Az ám: a spekulácziónak. A legelső tervemet, melyet az erődítésre nézve felterjesztettem, a szakértők remek műnek mondták, hanem azért nem az lett elfogadva, hanem tudtomra adatott, hogy készítsek olyat, mely a város egyes utczáinak kisajátítását igényli. Hát én azt is elkészítettem. Emlékezhetel arra a városrészre, a melyiknek a helyén nagy puszta tér van. Az egy fél millióba került. Főnöködnek is voltak ott rozzant házai, miket úgy adott el, mintha paloták lettek volna. S ezt nevezik fortifikácziónak! Ezért tanultam én a hadmérnökséget! Az ember lassan kiábrándul s hozzászokik a helyzetéhez. Talán hallottad már azt az adomát, közszájon forog, hogy mikor a mult évben ő fensége Ferdinánd trónörökös meglátogatott bennünket, azt mondá a várkormányzónak: «én azt hittem, hogy ez a vár fekete?» – «Miért kellene ennek a várnak feketének lennie, fenség?» – «Azért, mert a fortificatió költségvetésében évenkint tízezer forint van föltéve – tintára. Én azt hittem, hogy tintával meszelik a várfalakat!» – Nevetett mindenki. Ez a vége a dolognak. Ha ki nem sül, hallgatnak róla; ha kisül, nevetnek rajta. – Hát mért ne nevetnék én is? – Nevess te is! – Vagy jobb szereted szidni a világot a szatócsbolt ajtajából s taplót árulni két krajczár nyereségért naponkint? Én már megjöttem az ábrándok világából. Eredj, pajtás, Almásra s vedd meg az elsülyedt buzát. Holnap este tíz óráig ráérsz beadni a vállalat iránti ajánlatodat. No, a gyors paraszt pattog, készülj, eredj. S aztán siess vissza.

– Majd meggondolom, szólt Timár elgondolkozva.

– Te! Lásd, azzal a szegény leánynyal is jót fogsz tenni, ha a kárba veszett vagyonáért tízezer forintot fordítasz neki vissza. Máskülönben annyi száz forintja sem marad belőle, ha a kihordás költségeit levonják.

Ez a gondolat megmaradt Timár fülében.

Valami kéz tolta előre. Fata nolentem trahunt. (A nem akarót húzza a végzet.)

Nem sokára ismét köpenyébe burkoltan ült a parasztszekeren, melyet sebes vágtatva vitt négy nyerges-ujfalusi paripa a döczögős utczán végig. Minden jó lélek aludt már a városban. Csak az éji őr kiáltása hangzott a városház előtt: «nincsen irva homlokodra, mire virradsz fel holnapra!» S a bástyákon kiáltoztak sorban az őszi esőben előőrsön álló katonák: «Ki vagy? őrjárat! Haladj!»

Vajjon milyen kenyeret kaphattak ma?

A VÖRÖS FÉLHOLD.

Másnap Timár csakugyan együtt árverezett az elsülyedt gabonára a kupeczekkel és molnárokkal.

Azok potom árakat igértek: nehány garast mérőnként. Timár megunta a garasozást, belekiáltott, hogy tízezer forintot megád az egész hajóteherért; arra a szóra aztán úgy szétfutottak a többi kótyavetyélők, hogy vissza sem lehetett volna hivni őket többet. Az árverező biró elütötte Timárra a vételt s átadta neki az egész hajóterhet mint tulajdonát.

Minden ember azt mondta Timárra, hogy bolond; mit fog ő kezdeni annyi nagy tömeg ázott gabonával.

Ő pedig aztán két dereglyét egymáshoz köttetve s azokat az elsülyedt hajó tetőzetéhez kapcsokkal megerősítve, hozzá kezdett a hajóteher kihordásához.

A hajó helyzetében tegnap óta az a változás történt, hogy a hátulja lejebb sülyedt s ez által az eleje kiemelkedett a vízből; a két kabin közül az egyik egészen szárazon állt most.

Timár beleköltözött abba a kabinba és aztán hozzálátott a munkához.

A hajó födelét felszakíták s az emelő daru segélyével egyenkint huzgálták fel a zsákokat, miket elébb a kabin mellé leraktak, hogy a víz kicsorogjon belőlük s azután onnan egy harmadik dereglyébe rakták azokat, kiszállították a partra, ott gyékényeket terítettek széjjel, azokra a buzát kiöntötték, széthárították. Timár azalatt alkudozott a molnárokkal a rögtöni őrlés iránt.

Az idő kedvezett, szél fujt, a buza hamar száradt. Csak elég gyorsan menne a munka.

És azután számolgatott magában. A mi kevés készpénze volt, azt most mind abba öli bele, hogy a munkásokat fizesse és azután ha nem sikerül a vállalat, akkor igazán koldussá van téve.

Fabula János meg is mondta azt előre, hogy nem vár a biztosra egyéb, mint ilyen bolond vásár után az utolsó zsákot a fejére rántani s aztán beleugrani a Dunába.

Timárnak mindenféle gondolatok jártak keresztül-kasul az agyában. Ezerféle nyugtalan gondolat, melynek se kezdete, se vége.

Elnézte napestig, hogy egyik zsákot a másik után hogy támogatják a kabin falához. Minden zsáknak egyforma bélyege van. Egy kerék, öt küllővel, fekete festékkel a zsákra nyomva.

Mégis okosabb lett volna annak a menekvőnek ennyi buzaértéket a táskájába rejteni aranyképen. De hát valóban ennyiért üldözték volna őt oly szivósan? Érdemes volt ezért szökni, mérget venni?

Késő délutánig folyt így a munka, s még nem volt több szárazra mentve háromezer zsáknál.

Timár kettős bért igérgetett a munkásoknak, ha megtoldják a napot. A mi buza még éjszaka a viz alatt hál, abból már aligha lesz kenyér. Azok megfeszített buzgalommal láttak a munkához.

A szél elsöpörte a felhőket, s a félhold megint ott állt az alkonyégen. Vörös volt az ég is, a hold is.

– «Mit kisértesz te engem?» mondá magában Timár, s hátat fordított a holdnak, hogy ne lássa.

S a mint a holdnak háttal fordulva, a víz alul kihuzott zsákokat számlálja, ismét megjelenik előtte a vörös hold.

Ezuttal a vörös félhold, egy zsák oldalára festve.

A hol a többinél az a kerék volt az öt küllővel, ott volt ezen a kereskedelmi billog: a félhold, czinoberrel festve.

Timárnak egész teste összeborzadt. Lelke, teste, szive fázott.

Ez volt az!

Ezt értette a haldokló utolsó szavával.

De nem volt vagy bizalma, vagy ideje végig elmondani, a mit akart.

Mi van hát ez alatt a félhold alatt?

Timár, mikor a teherhordók odább mentek, megfogta azt a zsákot, s bevitte azt a kabinba.

Senki sem vette észre.

És azután bezárta a kabin ajtaját.

A munkások még két óra hosszat dolgoztak, de már akkor ki voltak fáradva, átázva, fázva víztől, széltől; nem győzték tovább a munkát. A többi marad holnapra.

A fáradt emberek siettek a közelfekvő csárdába, a hol meleget és ételt-italt kapni. Timár egyedül maradt a hajón. Azt mondá, összeszámolja a partra mentett zsákokat; a kis ladikon majd kievez egyedül.

A hold ismét elérte már a víz szinét alsó szarvával, s besütött a kabin ablakán.

Timárnak a keze reszketett a láztól.

Midőn kését kinyitotta, saját kezét metszette meg vele legelőször is, s akkor aztán saját vérével még vörös csillagokat is festett a vörös félhold mellé a zsákra.

Felvágta a zsák kötőjét a nyilásnál; – mélyen belemarkolt; szép tiszta buza volt benne.

Aztán kifejté az alsó szegleteit. Szép tiszta buza ömlött ki belőle. Akkor végighasítá az egész zsákot; s a szétomló buza közül egy hosszukás bőrzacskó esett lábai elé.

A zacskón lakat volt. Azt letörte.

És aztán kiönté annak tartalmát az ágyra. Ugyanazon ágyra, melyen amaz élő alabástromszobor feküdt előtte egyszer.

Minő látvány volt az a hold világossága mellett!

Egész füzérek szijjra huzott gyűrűkből, miknek kövei brilliantok, zafirok, smaragdok; – karpereczek opállal, türkizzel rakva; gyöngyfüzérek mogyorónagyságú szemekből, egy nyakláncz csupa gyémánt-solitairekből, és azután egy achatszelencze, melyet midőn felnyitott, egy egész halmaz gyémánt és rubin villogott eléje; boglárok, lánczkötő csatok egész halommal s azokba foglaltan az ékszerészet ritkaságai, a miket a műszeretők egymásra árvereznek, a macskaszemfényű syderitek, camaeának faragott plasmák, tűzopálok, keleti aquamarinok sötétkék fénynyel, vörös topázok, a ritka rózsaszín pyrop, a napkőnek nevezett gyöngyházfényű adulár, a színváltoztató labrador, a karmazsinpiros spinel, antik remek vésművek, koral, borostyánkő, s pietra d’Egipto-ból. Fejedelmi gyüjtemény! Egy kristálydobozban voltak példányai azoknak a ritkán mutogatott platina talléroknak, miket az orosz czár az unkiars skelleszi békekötéskor küldött Stambulba. Végül négy tekercs gördült ki a zsák fenekéről; egyet felnyitott Timár; ötszáz louisdor volt egyben.

Egy kincs volt ott. Egy milliónyi érték!

Ezért már érdemes volt ágyúnaszádokat, szagláló kémeket utána futtatni a menekvőnek! Ezért már érdemes volt annak a Duna fenekére menekülni, hogy üldözői kezére ne jusson az!

Ezért lehetett vihar közepett átvándorolni a Vaskapun.

Egy milliót vitt magával a Szent Borbála.

Ez nem káprázat, nem álom; ez való. Ali Csorbadzsi kincsei ott hevernek a nedves szőnyegen, melylyel egykor Timéa takaródzott. A ki ismeri gyöngynek, drágakőnek értékét, az hozzávethet, hogy Ali Csorbadzsi nem volt hiába Candia kormányzója s a Khazné őre!

Timár elkábultan ült le az ágy szélére, reszkető kezében tartva az achátszelenczét, melynek gyémánthalmaza a holdsugárban villogott.

Mereven bámult ki az ablakon besütő holdra.

Annak ismét mintha szeme, szája volna, a hogy a naptárban festik, s mintha beszélgetésbe elegyednék a halandó emberrel.

«Kié most ez a sok kincs?»

«Hát kié volna, mint a tied? Megvetted az elsülyedt hajóterhet úgy, a hogy áll, zsákostól, buzástól. Koczkáztattad, hogy a nyakadon vesz, s lesz belőle rothadt szemét, büzhödt trágya. Lett belőle arany és drágakő.»

«A mit megvettél, az a tied. Te jóhiszemüleg árvereztél. Te nem tudhattad, hogy mit rejt még magában az a hajó.»

«Beszélt neked ugyan valamit a haldokló a vörös félholdról, s te találgattad, mi az? magad is töprengtél rajta, hogy mint lehet csak ennyi vagyona az üldözöttnek, a mennyi látható? Most már érted is az összefüggést sejtelmeid között; de hisz akkor, mikor a hajóterhet megvetted, még nem értetted azt. Egészen más czélból vetted meg azt a sok ázott buzát. Szegény katonáknak akartál belőle édes és keserű kenyeret süttetni. A sors másra fordította a dolgot. Látod, hogy ez a sors intése? A sors nem akarta engedni, hogy húszezer szegény katona rovására nyomoruságos nyereségen kapkodj; mást hozott eléd. Tehát a midőn a rosszat a sors megakadályozta, akkor okvetlenül jó az, a mit előidézett.»

«Kié is lehetnének ezek a kincsek?»

«A szultán bizonyosan sanyargató hadjáratokban rabolta azokat össze.»

«A kincstárnok hihetőleg elrabolta azokat a szultántól.»

«A Duna elrabolta mind a kettőtől.»

«Most a «senkié» azok».

«A tieid.»

«Csak olyan jogon a te kincseid, mint a szultáné, a khazniáré, meg a Dunáé.»

«Hát Timéáé?»

Ennél a kérdésnél egy fekete hosszú vékony felhő állt a hold előtt keresztül, mintha kétfelé vágta volna azt.

Timár sokáig elgondolkozott.

A hold kibujt a felhővonal alul.

«Annál jobb rád nézve.»

«Ugy-e, hogy a szegény ember milyen komisz ember?»

«Azt leszidják, ha kötelességét végezte, azt gazembernek nevezik, ha szerencsétlenség éri; annak engedik, hogy magát a fára kösse, ha élni nem tud; azt nem gyógyítják meg a szép leányok, ha fáj a szive. A szegény ember komisz ember.»

«S mily dicső a gazdag ember. Hogy áldják! hogy keresik a barátságát! hogy kérnek tanácsot az eszétől! hogy bizzák rá az ország sorsát, hogy bolondulnak utána a nők!»

«Ugy-e, hogy egy «köszönöm szépen»-t sem hallottál az ajkairól soha?»

«Mi lenne abból, ha most te ezt a kincset, a hogy megtaláltad, odavinnéd, letennéd a lábaihoz s azt mondanád neki: ime ez a tied, most hoztam a víz fenekéről neked!»

«Legelőször is nem értené meg, hogy mi ez? Mit tud ő arról, hogy egy doboz gyémánt ér-e többet, vagy egy doboz czukorsütemény? Hiszen gyermek.»

«Azután nem is jutna az ő kezébe, mert azt rögtön lefoglalná a gyámapja, az majd elharácsolná, elsikkasztaná kilencz tizedrészét, hiszen senki sem ellenőrizheti, titokban értékesíthető kincs ez.»

«S végre ha mind Timéa kapná is meg, mi lenne a vége? Ő gazdag úrhölgy lenne, a ki téged a maga fényes polczáról még csak meg sem fog látni soha; te pedig maradsz szegény, kopott hajós-schreiber, a kinek még csak álmodnod is őrültség lenne ő felőle.»

«Most pedig megfordítva lesz a dolog. Te fogsz gazdag ember lenni, és ő lesz a szegény.»

«Nem így kivántad-e magad is a sorstól?»

«No hát így történt.»

«Te hoztad a hajó utjába a veszedelmes tőkét, a mitől az elsülyedt?»

«Nem.»

«Rosszat akarsz-e Timéával?»

«Nem!»

«Hiszen nem akarod te megtartani a kincseket magadnak, a mikre rátaláltál. Értékesíteni akarod azokat, szaporítani, még többre növelni, s majd mikor ezeknek alapján a második, a harmadik milliót is megszerezted, akkor odalépsz a szegény leányhoz, s azt mondod neki: legyen ez mind a tied – és én is vele!»

«Hát rosszat akarsz-e te ezzel?»

«Csak azért akarsz gazdaggá lenni, hogy őt boldoggá tehesd.»

«Alhatol nyugodt lelkiismerettel ezen a jó szándékodon.»

A hold félig elsülyedt már a Dunába, csak az egyik ága állt ki a vízből, mint egy tűztorony; sugár képe a habokban egész a hajó orráig elnyult s minden sugár, minden hullám Timárhoz beszélt.

És mind azt beszélte, neki, hogy «itt a szerencse a kezedben, ragadd meg; tedd el. Senki nem tud erről semmit. Az egyetlen ember, a ki tudta, fekszik a Duna fenekén.»

Timár hallgatá a hold szavait, a habok beszédét s azt a titkos szózatot, a mi odabenn dobog, – és homlokán a hideg veríték csorgott alá.

A hold utolsó tűzcsucsát is lehuzta a víztükör alá, s végsugarával ezt mondá Timárnak:

«Gazdag vagy! Úr vagy!»

Hanem a mint egészen sötét lett, egy hang a hallgató sötétség közepett, egy hang onnan belül e szót súgá fülébe:

«Tolvaj vagy!»

Egy óra mulva a négylovas gyorsszekér vágtatott lóhalálában végig a szőnyi országuton s mikor a szent András tornya a tizenegyet verte, a gyorsszekér megállt az «Anglia» mellett a kétfejű sasos kapu előtt. Timár sebesen ugrott le róla, s sietett be e házba.

Várták.

AZ ARANYBÁNYA.

… Egyszer voltam a Csetátye Máréban.

Ha rágondolok e látványra, a keblem elszorul annál az eszménél, hogy leirjam, a mit láttam. A phantasia összeroskad, mikor mindazt fel akarja emelni, a mit élő látás hozott eléje, s felakad a kifejezés, mikor érthetővé készül tenni azt, a mi valóság.

Csak egy hasonlatot találok reá a fogalmak terén.

Képzeljük magunkat egyikébe azoknak az óriási hegyüregeknek, a miket a hold felszine mutat elénk, miknek nagy távcsöveken keresztül mély, éles árnyakkal körülgyűrűzött aknáikba betekinthetünk. Ezekbe a kietlen, lakhatlan éjszakai puszta várakba. Képzeljük, hogy a Plutarch fenekén vagyunk, melyről azt hiszik, hogy valaha tűzhányó volt.

A Csetátye Máre egy ilyen óriási üres hegy. Egy rettenetes dom, melynek csak kupolája hiányzik. A sziklák, mik körfalait képezik, titáni tömegekben egymásnak támogatva, mintha tornyok volnának keresztül-kasul döntve egymásra. Az iszonytató kráter egész fel a száz meg száz ölnyi párkányáig, s le az ezer öles kerületű fenekéig egyetlen fűnek vagy bokornak nem ad helyet; nincs ott egyéb, mint kő. Koloszok és obeliszkok, gúlák és koczkák. Egy-egy kőszál egyenesen függ alá a meredélyről, mintha minden perczben leszakadni készülne; századok óta függ ott már. Egy-egy tátongó szakadék végighasítja a falat, s alant mélységes üregben vész el. S az egyik oldalán e szörnyű szikladomnak van egy félredült kapunyilás; méltó bejárat a gigászok palotatermébe. Ezen a kapun kitekintve látunk az alant mélyedő völgyből kiemelkedni egy csucsos hegyet, melyen szinte nincs semmi zöld, csupa kő. De ez a kő mind olyan apróra megtörött darabokból áll, hogy legnagyobb közöttük a felcsillámló amethyszt.

Ez a Csetátye Máre.

S a tűznélküli vulkán, ez a hold körhegyeit utánzó sziklaüreg nem a természet munkája: ez egy emberi alkotás. A rómaiak műve ez. Ez a hegy aranyat tartalmazott: a római hódítók nekihajták a leigázott dák jobbágyokat s ilyen üreggé vágatták ki a hegyet. A bejáratnál még most is látszanak a véső és kalapács művei, s látszanak a falakon a tűz nyomai. Még akkor lőpor nem volt, a sziklákat megtüzesíték s aztán eczettel locsolták meg, így repeszték széjjel.

Az a csúcsos hegy, a mi ott a völgyből kiemelkedik, mind a széttört kövekből támadt, mikből az aranyat kiszedték. Egy porrá tört hegy.

Egyszer aztán beszakadt a Csetátye Máre csúcsa s eltemette a bányát. Azt mondják, hogy alant még egyszer olyan mélyre terjed az, mint a mennyit a napvilág bejár belőle.

Az eltemetett sziklafolyosókban most is találnak római emlékeket. Az aranyásó rabszolga szabadonbocsátásáról szóló tabula ceramicát, melynek két viaszlapja közé odaszorítva volt még a rabszolga kedvesének hat ágra font emlékhajfürtje.

A körül lakó nép most is aranyat ás, aranyat tör a kőből.

Rettenetes munka az!

Az arany: király! nagyon megszolgáltatja magát. A szikla maga «süket kő», s csak egyes rétegét híják «érnek»; abban az arany úgy van beszórva, mint a porszem, mint a csillám. Néha évekig kell a süket kőben vágni, míg az ér fel hagyja magát találni, s néha elvész az, nincsen folytatása, s ujra kell kezdeni a munkát. Az arany bujósdit játszik: a kereső törhet utána – a sziklán keresztül.

Az ér kövét aztán különválogatják, osztályozzák, a dúsabb a száraz kallóba kerül, a soványabb a nedves kallóba; azt lisztté törik, rostálják; szitálják; egész Verespatak hosszában ott kótognak a vízhajtotta gépek, mik az aranyat a kőtől elválasztják; hosszú teknők, válúk fenekén marad lenn a drága ércz, a tört iszapot vermekbe csalogatják; «csapda», «tűzhely», «szinpad» a neveik, a miken keresztül kell mennie; még ekkor sem hisznek neki, higany közé bocsátják, nagy hordókban arany-őrlőmalmok azt a higanynyal összekeverik, míg a higany az utolsó aranyporszemet is felveszi magába. Akkor a higanyt nagy szarvasbőr-zacskóba töltik, kipréselik, a higany keresztülhatol a bőr pórusain s az arany ott marad a zacskó fenekén, mint fénytelen sárga por. Azt viszi minden szombaton beváltani Gyula-Fehérvárra a Csetátye Máre körül aranyásó munkás.

Ezt nevezik tehát aranybányának.

De ne higyjetek a szónak! Nem aranybánya; az éhség tornya ez. A kik itt törik az aranyért a követ, rongydaróczban járnak, málékenyeret esznek, fakunyhókban laknak, korán elhalnak; a világ legszegényebb emberei azok.

Másutt van az arany bánya!

A komáromi hadseregösszpontosítás után Timár egyszerre tehetős ember lett, házat is vett a komáromi kereskedők cityében, a rácz-utczában.

Senki sem találta ezt különösnek.

Dicsőült I. Ferencz császárnak arany szavai, úgy hiszem, minden liferáns emlékkönyvébe fel lesznek jegyezve, miket ő felsége egy szegényen maradt élelmezési biztosnak mondott: «az ökör a jászolhoz volt kötve, miért nem evett?»

Hogy mennyit nyert Timár az élelmezésen? azt nem tudhatni, hanem hogy egyszerre nagy úrrá lett, azt látni rajta. Mindenhez hozzáfog s van pénze elég.

Kereskedőnél, vállalkozónál ez nem tünik fel. Itt csak az első alapkő letétele nehéz. Az első százezer forintot nehéz megszerezni, ha az megvan, a többi önkényt kinálkozik. Van hitele.

Hanem Brazovics úr egy dologban mégis hitetlen volt.

Azt jól sejté, hogy Timár busásabb osztalékot adott a nyereményből az «illetőknek», mint a mennyit ő szokott, azért nyerte el a szállítmányi kövér vállalatot, a min rendesen ő szokott gazdagodni. De olyan nagyon sokat mégis hogy nyerhetett?

Brazovics úr azóta, hogy Timár felkapott s önálló úr lett, kereste hajdani hajóbiztosa barátságát, elhívta magához estélyekre, miken Timár igen szivesen szokott megjelenni. Olyankor láthatta Timéát is, ki már nehány szót értett a társalgási nyelvből.

Most már Zófia asszony is szivesen látta Timárt, sőt egyszer félig súgva, félig sikoltva azt mondá Athalienak, hogy bizony nem ártana, ha ő is nyájasabb arczot fintorgatna Timárra; mert ez most már gazdag úr, nem megvetendő partie; többet ér három katonatisztnél, a kinek semmije egyebe, mint a czifra uniformisa meg az adóssága. A mire aztán Athalie kisasszony azt felelte, hogy «… még nem következik, hogy az apám szolgájához menjek férjhez». Érthette belőle Zófia asszony a mondat elejét: «abból, hogy az apám a szolgálóját vette el!» a mi jól megérdemlett szemrehányás volt Zófia asszonyra nézve: hogyan mert ilyen előkelő kisasszony édes anyjává feltolakodni?

Brazovics úr aztán vacsora végén, mikor egyedül maradtak az asztalnál, elkezdett Timárral poharazgatni. Brazovics úr virtuóz volt az ivásban, ez a szegény ficzkó pedig soha sem látott még eleget a borból.

Mikor aztán jól benne voltak a barátkozásban, akkor előhozta neki a dolgot nagy mulatságosan.

– Ugyan te, Miska, csak mondd meg igaz lelkedre, hogy tudtál annyit nyerni ezen a prófuntszállításon? hiszen én is csak próbáltam és tudom, hogy mit lehet belőle kifacsarni? Én is közé kevertettem a lisztnek a derczét, korpát, malomport; magam is tudom, hogyan kell az ocsut tiszta búza helyett megőröltetni; azt is értem, hogy mi különbség van a rozsliszt meg a buzaliszt között, hanem ennyit, mint te, még sem tudtam nyerni soha. Micsoda ördögséged volt? valld meg! Hiszen már megvan.

Timár mélyeket pislantott, mint mikor már az ittas embernek hat lóerő kell, hogy a szemepilláit fel tudja emelni s tréfásan, akadozó nyelvvel válaszolt:

– Hát tudja az úr…

– Tegezz már, ha mondom, híjj a keresztnevemen.

– Hát, tudod Tanaszi, a bizony nem volt ördögség. Emlékezel rá, hogy megvettem a Szent Borbála ázott buzaterhét, potom áron, egy forintért mérőjét. Azt biz én akkor nem osztottam szét garasos nyereséggel molnároknak, hízlalóknak, parasztoknak, a hogy a világ hitte, hanem megőröltettem hirtelen, kisüttettem hirtelen, nem került fele pénzembe, mintha a legolcsóbb, legkomiszabb gabonát használtam volna fel hozzá.

– Ejnye, de derék! Mit nem tanulok vénségemre tőled! Te Miska! De hát aztán nem volt rossz az a prófunt a katonáknak?

Mihály nevetett, majd szétprüsszentette a szájába vett bort.

– Hát persze, hogy rossz volt, mint a vesztés! Az bizony átkozott rossz volt.

– Hát aztán nem tettek panaszt a Verpflegscommissiónál?

– Mi haszna tettek? Az egész Verpflegscommissio mind a zsebemben volt.

– Hát a várkommendánsnál, a Feldzeugmeisternél?

– Az is mind a zsebemben volt, szólt Mihály, kevélyen ütve zsebeire, a mikben annyi nagy úr elfér.

Brazovics úr szemei különös módon szikráztak. Mintha most még veresebbek volnának, mint máskor.

– S az ázott buzából készült kenyeret megetetted a katonákkal?

– Az ám. S a lenyelt kenyér nem beszél!

– Jól van, Miska, jól van; hanem már most te se beszélj ám; mert még én nekem csak elmondhattad ezt a dolgot, én jóakaród vagyok, hanem ha valami ellenséged meg találja tudni, ugyan megütheted a talpadat érette. Utána megy annak a rácz-utczai házad is. Hát erről senki másnak ne beszélj!

Erre Timár, mint a hirtelen felijedt részeg ember, elkezdett rimánkodni Brazovics úrnak, még a kezét is csókolta, hogy el ne árulja a titkát, ne tegye szerencsétlenné. Brazovics megnyugtatta szépen, ő nem fog szólni senkinek, felőle nyugodt lehet, csak másnak is el ne mondja a titkát.

Azután előhivta az inasát, rábízta, hogy Timár urat vezesse haza lámpással; ügyeljen rá, hogy valami baja ne történjék az úton, fogja meg a karját, ha szédülni talál.

Az inas azzal jött vissza, hogy Timár urat alig tudta haza vinni, minden házba be akart menni, nem ismert rá a maga ajtajára, egy kicsit danolni is kezdett az úton. Otthon aztán lefektették szépen az ágyába s rögtön elaludt a jó úr.

Timár pedig, a mint Brazovics inasa elhagyta, felkelt az ágyból s egész reggelig leveleket irt. Nem volt ő ittas. Olyan bizonyos volt a felől Timár, mint a Kalendáriomban következő napról, hogy Brazovics nyomban fel fogja adni ezt az egész történetet, s azt is előre tudta, hogy kinek?

Abban az időben, talán most már nem, az volt az államgazdászati főelv, hogy «stehlen und stehlen lassen». Lopni és lopni hagyni.

Nyugodalmas, békeszerető irányelv.

Hanem ennek a jó systemának is volt egy ellensége, egy franczia irányelv. Hiába, az a franczia csak mindenben ellensége a németnek.

Ez pedig az, hogy «ote toi, que je m’y met».

Szabadon fordítva: «eredj onnan, hadd lopok már én is!»

Az egyes kormányzati udvari rangok versenytársai voltak egymásnak, s a szerint, a mint egyik-másik a fejős tehenet maga felé fordítá, iparkodtak annak a szarvaival a fejőt megökleltetni s visszavitatni a bona vaccat a maguk ressortjának.

Ott volt a három udvari kanczellária, – azután az allgemeine Hofkammer für Finanz und Handelsangelegenheiten, azután az oberste Justizstelle, azután a Hofkriegsrath, azután a Censur und Polizeihofstelle, azután a geheime Haus, Hof- und Staatskanzlei, végül a Generalrechnungsdirectorium.

Már most azután csak az volt a bölcsek köve, kitudni, hogy az egymásba bonyolult maschineriának melyik kerekét kell megmozdítani, hogy az a láda felnyiljék, a melyikbe bele szabad markolni a becsületes állampolgárnak? Mi van kapni való? és hol? és kinél? és mi segítséggel, és mi oknál fogva, és mi módon és mikor? És hogy ki barátja és ki ellensége ott a másiknak? és hogy kinek mi szenvedélye van? és hogy ki az, a kin egyben meg másban minden megfordul.

Ez a fő-főtudomány.

Az sem volt tehát Timárra nézve meglepetés, midőn nehány nap mulva a Brazovicsnál töltött estélyezés után felhivatták a várba s ott egy úr, a ki magát Oberstfinanzgeheimrathnak czimezte, azt adta tudtára, hogy itt fog maradni, egyelőre szigorú vizsgálati fogságban, a kulcsait pedig adja át, hogy iratai és könyvei lefoglaltassanak.

Nagy esemény lett ebből.

Timár titka az allgemeine Hofkammer für Finanzennek lett beárulva. Ez mindig versenygésben volt a Hofkriegsrath vezetőivel. Most csatányos alkalom kinálkozott felderíteni a titkos borzalmakat, a mik e testület keblében elkövettetnek s elragadni tőle az egész katonaélelmezési ressortot. Pártolta a támadást a három udvari kanczellária is, a Hofkriegsrathot csak a Polizeihofstelle védelmezte, végre eldönté ellene az ügyet a Staatskanzlei, s rögtön ki lett küldve egy commissio, melynek utasításul adatott, senkit nem kimélni, az egész Verpflegscommissiót felfüggeszteni, kommendánst, tábornagyot maga elé idézni, liferánst elfogatni, kriminál-inquirálni és mindent kideríteni. Hiszen a följelentésben olyan világosan adatolva volt minden körülmény. Ha csak egy harapás dohos kenyér kisül Timárra, jaj neki örökre.

De nem sült ám ki semmi.

Nyolcz napig dolgozott a commissio éjjel-nappal. Tanukat hallgattak ki, esküdtettek, vallattak, segítségül hivták a vármegyét; senki sem vallott Timár ellen.

Minden vizsgálatból az derült ki, hogy Timár az egész ázott hajóterhet szétosztotta a molnároknak, a földészeknek, gyárosoknak, hizlalóknak; hogy egy kanálnyi abból a katonák számára készült kenyérbe nem keveredett. Elővették magukat a katonákat, azok is mind azt vallották, hogy soha jobb kenyeret nem kaptak, mint a mivel Timár tartotta őket két hétig. Egyetlenegy vádoló, egy terhelő tanu nem állt elő ellene, annál kevésbbé lehetett azután a katonai hatóságokat megvesztegetéssel gyanusítani. Hisz ők annak adták a vállalatot, ki legolcsóbb áron legjobbat adott. Utóbb még ezeknek állt följebb. Sértve érezték magukat e vizsgálat által, fenyegetőztek, kardjaikkal csörömpöltek, utoljára a kelepczébe jutott commissio ijedtében revocált, rehabilitált, és szökve szökött Komáromból; Timárt pedig nagy bocsánatkéréssel ereszték szabadon s kimondták rá, hogy hiszen ez arany ember!

Mikor szabadon bocsáták, Kacsuka úr volt a legelső, a ki sietett őt üdvözölni s mindenki előtt nagy tüntetéssel szoríta vele kezet.

– Barátom! Most ezt a dolgot nem szabad abba hagynod! Ezért neked fényes elégtételt kell nyerned. Képzeld, még engem is gyanusítottak, hogy meg voltam vesztegetve. Eredj fel Bécsbe s követelj elégtételt. A feladót példásan meg kell büntetni. – S ezentul (ezt már sugva mondá) biztos lehetsz felőle, hogy minálunk ugyan senki többet ki nem fog ütni a nyeregből. Most üsd a vasat!

Timár azt mondta, hogy fogja tenni.

És mikor Brazovics úrral összejött, annak is azt mondta.

Brazovics úr szörnyen sopánkodott azon a méltatlanságon, a mi Miska barátját érte. Ugyan ki lehetett az a gonosz ember, a ki őt így bevádolta?

– Már hiszen akárki volt, – fenyegetőzék Timár, az meg fogja ütni a talpát! S fogadom, hogy ha háza van Komáromban, az utána megy ennek a tréfának. Holnapután megyek fel magam Bécsbe s elégtételt követelek az udvari kanczelláriánál.

– Eredj, eredj! – mondá neki Brazovics s utána gondolá: – én is ott leszek!

S egy nappal hamarább felment Bécsbe, mint Timár.

S ott aztán régi összeköttetéseinél fogva úgy elkészítette számára az utat, (igaz, hogy pogány pénzébe került!) hogy Timárnak csak bele kellett lépni a labyrinthusba, és soha ki nem találni belőle többet. Az udvari kanczelláriától fogják utasítani a Hofkammerbe, onnan átteszik a dolgát az oberste Justizstelle-hez, az belekeveri a Polizeihofstelle-t, az belekergeti a geheime Staatskanzlei-ba; a vigyázatlan ember lassankint dühbe jön, meggondolatlan szavakat ejteget el; még majd talán ki is nyomatja az esetet, akkor nyakon csipi a Hof-Censurstelle; elvégre ő fog könyörögni, hogy ereszszék el, és soha többet egyik Hofstellenek is az ajtókilincséhez ez életben hozzá nem nyul.

Hát csak hadd menjen a maga igazságát keresni, ha bolond. De Timár nem volt már bolond.

Rég túljárt ő már tanácsadóinak az eszén. Mind a kettőén.

Az első lépéssel fel volt szabadítva a kedélyében rejlő furfang.

Ravasz lett, a mióta azt az első lépést magára hagyta erőltetni, s tudta már, hogy sohasem azt kell mondania, a mit tenni akar.

Olyan az, mint a női szemérem. Az első bukásig tiszta, tudatlan, ártatlan az egész kedélye mind fenékig; hanem a mint azon általesett, akkor egyszerre megelevenül benne a kristály átlátszó kedély s nem kell többé neki tanító; tud már mindent; sőt ujakat is tud kitalálni.

Timár akkor is engedé már sejtetni, hogy milyen talentum lakik a kedélyében, midőn a hivatalos üldözést kijátszotta Pancsovánál; csakhogy ez még akkor egy más ember érdekében történt; neki semmi haszna nem kinálkozott abból. Tette, a mi rá volt bizva. Rászedte az üldözőket.

Most már saját érdekében tett.

A talált kincsek birtokában, kellett magának jogczimeket szereznie, a mik mellett a világ előtt mint gazdag ember megjelenhessen. Azt kellett szinlelnie, hogy ő szerencsés vállalkozó.

Az első vállalatnál már roppant pénzösszeget nyert.

Ha a világ azt hiszi, hogy csempészet volt a nyeresége: az a kisebbik baj. Bebizonyítani nem lehet, mert nem igaz. Ő annyit költött az élelmezési vállalatra, hogy alig maradt rajta haszna. De házakat, hajókat vehetett s aranynyal fizethetett: és mindenki azt hitte, a vállalatán nyeré azokat.

Neki ürügy, czím, látszat kellett arra, hogy Ali Csorbadzsi kincseivel lassanként világ elé jöhessen.

Mit tett tehát, mikor Bécsbe felment?

Timárnak elégtételt kelle követelni a Hofkammer-en; s e tekintetben számíthatott a Hofkriegsrath gyámolítására. Komáromi pártfogóitól voltak ajánló levelei a legbefolyásosabb urakhoz.

Ő tehát azt tette, hogy a ládája fenekén hagyta az ajánló leveleket mind s elment egyenesen a Hofkammer főnökéhez, attól kért kihallgattatást.

A miniszternek tetszett az, hogy ez az ember nem kerül az ablakra, hanem mindjárt az ajtón jön be. Bebocsáttatá.

A miniszter úr simára borotvált arczú magas férfi volt, tiszteletgerjesztő kettős állal, szigoru szemöldökkel és kopasz tarkóval; mellén nagyszámu érdemjelek voltak; két kezét hátratette a frakkja szárnya alá, mikor azt a halandó embert azzal a hosszú bajuszszal maga elé bocsátá. Timár egyszerű fekete magyar ruhát viselt.

Az első kérdése ő excellentiájának Timárhoz ez volt:

– Miért nem köt az úr kardot, mikor audientiára jön?

– Nem vagyok nemes ember, kegyelmes uram.

– Úgy? – ön azért jött hozzám úgy-e bár, hogy az ön ellen elrendelt befogatás és vizsgálat miatt elégtételt kérjen!

– Távol van tőlem, kegyelmes uram, felelt Timár. A kormány kötelességét teljesítette, a midőn egy alaposnak látszó feladás miatt egész szigorával lépett fel nemcsak én ellenem, hanem nálamnál nagyobb urak ellen is. Minthogy nemes ember nem vagyok, még a primæ nonus megsértése miatt sincs okom gravaminálni. Ellenben nagy köszönettel tartozom mind a feladónak, mind a vizsgáló biróságnak azért, hogy e szigorú vizsgálat által kiderítette azt, hogy tiszta kézzel bántam a rám bízott vállalattal.

– Ah! tehát ön nem szándékozik elégtételt keresni feladója ellenében?

– Sőt károsnak tartanám azt, mert ez által elriasztatnék más igaz ember is, ki valódi visszaéléseket jelent föl. Az én becsületem helyre van állítva; a boszuállás nem természetem. Azonfelül is se időm, se kedvem hozzá. A mi megtörtént, az legyen elfeledve.

Már erre a szóra az egyik kezét elővette az excellentiás úr a frakkszárny alul, hogy Timár vállát megveregesse vele.

– No, hallja ön, ez öntől igen praktikus nézet. Ön azt tartja, hogy nincs ideje megtorlási processusokban ide-oda szaladgálni. Egészen okos felfogás. Tehát mi czélból jött ön hozzám?

– Egy ajánlattal.

– Ah, egy ajánlattal?

– Melyhez kegyelmes uram pártfogása szükséges rám nézve.

A kegyelmes úr ismét eldugta a kezét a frakkszárny alá.

– Van a koronának egy uradalma az illyr határőrvidéken, Levetinczen.

– Ah, hum! – hápogott a magas úr s nagyon összeránczolta a homlokát. Mit akar ön ezzel?

– Azon a tájon szoktam járni, mint gabonabevásárlóbiztos, s így jutottam a helyzet ismeretéhez. Az uradalom áll 30 ezer holdból, melyet holdankint 40 krajczár haszonbérért Silbermann bécsi bankár bérelt ki a kormánytól. A szerződés kötése a Hofkammer jogaihoz tartozik, a befolyó haszonbérrel pedig a Hofkriegsrath rendelkezik. Ez húszezer forint. Silbermann az uradalmat három részre osztva albérlőknek adta ki, a kik holdankint egy forintot fizettek neki.

– No igen. Hiszen ő neki is kellett nyerni valamit.

– Természetes. Az albérlők viszont a környékbeli lakosoknak osztották ki apróbb részletekben a földeket természetben fizetett osztalékért. Most azonban két egymás után következett rossz évben, különösen az ideiben a nagy aszály miatt a bánáti föld nem adta meg a vetőmagot. A földészeknek nem termett semmi; azok az albérlőknek nem adhattak semmit, az albérlők a főbérlőnek nem fizettek semmit, s a főbérlő, hogy szerződésétől meneküljön, kridát mondott, s az idei bérlettel adós maradt.

Már erre a szóra mind a két keze előjött a kegyelmes úrnak a frakkszárnyak alul, elkezdett magyarázni a tíz ujján.

– Igen, mert olyan fényt űzött, mint egy fejedelem, a semmirekellő! Kérem, nyolczezer forintos lovakat tartott, azokon kucsirozott. Most liczitálják őket. Én excellentiás úr vagyok, de nem vagyok képes nyolczezer forintos lovakat tartani.

Timár úgy tett, mintha nem jegyzett volna meg semmit. Folytatá:

– A Hofkammer most nem kapja meg a haszonbért, mert nincs miből exequálni; bérlőknek, albérlőknek feleségeik vannak s minden vagyonuk az asszonyuk hozománya. A hiányzó húszezer forint pedig a Hofkriegsrath pénztárából hiányzik. S úgy tudom, hogy a Hofkriegsrath most azt a Hofkammerrel akarja megfizettetni.

Ő excellentiája most a burnótszelenczéjét nyitá fel, s a míg két ujja hegyével belenyult, félszemmel a beszélőn igyekezett keresztül nézni.

– Az én legalázatosabb ajánlatom tehát ez, – folytatá Timár, elővonva zsebéből egy összehajtott iratot, én kibérlem tíz évre a levetinczi uradalmat azért az árért, a mit az albérlők fizettek a főbérlőnek, tehát egy forintért holdanként.

– Hm! Ez szép.

– Az új bérlet, mivelhogy most november végén vagyunk, már egy évet elvesztett; a földek mind ugaron maradtak. Én azonban ajánlkozom nemcsak azt a kárbaveszett évet felvenni a bérletidőbe, hanem kötelezem magamat az elmult év behajthatlan bérletösszegét is megtéríteni.

A kegyelmes úr kettőt pecczentett két ujjával arany burnótszelenczéje födelére s ajkait erősen összeszorítá.

«Hm! – gondolá magában, – ez arany ember! Ez többet tud, mint a mennyit az ostoba képe elárul. Ez sejti azt, hogy a Hofkammer ki akarja venni a Hofkriegsrath kezéből a katona-élelmezés ressortját, s a komáromi vizsgálat erre volt czélozva. Hogy az csúful megbukott, a Hofkriegsrath s annak a kardcsörtető úri pártfogói kerültek felül s most meg azok akarják a Hofkammer kezéből kiásni a katonai határőrvidéki haszonbérletek kezelését. Az is bona vacca! S erre ismét igen jó ürügy a levetinczi uradalom bukott haszonbérlője által okozott hiány. – És most ez az ember, a ki a Hofkammer által üldöztetett, aztán megmenekült, nem a Hofkammer ellenségéhez szegődik, hanem épen ahhoz fordul, hogy kisegítse azt a zavarból s megerősítse a helyzetét. Arany ember! Ezt meg kell becsülni!»

– Jól van! mondá a kegyelmes úr. Ön derék ember, azt látom, ön meg volt általunk sértve, sérelmét feláldozta; tapasztalni fogja, hogy ez a helyes út, melyet egy okos állampolgárnak követnie kell. Csupán azért, hogy megmutassam, miszerint az állam az ilyen józan eszű állampolgárait meg tudja jutalmazni, biztosítom önt, hogy ajánlata el lesz fogadva. Jöjjön ön vissza még ma este a hivatalomba. Biztosítom önt az eredmény felől.

Timár átadta a kegyelmes úrnak az irott ajánlatot s mély főhajtással ajánlá magát és eltávozott.

A kegyelmes úrnak megtetszett ez ember.

Legelőször is egy nagy méltatlanságot, a mi nagy kellemetlenkedést vonhatott volna maga után, ha tovább űzik-fűzik, odaajándékoz és megbocsát a kormánynak. Másodszor az államnak előnyös szerződést ajánl, mely ötven százalékkal jobb az eddiginél. Harmadszor nagylelkű áldozattal segítségére jön a zavarba hozott Hofkammernek s képessé teszi azt a Hofkriegsrath támadását diadalmasan visszautasítani. Háromszor arany ember!

De még negyedszer is az! Ezt nem tudhatá a kegyelmes úr. Ezt csak akkor tudta meg, mikor palotájába hazatért ebédelni s a lovásza tudósítá, hogy az a bizonyos magyar ember, a kire ő kegyelmessége rábízta, hogy Silbermann nyolczezer forintos lovaira árverezzen ő helyette, a lovakat elhozta s az ár iránt majd személyesen fog előterjesztést tenni.

Négyszeresen arany ember!

Mikor estefelé Timár a kegyelmes urat hivatalszobájában felkereste, már minden szemközt jövő arczán észreveheté a nyájas mosolygást. Az arany viszfénye az!

S ő kegyelmessége az ajtóig eléje jött és ott fogadta.

Iróasztalához vezeté. Ott volt kiterítve a szerződés, készen, minden aláirással, hivatalbélyeggel, nagy pecséttel ellátva.

– Olvassa el ön, hogy tetszeni fog-e önnek?

Az első, a mi meglepé Timárt, az volt, hogy nem tíz évre, de húszra volt téve a szerződés ideje.

– Tetszik önnek ez az időtartam?

Hogy ne tetszett volna?

A másik, a mi meglepte Timárt, a saját neve volt, mely ekként hangzott: «Nemes Levetinczy Timár Mihály».

– Tetszik önnek ez a prædicatum?

«Nemes Levetinczy Timár Mihály». Ez bizony elég szépen hangzik.

– Az armális majd utána fog önnek küldetni! szólt kegyragyogású arczczal a magas úr.

Timár a prædicatummal együtt jegyzé alá a nevét a szerződésnek.

– Ne siessen ön még, szólt az excellentiás úr, midőn az is megvolt, még egyet akarok önnek mondani. A kormánynak kötelessége az oly derék polgárokat, kik magukat a haza iránti kötelességek teljesítésében érdemesekké tették, kitüntetni. Főfigyelem fordíttatik e tekintetben azokra, kik nemzetgazdászati és kereskedelmi téren a közbecsülést kivivták. Nem tudna-e ön nekem valakit megnevezni, a kit például a vaskoronarend általi feldiszíttetésre legmagasabb helyen felterjeszthetnék?

Ő excellentiája semmit sem tartott bizonyosabbnak, mint azt a feleletet, hogy: «itt a saját gomblyukam, kegyelmes uram, nem találsz annál jobb helyet az érdemrended számára. Ha csak derék ember kell, az vagyok én».

Hát hiszen így is volt értve a felszólítás.

Annál nagyobb volt tehát a magas úr bámulata, midőn Levetinczy Timár Mihály rövid gondolkozás után ezt felelé kérdésére:

– Igen is, kegyelmes uram, bátor leszek egy ilyen derék emberre ujjal mutatni, ki régóta köztiszteletben részesül, ki titokban jóltevője a környékbeli népnek, – ez pedig a pleszkováczi esperes, Sándorovics Cyrill, a ki fölöttébb megérdemelné e kitüntetést.

A miniszter hátrahőkölt. Még ilyen ember nem került a szeme elé, a ki arra a kérdésre, hogy «kinek adjuk ezt az érdemrendet?» ne a tükörnek forduljon s rámutasson saját magára: «ennek a derék embernek ni!» – hanem a helyett lemenjen a mappa szélére s ott a legszélső faluban fedezzen fel egy papot, ki neki se sógora, se komája, még csak nem is hitebeli papja, s azt mondja, hogy «ezt tartom én még magamnál is derekabb embernek».

No ez már nagyon is arany ember! E közé legalább is három karát ezüstöt kell vegyíteni az ötvösnek, hogy feldolgozható legyen.

Hanem a felszólítás már meg volt téve s azt komolyan kellett venni.

– Jó, jó: mondá a magas úr, csakhogy az érdemrenddel való feldiszíttetésnek némi szertartásos előzményei vannak. A korona nem teheti ki magát a visszautasítás esélyének; annálfogva annak, a ki ily kitüntetésben részesíttetik, előleges formalitásból sajátkezüleg kell azért folyamodnia.

– A főtisztelendő úr fölöttébb szerény ember, ő azt csak akkor fogná tenni, ha magasabb helyről buzdítást kap rá.

– Úgy? értem. Tehát nehány sor sajátkezüleg tőlem kielégítő lenne. Jól van. Minthogy ön ajánlotta, megteszem. Az államnak fel kell ismerni a titokban rejtező érdemet.

S a főúr sajátkezüleg megirta a nehány buzdító sort Sándorovics Cyrill esperes úrnak, biztosítva őt arról, hogy eddigi kitünő érdemeiért, ha kivánni fogja, a vaskoronarenddel fog feldiszíttetni.

Timár mélyen megköszönte a kegyet a magas úrnak, ki viszont biztosítá őt mindenkorra kiterjedő magas pártfogása felől.

És végig valamennyi hivatalszobán, a hol még tízféle expeditionalis tortura várakozik a halandó emberre, mindenki sietett Timárnak azonnal szolgálatára lenni, s a mit más hetekig nem birna keresztül kergetni a hivatallabyrinthon: ő átrepült vele egy óra alatt.

Az orsovai tisztító vizeskorsó ott volt láthatatlan alakban.

Este volt, mire a rendbehozott szerződési okiratokat mind a bőrtáskájába csomagolta.

És akkor sietett.

De nem vacsorálni, se nem aludni; hanem vágtatott az «aranybárány»-hoz, a hol a nyerges-ujfalusi gyors szekerészek szoktak állomásozni. A korcsmában vett egy zsemlyét, meg egy knakkwurstot, s azt a zsebébe dugta; majd előveszi az úton.

S azzal előkiáltá a fuvarost.

– Rögtön indulunk. Nem kimélsz se ostort, se lovat. Egy forint borravaló minden mértföldre. Dupla fuvarbér a sietésért.

A fuvaros értette a többit.

Két percz mulva nagy ostorcsattogással vágtatott végig a szekér Bécs utczáin. Kiabálhatott utána a policzei, hogy nem szabad Bécsben az ostorral pattogni!

A gyors közlekedést akkoriban a gyors parasztok rendszere tartá fenn, mely lánczolatot képezett Bécstől Zimonyig. A fuvaros gazdák lovai éjjel-nappal készen álltak a befogásra s mikor a falu végén hangzott az ostorkongás, már hozta ki a pihent négy lovat a felváltó gazda s két percz alatt a megérkező szekér elé új fogat lett csatolva s robogott a vonat tovább, esőben-sárban egyformán vágtatva, hegynek fel, hegynek alá, soha sem lassítva; ha két gyors szekér összetalálkozott az út felén, mind a kettő kifogott, lovaikat átcserélték, s így csak fele utat tett mindegyik. A gyorsaság minőségét a fizetés mennyisége határozta meg.

Timár két nap két éjjel ült a szekéren, soha enni sem szállt le, s aludni lehetett a kocsiban is, akárhogy verte a fejét a saraglyához, lőcshöz, szekér oldalához. Megszokta ő azt már.

A másodnap estéjén már Zimonyban volt Timár, onnan éjszaka áthajtatott a levetinczi uradalom legelső falujába.

Szép enyhe idők jártak. És az nap már deczember elseje volt.

Timár a helység házához hajtatott s oda hivatta a birót. Elmondta neki, hogy ő az uradalom új bérlője, megbizta, hogy hirdesse ki a gazdák között, hogy a földeket jövő évre is megkapják felébe. Két éven át nem volt termés: annyi, mintha ugarolt volna a föld; jövő évre dús aratásnak kell következni. Az idő kedvez, az ősz hosszura nyulik, még ellehet szántani vetni, ha szorgalmasan hozzá látnak. – Ez mind jó volna, mondák neki, a szántással csak elkészülnének, de a fődolog az, hogy nincsen vetőmag. Drága pénzért sincsen. A gazdanép a saját földeit is tiltul vetette el őszivel. A köznép málén fog az idén kitelelni. – Lesz vetőmag is, biztatá a földészeket Timár, ő fog gondoskodni arról. – S így járta végig a többi falvakat is, a mikben a felesgazdák laktak, s biztatására rögtön neki akasztották az ekét az ugarnak s elkezdték széltében-hosszában szántani a roppant területet, mely már arra volt szánva, hogy egy egész évig parlagon maradjon s ne teremjen mást, mint bogácskórót.

De hát a vetőmag honnan kerül elő? Oláhországból hajóval fölhozni már késő; itt a közelben nem kapható.

De Timár tudta azt, hogy kapható az valahol.

Deczember másodikán este érkezett meg Pleskováczra, a hol kora őszszel még agyon akarták verni. Ott felkereste főtisztelendő Sándorovics Cyrill urat, a ki ugyanakkor kikergette a házából.

– No, fiam, hát megint itt vagy? e szókkal fogadá őt a főtisztelendő úr, ki olyan nagy barátja és jóltevője a népnek, hogy rég megérdemlette volna a vaskoronarendet, ha olyan szerény nem volna. Mit akarsz megint? Búzát akarsz tőlem venni? Mondtam már ez előtt két hónappal, hogy nincs; nem adok; mit akarsz mondani? Ne hazudj, mert nem hiszek semmit. Görög neved van, hosszú bajuszod van; nem hiszek a pofádnak.

Timár mosolygott.

– No, ezuttal igazmondással jövök.

– Nem lehet az! ti felsővidéki kereskedők mindig megcsaltok bennünket, elhitetitek, hogy bő termés volt odafenn, hogy a búza árát leverjétek. Mikor zabot akartok venni tőlünk, elhiresztelitek, hogy a kormány minden lovát eladja. Hamis a lelketek.

– Most pedig igazat mondok. Én a kormány megbizásából jöttem, s annak a nevében instálom meg főtisztelendőségedet, hogy nyissa meg számunkra magtárát. A kormány megtudva, hogy a vidékbeli népnek nincsen vetőmagja, kölcsönkép akar azt neki kiosztatni. Szent czél és nagy jótékonyság a népre nézve s jó szolgálat a kormány előtt, a ki abban segítségére lesz. A búzát nem én veszem által, hanem maguk a parasztgazdák, a kik azt vetőmagnak kapják.

– Hja, fiam, ez mind igaz, én magam is sajnálom a szegény népet, de hát nekem sincs. Honnan vettem volna? Magamnak sem termett. Itt a nagy bolond kontignácziós magazin, de üres mind a három emelete.

– Nem üres az, főtisztelendő atyám, tudom én, hogy még a harmadévi termés is mind benne van, kapok én ott még legalább tízezer mérő búzát.

– Kapsz kutyát! Biz oda nem mégy. Öt forintért sem adom. Tavaszra hét forint lesz az ára, akkor majd odaadom. Hazudsz, nem a kormány keresteti. Te akarod magad elcsipni. Egy szemet sem adok. Tud is a kormány arról valamit, hogy te vagy a világon, meg hogy én vagyok a világon. Békák vagyunk mi annak mind a ketten.

A bástya állta keményen a kis ágyútüzet. Timár a zsebébe nyúlt s előhuzta a huszonnégyfontost, a miniszter levelét.

A főtisztelendő úr, mikor azt a levelet elolvasá, nem tudta hirtelen, hogy szemeinek ne higyjen-e, vagy Timárnak?

Azonban a nagy kétfejű sasos pecsét kívül, belül pedig a Hofkammer hivatalos stampigliája tökéletesen meggyőzték a felől, hogy ez nem csalás, ez élő valóság.

Ez volt pedig az ő álmainak netovábbja. Egy olyan fényes keresztet viselhetni a mellén. Ismerte ezt az ő gyengéjét Timár jól; mert sokszor hallotta tőle, mikor megkötött alku után együtt maradtak poharazgatni, azokat a keserves panaszokat, hogy milyen helytelenül cselekszik a kormány, midőn a karlóczai patriarcha mellére annyi érdemrendet felaggat; minek egy embernek olyan sok, másiknak meg semmi?

Ez volt a főtisztelendő úr legmagasabb vágya. Feltűzhetni azt az érdemrendet, hadd bámuljon el rajta a paraszt, s hadd irigykedjék a csajkás őrnagy, kinek még olyan nincsen, a patriarcha is mindjárt egy fokkal nyájasabb leend iránta.

De egészen át is változott egyszerre minden indulata Timár iránt.

– Ülj le, kedves öcsém! (Eddig még székkel sem kinálta.) Hát mondd meg, hogy jutottál te ilyen excellentiás úrnak az ismeretségéhez? Hogy bizták rád ezt a levelet?

Timár aztán mondott neki egy mesét, mintha nyomtatásból olvasta volna. Hogy ő elhagyta Brazovicsot s kormányszolgálatba állott, a miniszter úrnál nagy befolyása van; e kitüntetésre is ő ajánlotta régi derék ismerősét a főtisztelendő urat.

– Mindjárt tudtam én, hogy nem vagy te olyan bolond ember, mint a milyennek látszol! Ezért szerettelek mindig olyan nagyon. No fiam, minthogy olyan görögforma neved van, meg hogy olyan jó, becsületes képed van, hát adok búzát. Mennyi kell? Tízezer, tizenkétezer mérő? A mennyi van, mind odaadom. Nem a miniszternek a kedvéért, azt ne hidd, hanem a te jó képedért; meg hogy a szegény néppel jót tegyek. Mit mondtam? Öt forintért adom? No teneked odaadom négy forintért és tizenkilencz garasért. De kifizeted mindjárt? Vagy fölmenjek érte Bécsbe? Egyuttal azt is elvégezhetem. Mert magam is felmegyek, személyesen megköszönöm ezt a grácziát ő excellentiájának. Te is eljösz velem, úgy-e? elviszesz odáig. No te kívül maradsz a pitvarban. Mondsza csak, milyen ember a miniszter úr? Magas? Alacsony? Nyájas? Haragos? Mindjárt ide adja azt a keresztet? szereti-e a jó karlóczai ürmös bort? No azt te is megkóstolod mindjárt.

Hasztalan volt Timárnak minden szabadkozása, hogy ő még az éjjel vissza akar menni Levetinczre, utasítani a sáfárokat, hogy küldjék a felesbérlőket a vetőmagért rögtön; nem eresztette a szives házi gazda, inkább maga állított elé lovas legényeket, kik által Timár mindenfelé elküldözte az üzeneteket, s Miskának ott kellett nála maradni éjszakára.

A főtisztelendő úrnak voltak olyan gömbölyű, talpatlan poharai, a miket nem lehet a kézből letenni, ha csak ki nem itta belőlük az ember a bort, mert feldülnek. Azokból egyet odaadott Timár kezébe, másikat fogta a magáéba s reggelig elbeszélgettek ilyen formán. Timáron meg sem látszott, hogy bort ivott. Tudott ő már ahhoz. Sokat járt ő Bácskában.

Másnap már jöttek a parasztgazdák szekereikkel az esperes udvarára.

Mikor meglátták, hogy csakugyan ki vannak nyitva a háromemeletes gabnatár kapui, akkor azt mondták Timárnak, hogy de már ezentul ő lesz a csodatevő szent. Volt abban a magtárban annyi harmadévi gabona, a mennyit csak őszi alá el birtak vetni.

Timár addig el nem mozdult a bérlett uradalomból, míg a kemény fagyok be nem következtek, a mik az őszi buzavetésnek aztán határt szabtak. De elég volt ez az idénre. A többi marad tavaszi alá, vagy ugarnak, kaszálónak. A harminczezer holdas birtokban alig volt néhány száz hold legelő, a többi mind első osztályú búzatermő televény sík föld. Ha itt a jövő év áldást hoz, irtóztató lesz a termés. A vetés pedig épen jókor történt. Az egész ősz október végeig száraz volt és szeles; a kik azalatt vetettek, azoknak megint rossz termésük lesz jövő évre is, mert a százezernyi vándor hörcsök kiette a ki nem kelt gabonát. A kik novemberben vetettek, sárba, azoknak viszont ártott a korán leesett hó, mert a kikelt vetés kipállott a hó alatt a lágy földben; hanem a mint ez a hó hirtelen elolvadt, hoszú enyhe idő jött, a mi eltartott egész karácsonyig, a kik azalatt vetettek, igen jól jártak: a hörcsök elpusztult már, a fagy elébb jött, mint a hó, s ez a szép fehér takaró aztán elfödte a kincseiket minden pusztító ellenség elől a tavaszig.

Nagy hazardjáték a földmivelés! Vagy hatot, vagy vakot.

Timárnak hatot vetett.

Olyan áldott év következett, hogy a ki szerencsésen vethetett el, annak a Bánátban húsz magot fizetett az aratás.

A levetinczi földészek áldották az új bérlőt, a ki nem engedte elveszteni ezt az évet. A saját földeik rossz, gazos, üszögös terményt adtak, a feles földek pedig ontották a tiszta búzát.

És abban az évben Timár harmincz hajóval vontatta fel Komáromba, Győrbe a legszebb gabonanemüket, s a harmincz hajó terhe annyi pénzében volt neki, mint másnak három.

Tőle függött meghatározni, hogy félmilliót nyerjen-e abban az egy évben, vagy megtoldja azt még százezerrel? vagy leengedjen egy százezeret abból a félmillióból? talán azért, hogy a szegény népnek olcsóbbá tegye a kenyeret? vagy talán azért, hogy a szegény versenytársaknak a torkukra tegye a kést?

Hiszen úgy játszhatott velük, mint a macska az egérrel. Úgy lenyomhatta a gabona árát, a hogy neki tetszett.

A Brazovics-kávéházban minden este dühös jelenetek folytak az egybegyült gabonakereskedők között. Ez az egy év óta felcseperedett Timár minden kereskedőt letipor. Nincs mód mellette megállhatni a piaczon. Annyi a pénze, mint a polyva, s úgy vesztegeti az áruját, mintha lopta volna. Bizony torkon ragadnák, ha odamenne közéjük.

De soha sem megy.

Nem látja azt soha senki, hogy valakivel ismeretségkötés végett szóba állna. Senkivel sem közli, a mihez kezdeni akar. És akármihez kezd, az mind aranynyá válik a kezében. Új meg új vállalatok indulnak meg általa, a miket más ember is kitalálhatott volna; a mik ott feküdtek a tenyerén minden embernek, csak a markát kellett volna összeszorítania; de csak akkor vették észre, mikor már ez az ember felmarkolta előlük. És soha sem nyugszik; mindig kocsin ül, utazik, jön-megy; az a csoda, hogy minek lakik még ebben a városban? miért nem megy Bécsbe? minek ilyen gazdag embernek Komáromban tartani főüzletét? (Bárha akkor fontos kereskedelmi piacz volt az.)

Timár tudta, hogy mi köti őt oda. Ő tudta, hogy miért lakik abban a városban, a hol minden kereskedőtársa halálos ellensége, a hol a Brazovics-kávéház ajtaja előtt, mikor végighajtat, mindig az az áldás hangzik utána: «törjön ki a nyakad!» Ennek a háznak is az ő markába kell még kerülni minden bennelevővel együtt!

Ez tartotta őt Komáromhoz kötve, mikor már másfél milliomos volt; mégis ott maradt, a hol őt még mindig Timárnak hítták, s nehezen akartak hozzászokni az új nemesi névhez: «Levetinczy».

Pedig a nemesi névhez nemesi tetteket is tudott csatolni. A város szegényei számára kórházat alapított, a protestans tanodában ösztöndíjakat tűzött ki, még az áldozó kehely is aranynyá vált a kezében; a régi ezüst helyett aranyat csináltatott az egyháznak. Kapuja mindig nyitva volt a szegénynek s péntek napon utczahosszat állt házáig a koldusnép, a ki a maga pénzeért jött, a legnagyobb rézpénzért a világon, a mit vargatallérnak neveznek. S nagy hire járt, hogy a mely hajóslegénye a vízbe fulladt, annak az árváit ő nevelteti fel s özvegyének évdíjt fizet. Arany ember! arany ember!

Csak egy hang odabenn mondta mindig: «ez nem igaz! ez mind nem igaz!»

LEÁNYTRÉFA.

Brazovics úr ebéd után a fekete kávéját a felesége szobájában szokta meginni, irgalmatlan latakia-dohányfüstöt árasztva maga körül.

Kacsuka úr Athalieval sugdosott egy kis asztal mellett ülve, melynek egyik szögleténél Zófia asszony tett úgy, mintha varrna valamit. (Már egy év óta folyvást nagy tüntetéssel volt annál a kis asztalnál varrás, himzés kiterítve, hogy lássa minden látogató, hogy a staffirungot készítik.)

Kacsuka úr most már csaknem ott lakott a háznál; délelőtt jött, ebédre ott marasztották, s a késő est vetette haza.

Ugy látszik, hogy nagyon meg lehetett már erősítve Komárom vára, hogy a mérnöktisztnek egész nap Athalie kisasszonynyal lehetett foglalkozni.

Hanem annál inkább roskadoztak Kacsuka úr saját várának erődítményei. Itt volt az idő, hogy megházasodjék. Pedig úgy védte magát, mint egy Zrínyi. Ha elősánczaiból kiszorították, bevonult a fellegvárba. Mindig volt valami elfogadható ürügye, a mivel a házasságot elnapolja. De már az utolsó aknákat is felrobbantották ellene; már a cautiót is betábláztatták a Brazovics-házra s a Hofkriegsrath elfogadta azt készpénz helyett: már szállást is találtak az új pár számára s jött az utolsó csapás: Kacsuka úr megkapta a kapitányi előléptetést. Ez volt a véghatár. Az utolsó mentség tölténye is ki volt lőve, nem volt hátra más, mint kapitulálni s elvenni a szép, gazdag leányt.

Brazovics úr pedig napról-napra mérgesebb lett, mikor a feket kávéját itta a nők szobájában, és a ki ezt a mérget itatta vele, az mindig Timár volt.

Ez volt az ő mindennapi Carthagója!

– Már micsoda istentelenséget gondol ki megint ez az ember? Más becsületes gabonakereskedő, ha beáll a tél, örül, hogy megpihenhet: ez meg nekifog olyan dolognak, a minek soha más ember nem hallotta a hirét. Kibérli a Balatont s télen a jég alatt halásztat benne! A multkor egyetlenegy fogásra háromszáz mázsa halat húztak ki neki a kenesei foknál. Hisz ez valóságos rablás! Tavaszra úgy kipusztítja a Balatont, hogy nem marad abban egy bökle, egy babaj, egy sügér, egy garda, egy őn, egy kűsz sem, nem hogy fogas. S aztán mind viszi fel Bécsbe. Hát azért terem a Balaton fogast, hogy azt a német egye meg? Átkozott veszekedett ember! Ezt igazán közköltségen kellene elpusztíttatni. Én előbb-utóbb is megölöm ezt az embert, az bizonyos. Mikor a hidon átjön, megfogatom két hajóslegénynyel s beledobatom a Dunába. Adok egy silbaknak száz forintot, hogy mikor éjjel elmegy a várta előtt, véletlenségből lőjje agyon. – Bedobok az udvarára egy veszett kutyát, hogy mikor reggel kijön, harapja meg. – Hiszen megérdemli az, hogy fölakaszszák! Jobban megérdelmi, mint Angyal Bandi, meg Zöld Marczi. Mert Zöld Marczi csak azt a pénzt veszi el tőlem, a mit nálam talál, de ez a tolvaj még a házamat is ellopja a fejem fölül. Rágyujtatom egyszer a házát, hogy beleégjen! – S még nemes emberré teszik! S még a vármegyegyülésen kinevezik assessornak s ott ül a gézenguz velem egy sorban. Velem, a kinek tősgyökeres magyar nemes volt az öreg apám is, egy ilyen jöttment! De iszen jöjjön csak még egyszer a restauratio s merje odahozni a pofáját, felbiztatok egy csoport gibernyúzi nemest, kidobatom velük az ablakon, hogy a nyaka kitörik! Csak egyszer valami ebéden összejönnék vele, tudom, hogy megpaprikáznám a levesét úgy gebulával, hogy hanyatt fordulna tőle, mint a döglött hal. – S még azt hallom, hogy úri kisasszonyokhoz is eljár látogatóba a semmiházi. Ez a Timár! Ez a hajós-schreiber! A kinek csak «iszaptaposó» a czíme. Ej, de szeretném, ha egyszer valami olyan házhoz vetődnék, a hová valami derék vitéz katonatiszt jár, s az kihíná duellumra s aztán felspékelné, mint a békát, igy ni!

Brazovics úr világos czélzással tekintett Kacsuka úrra, az azonban úgy tett, mintha nem is hallgatott volna rá.

Hallgatott biz az; de a mit Brazovics úr beszédéből megértett, az volt, hogy ez a felcseperedett milliomos itt a városban Brazovics úr gazdaságán aligha nagy csorbát nem ejtett, s ez a düh ellene nem csak Brazovics urat, hanem emeletes házát is rázkódtatja, s ennek a meggondolása nem igen szaporítá Kacsuka örömét a közeledő menyegzői nap vártában.

– Dejszen nem várom én azt, hogy valaki más ölje meg ezt a ficzkót! szólt végre Brazovics úr, fölkelve kávéja mellől s letéve a csibukját, s előkeresve czukornádbotját a szegletből. Van nekem egy stilétes botom. Azóta vettem, hogy ez az ember itten graszszál; egyenesen ő érte vettem. (S hogy valóban elhigyjék, ki is húzta a czukornádból a hegyes pálczatőrt.) Itt van ni! A mint egyszer összetalálkozom vele, csak egyszer magunk legyünk ketten! Ezt a gyilkot idáig verem a testébe, ni! Odaszegezem vele a falhoz, mint a bőregeret, azt fogadom!

S fogadását véres szemei forgatásával igyekezett nyomatékossá tenni.

Azután kiitta a kávémaradékot s felöltve téli kabátját, azt mondá, hogy már most megy a gschäftbe. Igen: ferblizni. Majd megjön jókor. Azaz, hogy jókor reggel.

Hagyta menni mindenki.

A mint aztán Brazovics úr házának szűk csigalépcsőjén alá lépegetne: nagy óvatossággal, mert nehéz termetének nem volt rendeltetése a lépcsőn alá szaladva sietni, ki jön rá alulról szemközt? Timár…

No most itt van a keze között! Egy késdöfésnyire egymás közelében. Egy szűk, sötét helyen, a hol senki sem látja őket. A legtöbb orgyilkosságot lépcsőkön hajtották véghez. Timárnál semmi fegyver, még csak egy pálcza sincs, Athanáz úrnál pedig két láb hosszu pálczakard.

Athanáz úr, a mint Timárt megpillantja, a jobbjában levő tőrbotot csapja hóna alá s nagy lármás hangon kiált eléje kalapját levéve: «Alászszolgája, jó napot kivánok, tekintetes Levetinczy úr!»

Mire Timár azzal viszonz, hogy: «szervusz, Tanaszi! hát már mégy a gschäftbe?»

– Hehehe! nevet kedélyesen Athanáz úr, mint a tréfás csinyen kapott gyermek. Hát te Miska, nem jösz egyszer oda közénk?

– Nem biz én. Ha parancsoljátok, hogy egy pár száz forintot elveszítsek, azt inkább előre kifizetem: de hogy én egész éjjel ott lessem a «sántát» s izzadjak mellette, az nem nekem való mulatság.

– Hehehe! No hát csak eredj fel az asszonyokhoz, odafenn vannak. Jó mulatást! Én már nem látlak ma.

Azzal szivélyes kézszorítással elváltak egymástól.

Mert nem kell ám Athanáz úr fenyegetéseit komolyan venni. Csak a hangja rettenetes annak, meg a termete. Nem is igen fél tőle senki. Még a felesége sem. Az meg épen nem.

Tudja azt Athanáz úr nagyon jól, hogy Mihály sokat jár az ő házához; és úgy csinálja ki a dolgot, hogy olyankor ő már ne legyen otthon. Azt is sejteti vele Zófia asszony, hogy alighanem Athalie szép szemeiért jár oda. Ez Kacsuka úr dolga. Ha Kacsuka úr nem spékeli fel Timárt, mint a békát, ez az ő hibája. Az ávisót megkapta rá. És úgy látszik, hogy még sem spékeli fel! pedig Timárral elégszer találkozik Athalienál.

Dehogy hítta párbajra Timárt a kapitány! Olyan jó barátok voltak, mint valaha.

Soha olyan egymást szerető társaságot világ nem látott, mint ennek a háznak a lakói és látogatói.

Brazovics úr sejtette azt, sőt összeköttetéseinél fogva bizonyos lehetett felőle, hogy a ki Timárnak a legelső ajtót kinyitotta a mostani nagy uraságához, az senki sem más, mint Kacsuka kapitány. Azt is kieszelhette, hogy ezt miért tevé? Mert menekülni szeretne Athalieval kötött viszonyától. Milyen jó volna neki, ha Brazovics úr beleveszne s kitiltaná a házából. Már most hát csak azért is szereti a kapitányt, mint édes fiát, egész atyai szivével; most már el kell annak venni Athaliet; nincs menekülése.

Kacsuka kapitány régi vőlegénye Athalie kisasszonynak, s a hogy mindennap látja, annak egy veszélyes vetélytárs udvarol. Egy gazdag ember, a kit neki már azért is gyülölnie kellene, mert jól tudja, hogy a Hofkriegsrath vitájában a Hofkammerrel hogyan hagyta cserben előbbi pártolóit, és azért mégis úgy szereti a kapitány régi jó pajtását, hogy képes volna neki megbocsátani, ha az a menyasszonyát elhódítaná a kezéről.

Athalie lenézi Timárt, apjának hajdani irnokát, hanem azért nyájasan bánik vele; a kapitányt szenvedélyesen szereti, hanem azért az ő jelenlétében Timárt tünteti ki, hogy kedvesét féltékenynyé tegye.

Zófia asszony gyülöli Timárt s azért oly édeskés arczczal fogadja, mintha azt kivánná, hogy bár csak napaasszonya lehetne neki egyszer, s aztán laknának csak egy födél alatt!

Timár pedig vesztére esküdt mind valamenyinek. Nagy urat, vén asszonyt, szép leányt, vőlegényt, mind ki akarja tenni ebből a házból; mégis ellátogat oda, kezet csókol a hölgyeknek, kezet szorít a férfiakkal és igyekezik kellemes lenni.

Azok is mind igen szivesen fogadják; Athalie kisasszony zongorához ül a kedvéért, Zófia asszony pedig ozsonnára marasztja; kávé és befőtt gyümölcs járja. És Timár megiszsza a kávét azzal a gondolattal, hogy ebben patkányméreg is lehet.

Mikor az ozsonnaasztalt terítik, olyankor Timéa is megjelenik és segít a rendezésnél. Olyankor aztán Timár nem hallja, hogy Athalie kisasszony miről beszél, mi nótát ver? csak őt látja.

De van is rajta mit megnézni.

A leány már a tizenötödik évében jár s egész kifejlett hajadon. Hanem tekintete, naiv ügyetlensége még a gyermekről tanuskodik.

Beszél már magyarul, hanem idegenszerű kiejtéssel, s néha elferdíti vagy rosszul alkalmazza a szót, a miért nálunk rettenesen kinevetik az embert. (Még az országgyülésen is, a legkomolyabb viták alkalmával.)

Athalie jól járt Timéával nagyon. Van neki, a kiből bolondot űzzön.

Szegény gyermek egész tréfa tárgya rá nézve.

Athalie odaadja neki viselni saját ruháit, a mik négy év előtt voltak divatban. S a divatnak minálunk, művelt nemzeteknél őrült változandósága van; milyen kaczaj támadna ma az utczán, ha valaki egy terjedelmes krinolinban jelenne meg fényes nappal; pedig az nem rég uralkodó divat volt.

Egy időben pedig a krinolint nem a csipőre, hanem a vállra kötötték. A szoknyaujjak voltak olyan bőre szabva, hogy azokat széles abroncsok tartották széjjel, mint a kast, s hogy az öltöny ránczot ne vessen, kitöltötték azt fosztott tollal, mint a vánkost; a ruha pedig bokán felül ért, fodrokkal szegélyezve; s kiegészíté e divatot egy magasra felnyuló s onnan megint aláhajló fésü, melyre a hajat felfeszítették s a kontyra óriási széles szalagcsokrot tűztek.

Az ilyen viselet nagyon szép volt, a mikor divat volt, hanem négy év mulva, a mikor már senki sem viselte, tiszta maskara volt, a ki még felvette.

Hát Athalienek tetszett az, hogy ő ilyen maskarát csináljon Timéából.

Ez a szegény leány, ki soha európai divatot nem látott, úgy volt a piperével, mint minden vad nép nőneme: a felötlő tetszett neki. Úgy megörült, mikor Athalie felöltözteté divatból kiment rikító selyemruháiba; hát még, mikor azt a nagy fésüt a hajába dugta, s a tarka szalagcsokrot a kontyába tűzte. Azt hitte, hogy ő most attól nagyon szép lett. S mikor minden ember mosolygott rá, a ki meglátta, azt annak vette, hogy őt most minden ember nagyon csodálja; aztán úgy futott az utczán, hogy ne csodálják. Nem is hítták másnak, mint «a bolond török leány»-nak.

Aztán minden bolondot lehetett vele csinálni, nem neheztelt érte. Nagyon gyermeteg volt még arra, hogy észrevegye, a miért neheztelni kell. A legérthetőbb gúnyt is komolyan vette.

És Athalie különösen szerette guny tárgyává tenni a gyermeket, kivált férfiak előtt. Ha fiatal látogatók voltak a háznál, azokat biztatta, hogy udvaroljanak Timéának. Nagyon mulattatta őt az, hogy Timéa az udvarlást milyen komolyan veszi, hogy tetszik neki az, ha őt kisasszonynak nézik; ha tánczestélyek alkalmával őt is előkeresik valahonnan s a tánczba beviszik; ha bohó udvarlók óriási virágcsokrokat nyujtanak neki összeválogatott, de nem viselni való kerti virágokból, s ha aztán valami furcsát mondatnak vele, a min az egész társaság kaczajra fakad. Ah! hogy hangzik ki a kaczagás közül magasan Athalie gyönyörű csengő hangja.

Zófia asszony pedig komolyabb szempontból indul ki Timéa irányában. Ő mindig szidja.

Akármit tesz-vesz a leány, azért megkorholja. Az pedig, növendék leánykák szokása szerint, már magától is ügyetlen, s mentül jobban szidják, annál több ügyetlenséget követ el.

– Így kell ezt a csészét feladni, felfordítva? Te bárgyú! Még most sem ismered meg Athalie kanalát? Hát ebből a czukorsüteményből ki torkoskodott? Nem te? Csak próbálj nyalánkodni! Mivel piszkoltad már megint össze a ruhádat? Azt gondolod, mindennap ujat kapsz? Így kellett ezt a kést megtörülgetni, he? Ki törte le ennek az ibriknek a fülét? Te ugy-e? Csak azért mondod magadra, hogy le ne húzzam a cselédnek a béréből; a tiedből meg nem húzhatom le, mert neked nincs béred.

Athalie kisasszony aztán védelmére kél Timéának.

– De ugyan, mama, ne veszekedjél mindig azzal a leánynyal! Te úgy bánsz vele, mintha cseléd volna; tudod pedig, hogy Timéa nem cseléd; azt én nem szeretem, hogy így lármázol reá.

Timéa aztán kezet csókol Zófia asszonynak, hogy ne haragudjék rá s Athalienek, a miért védelmébe vette, azután ismét mind a kettőnek, hogy ő miatta össze ne veszszenek.

Olyan alázatos, olyan háladatos kedély.

Zófia asszony pedig csak azt várja, hogy Timéa egy perczre kimenjen a szobából, s ő elmondhassa, a mi a nyelvén van, leányának; de hogy a vendégek is hallják: Timár és Kacsuka kapitány.

– De bizony jó lesz őtet úgy szoktatni, mintha cseléd volna. Tudod, hogy milyen szerencsétlenség érte. A mi pénzt Timár… akarom mondani Levetinczy úr megmentett a számára, kivette kamatra egy földesuraság, az pedig megbukott, minden pénze odaveszett; most egyebe sincs, mint a rajtavalója.

(Ah! tehát már egészen szegénynyé tették! gondolá utána Timár, s olyan könnyebbülést érzett, mintha egy esztendei tanfolyamot elengedtek volna a tanpályából.)

– Engem csak az boszant, mondá Athalie, hogy mindenre olyan érzéketlen marad. Ha szidják, ha kinevetik, az arcza el nem pirulna soha.

– Ez a görög fajnak a sajátsága! jegyzé meg Timár.

– Ah! bizony nem az! szólt fitymálva Athalie. Az betegség jele. Ilyen erőtetett fehér arczszínt, mikor a nevelőben voltunk, akárhány leány tudott produkálni, a ki krétát evett és nyers pörkölt kávét.

Athalie Timárhoz beszélt, de szemeivel Kacsuka úrra nézett.

Kacsuka úr pedig egy nagy fali tükörbe nézett, a honnan meg lehetett látni, mikor Timéa ismét bejön az ajtón. Athalie észrevette azt.

És Timár is azt vette észre.

Timéa újra bejött, egy tálczát hozva tele csörömpölő poharakkal, s egész figyelme arra volt fordítva, hogy valahogy azokból egyet le ne ejtsen. Minélfogva aztán, a mint Zófia asszony rásikoltott: «vigyázz, el ne ejts valamit!» csakugyan kiejtette a kezéből az egész tálczát; szerencsére puha szőnyegre estek a poharak, egy sem törött el, de mind szétgurult.

Zófia asszony sárkánykigyóvá akart lenni rögtön; de Athalie bevágta az útját; «most ennek te vagy az oka! minek kiáltottál rá? Timéa idebenn marad nálam; hordja fel az ozsonnát a cseléd!»

Ezért aztán Zófia asszony elkeseredett, kiment maga a konyhába, s ő maga hordott fel azután mindent.

Kacsuka úr abban a pillanatban, a midőn Timéa elejté a poharakat, katonai ügyességgel szökött oda s egy percz alatt összeszedte a poharakat s felrakta a tálczára, mit Timéa reszkető kezeiben tartott.

A leány nagy sötét szemeinek hálás tekintete nem kerülé ki sem Athalie, sem Timár figyelmét.

– Ugyan, kapitány úr, sugá Athalie vőlegényének; csináljon egy kis tréfát; bolondítsa el egy kicsit ezt a gyereket. Kezdjen el neki udvarolni. Az sok mulatságra fog alkalmat adni nekünk. Timéa, te velünk ozsonnázol; ide ülsz a kapitány úr mellé.

Ez lehetett keserű tréfa, lehetett gúnyos kötődés, lehetett hiú féltékenység, lehetett gonoszság. Meglátjuk, mi lesz belőle?

Lázas félénkséggel s rosszul rejtett örömmel ült le az asztalhoz a gyermek szemközt a hódító szép Athalieval, ki, midőn azt mondá vőlegényének, hogy vessen oda egy bókot Timéának is, úgy tett, mint mikor egy királynő egy koldusgyermeknek egy aranyat ád. Ez boldog lesz vele – egy napra, ő pedig meg sem érzi.

A kapitány czukorral kinálta Timéát; az ezüst csiptető nem akart szót fogadni Timéa kezében.

– Vegyen szép kis fehér kezével! bíztatá őt a kapitány.

Mire aztán Timéa olyan zavarba jött, hogy a kivett czukrot a kávésfindzsa helyett a vizes poharába tette.

Azt még soha sem mondta neki senki, hogy szép fehér keze van.

Pedig meglehet, hogy nem is udvarlási szándékból mondta neki azt a kapitány, csak hogy épen felszabadítsa rá, hogy vegyen az ujjaival a czukorból, hiszen nem anæsthetikus dolog az, ha ilyen tiszta gyermekkéz nyul hozzá.

Hanem a gyermek fejében megmaradt ez a szó, s gyakran nézegetett lopva a kezeire; ha csakugyan olyan szépek és fehérek-e azok?

Athálie alig tudta visszafojtani nevetését. Élvezetet talált benne, a kötődést folytatni a gyermekkel.

– Timéa, kináld meg a kapitány urat azzal a czukorsüteménynyel.

A leány leemelte az ezüst állványról a kristálytálczát s odanyujtá azt Kacsuka úrnak.

– No, válaszsz ki a számára valamit.

Timéa történetesen valami szívalakú czukorsüteményt választott. Ez a gyermek bizony még azt sem tudta, hogy azt szívnek hivják, sem azt, hogy hát mi az a szív valósággal?

– Ah! ez nekem nagyon sok lesz! tréfálózék a kapitány, hanem ha ön, szép Timéa kisasszony, meg akarja azt velem osztani?

S azzal kétfelé törte a czukorszivet s felét visszanyujtá Timéának.

A gyermek otthagyta azt a tányérján s a világért meg nem ette volna. Ott őrzé féltékenyen a szemeivel s nem várt, míg Zófia asszony vagy a szobaleány bejön tányért váltani; ő maga sietett összeszedni a csemegés tányérkákat s eltünni velük a szobából. Azt a fél szivet bizonyosan meg fogják nála találni. Milyen nagy nevetés lesz abból!

Hiszen semmi sem könnyebb, mint egy tizenöt éves leányt elbolondítani.

Az még mindent elhisz, és hisz a legelső embernek, a ki azt mondja neki: de szép fehér kezei vannak!

Kacsuka úr pedig épen az az ember volt, a ki nem bocsáthatná meg magának, hogy ha egy szép leány közelébe jut, annak valami bókot ne mondana. Még az öreg asszonyságoknak is szokott udvarolni. No hisz azoknak már udvarolhat. De nem engedi el magának, hogy még a lépcsőn levilágító szobaleánynak is ne mondjon valami lekötelezőt. Ambiczióját találja benne, hogy az ő kék egyenruhájának láttára minden leányszív sebesebben dobogjon. Azért Athalie bizonyos lehet felőle, hogy ő az uralkodó planéta. Hanem Timéával foglalkozni sem kárbaveszett fáradság. Most még gyermek ugyan, de előreláthatólag igen szép alak lesz belőle. Aztán árva gyermek, aztán török leány, még meg sincs keresztelve, aztán egy kicsit hóbortos is; a mi mind ok arra, hogy az ember lelkiismeret mardosás nélkül mondjon neki szépeket.

Kacsuka úr nem mulasztott el semmi alkalmat. S menyasszonyának nagy gyönyörűséget okozott vele.

Egyszer azt mondá Athalie Timéának, mikor aludni akart menni:

– Te Timéa, tégedet a kapitány megkért nőül. Hozzámégy-e?

A gyermek ijedten tekinte Athaliera, s azzal az ágyához futott és takaróját a fejére rántá; úgy elbujt, hogy ne lássa senki.

Athalie aztán sokáig gyönyörködött benne, hogy a gyermek nem tud elaludni attól a szótól, a mit neki mondott, hogy forog nyugtalanul fekhelyén és sóhajtoz fél éjen át.

Ez a leánytréfa sikerült.

Másnap Timéa szokatlanul komoly volt, a gyermeteg szeleskedést elhagyta modorából; valami gondolkodó mélaság látszott meg arczán s egyszerre nagyon kevés szavú lett.

Az arcanum jól hatott.

Athalie az egész háznépet beavatta a tréfába. Timéával úgy bánjanak ezentúl, mint leendő menyasszonynyal, Kacsuka úr jegyesével. A cselédek, nagyasszony mind kezére játszottak.

De ne mondja senki, hogy ez pogány tréfa volt. Ellenkezőleg. Ez keresztyén tréfa volt.

Athalie aztán azt mondá Timéának:

– No lássad, a jegygyűrűt is elküldé számodra a kapitány. De ezt nem húzhatod az ujjadra, míg pogány vagy. Elébb keresztyénné kell lenned. Akarod, hogy megkereszteljenek?

Timéa keblére tette kezeit és lehajtá fejét.

– Tehát meg fognak elébb keresztelni?

– Hanem ahhoz megint szükséges, hogy elébb meg kell tanulnod a vallás hitágazatait, a katechizmust és a bibliai történeteket meg a zsoltárokat és az imádságokat; el kell járnod a paphoz meg a kántorhoz, a ki tanítani fog. Akarod-e?

Timea csak a fejével inte.

És azután eljárt mindennap a paphoz meg a kántorhoz, és hordta a hóna alatt az énekes és imádságos könyveket, mint a kis iskolás leányok s este későn, mikor már mindenki lefeküdt, kivette magát az üres előszobába, ott tanulta féléjszakákon át az egyptomi tíz csapás, a Sámson és Delila, a József és Putifárné istendicsérő és szívnemesítő történeteit fenhangon. Nehezen tanult, mert soha sem volt hozzászoktatva. Rettenetes munka volt neki az abstract érthetetlen katecheticus tételeket betanulnia. De hát mit meg nem tett volna azért, hogy meg lehessen keresztelve.

– No lássák! mondá Athalie, olyankor, mikor Timár is ott volt. E nélkül a biztatás nélkül soha rá nem lehetett volna venni, hogy megtérjen s tanuljon valamit, s hogy megkeresztelhessék. Így pedig hogy iparkodik mentül hamarább készen lenni.

Tehát még egészen kegyes munka volt a gyermek fejét így elkábítani azzal, hogy ő már menyasszony. És Timár látta azt, hogy milyen kegyetlen játékot űznek a szegény gyermekből, és nem szólhatott neki. Mit is mondhatott volna? Nem értette volna az azt meg.

Még rontott a dolgán az, hogy ő a házhoz járt, mert Timéa előtt kiegészíté a mesét. A gyermek mindenkitől azt hallá, még a komoly öreg Athanáz úr is elejtett néha egy olyan példálózást, hogy ez a gazdag Levetinczy úr Athalie miatt jár a házhoz. És azt igen természetesnek is találta. A gazdag úr gazdag leányt keres. Hozzá is illik mindkettő egymáshoz. Hát akkor a szegény magyar katonatiszthez ki illenék más jobban, mint egy épen olyan szegény leánya egy török katonának? Ezt így tartotta ő legtermészetesebbnek.

Tehát tanult éjjel-nappal.

Káté, zsoltár, biblia végét járta már; ekkor egy új tréfát találtak ki számára. Elmondták neki, hogy ki van tűzve már a menyegző napja; hanem addig a napig el kell készülni sok-sok köntösnek. A sok fehérnemű, a sok pipere, cziczoma hátráltatja a napokat. Hát még a menyasszonyi köntös, a miben esküvőre fog menni! Azt magának a menyasszonynak kell sajátkezűleg kihímezni. Ezt már értette Timéa: ez törökül is így van. És gyönyörűen tudott hímzeni selyemmel, ezüsttel és aranynyal. Arra tanították meg otthon a háremben legjobban.

Hát aztán odaadták Athalie menyasszonyruháját, hogy varrjon rá oly pompás himet, a minőre otthon tanították. Azt mondták, hogy ez az ő saját menyasszonyi köntöse lesz. Timéa telides tele rajzolta annak uszályát, széleit gyönyörű arabeszkekkel, s aztán hozzáfogott azoknak kihímezéséhez. Remekmű készült ujjai alatt. Korán reggeltől késő estig dolgozott rajta; mikor a látogatók jöttek is, nem tette le a kezéből a munkát; dolgozva beszélgetett velük, s jó volt, hogy szemeit örökösen a hímzésre lesütve tarthatá; nem kellett senkinek a szemébe néznie.

És azért is jó volt, hogy nem láthatta, hogy kigunyolják a háta mögött. A némberek integetnek egymásnak s a látogatóba jött férfiaknak, hogy ez most azért siet oly szorgalmasan a himzéssel, mert azt hiszi, hogy a saját köntösét varrja. A kis bolond! Timár látta ezt mind.

Oh! hányszor távozott el e háztól oly keserűséggel szivében, hogy mikor a lépcső alján azt a két márványoszlopot két kezével megfogta, Sámson jutott eszébe, a ki magára dönti a filiszteusok házát.

Mikor dönti hát már?

Az a nap pedig, melynek közeledtét oly titokteljes remegéssel várta Timéa, csakugyan Kacsuka úr esküvőjének napja volt, de Athalie kisasszonynyal.

Hanem annak a napnak sajátságos akadályai voltak még a világon. Nem az égi aspectusokban, nem is a szeretők sziveiben (mert hiszen szeretik egymást, a mennyire épen szükséges), hanem – Brazovics úr pénzviszonyaiban.

Kacsuka úr, mikor Brazovics úr leánya kezét megkérte, igen őszintén feltárta előtte a sorsát. Ő szegény legény, a mi jövedelme van, az épen arra elég, hogy mint magános ember, katonai rangjához illően megjelenhessen a világ előtt; de egy nőt abból eltartani nem lehet, s különösen egy nőt, a ki minden kényelemhez s fényüzéshez van szokva; azért tisztán és világosan megmondta az apának, hogy ő csak azon esetben nősülhet, ha feleségének hozománya azt képessé teszi a háztartás fedezésére. No, ez ellen Brazovics úrnak sem volt semmi kifogása. Ő nem fukarkodik ily kérdésben. Ő leányával a menyegző napján százezer forintot ád készpénzben nászhozományul s azzal tehetnek, a mit akarnak.

És akkor, a mikor ezt megigérte Brazovics úr, képes is volt azt teljesíteni. Hanem azóta közbejött ez a Timár. Ez mindenféle hallatlan útakon és módokon annyi zavart csinált Brazovics úr spekuláczióiban, úgy megrontotta legbiztosabb számításait, úgy megtörte a gabnapiaczon, úgy kiturta a versenyzéseknél, úgy betette előtte az ajtót a hajdani befolyásos köröknél, hogy Brazovics úr ez idő szerint lehetetlenségnek találta akárhonnan is százezer forintot előteremteni.

Az is igaz volt, a mit Kacsuka úr Timárnak mondott, hogy Brazovics úr maga soha nem tudja, hogyan áll az üzlete? vajjon víz fölött uszik-e, vagy víz alatt? Úgy össze vannak abban bonyolítva új vállalatok a régiekkel, hasznosak a károsakkal, úgy másznak egymás hátára abban a képzelt nyereségek, behajthatlan követelések az önmagától eltitkolt tartozásokkal, a lerázhatlan szerződésekkel, per alatt levő kétséges ügyekkel, hogy Brazovics úrról senki sem tudhatja, ő maga legkevésbbé, hogy mikor Croesus, mikor Irus? Azért a kinek igénybevehető százezer forintja van nála, az okos ember lesz, ha ezt inkább ma akarja látni, mint holnap.

És Kacsuka úr volt ennyire okos ember.

Athanáz úr egy párszor elővette, hogy megközelítse a hadmérnök sánczait; tett neki kedvezőbb ajánlatokat; minek az ő kezébe az a százezer forint? az asszony majd eltékozolja azt; annak a kamatja csak hatezer forint. Nem jobb lenne-e, ha Athanáz úr évenkinti nyolczezer forint segélylyel váltaná fel azt s a tőke maradna nála? Nem jobb lenne-e, ha egy fekvő birtokát engedné át az új párnak, mely hétezer forintot jövedelmez? De a hadmérnök nem engedte az utolsó redoutját bevétetni. Rögtön betömte a viárkokat s azzal fenyegetőzött, hogy a levegőbe röpíti az egész házassági citadellát, ha ő neki a százezer forintot esküvő előtt le nem fizetik.

Brazovics úr tehát nagyon meg volt akadva, s ha volt valaki, a ki még nagyobb elkeseredéssel nézte a Timéa ujjai alatt készülő nászruhát, mint Timár, úgy az bizonyosan Brazovics úr volt.

De ad vocem Timár! Egy mentő gondolat támadt Brazovics úr fejében. Ezt a Timárt ő gyülöli nagyon. Elvesztené egy kanál vízben. Vajjon nem jó volna, ha a leányát hozzá adná feleségül?

Hiszen nincsen ő Kacsuka úrhoz hozzávarrva. Ha nem akar a kapitány házasodni, hát menjen sánczot ásatni; itt az a kérdés, hogy Athalie férjhez menjen.

És a csere nem volna rossz. Ez a Timár ugyan egy megvetésre méltó gézenguz, egy felakasztani való rabló, de mindjárt nem lenne az, mihelyt Athaliet nőül venné. Lám, még az is egyszerre becsületes emberré lenne általa. Megszünnék az ellenségeskedés, a versenyzés; társ lenne az üzletben; minden újra rendben lenne.

És a dolog egészen valószínű. Timár sokat jár a házhoz. Csak nem a szolgálók kedvéért jár? Csak az a hiba nála, hogy olyan szemérmetes. Nem mer nyilatkozni, hogy hajdani főnöke kisasszonyáig merte légyen emelni a szemeit. Meg ettől a katonatiszttől is tart; fél, hogy levágja a nyakát. No, ezen a félénk emberen segíteni kell.

Egy délután Athanáz úr dupla porczió ánizs-szeszt töltött a fekete kávéja közé (a mi a bátorságot növeli), azt saját szobájába vitette, meghagyva az asszonyoknak, hogy ha Timár jön, küldjék át hozzá egy szóra.

Azzal rágyujtott szobájában a török dohányra, s olyan ötödik elementumot csinált maga körül füstből, hogy a mint abban alá s fel járkált, el-eltünt benne s megint úgy merült ki belőle kiülő nagy vörös szemeivel, mint az óriás tintahal, a ki lesi a tengerbe eső prédát, hogy kiszíjja a vérét.

Nem sokára jött a préda.

Timár, a mint megérté Zófia asszonytól, hogy Athanáz úr akar vele beszélni, sietett át hozzá.

A nagy tintahal odauszott eléje a füsttengeren keresztül, rámeresztve polypusi két ijesztő szemét s tengerbeli szörnyeteg módjára rögtön megrohanta ragadmányát s egyenesen a szájába kiáltott:

– Hallja az úr! Miért jár az úr ehhez a házhoz? Mi czélja van az úrnak az én leányommal?

Ez a legjobb mód az ilyen gyáva legényt nyilatkozatra birni. Az ilyen szótól az ember megijed; forogni kezd vele a világ; mire észreveszi, elesett, s hova esett? bele a szent házasságba!

Borzasztó dolog az ilyen kérdésre megfelelni.

Timár legelőször is azt tudta meg Athanáz úr szavából, hogy az most nagyon sok anisettet ivott. Attól ilyen vitéz.

– Uram, monda neki nyugodt hangon, én nekem az ön kisasszonyával semmi czélom nincsen. S annál kevésbbé is lehetne, minthogy a kisasszonynak már vőlegénye van, s az nekem jó barátom. Hogy miért járok én önnek a házához? azt megmondom. Ha nem kérdezte volna ön, nem szóltam volna; de mert kérdezte, hát tudja meg. Én azért járok ide, mert megfogadtam az ön szerencsétlenül elhalt barátjának és rokonának, hogy árva gyermekére ügyelni fogok. Én jártam ide azért, hogy meglássam, mint bánnak önök a kezükre bízott szegény gyermekkel? Czudarul bánnak önök vele, Brazovics uram, czudarul! Ezt én önnek szemébe mondom, és a saját házánál. Ön elsinkófálta az árvának minden vagyonát! Igen is! elsinkófálta: ez rá az igazi szó. S önnek az egész családja átkozott gúnyt űz a szegény gyermekből. Megmérgezik a lelkét egész életére. Megveri önöket az Isten! És most utoljára találkoztunk ketten együtt ennél a háznál, Brazovics uram, s ne kivánja ön megérni azt az órát, a mikor még egyszer ide visszajövök!

Timár megfordult a sarkán s becsapta az ajtót. A tintahal pedig visszasülyedt dohányfüst iszapja homályos mélyébe s kihörpentve a harmadik pohár anisettet, gondolá magában, hogy erre ugyan kellett volna valamit mondani, de mit?

Timár pedig visszament a látogatási terembe. Nemcsak a kalapjáért, a mit otthagyott, hanem egyébért is.

A teremben nem volt más, mint Timéa. Athalie és vőlegénye a mellékszobában voltak.

Timár kigyuladt arczán Timéa észrevette a nagy változást. A mindig szelid, alázatos arcz most büszke volt és indulattól átszellemült, a mi azt egyszerre széppé tette. Sok arcz megszépül, ha a szenvedély átlobog rajta.

Egyenesen odament Timéához, ki a nászruhára arany rózsákat himzett ezüst levelekkel.

– Timéa kisasszony! szólt forró mély hangon. Én most kegyedtől búcsút veszek. Legyen ön boldog: legyen ön még sokáig gyermek. De, ha egyszer eljön egy olyan óra, a melyben ön boldogtalannak fogja magát érezni, gondoljon rá, hogy van egy jó ember, a ki önért…

Nem tudta tovább kimondani. Hangja elakadt, szive elszorult.

Timéa kiegészíté az elakadt szót.

«Háromszor…»

Timár megszorítá Timéa kezét s súgva rebegé:

«Örökké».

Azzal meghajtá magát s eltávozott, a nélkül, hogy a mellékszobában levőknek alkalmatlankodott volna.

Nem jött ki a száján a szó, hogy «Isten önökkel!» Oh! hisz e perczben arra gondolt: hogy Isten elvegye kezét erről a házról.

Timéa kiejté kezéből a himzést s mereven nézett maga elé, még egyszer sohajtva: «háromszor». Az aranyfonál kicsúszott a tű fokából.

Mikor Timár lement a lépcsőn, megint elhaladt ama két márvány oszlop mellett, a mik a lépcsőpadmalyt tartották.

Minő dühvel ütött rá az oszlopra öklével!

Vajjon megérezték-e azok odafenn azt az ütést? Nem mondta meg nekik a megrázkódó épület, hogy siessenek imádkozni, mert a fejükre szakad a tető? Azok nevetnek a megtréfált gyermek fölött, ki oly sietve himzi menyasszonyi köntösét.

EZ IS EGY TRÉFA.

Az új nemes Levetinczynek nagy hire volt már nemcsak Magyarországon, de Bécsben is.

Azt mondták róla, hogy «arany ember!» a mihez hozzányúl, az aranynyá válik! a mit ő megkezd, az aranybánya. Itt van az aranybánya, nem a Csetátye Máreban, nem Selmecz alatt, nem Vöröspatakon.

Főtudomány az, hogy «előbb» megtudja az aranybányász, mint üzlettársai, hogy a magas kormány minő nagy vállalathoz szándékozik hozzákezdeni. Ebben a tudományban volt Timár tökéletes.

Ha Timár valami vállalkozáshoz kezdett, mint a raj, tódult utána az üzérek serege, azt tudta mindenki, hogy ott arany van, csak fel kell venni.

De nemcsak ezért hitták Timárt arany embernek, hanem még másért is.

Azért, hogy soha sem csalt, nem csempészett.

Nagy vállalatoknál elég nagy a tisztességes nyereség is; a ki lop, csal még azon felül, az bolond ember, mert bevágja az aranytermő bánya útját, s elveszti a kirabolt eret. A ki egy garas nyereséggel beéri egy forint után, az derék, becsületes ember; de egy milliónál az ötvenezer forint, s hozza maga után a másik milliót. Csak nem kell vele csúnyául bánni. A szerencse istennője ugyis elég decolletirozva jön elénk, nem kell még az utolsó kis tuniquet is lehúzni akarni róla, mert akkor megapprehendál.

S ebben volt Timárnak a helyes tapintata. Nagy pénzeket nyert, mert nagyokra vállalkozott; de nem csalt, nem lopott soha, mert nem is koczkáztatott soha. Nyereségéből azoknak is bő részt juttatott, a kiktől függött, hogy egy vállalatot megkapjon és jutányos föltételeket kapjon, s ez által nyitva tartá maga előtt folytonosan az arany bányát.

Sőt néha valóságos nyereséget is hozott az államnak olyan cselszövények fölfedése által, mikben az állam pénztára ellen összeesküvő versenytársai lettek kijátszva. Ebben aztán a versenytársak romlása is egyik haszon volt. No azok nem is mondták arany embernek; de a kormánykörökben az volt a neve, s a szegény köznépnél szintén.

Egyszer elkezdett szőlőket vásárolni a Monostoron.

A Monostor egy magas domb Uj-Szőny fölött, melyet az ujabbkori német hadászok «Sandhügel»-nek neveznek: homokdomb. Innen is sejtheti mindenki, hogy nem valami pompás bor teremhet rajta. Valami közönséges bort termő szőlő pedig urfélének nem való, mert nem fizeti ki a munkáltatást. És Timár mégis összevásárolt valami tiz holdat.

Az üzletvilágban ez szemet szúrt. Mit akar ez ott? ott valami aranybánya lesz?

Brazovics úr azt hitte, hogy helyes nyomra akadt; megrohanta Kacsuka urat saját odujában.

– No, fiamuram, most mutassa meg, hogy igazán hű emberem, hogy igazán apjának tekint. Vallja meg, hogy a kormány a Monostoron várat akar építeni. No, ne ellenkezzék. Én tudom, hogy ön a hivatalát koczkáztatja, ha ilyen titkokat elárul. Én tudom, hogy ez becsületbeli dolog. De én becsületem szentségére esküszöm, hogy el nem árulok senkinek semmit. Csak nekem mondja meg igazán. Tüzes harapófogóval sem hagyom kicsikartatni magamból a titkot. Látja, ez a gazember Timár most ott vásárol telkeket nyakra-főre, ennek már elárulta valaki. Ne engedjük neki oda egészen a kövér falatot. No ugy-e, hogy várat fognak építeni a Monostorra?

Kacsuka úr aztán csak ki hagyta magából szorongattatni, hogy hát igen. El van határozva a Hofkriegsrathban, hogy Komárom erődítéseit odáig kiterjesztik.

Oh! be kedves tudomány volt ez Athanáz urnak. De sok szép százezer forintot besöpört ő hasonló alkalommal, mikor előre összevásárolta a kisajátítandó vityillókat s eladta őket a kormánynak, mint palotákat.

Csak még az erődítési tervet szerette volna látni; azért könyörgött nagyon szépen leendő veje urának, csak azt mutassa meg, csak egy pillanatra.

No hát meg hagyta neki nézni azt is Kacsuka úr.

Athanáz úr mindent megtudott aztán abból. Milyen darabot fog kisajátítani a kormány? mely telkek esnek az erődítési vonalba? Ez a gézengúz Timár csakugyan kikereste magának azt a helyet, a hová a fellegvár jön.

«És minő kulcs van megállapítva a kisajátítási árra nézve?» Ez ám a főkérdés.

De már ennek az elárulása Kacsuka urtól csakugyan kriminálitás volt. Azt is elmondta Athanáz urnak.

Az van megállapítva kulcs gyanánt, hogy a legutolsó vételárnak kétszeres összegét fizeti a kormány.

– Elég! kiáltá Athanáz úr, megcsókolva leendő veje urát. Elég! A többi az én dolgom! A százezer forint itt lesz az asztalodon esküvő napján. Elég!

Azzal rohant a munkának.

Pedig nem volt «elég», a mit megtudott, még valamit jó lett volna megtudakolnia Kacsuka urtól; s azt a valamit Kacsuka úr el is mondta volna neki, ha már ennyit elmondott; de hát Athanáz úr nem kérdezte tőle s így tudatlan maradt felőle, s aztán úgy járt, mint a vak légy, a melyik az ablaknak repül. Kacsuka úr pedig nem kivánta már a százezer forintot sem, és a mi vele jár sem. Ha meglesz, nem bánja, de ha nem lesz, sem bánja.

Brazovics úr azonnal vágtatott Uj-Szőnybe s járta sorba a szőlős gazdákat, hogy ki adja el a szőlőjét? Vette tőlük, a hogy adták, a ki nem akarta adni, annak háromszoros árakat igért. Hiszen annál jobb rá nézve, mentül drágábban veszi; a kisajátítási kulcs szerint ugyanannyi a saját nyeresége.

Hanem ez azután a többi spekulánsok figyelmét is megragadta. Jöttek a versenytársak is a szőlőkért árverezni; a szegény monostori sárfehér és juhfarku soha el nem tudta gondolni, hogy lett ő belőle olyan hires bor, hogy még szüret előtt lefoglalózzák? A szőlőárfolyam végre ott állt meg, hogy a mely telkekért a terv elárulása előtt legfeljebb százezer forintot fizetett volna a kormány, az új bevásárlók kezéből azokat most már ötszázezerért kaphatta meg. Maga Brazovics úr százezer forintig vásárolt belőle, pedig ugyan nagy kínnal szerezte a pénzt: potom árért adta a gabonáját; hajóin túladott, nagy kamatot fizetett, rábízott idegen pénzekhez hozzányult. Hanem hiszen ezuttal bizonyosra játszott. Timár is benne van a dologban! Az ugyan legrosszabbul járt, mert még ő nagyon olcsón vásárolt; keveset fog nyerni. De mivel ő is benne van, a dolog bizonyos, s a spekulánsok még ez évben megkapják az egész nyereséget. Hisz az állam fizeti, annak pedig mi adjuk a pénzt; tehát tulajdonképen csak a magunk pénzét veszszük vissza.

Timár pedig ezuttal is ravaszkodott. Ez egy kimért csapás volt tőle Brazovics Athanáz fejére.

Timár azt is tudta, a mit Athanáz úr elmulasztott Kacsuka urtól megkérdezni.

Mert az mind igaz volt, hogy a kormány a komáromi várerődítést nagy mérvben szándékozik kiterjeszteni s ahhoz még ez évben hozzáfognak. Csak az volt a nagy kérdés, hogy hol kezdik el?

Mert az harmincz évi munka.

Timár nagyon gonoszul tréfálta fel a versenytársait. Azok ugyan meg fogják átkozni.

Hanem mint jó kereskedőnek mindig gondja volt rá, hogy mikor valami olyan dolgot mível, a miért sokan elátkozzák, ugyanakkor egy másik olyant kövessen el, a miért még többen áldani fogják, úgy, hogy az átok és áldás mérlegének egyenlősítése után még mindig maradjon a részére egy kis «Saldo-Vortrag» az «áldás» táblázatra.

Timár oda hivatta magához Fabula Jánost.

– János! mondá neki, kend öreg legény már, meg van törve a sok fáradságtól; nem jó volna-e már valami pihenésre gondolni?

Fabula János egészen rekedt volt már, úgy beszélt, mintha a sugólyukból valami darabot sugna a szinészeknek.

– Bizony, nagy uram, magam is azon gondolkozom már, hogy odahagyom a vizet s valami földi foglalatossághoz látok. Nem jók már a szemeim. Legjobb szeretném, ha betenne nagy uram uradalmába valami sáfárnak vagy kulcsárnak.

– Én jobbat tudok annál kend részére, János! nem él kend meg már abban a rácz világban odalenn. Itt meg hozzá van szokva a komáromi fehér czipóhoz. Legyen kend szekeres gazda.

– Az volna nekem jó; hanem hát kettő hiányzik belőle: a szekér meg a gazdaság.

– Majd megjön mind a kettő. Valami jutott eszembe. A város most árverezteti a Vág-Duna melletti régi marhalegelőt. Menjen oda kend, és vegye meg az egészet.

– Hohó! nagy uram! szólt rekedt nevetéssel Fabula János. Hiszen ha én azt megvenném, soha akkora kétszarvú állat azon a legelőn nem járt, mint a mekkora én lennék. Hiszen puszta föld az, nem terem azon más, mint széki fű, herbaté; én pedig azt a patikában nem árulom; aztán meg iszonyu darab föld az; sok ezer forint kell ahhoz.

– No csak ne okoskodjék kend, hanem tegye azt, a mit én mondok. Menjen oda. Itt van kétezer forint bánatpénz; ezt tegye le az árverésnél; aztán igérjen rá, míg rajta marad; de senkinek másnak azt a darab földet át ne engedje; a mennyiért rajta hagyják, annyiért tartsa meg; senkivel meg ne oszsza, akárki ajánlkozik hozzá társnak. A mit majd fizetni kell érte, azt én kölcsön adom kendnek; megadhatja nekem, majd ha lesz, nem kérek tőle kamatot, sem a kölcsönről nem kérek irást; becsületre megy az egész alku. No hát csapjon a tenyerembe.

Fabula János nagyon csóválta a fejét.

– Semmi kamat; semmi irás; tenger sok pénz, rossz parlag föld! Mégis csak az lesz ennek a vége, hogy engem elébb-utóbb becsuknak, s lehuzzák a lábamról a csizmát.

– Ne féljen kend semmit, János. Egy esztendeig kendé lesz az a föld, a mi haszon lesz rajta azalatt, az minden bizonynyal a kendé marad.

– De hát mivel szántsam fel, s mit vessek bele?

– Sehogy sem szántja fel s nem vet bele semmit; hanem most menjen és végezze, a mit mondtam. Azért lesz azon aratás. De ezt ne mondja senkinek.

Fabula János hozzá volt szokva, hogy Timárnak minden tettét és mondását a legnagyobb ostobaságnak tartsa a priori; de a mellett mindent végrehajtson föltétlen engedelmeskedéssel, mivel hogy a posteriori arról kell meggyőződnie, hogy ezek a hallatlan ostobaságok mind válogatott bölcseség következményeit szülik magukból. Azért ugyan ostobaságok maradnak; hanem hát ennek az embernek valami spiritusa van.

Annálfogva cselekedett úgy, a hogy Timár tanácsolta.

S már most nyissunk tért e sajátságos eljárás magyarázatának.

Az egész erődítési terv a komáromi vár körül igaz és való volt.

Az udvari hadi tanács elhatározá e várnak nagyszerű táborhelylyé átalakítását. S e czélból kimerítő tervek készültek, a mik magukban foglalák a monostori fellegvár építését s azt a hosszu erődvonalat, mely a Vág-Dunát a győri Dunaággal összekötendő volt, a mit most Nádorvonalnak hínak, s melynek homlokzata a monostori körönd ágyúival összeműködve, az egész várat és várost egy erődített gyűrűbe foglalná bele.

A munka bevégzése harmincz-negyven évi időre lett kiszámítva. A költség ugyanannyi millióra.

A terv létesítése minden bizonynyal el lett már határozva az összes kormánytanácsban. Erre föltétlenül lehetett már számítani.

Csak egy esély forgott fenn, a mit a Hofkammernek adott a szájába valami besugó.

Az, hogy ha nem egyszerre fognak hozzá az erődítés minden szakaszához, akkor fölösleges lesz egyszerre kisajátítani a tervbe eső valamennyi telket. Elég lesz egyelőre a két Dunaág közötti Nádorvonal számára szükséges helyek kisajátítása, a monostori kisajátítás maradhat még húsz esztendeig is.

Csakhogy az üzérek, a kik ez új erődítéseknek neszét vették, épen a monostori homokdombra vetették minden iparkodásukat, a két Duna közötti térre nem gondolt senki; ott egy roppant területet, melyet a város árvereztetett, Fabula János uram vehetett meg húszezer forintért.

Már most, ha a monostori kisajátítás elmarad, akkor majd csak húsz év múlva kerül rá a sor, s ez idő alatt a semmi hasznot nem hajtó szőlőkbe vert pénzük a spekulálóknak másfélszer föleszi magát kárba veszett kamatokban.

Ezt a tréfát szerezte meg Timár versenytársainak s azok között a legdühösebbnek, Brazovics Athanáznak; mert a mint ő a monostori telkeket megvette, azonnal elkezdett minden eszközt megmozgatni, hogy a bécsi kormányban érvényre ne jusson a Hofkriegsrathnak az a szándoka, hogy az erődítési tervet egyszerre minden ponton megkezdjék.

Igy állt ez az ügy három nappal Athalie menyegzőjének határnapja előtt.

Két nappal a menyegzői nap előtt Fabula János uram röpült be Timár úr folyosójára.

Igen is, röpült. Köpönyeg volt rajta, a mi röptében beillett neki szárnynak.

«Tízezer! Húszezer! Negyvenezer! Commissió! Fizetés! A császár, a király! Puszta legelő! Aratás!»

Ez így dült belőle; összefüggés nélküli szavak, miket végre Timár ekként szedett neki rendbe:

– Jól van, János. Tudom, mit akar mondani. Ma volt kinn a bizottság megszabni a földek értékét, a mik az új erődítési vonalba esnek. A kend birtokát, a mit vett húszezer forinton, kisajátították negyvenezer forintért. Most a fölösleg a kend haszna. Ez volt az aratás. Ugy-e, így mondtam?

– Így mondtad, uram, eszem azt az «aranyszáju szent Jánosi» beszélődet. Hiszen így van ez, már most látom. Húszezer forintot kapok most ingyen, azt is látom; soha életemben annyi pénzt nem kerestem a két tenyeremmel. Húszezer forint! Meg vagyok bolondulva! Az eszem tótágast áll bennem. Engedje meg nagy uram, hogy egy czigánykereket vessek.

Timár megengedte.

Fabula János vetett aztán nem egy czigánykereket, hanem hármat, végig a folyosón. Aztán vissza megint három czigánykereket, mely után ismét talpra állt egyenesen Timár előtt.

– Így ni! Már most értem a dolgot. Tehát az a sok pénz most az enyim! Megyek. Megveszem a zsidó templomot.

(S ne hogy valaki azt higyje, hogy ez utóbbi mondat valami rossz élcz volt Fabula Jánostól, meg kell mondanunk, hogy az akkori viszonyok között az Izrael vallását követő lakosok egy új imaházat kényszerülvén építeni a gróf Zichy-féle nemesi telken, a régibb héber imaház csakugyan árverés alá volt bocsátva, s az Fabula Jánosnak különösen megtetszett.)

De minekelőtte azt megvette volna, még az nap hatszor ellátogatott Timár urhoz; egyszer a feleségét hozta el, másodszor az eladó leányát, harmadszor a menyecske leányát, negyedszer az iskolából kikerült fiát, ötödször az iskolába járó fiát; a felesége hozott Timár urnak pompás domboru, barna-piros hátu komáromi fehér czipót, mosolygó aranyszín gyürkével az oldalán, a menyecskeleánya hozott neki egy tál felséges méz édes csiramálét; az eladó leánya egy mézeskalácsból, piros tojásból, aranyfüstös diókból s különféle czifra papirosokból mesterségesen összeállított «mátkatálat»; a nagy suhancz hires madarász volt, az hozott neki egy kaliczkát, tele stigliczczel meg vörösbegygyel, az iskolás gyerek pedig hozott neki egy verses köszöntőt. Egész nap ott hálálkodtak neki, s este későn mind a hatan odajöttek az ablaka alá elénekelni: «oh! mely boldog az oly ember éltében!»

… De hát még majd a versenytársak, és azok közt Brazovics úr, mit fognak neki hozni és énekelni, ha megtudják, hogy mibe mártotta őket bele a monostori vásárlással!

A MENYASSZONY-KÖNTÖS.

Csak három nap volt még hátra a menyegzőig.

Vasárnap délután Athalie kisasszony elment sorba látogatni leánykori barátnőit. Ilyenkor az a kiváltságuk van a kisasszonyoknak, hogy egyedül tehetnek látogatást, anyai kiséret nélkül; hisz annyi titkos mondanivalójuk lehet egymás között, utoljára leánykorukban.

Tehát Zófia asszony is otthon maradhatott. Ő örült annak legjobban, hogy van valahára egy nap az esztendőben, a mikor nem kell látogatóba menni, látogatást várni, leányt strázsálni, német társalgást hallgatni, a miből ő egy szót sem értett, hanem otthon lehet maradni, s visszagondolni boldog szobaleánykorára, mikor egy ilyen szabad vasárnapi délután teleszedte kötényét főtt kukoriczával, aztán kiült a lóczára s egész estig hámozta a kukoriczát és eszegette szemenkint s közben pletykázott vidám cselédpajtásnőkkel.

A szabad nap, a főtt kukoricza most is csak megvolna, csupán a cselédpajtás hiányzik a konyhalóczáról. Zófia asszony még a szobaleányt és a szakácsnőt is elbocsátotta sétálni, hogy egyedül maradhasson a konyhában; mert főtt kukoriczát szobában enni nem lehet, az elszórandó héjak miatt.

Aztán csak került rangjához illő társaság is. Odasompolygott hozzá Timéa. Annak sem volt már semmi dolga; a himzet elkészült a menyasszonyi ruhán, most már a szabónál van az, a ki azt bizonyosan el fogja készíteni az utolsó napnak az utolsó órájára.

Timéa épen odaillett Zófia asszony mellé a lóczára. Ez is olyan eltürt lény a háznál, mint ő. A különbség kettőjük között csak az, hogy Timéa azt hiszi magáról, hogy ő kisasszony, míg mindenki tudja róla, hogy ő csak cseléd; Zófia asszonyról pedig mindenki tudja, hogy ő úrasszony; de ő maga azt hiszi magáról, hogy ő csak cseléd.

Tehát Timéa odabujt Zófia asszony mellé a kis padra, mint a hogy szoktak pesztonka és szakácsnő, a kik egész héten mindig teszik és tűrik a veszekedést, vasárnap aztán egymás mellé ülnek és pletykáznak.

Csak három nap volt még hátra a menyegzőig.

Timéa széttekintett félénk figyelemmel, ha nem hallgatódzik-e valaki? s aztán azt kérdé súgva Zófia asszonytól:

– Zófia mama, mondja meg nekem: milyen az az esküvő?

Zófia asszony vállai közé húzta a fejét, dönczölő rázogatással, mint mikor valaki befelé nevet, s ravasz szemeivel a kérdő gyermekre sandított. Igazi vén cselédi rosszalkodással kapott a kis cseléd nevetséges gyöngéjén, hogy azt azután megtódítsa.

– Hjaj, te Timéa, kezdé mesemondó ájtatossággal, az nagyon szép dolog; hiszen majd meglátod.

– Egyszer már meg akartam lesni a templomajtóból, gyóná meg őszintén a leány, odalopóztam, mikor egy olyan esküvő készült odabenn; de nem láthattam többet, mint mikor a vőlegény meg a menyasszony odamentek egy szép aranyos almárium elé.

– Az az oltár!

– Akkor egy rossz gyerek észrevett s kikergetett a templomból: «Kimégy innen, te török leány!» Én aztán elszaladtam.

– Hát tudod, kezdé a magyarázatot Zófia asszony, szemenkint hámozgatva s rakva a szájába a főtt kukoriczát, azután azt csinálják, hogy előjön a tisztelendő úr, a pópa, a fején van egy arany süveg, a vállán nagy arany csattos himzett köpönyeg selyemből; kezében egy nagy kapcsos könyv. Abból olvas és énekel gyönyörűségesen. A vőlegény meg a menyasszony letérdelnek az oltár zsámolyára. Akkor aztán megkérdi a vőlegénytől meg a menyasszonytól, hogy szeretik-e egymást?

– S azután felelni kell?

– Hát persze! nem csak azt kell megmondani, hogy szeretem, hanem azután még abból a könyvből felolvassa a pap először a vőlegény előtt, azután a menyasszony előtt az esküvést, hogy ők egymást ezután is mindig szeretni fogják, soha el nem hagyják, holtig egymáséi maradnak, s megesküsznek az atya, fiu, szent lélekre, a boldogságos szűzre és minden szentekre, örökkön örökké Amen. Az egész khórus énekli utána az Ament.

Timéa fázósan borzongott össze.

– Akkor azután a pap előveszi egy ezüst tálczáról a két jegygyűrűt s az egyiket a menyasszonynak, a másikat a vőlegénynek az újjára húzza, s azután a kezeiket egymásba teszi, azokat egy aranyos övvel bepólálja. Azalatt a kántor meg a khórus orgonaszó mellett énekelik, hogy «Goszpodi Pomiluj, Goszpodi Pomiluj».

Ah! milyen bűbájosan hangzó szónak tetszett ez Timéa előtt! Goszpodi Pomiluj! ez bizonyosan valami áldásthozó bűvige lehet.

– Azután leterítik a vőlegényt is, a menyasszonyt is egy vég nehéz virágos selyemmel, tetőtől-talpig, s azalatt, míg a pap rájuk olvassa az áldást, a két násznagy két ezüstkoronát tart a fejük fölött.

– Ah!

Zófia asszony kapott a gyermek érdekeltségén s hozzálátott annak a képzeletét felgyujtogatni az oltári gyertyákkal.

– Ezalatt folyvást énekli a khórus a «Goszpodi Pomiluj»-t. Akkor a pópa a kezébe veszi az egyik ezüstkoronát s odanyujtja azt a vőlegénynek, hogy csókolja meg. Mikor az megcsókolta, szépen a fejére teszi s ezt mondja hozzá: «Én tégedet, Istennek szolgáját megkoronázlak ezen Isten szolgálójának urává!» Azután pedig veszi a másik ezüst koronát, s azt megcsókoltatja a menyasszonynyal.

– Azt is megkoronázza?

– Azt is.

– Hát annak mit mond?

– Annak meg azt mondja: «Én tégedet, Istennek szolgálóját megkoronázlak ezen Isten szolgájának asszonyává.»

– Nagyon szép! Az igen szép!

– Akkor azután a diakónus elkezd imádkozni az új párért, s azalatt a pópa megfogja a kezeiket s háromszor körülkerüli velük az oltárt. Mikor az megvan, akkor a násznagyok leveszik róluk a selyemterítőt, a mivel le voltak takarva mind a ketten. A tenger sokaság ott a templomban ezt mind nézi s úgy suttogják az emberek: «Jaj, de drágalátos szép menyasszony! Jaj de gyönyörű egy pár!»

Timéa szűzies ábránddal bólintgatta fejét, mintha úgy találná, hogy ez jól is van így s nagyon szép lehet.

Zófia asszony nagy lélekzetet vett a tovább mondandókhoz.

– Akkor aztán a pópa egy arany poharat hoz elő, abban bor van. A vőlegény és a menyasszony isznak abból egymásután.

– Igazi bor van abban? kérdé Timéa ijedten. A hajadoni irtózat a bortól, összekerült a mohamedán bortilalom emlékével egyszerre.

– Hát persze, igazi bor. Azt ki kell nekik inniok. A vőfélyek és nyoszolyólányok azalatt mézben főtt búzát hintenek reájuk. Abban van az áldás. Jaj, hallod-e, nagyon szép ez!

Timéa szemei a delejes álom látnoki tüzével ragyogtak. Végigképzelte ezt a titokteljes jelenetet, mely félig vallási mysterium, félig szívbeli talány, s egész alakja remegett tőle.

Zófia asszony pedig úgy nevetett magába befelé, s fojtogatta a nevetés vágyát főtt kukoriczával.

Jó mulatság volt ez nagyon.

Kár, hogy félbeszakítást szenvedett. A konyhaajtóhoz férfiléptek közeledtek, s egyenesen benyított valaki.

Minő rémület! Ez a valaki Kacsuka úr volt.

Huh, be megijedt Zófia asszony. Mert, hogy csak papucs volt a lábán, s a köténye tele kukoriczával. Mit rejtsen el hamarább? De jobban megijedt Timéa; pedig neki nem kellett semmit elrejteni.

– Bocsánat! szólt Kacsuka úr családias otthonossággal, odaelől minden ajtót zárva találtam, azért kerültem a konyha felé.

– Igen ám! sikoltozék Zófia asszony, a leányom elment vizitába a barátnéihoz. A cselédeket eleresztettem a templomba; csak magunk vagyunk itthon ketten. Azért ülünk itt a konyhában, a míg a cselédek visszajönnek. Engedelmet kérünk a kapitány úrtól, hogy ilyen neglizsében vagyunk.

– Nem tesz semmit, Zófi mama, szólt a kapitány nyájasan, hát akkor én is itt maradok a konyhában.

– Oh! kérem, azt meg nem engedhetem. Itt a konyhában! Az sincs, a hová leültessük a kapitány urat…

Zófia asszony igazán zavarban volt. A vizitszobába nem vezetheti a kapitányt, mert ő maga nagyon konyhához van öltözve, Timéát nem küldheti be vele, a míg maga átöltözködik, mert az nem illenék; hanem a kapitány ügyes hadfi volt, minden helyzetbe beletalálta magát.

– Soha se czeremóniázzon velem, Zófi mama, itt van, leülök erre a kannára, nagyon jó hely ez.

S leült a fa-kannára Timéával szemközt.

De már most még a kukoricza volt a nagy baj. Abból is kisegítette Zófia asszonyt a kapitány.

– Zófi mama tán bizony kukoriczát majszol? Soh se restelje. Jó az vasárnap délután. Adjon nekem is ide a sipkámba egy marokkal, én is szeretem.

Zófia asszony tökéletesen le volt főzve a kapitány által, mikor azt látta, hogy ez a sipkájába töltött népies csemegét csakugyan megeszi, még pedig hámozatlan és egész marokszámra. Ez egészen népszerűvé tette a kapitányt a nagyasszony előtt.

– Hát épen arról beszéltem Timéának, kezdé a társalgást Zófia asszony, hogy Timéa azt akarta tőlem megtudni, hogy vajjon milyen lehet az a keresztelés?

Timéa már futni akart, ha Zófia asszony az igazat megmondja; hanem Zófia asszony nem azért volt eladó leány mamája, hogy a véletlenül belépő látogató előtt extempore másra ne birja fordítani a beszédet.

– Azt magyaráztam neki, hogy milyen az a keresztelés. Attól ijedt meg. Nézze, hogy remeg! Mert azzal ijesztgettem, hogy bepólálják őtet is egészen, mint a kis babákat, mikor keresztelni viszik, s azután sirni kell neki is. No ne félj no, nem úgy lesz. Csak tréfából mondtam. Azért van legjobban megijedve, mert azt tudja, hogy a kereszteléssel egészen elrontják a frizuráját.

Jó lesz egy szóval megemlékezni Timéa frizurájáról is.

Gyönyörű haja volt, hosszú és tömött. Athalienak az a tréfás mulatsága volt ezzel a szép hajjal, hogy a fodrásznőjével mindenféle csodásnál csodásabb csavarítmányokat készíttetett belőle. Egyszer magasra felfeszítette az egész haját Timéának, simára kent halántékokkal, s felül tornyot építtetett belőle; másszor széthúzatta kétfelől, szárnyformára, denevér alakra, majd meg kétfelől kosszarvakat csavartatott a hajából, hátul kuszán hagyva a fejét s minden haját füleire tapasztva; hordatott a gyermekkel olyan hajdivatokat, a minőket soha senki sem viselt, nevetséges, furcsa, felötlő ékítményeket, és ezeknek létrehozásában nem kimélték a forró vasat, a sodronytekercset, a papillotokat, a kefét, a viaszkenőcsöt. Ez mind rokoni szeretet fejében ment, s a gyermek nem tudta azt, hogy ez neki mind rosszul illik.

Kacsuka úr felvilágosította őt róla.

– Ugyan, Timéa kisasszony, ne féltse olyan nagyon ezt a frizurát. Sokkal szebben illenék kegyednek, ha egészen egyszerűen viselné a haját. Kegyednek olyan szép haja van, hogy Isten ellen való vétek azt vassal sütögetni, viaszszal feldudorítani. Ne engedje azt többet. Kár ennek a szép hajnak minden száláért, a mi elvész. Pedig ettől a hajkinzástól, a mit kegyetek piperének neveznek, csak romlik a haj. Elveszti a fényét, a haj a hegyén meghasadozik, könnyen elszakad és hamar hullani kezd. Mind erre a mesterséges fonadékra kegyednek nincs szüksége. Hisz olyan gyönyörű tömött hajzata van, hogy ha azt egész egyszerű fonadékban tűzi föl a fejére, annál szebb fejdíszt nem kivánhat magának.

Meglehet, hogy Kacsuka úr mindezt csupán egy kínzott szép hajzat iránti emberbaráti rokonszenvből mondta, s semmi egyéb szándoka nem volt vele, mint Timéa gyönyörű haját megszabadítani a ráerőszakolt furcsaságoktól, hanem a hatás, a mit szavai előidéztek, mélyebb volt, mint ő maga hitte.

E percztől fogva Timéa úgy érezte, mintha ez a fejébe dugott fésű az egész fejét akarná kiszakítani a helyéből, s alig várhatta, hogy Kacsuka úr eltávozzék.

A kapitány nem is időzött ott sokáig; könyörületes volt Zófia asszony iránt, ki ottléte alatt folyvást küzdött azzal a nehéz feladattal, hogy rongyos papucsokba bujtatott lábait ide-amoda eldugdossa; Kacsuka úr megigérte, hogy még ma egyszer el fog jönni, és aztán búcsút vett és eltávozott. Zófi mamának kezet csókolt, Timéa előtt pedig mélyen meghajtá magát.

Alig húzta ki lábát a kapitány a konyhából, Timéa leszakítá fejéről a magas fésűt, letépte a feltornyozott hajfonadékokat, egy percz alatt szétbontotta egész frizuráját, s azzal nekiállt a vizes dézsának s elkezdte haját és egész fejét tisztára mosni.

– Mit csinálsz, te leány? sikoltozott rá Zófia asszony. Abbahagyod mingyárt. Úgy hagyod a hajadat, a hogy van! Hogy meg fog haragudni Athalie, ha hazajön és meglátja.

– Hát haragudjék! szólt a gyermek daczosan, kifacsarva áztatott haját, s azután leült a padra Zófia asszony mögé s elkezdte szétzilált hajzatát egyszerű hármas fonatba idomítani.

A dacz már megszületett szivében. Kezdett nem félni. A kapitány szavai erőt költöttek lelkében. Az ő kivánsága, az ő izlése törvény volt ránézve. Összefonta egyszerű tekercsbe a haját, s úgy akasztotta azt fel természetes kontyban a fejére, a hogy az mondta.

Zófia asszony kaczagott magában, befelé fordított nevetéssel. Ez a leánygyermek egészen bolonddá van téve!

A míg az a haját fonta, Zófia asszony közelébb simult hozzája, s iparkodott kedvét keresni.

– No hát hadd mondom el végig, milyen az az esküvő? Hol szakította félbe az a bohó Kacsuka? Hej, ha tudná, hogy miről beszéltünk! No hát ott hagytam el, hogy a menyasszony és a vőlegény egy pohárból isznak. A khórus meg a diakón ezalatt folyvást éneklik, hogy «Goszpodi Pomiluj!» Akkor a pópa felolvassa az evangeliumot, s azalatt a násznagyok tartják a koronát az új házaspár feje fölött. Akkor azután a pópa átveszi a koronákat, visszateszi az ezüst tálczára s így szól a vőlegényhez: «Légy dicsőítve, mint Ábrahám, megáldva, mint Izsák, és megszaporodva, mint Jákob!» Azután a menyasszonyhoz fordul s azt mondja: «Légy magasztalva, mint Sára, örvendj, mint Rebeka, és szaporodjál, mint Rachel!» S ez áldás után a menyasszony és a vőlegény egymást a násznép előtt s az oltár előtt háromszor megcsókolják…

Timéa lehunyta szemeit, hogy ne lássa azt a jelenetet.

Athalie csak elbámult, mikor hazaérkezett s meglátta Timéát lebontott hajával.

– Hát teneked ki engedte meg, hogy a hajadat lebontsd? Hol a giraff fésüd? hol a csokrod? Feltűzöd mindjárt!

Timéa összeszorítá az ajkait s megrázta a fejét.

– Teszed mindjárt, a mit mondok?

– Nem!

Athalie elbámult e szokatlan makacsságon. Ez valami hallatlan volt előtte, hogy ellent merjen valaki neki mondani! És még hozzá ez a kegyelemkenyérre fogadott gyermek, a ki olyan alázatos volt mindig, a ki a lábát csókolta egyszer.

– Nem? kérdezé odalépve Timéa elé s dühtől kikelt arczát annak fehér arczához közelítve, mintha el akarná azt égetni.

Zófia asszony egy szögletből nézte azt nagy kárörömmel.

– Mondtam ugy-e, hogy majd kikapsz, ha Athalie megjön?

Timéa pedig odanézett Athalie szikrázó szemeibe s még egyszer ismétlé:

– Nem!

– Miért nem? kiáltá Athalie (most már az anyjáéhoz hasonlított a hangja, s az apjáéhoz a szemei).

– Mert így szebb vagyok! felelt Timéa.

– Ki mondta azt neked?

– Ő…

Athalie két kezének minden újja saskörömmé görbült, összeszorított fogai kivillantak szép ajkai közül. Most mindjárt széttépi ezt a leányt!

Akkor aztán elnevette magát.

Gúnyos kaczajba csapott át féktelen dühe. Otthagyta Timéát s eltávozott a szobájába.

Még az nap este ellátogatott a házhoz Kacsuka úr. Ott maraszták vacsorára. Az asztalnál Athalie szokatlan nyájassággal halmozta el Timéát.

– Nem látja, kapitány úr, mennyivel szebb így lebontott hajjal Timéa?

– Igaz! erősíté a kapitány.

Athalie mosolygott.

Most már nem tréfa, de fenyítés volt az, a mit a gyermeken ki kellett elégítenie.

Csak két nap volt még hátra a menyegzőig.

E két nap alatt Athalie csupa figyelem és gyöngédség volt Timéa irányában. Nem bocsátotta ki a cselédekhez, s a szolgálóknak meg volt hagyva, hogy mikor bejönnek a szobába, Timéának is kezet csókoljanak.

Zófia asszony többször nevezte őt úgy, hogy kis menyasszony.

A szabó is haza hozta a menyasszonyi köntöst.

Minő gyermekes öröme volt Timéának, mikor azt meglátta!

Hogy tánczolt, hogy tapsolt a tenyereivel!

– No jer, próbáld fel a menyasszonyi köntösödet! monda Athalie kegyetlen mosolygással.

A lányka fel hagyta magára adni a pompás menyasszonyi köntöst, saját keze hímezte azt. Ő nem viselt vállfüzőt, s termete korához képest eléggé ki volt fejlődve; az öltöny egészen ráillett.

Minő szemérmes önelégültséggel nézte magát körül a nagy álló tükörben. Ah! minő szép fog lenni a menyasszony-ruhában. Talán még arra is a gondolt, hogy szeretni fogják? Talán dobogott is szive. Talán égett is ott valami láng, a mi kéjt és fájdalmat ád?

Oh! erre nem gondoltak azok, a kik játékot űztek vele.

A szobaleány, a ki öltöztette, az ajkát harapta, hogy el ne nevesse magát.

Athalie pedig kegyetlen szinleléssel piperézte az örömét rejteni nem tudó gyermeket, ki meg volt lepve új érzelmektől, s azok meglátszottak márványfehér arczán.

Athalie előhozta a menyasszonykoszorut is, felpróbálta Timéa fejére. A myrtus és a fehér jázmin olyan szépen illett arra.

– Ah be szép fogsz lenni holnapután!

Aztán levettették Timéával a menyasszonyruhát.

– Most már én próbálom fel, szólt Athalie, hát én rám hogyan illenék.

Nála már vállfűző segélyével ment a vállderék felillesztése, s büszke szép alakján határozottabb kifejezést nyert az öltönyidom. Az ő fejére is feltették a menyasszonykoszorut; ő is körülnézte magát az álló tükör előtt.

Timéa nagyot sóhajtott és hazudatlan bámulat hangján súgá Athalienak:

– Oh! te nagyon szép vagy! Igen szép vagy!

Talán be is lehetett volna már fejezni a tréfát?

Nem! Egészen meg kell neki lakolnia; azért, hogy olyan vakmerő, azért hogy olyan ostoba, meg kell neki büntetve lennie.

A gúnyos ámítást egész nap folytatta vele mindenki. A gyermek egészen meg volt már háborodva a sok példálózás által. Az ajtóban leste Kacsuka urat, s elfutott előle, ha jönni látta. Reszketett, ha a nevét kimondták előtte, s visszás feleleteket adott a kérdésekre. Mindenki mulatott rovására.

Sejtett ebből Kacsuka úr valamit?

Talán sejtett.

Bánta azt? Talán nem is bánta.

Talán sejtett ő még olyan dolgokat is, a miket a nevetők nem álmodtak meg, s nagyon hidegvérrel várta azt a végzetes napot.

Az utolsó napon, mely a menyegzőt megelőzte, azt mondá Athalie Timéának:

– A mai napon bőjtöt kell tartanod. Holnap szent és ünnepélyes napod lesz. Oltár elé visznek; megkeresztelnek, aztán megesketnek. Azért előtte való nap bőjtöt kell tartanod, hogy tisztán lépj az oltár elé.

Timéa megfogadta az utasítást s egész nap nem evett egy falatot.

Pedig az ilyen növendék leánynak igen jó étvágya van. A működő természet követeli jogait: a jól evés nála az egyedüli ismeretes vágy, a minek kielégítéséről tud már valamit. És Timéa leküzdte azt a vágyat. Végignézte az asztalnál az ebédet, vacsorát. Pedig szándékosan olyan ételeket hordtak fel, a miket ő nagyon szeretett. Az előszobában a szolgálók, a szakácsnő ingerelték, hogy titokban egyék a számára félretett jókból; hiszen meg szabad csalni a bőjtöt; nem tudja azt meg senki. Nem engedte magát megejtetni; kiállta a koplalást. A holnapi lakodalomra ott segíté ő is készíteni a tortákat, kocsonyákat, az étvágy-ingerlő, csábító csemegék egész halmaza hevert előtte, bele sem kóstolt egybe is. Pedig láthatta Athalieról, ki maga is részt vett a lakoma előkészületeiben, hogy ilyenkor nyalánkodni szabad. Neki bőjtölni kellett! Este jókor lefeküdt, azt mondta, hogy fázik. Igaz volt. Reszketett, didergett a takaró alatt is s nem birt elaludni. Athalie hallá, mikor aludni ment, mint remeg, mint vaczognak össze a fogai s még elég kegyetlen volt azt súgni fülébe: «Holnap ilyenkor hol fogsz már lenni».

Szegény gyermek! Hogy tudott volna elaludni, mikor minden alvó érzés, a mi ily időben még bábálmát aluszsza, idő előtti ébredésre volt felriasztva gyermekszivében?

Órahosszat nem találta nyugtát fekhelyén; félelmek, a mik hasonlítanak az örömhöz; vágyak, melyek a titkos irtózat álarczát hordozzák, kisértének lehunyt szemei előtt. Imádkozni akart s kétségbeestében a sok szent könyvből nem tudta kiválasztani, hogy melyik az igazi imádság? mert arról senki sem világosította fel (hisz ez is csak tréfa volt), hanem elkezdte fenhangon mondani az egyptomi tíz istencsapásról irott verset, mely rettentő költemény kezdődik azon, hogy «Elsőben a vizek vérré változának», s végződik azzal, hogy «Végre mind meghala, ki elől született!»

És Athalie elég szívtelen volt magában kaczagni a gyermeken; és elég szívtelen volt nem igazítani helyre tévedését, hogy megmondta volna neki: «nem ez az imádság, hanem az a másik, mely e szóval kezdődik: «Mi Atyánk», imádkozzuk el azt együtt!» és imádkozta volna azt végig a gyermekkel együtt, odáig, hogy «szabadíts meg a gonosztól». Mert bizonyára az «ő» menyegzőjének előestéje volt ma, és olyankor elfér az imádság, ha még olyan szép és gazdag menyasszony is valaki.

Timéának egész hajnalig lázban volt minden idege; nem jött szemére álom; hajnal felé aztán annál mélyebben elaludt, dermesztő mély álom szállt idegeire; nem ébredt fel a reggeli neszre sem, mely körüle támadt.

Pedig ez volt a menyegző napja!

Athalie azt parancsolá a cselédeknek, hogy hagyják Timéát aludni, még a függönyöket is lehuzatá az ablakra, hogy a hálószobában sötét legyen; ne ébreszszék fel őt hamarább, mint mikor már Athalie készen lesz a menyasszonyi öltözékével.

Az pedig jó időt vett igénybe. Athalie ma szépsége egész hadfelszerelésével akart megjelenni. Erre a napra messze földről jött össze a tömérdek rokon, üzletbarát, hogy a gazdag Brazovics egyetlen leányának esküvőjén együtt ünnepeljen: a legszebb leányén hét vármegyében.

A násznép seregleni kezdett már a lakodalmas házhoz. Az örömanya, Zófia asszony is új ruhába volt már préselve, s a mi nagyobb baj, új czipőkbe is, a mik növelték azt az óhajtását, hogy bár csak vége volna már ennek a mai napnak!

A vőlegény is előjött már; derült arczczal, udvariasan, mint mindig, de a mely derült arcz soha sem tanusított semmit; s az udvariasság csak kifejezési modor volt nála.

Elhozta magával a menyasszonyi virágbokrétát is. Még akkor a kamélia nem volt ismeretes: a menyasszonyi bokréta sokszinű rózsákból volt összeállítva. Kacsuka úr azt mondá, hogy rózsákat hozott a rózsának; miért jutalmul egy büszke mosolyt kapott e ragyogó arcztól.

Csak ketten hiányzottak még: Timéa és Brazovics úr.

Timéát senki sem sürgette, utána nem kérdezősködtek; de annál nyugtalanabbul várta mindenki Brazovics urat.

Azt mondták, hogy a várba kocsizott a kormányzóhoz, még korán reggel, s türelmetlenül várták visszatértét. Még a menyasszony is többször az ablakhoz lépett, kitekinteni, ha nem jön-e még a hintó az atyjával?

Csak a vőlegény nem látszott nyugtalannak.

De hová is lehetett Brazovics úr?

Tegnap este igen jó kedve volt. Együtt mulatott barátaival, s minden ismerősét meghítta a lakodalomra; még késő este bezörgetett Kacsuka úr ablakán s azt kiáltotta be neki az üvegen át «jó éjszaka» fejében: «a százezer forint holnap készen áll!»

És nem volt jó kedve alaptalan.

A várkormányzó tudatá vele, hogy az erődítési terv a minisztertanács által egészben elfogadtatott, a kisajátítások el vannak rendelve; sőt a csallóközi részre esőkért már ki is vannak fizetve az összegek; a többi is utalványozva van már, az éjjel vissza kell érkezni az utalványoknak a miniszter aláirásával. Ez annyi, mintha zsebben volna a pénz.

Reggel Brazovics úr alig várhatta a szabályszerű látogatási órát, még valamivel korábban is megjelent a kormányzó előszobájában, nehogy mások lefoglalják annak idejét.

A kormányzó nem váratta sokáig, azonnal maga elé hivatta.

– Egy kis baj van, mondá a belépőnek.

– No csak nagy ne legyen.

– Hallotta ön valaha hirét a Staatsrathnak?

– Nem én soha.

– Magam sem. Tizenöt év óta nem hallottam, hogy beszélt volna róla valaki. Hanem hát ez a valami mindennek a daczára létezik, és épen most adja lételének jelét. Mint mondám, a minisztertanács már elhatározá az összes erődítések foganatba vételét s a vele együtt járó kisajátításokat. Ekkor egy feljelentés érkezett ismeretlen kútfőből, mely az államra nézve káros körülményeket fedezett fel. A minisztertanácsot már compromittálni nem lehetett. Tehát összehivatott a Staatsrath, a miről már tizenöt év óta nem tudott senki többet, mint hogy tagjai megkapják az évdijukat s az irodai átalányt. Ehhez lett utasítva a kérdéses ügy. S az olyan bölcsen oldá azt meg, hogy elvben meghagyta a kormány határozatát, hanem gyakorlatban kétfelé osztá azt. A csallóközi erődítmények telkei rögtön kisajátíttatnak, a monostori erődítmények telkei pedig csak akkor, ha az az első elkészül; az pedig 18–20 évig eltart. Tehát a birtokosok addig várhatnak az utalványaikra. Jó reggelt, Brazovics úr.

Brazovics úr egy szót sem tudott szólni erre. Ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy mikor már minden miniszter meg van hódítva, még egy Staatsrath is legyen a világon; s mikor mindenkinek érdekében van az államon eret vágni, egy valaki lehessen, a ki a saját érdeke ellen vádaskodjék?

Ez ellen nem volt semmi segedelem!

A bizonyosra várt százezer forint oda van; de oda még azon kívül a másik százezer forint is, a mely haszontalan, keresetlen parlag szőlőföldekbe lett belepocsékolva, a mik ez órában értéktelenné váltak. S e remény füstté váltára Brazovics úr minden fellegépítményét összeroskadni látta. A pompás emeletes úri lak, a Dunán evező terhes hajók, a kivilágított templom a fényes násznéppel, mind, mind délibáb csak, mely a monostori vár ködképével együtt csak egy szellőre vár, mely azt szétfujja, csak egy felhőre, mely a napot eltakarja s semmi sincs belőle többé!

Brazovics úrnak úgy tetszett, mikor a kormányzó szobájából kilépett, mintha az őrt álló silbaknak két csákó volna a fejében, két puska a karján, mintha a pavillon ablakai tánczolnának, s az a hosszú folyó ott meredek hegyi lejtőnek magasodnék fel előtte, s a falak rá akarnának dülni…

Ah! itt jön Timéa!

Végre-valahára kialudta magát; a lefüggönyözött szoba félhomályában nagysokára fölébredt, s mint a ki mély lázálomtól ittas még, gondatlanul felszedte ruháit, s azután, hogy senkit nem talált a közellevő szobákban, kitámolygott abba a terembe, a hol Athaliet öltöztették.

Mikor a fényes szobába belépett, mely teli volt virágedényekkel, nászajándékokkal, akkor tért egyszerre magához, hogy hisz ma van az esküvő napja.

Mikor Kacsuka urat megpillantá a menyasszonyi bokrétával kezében, akkor villant át szivén, hogy hisz ez a vőlegény.

És aztán mikor Athaliera tekintett, azt gondolá, hogy ime ez az ő menyasszonyi köntöse.

Elbámulásában, nyitva feledt szemei, ajkai kifejezésében volt valami kinevetni s valami megsiratni való.

A cselédek, a vendégek, Zófia asszony nem birták visszafojtani jó kedvüket.

Athalie pedig tündérnői fölénynyel lépett eléje s a kis leány finom állát megfogva fehér keztyüs kezével, azt mondá neki mosolyogva:

– Már mai nap, kedves kicsikém, majd csak én leszek az, a ki az esküvőre megy, te pedig még járhatsz iskolába s várhatsz még öt esztendeig s akkor majd férjhez mehetsz, ha valaki elvesz.

De már e szónál a nők nem birták visszatartani a kaczajt. Hogy vihogott ifja, véne a rászedett bohó gyermeken, ki így meghagyta tréfálni magát!

Timéa pedig ott állt elzsibbadtan, s két kezét összefonva ölébe csüggeszté. Se nem pirult, se halaványabb nem lett. Nevét sem tudta annak, a mit most érez.

Athalie érzett olyasmit, hogy nem válik szépségének emelésére ez a kegyetlen tréfa; most már enyhíteni akarta azt.

– No jer ide, Timéa! szólt a gyermekhez. Látod, rád vártam. Jer, tűzd fel a fátyolomat a fejemre.

A menyasszonyi fátyol!

Timéa megfogá zsibbatag kezével a fátyolt, s oda lépett vele Athaliehez. Egy arany nyillal kellett azt odatűzni Athalie kontyán keresztül.

Timéának reszketett a keze: a nyíl maga is ügyetlen szerszám volt. Nem akart a kontyon keresztülmenni. Egy türelmetlen mozdulatánál Athalienak a nyíl tompa hegyével könnyedén megtalálta szúrni Timéa a szép menyasszony fejét.

– Ejh, te ügyetlen! kiáltott izgatott kedélylyel Athalie s hirtelenkedő kézzel ráütött Timéa kezére.

Timéa szemöldei e perczben összehuzódtak. Megszidatni, megüttetni ezen a mai napon, és épen ez előtt az ember előtt! Két nehéz könycsepp tolult szemébe. A könycsepp végig gördült fehér arczán.

És bizonyára ez a két csepp köny alányomta azt a mérlegserpenyőt, melyet egy igazságosztó kéz tart és méri rajta a boldogságot és a szerencsétlenséget.

Athalie heveskedését lázas izgatottságával akarta érthetővé tenni. Az utolsó órában a menyasszony lehet szeszélyes, ingerült. Ime a násznagyok, a nyoszolyók már itt vannak, és az örömapa még késik.

Mindenki nyugtalan már, csak a vőlegény bir elég önmérséklettel.

A templomból is ideüzentek már, hogy a pópa készen várja az esküvőket; be is harangoztak már, mint szokták nagy patrónus tiszteletére. Athalie keble liheg az ingerültségtől, hogy atyja mégsem érkezik. Egyik futárt a másik után küldik a várba Brazovics úrért.

Végre meglátják az ablakból közeledni üveges hintaját. Itt van végre.

A menyasszony még egyszer a tükör elé áll, megtekinteni, jól állanak-e fátyola redői? megigazítja karpereczeit, a gyöngysorokat junói nyakán. Azalatt a lépcsőkön sajátszerű dübörgés támad, mintha sok ember jönne fel egyszerre nehéz tappogással. Arra odakinn a teremben ijedelmes hangok hallatszanak, minőkben az elfojtott szörnyedés hal el, mielőtt kitört volna; az emberek nyugtalanul tódulnak kifelé.

Athalie szobájából is kisietnek a nyoszolyók, a barátnők, megtekinteni, mi van odakünn? És csodálatos, hogy egy sem jön vissza hírt mondani.

Athalie sikoltozni hallja Zófia asszonyt odakünn. No de hisz ez mindig sikoltozik, mikor csendesen beszél is.

– Nézze meg ön, mi baj van? szól Athalie vőlegényének.

A kapitány is kimegy, s a menyasszony egyedül marad a szobában Timéával.

A titkolt, fojtott rémsuttogás odakinn egyre növekedik. Athaliet nyugtalanítja ez már.

A vőlegény visszaérkezik.

A kinyitott ajtóban megáll és onnan szól menyasszonyának:

– Brazovics úr meghalt!…

A menyasszony rémülten kap kezeivel a légbe, s azzal eszméletlenül vágja magát hanyatt. Ha Timéa fel nem fogja estében, fejét szétzúzza a márvány mozaik asztalon.

A büszke szép menyasszony arcza most fehérebb, mint Timéáé.

És Timéa, midőn Athalie fejét ölében tartja, azt gondolja: «No lám, a menyasszonyköntös hogy hever a porban!»

A vőlegény ott marad az ajtóban állva és nézi sokáig Timéa arczát, s aztán megfordul s a támadt zürzavarban elhagyja a házat.

Még csak fel sem emelte menyasszonyát a földről.

TIMÉA.

«Hogy hever a porban a menyasszonyi köntös!…»

A menyegző helyett következett a halotti tor.

S a menyasszonyi himzett öltöny helyett jött a gyászruha.

Az a fekete szín, a miben a szegény és a gazdag egyenlővé lesz. Athalie és Timéa egyforma ruhát kapnak: feketét.

S ha még a fekete ruha viseléséből állna a gyász!

De Athanáz rögtöni halálával a balsors egész vészmadár-serege lepte meg a házat, mint a hogy nagy téli zivatar előestéjén végig ülnek a háztetőn a fekete varjak…

A legelső hollókárogás az volt, hogy a vőlegény visszaküldte a jegygyűrűt; még csak a temetési szertartáson sem jelent meg, hogy az ájuldozó menyasszonynak karját nyujtotta volna, mikor az a koporsót a temetőig kiséri; mert ebben a kis városban megkivánják a gyászolóktól, hogy akár úr, akár szegény: alázatos, fedetlen fővel kisérje gyalog a temetőig a maga halottját.

Akadtak is, a kik ezért Kacsuka urat nagyon megrótták és nem tartották golyómentes mentségnek azt a praktikus indokolást, miszerint Brazovics úr nem tartván meg a maga feltételét, a százezer forintnyi hozomány előre átadását, a vőlegény is jogosan föloldva érezheté magát kötelezettségei alul. Az emberek elég szűklelküek ilyen visszalépésre nem fogadni el semminemű mentséget.

A hollók pedig egyre jöttek a Brazovics-ház tetejére. Hitelezők követelték vissza kölcsöneiket.

S akkor az egész kártyavár összeomlott.

A legelső hitelező szavára, a ki a per útjára vetemedett, semmivé volt téve az egész Brazovics-ház. A hógörgeteg megindult és meg nem állt a lejtő aljáig. Kiderült, hogy igaz volt, a mit a menekülő vőlegény sejtett: Brazovics úr üzlete úgy össze volt bonyolítva hasznosnak látszó s kárt vető vállalatokkal, hibás számításokkal, titkolt tartozásokkal és képzelt nyereségekkel, hogy a rendbeszedés alkalmával nemcsak elégtelen volt az összes vagyona az igények kielégítésére, de kiderült, hogy még olyan összegeket is elköltött, a mik hitbuzgalmára, becsületére voltak bizva: árvák vagyonát, eklézsia alapítvány tőkéit, kórházak pénzét, biztosai cautióösszegét, községi hitbizományokat; még a ház tetején is túlcsapott az ár, s ez az ár tele volt sárral, iszappal – gyalázattal.

Timéa is elveszté minden vagyonát. Az árva bizománya nem volt betáblázva semmi fekvő birtokra.

Akkor aztán jöttek mindennap a prókátorok, a senátorok, a foglaló birák; lepecsételtek minden szekrényt, butort a háznál és nem kérdezősködtek a finnyás úrhölgyektől, mikor szabad látogatást tenni, hanem berontottak a napnak minden órájában, keresztül-kasul gázoltak a szobában, és szidták, átkozták az elhunytat a gyászoló hölgyek hallatára, nem kérdezve, hogy szabad-e itt fenhangon beszélni? És sorba vették, a mit a háznál találtak, becsülgették, mit ér ez meg amaz? a képek rámástól vagy ráma nélkül, s a menyasszonyruha a menyasszony nélkül.

És aztán kitűzték a határidőt, még a kapura is kiragaszták, a mikor hatóságilag el fognak árverezni mindent, bizony mindent, még azt a szép himzett menyasszonyi ruhát is. És aztán a házat magát, s mikor az el lesz adva, akkor az eddigi lakók mehetnek, a merre látnak és a szép Athalie nézhet fel az égre, és kérdezheti, hogy hová fogja ő ezentúl a fejét lehajtani?

De hová is hajtsa le a fejét Athalie?

Egy bukott csalónak az árva leánya, a kinek mindenét elvették, még a jó hirnevét is, s a kinek nem marad egy jóakarója a világon; még saját maga sem.

Mindabból, a mi kincse volt, csak két becses értéke maradt meg, miket elrejtett a lefoglalás elől: egy chalcedon-szelencze és a visszaküldött jegygyűrű.

Azt a chalcedon-szelenczét eldugta öltönye zsebébe s aztán éjszaka, mikor egyedül maradt, elővette azt és nézegette a benne levő kincseket.

Azok a kincsek mindenféle mérgek voltak. Az egész gyűjteményt egyszer olaszországi útjában szerezte Athalie, bizarr szeszélyből. E kincs birtokában daczos lett. Azt képzelte magában, hogy a legkisebb megkeserítésre képes volna magát megölni. Ez a képzelet zsarnokká tette szülői és szeretője irányában. Ha mindent kedvére nem tesznek, itt a méregszelencze, csak válogatni kell belőle, melyik öl hamarább; őt halva fogják találni.

Most azután itt volt a nagy kisértet! Előtte állt a kétségbeejtő élet egész vigasztalan sivatagával. Az apa koldussá tette gyermekét s a szerető elhagyá menyasszonyát.

Athalie ágyából fölkelve, nézegeté a fölnyitott szelenczét s válogatott a különféle mérgekben.

És akkor tudta meg magáról, hogy fél meghalni!

Nincs meg szivében az az erő, a mi a sirba elvezet.

Elnézi magát merengve a tükörben. Milyen szép! Nincsen bátorsága annyi szépséget elpusztítani.

Becsukja a szelenczét, s eldugja ujra. Nem képes ő azon mérgek közül egyet is bevenni.

Előveszi a másik drágaságot: a jegygyűrűt. És abban is méreg van.

Még pusztítóbb méreg. Ez lelkét öli meg. És azt a mérget az ittasságig merte felszívni. Ő szerette azt az embert, a kinek ezt a gyűrűt adta. Nemcsak szerette: szerelmes volt bele.

A méregszelencze rossz tanácsokat ád, a gyűrű még rosszabbakat.

Athalie elkezdi öltönyeit fölszedni. Senki sincs már, a ki segítsen öltözködésében, minden cseléd ott hagyta már a házat. Zófia asszony és Timéa a cselédszobában alusznak; a dísztermek ajtaján a biróság pecsétje van. Az alvókat nem költi fel Athalie, hanem felöltözik egyedül.

Mennyire haladhatott az éj? nem tudja; a pompás állóórákat senki sem húzza már fel, a mióta tudva van, hogy azokat is árverezni fogják. Ki reggelt, ki délutánt mutat.

Mindegy, akárhány az óra, Athalie megkeresi a kapukulcsot, s kilopózik egyedül a házból; nyitva hágy maga után minden ajtót. Kit lopnak meg?

És azután neki indul egyedül a sötét utczának. Pedig a komáromi utcza akkori időben becsületesen sötét utcza. A szentháromság szobra előtt pislog egy lámpa, a másik meg a városháza kapujában, harmadik a főőrhelyen: több nincs.

Athalie az «Anglia» felé siet. Az pedig rossz hirben álló hely. Egy sötét liget a város és a vár között, hol éjente a hajléktalan némberek, festett arczczal, kuszált hajjal bujdokolnak, ha a «kis piaczi» lebujokból kiverték őket. Athalie bizonyosan fog ilyen némberekkel találkozni, ha az «Anglia» mellett elhalad. Nem irtózik ő most azoktól. Az a méreg, a mit abból az aranykarikából átszítt, félelmetlenné tette a találkozást e tisztátalan alakokkal. A sártól csak addig fél az ember, a míg egyszer bele nem lépett.

Az «Anglia» szögleténél katona őr áll. Annak a figyelmét ki kell kerülni, hogy rá ne kiáltson a közeledőre: ki vagy?

A szögletháznak oszlopos folyosója van a piacz felől; az ott nappal a kenyéráruló kofák helye. E folyosó oltalmában haladt végig Athalie. Siettében megbotlott valamiben. Egy rongyos némber feküdt keresztben a folyosón: részeg volt. A megrugott félállat csunya káromkodással fogadta Athaliet. Ő pedig keresztül lépett rajta s nem törődött vele.

Könnyebben érezte magát, mikor a szögleten bekanyarodott az «Angliá»-ba, s eltünt előle a főőrhely lámpája is s a fák sötétjében találta magát.

Az orgonabokrok közül egy ablak világa csillámlott elő. Athaliet e csillám vezette. Az volt a kapitány lakása.

Athalie megragadta az oroszlánfejű kopogtatót a kétfejű sasos kapu kis ajtaján; reszketett a keze, mielőtt halk koczintást tett volna vele. Megtette.

A zörgetésre előjött a tiszt szolgája s kinyitá az ajtót.

– Itthon a kapitány? kérdé Athalie.

A ficzkó vigyorogva inte, hogy odabenn van. Sokszor látta ő Athaliet. Sok szép huszas érte a tenyerét e szép kezekből, mikor ura nevében virágcsokrot, korai gyümölcsöt vitt ajándékba a szép kisasszonynak.

A kapitány fenn volt még és dolgozott.

Szerény butorzatu szobája volt, semmi fényűzés benne. A falakon térképek, asztalain könyvek és mérnöki eszközök; rideg katonás egyszerűség lepi meg a belépőt s azonfelül az a pipafüst-illat, a mi bevette már magát butorba, könyvekbe, még a padlóba is, s akkor is kesereg, mikor már nem pipáznak.

Athalie soha sem látta még a kapitány szobáját. Az a szállás, a melybe a menyegző napján kellett volna őt a vőlegénynek vinnie, az bizony másképen volt berendezve, de azt még az nap lefoglalták a benne levő butorral együtt a hitelezők. Ide csak néha az ablakon át tekintett be Athalie, mikor délutánonkint a Platzmusik alatt anyja kíséretében ezen végig sétált.

Kacsuka úr nagyon meg volt lepetve. Nem várt női látogatást; ibolyaszín egyenruháján fölül három gomb a katonai szabályok ellenére ki volt gombolva, sőt még lószőr kravátliját is levetette, úgy dolgozott.

Athalie megállt az ajtóban és lecsüggeszté karjait és aláhajtá fejét.

A kapitány odasietett hozzá.

– Az Istenért, kisasszony! Mit tesz ön? Hogy jön ide?

Athalie nem tudott szólni; hanem odaborult a keblére és zokogott keservesen.

A kapitány pedig nem ölelte őt meg.

– Üljön le, kisasszony, szólt, Athaliet az egyszerű bőrpamlaghoz vezetve, s azután legelső gondja volt a kapitánynak, a levetett lószőrkravátlit felkötni a nyakára, s a nyitva maradt egyenruhát állig begombolni. Azután egy széket vont a pamlag elé, arra ült le Athalievel szemközt.

– Mit tesz ön, kisasszony?

Athalie letörlé könyeit s ragyogó szemeivel hosszasan nézett a kapitány szemeibe, mintha előbb azt kisérlené meg, hogy szemeivel mondja el neki, miért jött ide? Vajjon nem érti-e meg.

Nem, az nem értette meg?

S mikor aztán meg kellett szólalnia, olyan reszketés fogta elő, hogy alig lehetett megkülönböztetni a hangján, mi a nyögés, mi a szó?

– Uram! Míg boldog voltam, ön nagyon jó volt hozzám. Maradt még önnél e jóságból valami?

– Igen, kisasszony, szólt Kacsuka hideg udvariassággal. Én önnek örökké tisztelője, barátja maradok. A szerencsétlenség, mely önt érte, engem is ért, mert együtt vesztettünk el mindent. Én is kétségbe vagyok esve a miatt, mert nem találok egy mentő gondolatot, mely porrá lett reményeim újra megvalósultához elvezessen. Életpályám, melyen előmenetelemet várom, olyan szigorú föltételeket ír elém, a miket teljesíteni nem tudok. Nálunk szegény embereknek nősülni nem szabad.

– Tudom, szólt Athalie; nem is arra akartam önt emlékeztetni. Mi most nagyon szegények vagyunk, de sorsunk fordulhat még jobbra. Atyámnak van egy gazdag nagybátyja Belgrádban, a kitől örökölni fogunk, s akkor ismét gazdagok leszünk. Én várni fogok önre addig, várjon ön is én rám. Vegye vissza jegygyűrűjét, vigyen el az anyjához, hagyjon nála, mint jegyesét; én várni fogok önre, a míg ön értem jöhet, s addig engedelmes leánya leszek az ön anyjának.

Kacsuka úr akkorát fohászkodott, majd elfujta a gyertyát s az asztalra letett czirkalmot vette kezébe.

– Hja, kisasszony, az lehetetlen. Ön az én anyámat nem ismeri. Az egy nagyravágyó nő, összeférhetlen természet. Maga is szűk nyugdíjából él, és nem szeret senkit. Ön nem is sejti, mennyi viszálkodásom volt nekem az anyámmal szívviszonyom miatt. Ő egy született baronesse, s ez összeköttetésbe nem egyezett soha. Esküvőnk napjára sem jött el. Ő hozzá én kegyedet nem vihetem. Én kegyed miatt daczoltam az anyámmal.

Athalie keble lázasan lihegett; arcza ki volt gyuladva; most mindkét kezével megragadá hűtlen vőlegénye balkezét, melyről a jegygyűrű hiányzott s ezt sugá neki, nehogy a falak meghallják s a könyvek tovább susogják:

– Ha ön daczolt én miattam az anyjával, daczolok én ön miatt az egész világgal.

Kacsuka úr nem nézett a szép hölgy mindentmondó szemeibe; hanem a kezébe vett czirkalommal csinált mértani ábrákat az asztalon, mintha a sinusok és cosinusok feladványaiból akarná megtudni, mi különbség van az őrültség és a szerelem között? A leány tovább suttogott:

– Én már oly mélyen vagyok megalázva, hogy semmi gyalázat nem sülyeszthet alább. Nincs semmi veszteni valóm többé a világon, egyedül ön. Már megöltem volna magamat, ha ön nem volna. Nem vagyok a magamé, az öné vagyok. Parancsoljon velem, hogy mi legyek önre nézve. Elvesztettem az eszemet, és nem bánom. Öljön meg, ha akar, és én nem fogok sziszszenni.

Kacsuka úr e szenvedélyes szavak alatt kiczirkalmozta, hogy mit feleljen?

– Athalie kisasszony, én egy őszinte szót fogok kegyednek mondani. Ön tudja, hogy becsületes ember vagyok.

Ezt nem kérdezte tőle Athalie.

– Becsületes, lovagias ember egy hölgy balsorsát nem használhatja fel alacsony szenvedélyek kielégítésére. Én kész vagyok kegyednek egy jó tanácsot adni, mint jó barátja, mint véghetetlen tisztelője. Kegyed azt mondá, hogy van Belgrádban egy nagybátyja. Menjen le ahhoz. Az vérszerinti rokona, kell, hogy szivesen fogadja. Én lovagi szavamat adom, hogy nősülni nem fogok, s ha ismét találkozni fogok kegyeddel, mindig azt az érzelmet fogom kegyed iránt táplálni keblemben, a mit most és évek óta.

Kacsuka úr nem hazudott, a mikor ezt a fogadást tette.

Hanem abból, a mit arcza mutatott e perczben, Athalie azt olvasá ki, a mit nem mondott el: azt, hogy most és évek óta nem szereti őt a kapitány, hanem valaki mást szeret; s ha az a más is szegény koldussá tett leány, akkor a kapitánynak elég oka van lovagi szavát adni, hogy nem nősül meg.

Ezt olvasá ki Athalie egykori vőlegénye hideg tekintetéből.

És akkor valami villant át agyán. A szemei is villámlottak hozzá. Azt kérdezé a férfitől:

– El fog ön holnap jönni hozzám, hogy elkisérjen Belgrádig nagybátyámhoz?

Kacsuka úr sietett válaszolni:

– Elmegyek. De most távozzék ön haza. Kisérte önt idáig valaki?

– Egyedül jöttem.

– Minő merészség! Ki fogja visszakisérni?

– Ön nem teheti azt! szólt Athalie keserűen. Ha valaki meglátna bennünket ez órában együtt, minő gyalázat volna az – önre nézve! Nem félek. Hiszen nincs már semmim, a mit elvegyenek tőlem.

– Inasom fogja követni.

– Ne tegye. Az őrjárat elfoghatná szegényt, közkatona nem járhat a takarodó után az utczán. Majd haza találok egyedül. Tehát holnap!

– Reggel nyolcz órakor ott leszek.

Athalie magára burkolta fekete köpenyét s elsietett, mielőtt Kacsuka úr kinyithatta volna előtte az ajtót.

Úgy tetszett neki, mintha a kapitány, azután, hogy ő az ajtón kilépett, kardját felkötni sietett volna; talán messziről akarja kisérni? Az Anglia szögletén megállt; nem jött utána senki.

Sietett a sötétben hazafelé.

És siettében egy tervet főzött agyában. Csak egyszer a kocsin üljön vele a kapitány, csak egyszer Belgrádig elmenjen vele, akkor aztán látni fogja, hogy semmi hatalom meg nem szabadítja őt többé.

Az oszlopos ház hosszú folyosóján végighaladva, ismét megbotlott abban a némberben, a ki ott feküdt a kövön. Most már fel sem ébredt az rá, nem is káromkodott. Milyen jó álma van a nyomorultnak.

Hanem a mint házuk ajtajához ért Athalie, ott az a gondolat zsibbasztá meg egyszerre lángoló lelkét, hogy hát ha a kapitány csak azért sietett megigérni a Belgrádba kisérést, hogy meneküljön jelenlététől; hát ha el sem fog jönni holnap, se nyolcz órakor, se később?

E gondolat denevérei röpködtek feje körül, a mint a sötét lépcsőn felbotorkázott, a mint a sötét tornáczon végig tapogatózott. «Hát ha nem jön el!»

Kínzó féltés izgatta idegeit.

Az előszobába érve, keresé a sötétben az asztalon hagyott gyertyát és gyujtószert. A helyett egy kés akadt a kezébe.

Egy csontnyelű éles konyhakés.

Az is jó világosság a sötétben.

A kést szorította marokra s úgy ment végig a sötét szobákban.

Fogai összeverődtek.

Az járt a fejében, hogy ha ő most azt a kést annak a fehér arczú leánynak, a mint az ott alszik mellette a másik ágyban, a szivébe verné, akkor aztán otthon volnának mind a ketten. Őt is kivégeznék, s megtalálná a kijárást a világból.

Ah! csak egy döfés kellene azzal a késsel, oda, a hol az a fehér alak azon a fehér vánkoson alszik.

Csak hogy az nem alszik ott.

Athalie akkor tért magához, mikor hálószobájába lépve, Timéa ágyához lépett s eszébe jutott, hogy hisz az kinn alszik most a cselédszobában Zófia asszonynyal együtt.

Ekkor aztán kiejté a kést a kezéből és utólérte a rettegés.

Most kezdé érezni, hogy milyen egyedül van; és a milyen sötét volt köröskörül, és lelkében is olyan a sötétség.

Leveté magát ruhástól az ágyára és azt akarta, hogy imádkozzék.

De az imádság helyett az az egyiptomi istencsapásokról irt vers jutott eszébe, melyet a gyermek mondott el félelmében a menyegző nap előtti éjszakáján, s melyért őt úgy kinevette. Annak versei csengtek fülében: vértavak, hideg békák, sáskasereg, kőeső, dögvész, fekélyek!

«Sűrű sötétséggel ég, föld befedetett.»

«Végre mind meghala, ki elől született.»

S ha behunyta is a szemeit, ugyanazok a képek jöttek eléje, s mikor elnyomta is a kábító álom, ugyanazok az álomképek gomolyogtak körülötte: vértavak, hideg békák, sáskafelhők, kőeső, dögvész, fekélyek, nyuló, tapadó, ólomnehéz sötétség, első szülöttek legyilkoltatása!…

A mély, bágyasztó álomból dobpörgés ébreszté fel Athaliet.

Épen az volt az álma, hogy egy ifju hölgyet, ki vágytársnőjét meggyilkolta, a vesztőhelyre visznek, ott térdel már a vérpadon, a pallos ki van már húzva ellene, a biró az itéletet olvassa fel: «Istennél a kegyelem!» s aztán pördül a dob… Erre fölébredt.

Az árverési dobszó volt az.

Kezdődött a hivatalos kótyavetye.

Ah! ez még a pallosütésre jelt adó hangnál is szomorúbb.

Hallani azt, hogy kiáltják ki utczahallatára egymás után az ismerős, a megszokott, a megszeretett tárgyakat, miket még tegnap sajátjának nevezett: «először, másodszor! ki ád többet érte?» S aztán «harmadszor!» a dob rápördül s már leütött a pallos!

S újra következik a másik: «először, másodszor! ki ád többet érte?»

Athalie felvette gyászruháját, csak azt az egyet hagyták meg neki, s ment – valakit keresni. Az egész háznál csak anyja és Timéa voltak még, a kiket felkereshetett. Azok a konyhában lehettek most.

Azok rég ébren voltak, rég felöltöztek már.

Zófia asszony vastag volt, mint egy kád.

Azt tudva, hogy a rajtalevő ruháját senkitől sem kobozzák el, felvett magára vagy tizenkét öltözetet, egynéhány szalvétát és ezüst kanalat is eldugott a zsebébe. Alig tudott tőle mozogni. Timéa mindennapos öltözetében volt, egyszerű, de szegényes viseletben. Tejet és kávét forralt a tűzhelyen a család számára.

Zófia asszony, mikor meglátta Athaliet, nagy sikoltozásra fakadt és nyakába borult.

– Jaj, édes kedves szép leányom! Mivé lettünk, mi lesz belőlünk! Bár csak soha meg ne értük volna ezt a napot! Ugy-e, erre a csunya dobszóra ébredtél fel?

– Nincs még nyolcz óra? kérdezé Athalie. A konyhaóra még járt.

– Dehogy nincs, dehogy nincs! Hiszen kilencz órakor kezdődik a liczitáczió; hát nem hallod?

– Nem keresett bennünket valaki?

– Dehogy keresett, dehogy keresett! Ugyan ki keresne bennünket ilyenkor?

Akkor aztán Athalie leült a konyhapadra. Ugyanarra a kis falóczára, a melyiken Zófia asszony mesélt Timéának a szép menyegzői szertartásról.

Timéa elkészítette a reggelit, megpirította parázsnál a zsemlyeszeletkéket s megterített a konyhaasztalon a két úrnő számára.

Athalie rá sem hallgatott a kinálásra, pedig Zófia asszony ugyan szivesen kinálta.

– Igyál, kedves egyetlen szép leányom! Ki tudja, holnap ki ád nekünk kávét! Minden ember ellenségünk lett! minden ismerősünk szid, átkoz bennünket. Hová leszünk, hová leszünk?

Hanem azért ő csak megitta a maga csésze kávéját.

Athalie pedig a belgrádi útra gondolt s a várt útitársra.

Zófia asszonynak sajátszerű öngyilkolási és könnyen meghalási gondolatai voltak.

«Bár csak ennek a kávénak a fenekén egy gombostű volna, az a torkomon fennakadna s megfulladnék bele.»

Majd meg az a kivánsága jött, hogy bár csak az a vasaló onnan a polczról leesnék, mikor ő épen alatta megy s épen az ő feje búbjára esnék. Azt is igen szivesen vette volna, ha most jönne az a hires földindulás, hogy a ház összeomlana s minden embert, a kit ott kap, agyoncsapna.

De miután ezek a halál nemei nem következtek be s Athalie sem volt megszólamlásra birható, kénytelen volt abban állapodni meg, hogy Timéán töltse ki boszúságát.

– Ez csak könnyen veszi a dolgot! A háládatlan. Még csak nem is sír. Persze, neki könnyű. Elmehet szolgálni, s abból megél. Be is állhat masamódnénak. Még örül neki, hogy innen megszabadul, maga kényére jut, s vígan élheti világát! No, no! Majd megemlegetsz te még minket, csak várj! Majd megbánod te még azt. Majd megbánod te még azt egytül egyig.

Timéa ugyan még semmit sem tett, a mit meg kellene bánnia, hanem Zófia asszony előre látta azt már mind, s ezen való elbúsulását csak Athalie fölötti keserve multa fölül.

– De mi lesz te belőled, édes gyönyörű szép leányom? Ki fog téged pártul? Mi lesz a te szép fehér kezeidből?

– Eredj, hagyj békét! szólt Athalie, lerázva a nyakáról sopánkodó anyját. Nézz ki inkább az ablakon, nem keres-e bennünket valaki?

– Senki, senki. Ugyan ki keresne minket?

Az idő pedig egyre telt, és a dobszó és a kikiáltás egymást váltogatták; a konyhaóra minden ütésénél felrezzent Athalie, s aztán ismét tenyerébe hajtá arczát és a semmibe bámult. A szép arcz pirja szederjesre vált és ajkai elkékültek; zöldes, ónfakó, epés szín homályosítá el ragyogó szépségét, a merev szemek ónkarikáikkal, a duzzadt ajkak, a kigyóvá görbülő szemöldök, mik mély ránczokat vontak a sápadt homlokon, fenyegető torzképpé ferdíték az eszményi szépet. Úgy ült ott, mint egy bukott angyal, kit az égből a pusztába kiüztek.

Az idő délfelé járt már és a kit várt, még sem jött el.

A szomorú kótyavetyélő hangok pedig egyre közelebb jöttek. Az árverezés szobáról szobára ment. Elkezdték az utczai szobákon s úgy jöttek az udvari szobák felé, a miknek a sorát bezárta a konyha.

Zófia asszonynak minden kétségbeesése mellett volt annyi figyelő érzéke, hogy észrevegye, milyen gyorsan megy az árverezés. Alig kiáltanak ki valamit, már ráütik a dobot: «senki többet?» Az árverezésre csődült emberek csoportokba állva lármáznak: «hisz itt nem lehet semmit venni, hisz ez bolond ember!»

De ki lehet az a bolond ember?

Most már csak a konyhafelszerelés van hátra; oda be sem nyitnak. Az előszobában ráütik a dobot. «Senki többet?» Azt megvette látatlanban – valami bolond ember.

És az is felötlik Zófia asszonynak, hogy a megvett tárgyakat nem sietnek a szobákból elvitetni, a hogy az más árverésnél szokás, hogy a mint egy ágyat megvett valaki, rögtön szedik széjjel s futnak vele odább. Itt semmi sem mozdul meg a helyéből.

Most következik a fődolog. Lemennek az udvarra mind. A házat árverezik. A venni kivánók oda tolongnak az árverező tanácsnok asztalához. A kikiáltási ár hangzik. Arra valaki csendesen egy ajánlatot mond. Arra a tömeg között szörnyüködés, kaczagás, szitkozódás zürzavaros zsibaja támad; az emberek futnak széjjel, s megint azt kiabálják: «hisz ez bolond ember!» s azzal menekül mindenki nagy zugolódások közt. «Először! Másodszor! Senki többet? Harmadszor!» A dob rápördül utoljára; a ház is vevőjére akadt.

– No édes szép leányom, most már mehetünk innen. Nézzünk ki utoljára az ablakunkból, mert soha sem nézünk ki innen többet. Bár csak a szent János templomának a tornya most épen ledülne s idecsapna mindnyájunkat, a míg itt vagyunk.

Athalie pedig csak ott ült a falóczán és még várt és nézte a fali órát. Pedig az már tizenkettőt mutatott.

Még egy halavány reménysugár csábította az egyiptomi sötétségben.

Lehet, hogy a kapitány nem akart, szégyenlett az árverező tömeg között átfurakodni; megvárta, míg vége lesz a szomorú temetkezésnek; az talán most jön majd, mikor kiürült az udvar.

– Nem hallod, hogy valaki közelít?

– Nem hallok én semmit, édes szép leányom.

– De igen. A folyosó felől. Csendesen, lábhegyen lépve jön valaki, én hallom.

Csakugyan halk léptek közelednek s valaki kopogtatni kezd a konyhaajtón, udvariasan, a hogy vendég szokta, a ki engedelmet kér a bennlevőktől jeladásával s megvárja, míg odabenn azt mondják neki, hogy «tessék!» s csak azután nyit ajtót csendesen s belép, előre levett kalappal és tiszteletadó főhajtással – Levetinczy Timár Mihály.

Timár Mihály tisztelettel hajtá meg magát a hölgyek előtt s az ajtónál megállt.

Athalie a csalódás és a gyülölet rossz tekintetével állt fel előtte, Zófia asszony kezeit tördelve nézett rá félelemmel és tétova reménykedéssel, Timéa nyugodtan, szeliden tekinte szemébe.

– Én, kezdé Timár, előre bocsátva az «én»-t, mint valami római pápa a bullában, én most a birói árverésen megvettem ezt a házat és mindent, a mi benne eladó volt. Nem azért vettem, hogy magamnak tartsam, hanem azért, hogy odaadjam annak, a ki e házban egyedül nem megvehető, nekem pedig egyedüli kincs a világon. Timéa kisasszony, kegyed mától fogva ennek a háznak az úrnője. Minden az öné, a hogy áll. Ruhák, ékszerek a szekrényekben, a lovak az istállóban, értékpapirok a pénztárban, a hogy a birói lefoglalás itt találta. Minden az ön nevére van irva, s a Brazovics-ház hitelezői ki vannak elégítve mind. Mától fogva ön e ház úrnője. Fogadja el ön azt tőlem… S ha volna e házban egy kicsiny kis hely, a melyben egy olyan csendes ember, mint én, elfér, ki önnek csak bámulatával, csak tiszteletével alkalmatlankodik, s azt a helyet ön nekem engedné; s ha volna az ön szivében számomra egy kis menedék, s ha kezemet ön meg nem vetné, úgy én végtelenül boldog lennék, s fogadom, hogy egész életemnek nem volna más czélja, mint hogy önt boldoggá tegyem, mint ön engem.

Timéa arcza e szavak alatt sugárzott a szűzi dicsfénytől. A mondhatatlan fájdalom, a hajadoni szemérem, a nemes hálaérzet, a szentséges áldozatra készség minden szép sugára egyesült ez arczon.

«Háromszor… háromszor…» rebegék ajkai, de hangtalanul, csak belül értették meg azt a visszhangzó idegek, mit mondott magában. Ez az ember volt annyiszor megszabadítója. Ez mindig olyan jó volt hozzá. Ez nem üzött belőle csúfot soha. Nem is hizelgett soha. És most mindent odaád neki, a mit a szív óhajt.

– Mindent? Oh! csak egyet nem.

De hisz az úgy is el van veszve. Az a másé.

Timár nyugodtan várt szavai után, Timéa hosszasan hallgatott.

– Ne siessen ön válaszával, Timéa kisasszony! mondá Timár. Én várni fogok, míg ön elhatározza magát. Eljövök holnap, vagy egy hét mulva, a mikor ön megengedi, hogy kérésemre választ nyerjek. Ön úrnője marad mindannak, a mit önnek átadtam; nem kötöttem hozzá semmi föltételt, már az mind az ön nevére van átírva. Ön szabad, és senkitől nem függ többé. Ha nem akar engem e házban többé látni, csak egy szavába kerül. Gondolja ön meg, ha kívánja, egy hétig, egy hónapig, vagy akár egy évig, hogy mit válaszoljon nekem?

Most Timéa határozott tekintettel előlépett a tűzhely mellől, hová eddig a másik két nő szorította, s közelebb jött Mihályhoz. Tekintetében volt valami érett komolyság, mely arczának női méltóságot adott. Ama végzetes menyegzői nap óta megszünt gyermek lenni. Komoly és hallgatag lett, odanézett nyugodtan Mihály szemébe és azt mondá:

– Már meggondoltam.

Zófia asszony irigy kárvágygyal leste Timéa szavait. Hejh, ha azt mondaná Timárnak: «nem kellesz, elmehetsz!» Pedig kitelik az ilyen szó az efféle bolond leánytól, a kinek egy más szép férfival telebeszélték a fejét! S ha akkor Timár egyszerre azt mondaná boszuból: «no hát akkor maradj magadnak, se a ház, se a kezem, nem a tied; adom mind a kettőt Athalie kisasszonynak!» S nőül venné Athaliet. Hiszen történt ilyen eset akárhányszor, hogy a derék kérőt elutasítá a fenhéjázó kisasszony s arra az boszúból rögtön megkérte a gouvernante vagy a komorna kezét, s azt vette nőül.

Ez a reménye azonban nem teljesült Zófia asszonynak.

Timéa odanyujtá Mihálynak a kezét és ezt mondá halkan, de biztos hangon:

– Én nőül megyek önhöz.

Mihály megragadá a neki nyujtott kezet, nem egy ifju szerelmes hevével, hanem egy férfi hódolatával, és hosszasan nézett a leány túlvilágian szép szemeibe. A leány engedé öt lelkébe nézni. Timéa ismétlé szavait:

– Én nőül megyek önhöz, és leszek önnek hűséges, engedelmes felesége. Csupán egyet kérek öntől. Igen kérem, ne tagadja azt meg.

Mihályt önfeledtté tette a boldogság; elfeledé, hogy kereskedőnek nem szabad fehér papiron aláírni a nevét.

– Oh szóljon ön! A mit kigondolt, már teljesítve van.

– Én arra kérem önt, szólt Timéa, hogy ha engemet elvesz ön nejének, s ez lesz az ön háza, s én leszek az ön házában a nő: engedje ön, hogy az én nevelő-anyám, ki engem, árvát, eddig ápolt, és fogadott testvérem, ki mellett felnőttem, itt maradjanak mi velünk. Tekintse ön őket az én anyámnak és az én testvéremnek, s bánjék velük jól…

Timárnak önkénytelenül szemébe szökött a köny erre a szóra.

Timéa észrevette az áruló könyet s mindkét kezével megfogva Timár kezét, hevesen ostromolta annak meglepett szivét.

– Ugy-e ön megteszi azt, a mire kértem? És visszaadja Athalienak azt, a mi az övé? A szép ruhákat, az ékszereket! És együtt fog ő velünk lakni, és ön olyan jó lesz ő hozzá, mint édes testvéremhez? És Zófia mamát is úgy fogja ön nevezni, a hogy én?

Zófia asszony erre a szóra el kezdett hangosan sivalkodni, s térdre borulva Timéa előtt, megakadályozhatatlanul végig csókolá annak ruháját, térdeit, le egészen a lábáig, érthetlen, szótagolatlan kiabálással.

Timár letörlé szeméből a könyet s a másik perczben már helyén volt józan esze, az a messze belátó, előre vigyázó, óvakodó tekintet, mely őt minden válságos fordulatnál vezérelte és versenytársai fölé emelte. Segélyére jött a gyors leleményesség, mely egy pillanat alatt megsugja, mit kell tenni messze idők megelőzésére?

Összefogta két kezével Timéa két kezét.

– Ön nemes szivű, Timéa! Engedje, hogy röviden nevén híjam ezentúl; jó lesz? És én nem akarok az ön szivének szégyenére válni. Keljen fel, Zófia mama; ne sírjon; szóljon Athalienak, hogy jöjjön hozzám közelebb. Én még többet akarok tenni, mint a mit Timéa kivánt, ő értte és önökért. Én nem menedéket, de boldog otthont akarok szerezni Athalienak. Én leteszem a házassági biztosítékot vőlegénye számára, s a mit néhai atyja nászhozományul igért neki, én megadom. Legyenek egymással boldogok!

Timár a láthatáron is alul eső tájakat látott be tekintetével és arra gondolt, hogy semmi áldozat nem lesz részéről elég nagy azért, hogy ez a két némber házától és Timéától eltávozzék, s hogy a daliás-kapitány a szép Athaliet nőül vegye!

Most azután ő rajta volt a sor, hogy Zófia asszony tetőtől talpig végig áraszsza hálakitörése csókjaival.

– Oh! Levetinczy úr, oh! drága kedves, nagylelkű Levetinczy úr, hadd csókoljam meg a kezét, a lábát, azt az okos fejét! És meg is tette, a mit programmjában igért, még a vállát, a gallérját, a hátát is megcsókolá Timárnak, utoljára egymáshoz ölelte Mihályt és Timéát, rájuk adva forró áldását: «legyetek boldogok!»

Lehetetlen volt el nem mosolyodni szegény asszony örömkitörésein.

Hanem Athalie elrontotta valamennyinek az örömét.

Büszkén, mint egy megtérésre hívott rossz angyal, a ki inkább választja a kárhozatot, mint büszkesége megtörését, fordult el Timártól, s indulattól elfojtott hangon így szólt:

– Köszönöm, uram. De én nekem Kacsuka úr sem ez életben, sem a más világon nem kell többé! Én hozzá nőül nem megyek; hanem itt maradok Timéánál – cselédnek!

A SENKI SZIGETE.

AZ ALABÁSTROM SZOBOR MENYEGZŐJE.

Timár túlboldog volt, hogy Timéát eljegyezheté.

A leány tündéri szépsége az első találkozás óta meghódítva tartá lelkét. Bámulta őt. A szelid kedély, melyet később ismerni tanult nála, megnyerte tiszteletét. A gúnyos játék, melyet Brazovicsék üztek a leány szivével, lovagias rokonszenvét költé fel. S a szép kapitánynak könnyelmü udvarlása szította féltékenységét. Ez mind hozzátartozik a szerelemhez.

Most végre eljutott vágyai czéljához. A szép leány az övé. Neje lesz.

És még egy nagy tehertől menekül meg lelke: az önvádtól.

Mert attól a naptól kezdve, a midőn Timár az elsülyedt hajóban megtalálta Ali Csorbadzsi kincseit, oda volt lelkének nyugalma; minden fényes siker után, mely vállalatait kisérte, felemelte szavát a belső vádló: ez mind nem a tied! ez egy árva leánynak a vagyona volt, a mit te bitorolsz. Szerencsés ember vagy? nem igaz! Szegények jóltevője vagy? nem igaz! Arany ember vagy? nem igaz! – Tolvaj vagy!

Most ez a per el van döntve. A belső biró kimondja felmentő itéletét. A meglopott árva visszakapja vagyonát. Megkétszerezve kapja vissza. A mi férjeé, az az övé is. Nem fogja soha megtudni, hogy ennek a nagy vagyonnak az alapja valaha az övé volt; csak azt tudja, hogy most már az övé. És ezzel ki van engesztelve a fátum.

De vajjon ki van-e engesztelve?

A sophismára nem gondolt Timár. Hogy a Timéának visszaadott kincsekre ráadást is kinált: saját magát; s cserét kért értük: a leány szivét. S hogy ez csalás, ez erőszak.

Timár siettetni akarta az összekelést. Nála nem volt azon időfogyasztó akadály, hogy még a kiházasítási készleteket kell beszerezni. Ő készen vett mindent Bécsben, s Timéa menyasszonyi köntösét a leghiresebb párisi divatművész állítá ki, nem kellett azon magának a menyasszonynak hat hétig himezni, – mint azon a másikon. – Az a másik, kétszeresen szerencsétlen araköntös el lett téve egy olyan falszekrénybe, a melyet soha sem nyitogat senki. Azt onnan soha sem fogja elővenni senki.

Hanem más szent akadályok álltak megint elő.

Timéa még mindig nem volt megkeresztelve.

Timár igen természetesen kivánta, hogy ha már Timéa a török vallásból a keresztyénbe tér át, hát egyúttal legyen protestáns, mint férje, hogy egy templomba járjanak.

Hanem most meg a protestáns lelkész állt elő, hogy az áttéréshez mulhatlanul megkivántatik, hogy a neophita megismerkedjék azzal a cenfessioval, a melynek kebelébe felvétetni óhajt. S miután itt nem elég, mint a görög egyháznál, a látás és hallás, hanem ezt meg is kell érteni, mert ez a vallás az értelmen, az okoskodáson alapul, tehát szükségképen kell a hajadonnak egy ideig tanításokat kapni a megismerendő tanokból: hogy meggyőződhessék felőle, mennyivel okosabb, rationabilisabb és elfogadhatóbb dogmák azok, a miket ezentul fog követni, mint a minőkön eddig tévedezett.

Hanem itt egy nagy baj volt. Az, hogy a mohamedán vallás a nők számára semmiféle dogmákat nem készített. A mohamedán nők nem tagjai az ecclesiának; jelen sem szabad lenniök a férfiak istentiszteletén, számukra nincs értelme a Mekkát mutató Mehráb táblának, őket nem kötelezik sem az «Abdésztán», sem a «Güzül», sem a «Thüharet» mosakodásai; sem a Ramazan-bőjt, sem a Bejrám-ünnep; ők nem zarándokolnak Mekkába a Kabához, nem csókolják a bűnbocsátó követ, nem isznak a Zenzemet-kútból, őket a pap nem esketi, nem tanítja, nem confirmálja, nem gyóntatja, nekik még csak lélek sincsen adva; számukra nincsen másvilág; ő értük nem jön el a halál óráján a lelket a testtől elválasztó Azraël angyal, őket nem vallatja ki a halál után a Monkár és Nakir angyal, mi jót, mi rosszat tettek e testi életben? őket nem fürösztik meg az Izmail kútjában, nem lökik be a Morhut vermébe, őket nem támasztja fel a halálból az Izrafil angyal trombitája; az ő homlokukra nincsen irva e szó: «múmem» (hívő), ők nem futnak át az Alsirát-hidon, nem is esnek le róla a hétféle pokolba, mik közül legemberségesebb temperaturáju pokol még a «Gyehenna», az utána következők pedig: a Ladhána, Hotáma, Száir, Szakár, Jahim és Al-Haviját fokozatosan melegebbek. Ettől a nőknek mind nincs miért félni, de viszont nem is jutnak el a paradicsomba a nagy Tubafa árnyéka alá, mert ott a férfiaknak ő reájuk semmi szükségük nincs; azokra ott az örökifjuságu «hurik» várnak, minden férfira hetvenhét. – A mohamedán nő semmi sem, csak egy virág, lehull és elmulik, lelke virágillat, elfujja a szél és nincs többé.

Azért a nagytiszteletű úrnak fölöttébb megnehezült a feladata, a midőn Timéát az észszerű vallás felfogására akarta birni. Zsidót, pápistát eleget convertált ő már, de török leánynyal még nem próbálkozott.

Az első nap, mikor a másvilág gyönyörűségét magyarázta a nagytiszteletű úr Timéának, elmondva, hogy ott az égben majdan mindazok, kik egymáséi voltak és egymást szerették ide alant, ismét találkozni fognak s egymáséi lesznek, – a leány ezt a kérdést intézte hozzá:

– Vajjon azt fogja-e a másvilágon minden ember újra feltalálni, a kit szeretett, vagy azt, a kivel a pap összeeskette?

Ez fogas kérdés volt; de a nagytiszteletű úr puritán állást foglalván el, igen jól megfelelt rá: «miután nem lehető, hogy valaki mást szeressen, mint a kivel a pap összeeskette, s viszont nem lehető, hogy a kivel a pap összeeskette, azt ne szeresse, annálfogva az igéret tana egészen correct».

Hanem ezt a kérdést nem közölte a nagytiszteletű úr Timárral.

A másodnapi tanításon megint azt kérdezte tőle Timéa, vajjon Ali Csorbadzsi, az ő apja, szinte oda jut-e a másvilágon, a hova ő?

A nagytiszteletű úr erre a kényes kérdésre bizony nem birt kielégítő választ adni.

– De ugy-e, én ott megint Levetinczy úr neje leszek? kérdezé Timéa mohó kiváncsisággal.

Már erre a kérdésre kegyes örvendezéssel viszonzá az esperes úr, hogy minden bizonynyal úgy lesz.

– Akkor én meg fogom kérni Levetinczy urat, hogy ha együtt leszünk a mennyországban, akkor az én szegény apámnak is adjon egy kis helyet, hogy az is velünk legyen; s ő azt nekem nem fogja megtagadhatni, ugy-e?

Az esperes úr szörnyen vakarta a füle környékét erre a kérdésre s azt mondta, hogy ezt a scrupulosus dolgot az egyetemes egyházi zsinat elé fogja terjesztetni.

Harmadnap azután azt mondta Timárnak, hogy jó lesz már a kisasszonyt megkeresztelni s megesketni, a további dogmákról világosítsa fel majd a férje.

Végbe is ment a legközelebbi vasárnapon a szent szertartás. Timéa akkor került először protestans templomba.

Ez az egyszerű épület, fehérre meszelt falaival, aranyozatlan szószékével, egészen más hatást gyakorolt kedélyére, mint az a másik templom, melyből a rossz gyerekek kikergették, mikor egyszer beleskelődött. Ott aranyos oltár volt, nagy viaszgyertyák égtek ezüst kartartókban, képekkel voltak tele a falak, tömjénillat párolgott, titokteljes éneklés hangzott, csengetyü szóra térdre hullott a nép; képzelmet izgató képek és hangok. Itt pedig leülnek hosszu padokba, külön a férfiak, külön az asszonyok, zsoltárt vesz kiki maga elé, s mikor a kántor elkezdi, ráriad az egész gyülekezet és végig énekli az egész zsoltárt.

És akkor elhallgat minden ember; a magas szószékre fellépdel a lelkész és elkezd beszélni minden czeremonia nélkül, sem énekel, sem iszik, se nem mutogat semmit, csak egyre beszél. Timéa nem ért abból semmit. Csak azon bámul, hogy a mint abban a templomban három sűrű padnégyszög tömve van asszonynéppel, az az ezernyi asszonynép két óra hosszat meg nem szólal, ki nem nyitja a száját, még csak szomszédjához suttogni sem fordul. Rettenetes szertartás! Három légió asszony, a ki két óráig meg van némulva. Bár csak legalább egy «amen»-t volna szabad kiáltaniok, mikor a prédikácziónak vége van.

Timéa a szószék melletti első sorban ül a főkurátorné mellett, ki neki keresztanyja fog lenni; az vezeti őt ki a keresztelő medenczéig, keresztapa pedig a főkurátor úr.

Ismét semmi képzelemizgató szertartás: a nagytiszteletű úr beszél okos dolgokat a vízmedencze előtt; egyszer annak is végeszakad; a neophita meghajtja a fejét a vízmedencze előtt, a lelkész a szentháromság nevében megkereszteli őt «Susánnának». – Ezt a nevet választották neki a keresztszülők.

Azután tart egy intést az esperes úr a keresztszülőknek, elszámlálva az ő kötelességeiket, s akkor a keresztanya ismét visszavezeti a felavatott hajadont a padjába, akkor minden ember feláll és imádkozik; de csak a pap fenhangon, a többi némán, Timéa pedig azon gondolkozik, hogy miért keresztelték őtet épen Susánnának, mikor az eddigi nevével úgy meg volt elégedve?

Az imádkozás után megint leülnek s a kántor ez alkalomra neki zendíti a LXXXIII. zsoltárt: «Oh! Izraelnek Istene!» a miből Timéának az a gyenge kétsége támad, hogy őtet most talán izraelitának keresztelték meg.

Minden aggodalmát eloszlatja végre az a másik tiszteletes úr; ez már fiatalabb, a ki másodiknak jő fel a kathedrába s igen szép szónoklatot tartván, elvégre egy irást vesz ki a könyvéből s abból felolvassa, hogy ezennel kihirdettetik, miszerint tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Levetinczy Timár Mihály úr, helvécziai hitvallású keresztyén atyánkfia eljegyezte magának hitvestársul néhai tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlett Csorbaffy Ali úrnak árva hajadon leányát, nemes Csorbaffy Timéa Susánna kisasszonyt, helvécziai hitvallású keresztyén leányzót.

És ez a három légió asszony még erre sem szólt egy szót is.

Timéa megnyugodott a történtekben.

Az első kihirdetéstől a menyegzőig két hetet kellett elvárni, azalatt Mihály mindennapos volt Timéánál. A leány őszinte nyájassággal fogadta mindig. Mihály boldog volt a jövendő előérzetében.

Valahányszor Timéát látogatni jött, menyasszonyát Athalie társaságában lelte. Athalie rendesen ürügyet talált, hogy a szobát elhagyhassa, s ő helyette azután Zófia asszony jelent meg.

Zófi mama aztán tartotta Mihályt válogatott magasztalásokkal, hogy milyen kedves leány az ő menyasszonya, hogy mennyit emlegeti a kedves jó Mihályt, a ki ő róla olyan jól gondoskodott, mikor a Szent Borbálán jöttek, hogy mentette meg a hajótöréstől, a török általi elfogatástól; hogy esett miatta a vízbe, hogy vitte ki a sülyedő hajóból, hogy ment vissza a víz alá az ott feledt vagyonáért; hogy tartotta tündér mesemondással, mikor a veszélyes helyeken jártak, s hogy keresett számára nyughelyet egy puszta szigeten. Aztán hogy ápolta betegségében a hajón? Nélküle bizonyosan meghalt volna.

Zófi mama a legapróbb körülményekről is értesülve volt, miket nem tudhatott más, csak Timéa, s Mihály boldog volt, hogy Timéa azokra még emlékezik. Hitte, hogy a leány, ki ezeket Zófia asszonynak elmondja, ez által tanusítja, hogy őt mégis szereti.

– Oh! ha tudná, kedves Levetinczy, mennyire ragaszkodik önhöz ez a leány!

S Timéa nem jött zavarba, mikor ezt hallá mondani. Nem szenvelgett szemérmetes tiltakozással, de nem is bizonyított az állítás mellett szemérmes elpirulással. Szerény, komoly és engedelmes volt Mihály iránt. Engedte kezét kezébe venni; engedte hosszasan szemeibe nézni, s ha jött, ha távozott, megszorítá kezét és mosolygott rá.

És Zófi asszony mindennap tudott valami új dolgot mondani Mihálynak, a mit Timéa regélt el neki felőle.

Timár elhitte, hogy ő az a boldog ember, a kit e nő szeretni fog.

A menyegzői nap is eljött.

Messzeföldről összecsődült vendégsereg hosszú hintósora állt végig az utczán, miként ama boldogtalan napon; de ezuttal semmi szerencsétlenség nem történt.

A menyasszonyt a hajdani Brazovics-háztól, mely most már sajátja volt, vitte el a vőlegény a templomba; a menyegzői lakoma pedig a vőlegény házánál volt rendezve. Zófi mama el nem engedé, hogy a lakoma rendezésére ő ügyeljen fel. Athalie pedig otthon maradt, egyedül, a hajdani apai háznál, s ugyanabból az ablakból nézte, elrejtőzve egy függöny mögé, hogy indul meg a hintók hosszú sora a nyoszolyókkal, násznagyokkal, a vőfélyekkel, a menyasszonynyal, a vőlegénynyel egymás után, a mely ablakból ama végzetes napon várta saját vőlegénye megérkeztét.

És azután ott várt, míg a hintók újra visszarobogtak, el a Brazovics-ház előtt, most már vőlegény és menyasszony egy kocsiban, s nézett utánuk. S ha imádkozott ez idő alatt az új párért az egész gyülekezet, oh! bizonyosan ő is imádkozott valamit rájuk!

Timéa nem találta olyan gyönyörűségesnek az esküvőt, mint a hogy azt Zófi mama leirta előtte. A lelkészen nem volt semmi aranyköntös, aranysüveg; nem is hozott az új pár elé ezüst koronákat, hogy megkoronázza őket egymás urává, asszonyává; nem is énekeltek nekik semmit. A vőlegény nemesi bársonyruhát viselt boglárokkal, hattyuprémmel, s elég délczeg alak volt, csak hogy a fejét mindig meghajtva tartá; nem tudta azt olyan büszkén fenhordani, a hogy kell a nemesi díszruha mellé.

Az a bűbájos szertartás sem következett be, mikor a vőlegényt és menyasszonyt letakarják együtt egy selyem lepellel, s legelőször e szentséges árnyban találkoznak egyedül, s a pap megfogja kezeiket és az oltár körül vezeti őket háromszor. Ez is elmaradt most. El a közös pohárból ivás és a szent csók az oltár előtt: oltár sincs itt. Semmi sincs itt, csak egy feketeruhás pap, a ki beszél igen okos dolgokat, de miknél mind igézetesebben hangzik az, hogy «goszpodi pomiluj!» – Még csak le sem térdepelnek egymás mellé, úgy esküsznek. A felizgatott keleti képzelmet nagyon hidegen hagyta a szertartás nélküli protestáns esküvő. Hiszen Timéa az egészből nem értett meg egyebet, mint a szertartást.

Talán idővel?

A fényes lakodalom véget ért, a vendégek hazamentek, a menyasszony ott maradt vőlegénye házánál.

Mikor Mihály végre egyedül maradt Timéával, mikor leült melléje és kezét kezébe vette, úgy érzé, hogy szive reszket s ez a remegés elterjed egész valóján.

Az a véghetetlen kincs, a mit bírni úgy óhajtott, most már birtokában van. Csak karját kell kitárni, hogy őt keblére vonja. – Nem meri. Varázs alatt van.

A nő, a feleség – nem tud az ő közellétéről semmit. Nem remeg és nem hevül.

Ha csak egyszer lesütné szemeit ijedten, midőn Mihály ujjai vállát érintik, ha egy szemérmes elpirulás tűzárnya futna egyszer végig fehér arczán, meg volna törve a varázs, mely a közeledőt megdermeszti; de ő hideg marad és nyugodt és szenvtelen, mint egy álomjáró.

Mihály ugyanazt az alakot látja maga előtt, a kit ama végzetes éjszakán a halálból felébresztett, a ki ott ült előtte ágya szélén, mint egy oltárkép, melyről a ránézőre hideg sugárzik; a kinek arcza nem változik el sem akkor, midőn éji öltönye válláról lecsuszik, sem akkor, midőn azt mondják neki, hogy atyja meghalt.

És most sem, midőn azt súgják fülébe: «kedvesem!»

Egy alabástrom-szobor az. Egy szobor, mely hajlik, simúl, enged, de nem él. Néz, de nem biztat és nem tilt. Tehet vele, a mit akar, tűr mindent. Lebonthatja szép fényes haját s elszórhatja vállain; megközelítheti ajkaival fehér arczát s tüzet lehelhet rá, nem gyujtja meg vele.

Mihály azt hiszi, hogy ha keblére fogja vonni e jéghideg alakot, akkor meg lesz törve a varázs; de akkor még nagyobb reszketés fogja el. Úgy rémlik, mintha valami bűnt követne el, a mely ellen természet, őrangyal, és minden érző ideg fellázad.

– Timéa! szól hozzá hízelgő suttogással. Tudod-e, hogy te az én nőm vagy?

Timéa szemébe néz és nyugodtan felel:

– Az vagyok.

– Szeretsz-e engem?

Ekkor bámulva nyitja fel nagy, sötétkék szemeit reá a hölgy s e szemek tekintetéből annyit tanul meg a kérdező, mintha a csillagos ég minden titkaiba adatott volna meg egy pillanatot vethetnie. Azután bezárja szemeit hosszú selyem szempilláival a hölgy.

– Nem érzesz hozzám szerelmet? eseng a férj epedő sohajjal.

Még egyszer e tekintet! A fehér arczú nő azt kérdezi:

– «Mi az?»

Mi az? Mi az? Világ minden bölcse meg nem tudja azt magyarázni annak, a ki azt nem érti.

Mi az? Mi az? Egy szó nem kell annak ahhoz, a ki azt meg tudja magyarázni.

– Oh te gyermek! sohajtá Timár, felállva neje mellől.

Timéa is felállt.

– Nem, uram, én nem vagyok gyermek. Én tudom, hogy mi vagyok: önnek neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És én mindig tenni fogom azt, a mit ön kiván, a mit ön parancsol.

Mihály félrefordult és eltakarta arczát.

Ez a minden fájdalmát eltagadó, lemondásteljes tekintet megfagyasztá vérének minden vágyát. Kinek volna bátorsága megölelni egy martyrnőt? a szent kép szobrát a pálmaággal és a töviskoszorúval? kinek a vére forrna fel egy visszatérő halott menyasszonyért?

«Tenni fogom, a mit ön parancsol!»

Mihály most kezdé sejteni, hogy minő rossz diadalt szerzett!

Nőül vett egy csodaszép alabástrom-szobrot.

A VÉDÖRDÖG.

Talán máskor is megtörtént az, hogy egy férj nem találta meg a neje szivét?

És talán más is úgy tett azzal, hogy bízta az időre az orvoslatot. Mit lehet tenni a tél ellen? várni kell a tavaszt.

A mohamedán szülők leánya úgy volt már nevelve odahaza, hogy a ki nőül fogja venni, annak az arczát se lássa a menyegző napig. Azt nem is kérdezik tőle: szeret-e, nem szeret-e? Se szülők, se pap, se férj. Engedelmeskedés a dolga. A férj meg fogja becsülni, s ha hűtlenségen kapja, megöli. Fődolog, hogy szép arcza, eleven szemei, tömött haja s egészséges lehellete legyen; a szive után nem kérdezősködik senki.

Fogadott apja házánál aztán mást tanult a leány. Azt, hogy a keresztyéneknél az ábrándozás meg van ugyan engedve, sőt arra minden alkalom meg van adva; hanem azért a ki abba beleesik, azt nem úgy gyógyítják, mint egy beteget, de úgy büntetik, mint egy bűnöst. Ő kiszenvedett ezért.

Timea úgy ment nőül Timárhoz, mint a ki minden csepp vérét tilalom alá vetette, hogy másról beszéljen neki, mint a női kötelességekről; mert ha megengedte volna, hogy ábrándjairól beszéljen, akkor minden csepp vére azt mondta volna, hogy – azon az úton menjen, a melyen az a másik leány sötét éjjel kétszer megbotlott az útjában alvó örömleány testén, – s az ő botlása halála lett volna lelkének. Eltemette, megfagyasztá azt az érzést. S nőül ment egy férjhez, kit tisztelt, kinek hálával tartozott, s kinek hű társa akart maradni.

Mindennapi történet ez. S a kiken megtörténik, azzal bíztatják magukat, hogy majd jön a tavasz, s az a sziveket átmelegíti.

Mihály a menyegzői nap után elvitte ifju nejét magával utazni. Bejárták Schweiczot, Olaszországot. Úgy jöttek vissza, a hogy elmentek. Se Helvetia andalító völgyei, se Italia fűszeres ligetei nem termettek az ő számára írt.

Elhalmozá ifju nejét mindazzal, a min asszonyok kapni szoktak, piperével, ékszerekkel; megismerteté a nagy városok mulatságaival. Hatástalan volt rá minden. A holdsugár nem ad meleget a gyujtó tükörben sem.

A nő szelíd volt, gyöngéd, figyelmes, háladatos, engedelmes, de szivét nem találta sehol; se otthon, se útban, se örömben, se szomorúságban. A szive el volt temetve.

Timár egy holt nőt vett feleségül.

Ezzel a tudattal jött vissza külföldi útjából.

Egy ideig azon gondolkozott, hogy Komáromot végkép elhagyja, s elköltözzék Bécsbe. Talán ott más élet kezdődik.

Hanem azután mást gondolt.

Elhatárzá, hogy ott fog maradni Komáromban s lakásul a Brazovics-házat rendezi be. Ott fog nejével együtt lakni. Saját házát pedig berendezi üzleti ügyei számára, hogy abba a házba, hol neje lakik, semmi se jöjjön azokból. Igy azután egész nap távol lehet hazulról s nem tünik fel senkinek, hogy neje egyedül van.

A világ előtt mindig együtt jelennek meg. Társaságokba a nő férjével együtt jár; ő figyelmezteti férjét, ha már itt az idő, hogy haza kell menni, s karjába öltve kezét, távozik el. Mindenki magasztalja a férj sorsát, milyen boldog ember! Mi szép és mi hű neje van!

S bár olyan hű ne volna, bár olyan jó ne volna. Bár csak gyülölni lehetne!

De nem férhet hozzá semmi rágalom.

És a tavasz még sem olvasztja fel a szív jegeit. A napok csak magasabbra emelik a jéghegyeket.

Mihály átkozza a sorsot.

Minden kincseinek árán nem képes megvenni saját neje szerelmét. Még rosszabb rá nézve, hogy gazdag. A pompa, a birtok még tágítja a távolt közöttük. A szegény ember szűk négy fala jobban összeszorítja azokat, a kik egymáshoz tartoznak. A napszámos, a hajóslegény, a kinek egy szobája, egy ágya, egy asztala van: boldogabb ember. A favágó, a ki mikor fürészel, az egyik végét a fürésznek a felesége fogja, az boldog ember; azok, mikor elvégezték a munkát, leülnek a földre s esznek egy szilkéből bablevest s megcsókolják egymást utána.

Tehát legyünk szegény emberek.

Timár meggyülölte a gazdagságát s hozzá fogott, hogy túl adjon rajta. Ha szerencsétlen lesz, ha elszegényül, akkor közelebb fog jutni nejéhez. Azt képzelte.

Nem sikerült neki az elszegényedés. A szerencse hódol annak, a ki őt megveti. Akármihez fogott hozzá, a mibe más ember bizton belebukott volna, az fényes sikerrel végződött; minden képtelenség lehetővé és valóvá lett a kezében: a koczka mindig hatot fordult; s ha szerencsejátékban akarta elveszteni a pénzét, szétrobbantotta a bankot. A pénz özönlött oda, a hol ő megállt, s ha elfutott, ha elbujt előle, utána ment és fölkereste.

És azt mind odaadta volna nejének egy édes csókjáért.

Pedig hiszen a pénz mindenható. Mennyi szerelmet lehetne kapni értte! Hamis, hazudott szerelmet, mosolygó arczok ragyogását, kik azt nem érzik; tiltott, bűnös szerelmet, kik azt titkolják; csak ennek az egynek a szerelmét nem, a ki igazán, hiven, boldogan szerethet.

Timár óhajtotta volna már, ha gyülölhetné inkább nejét. Ha elhitetné szivével, hogy az mást szeret, hogy hűtelen, hogy női kötelességeit megtöri.

De nem talál a gyülöletre okot. Soha senki sem látja a nőt másként, mint férje karján megjelenni. Társaságokban oly méltóságteljes állást tud foglalni, mely minden merész közeledést visszatilt. Vigalmakban nem tánczol. Meg is mondja az okát, miért nem? Nem tanították tánczolni s asszonyfejjel már nem akar tanulni. Csak az éltes asszonyságok társaságát keresi. S ha férje egy hétig távol van a várostól, akkor ő egy hétig nem hagyja el a házat.

Igen, de benn a házban? Mert hisz a világ átlátszó, de a ház falai nem!

Oh! erre a kérdésre volt még Mihálynak legsulyosabb felelete.

Abban a házban együtt lakott Timéával Athalie.

Athalie, az ő becsületének nem védangyala, hanem védördöge.

Hiszen annak a nőnek minden léptét, szavát, tettét, minden gondolatját, minden sohajtását, minden könyhullatását, de még álomlátásainak téveteg hangjait is folyton kiséri egy másik nő, a ki gyülöli a férjet is, a nőt is, s a ki bizony sietne mind a kettőt szerencsétlenné tenni, ha egy árnyékát a bűnnek elleshetné e falak között.

Ha Timéa abban a perczben, a midőn Mihályt felkérte, hogy engedje Athaliet és Zófiát vele ezentul is együtt egy házban lakni, az érzelmes jó szív sugallatán kívül még egyébre is hallgathatott volna: akkor sem gondolhatott volna ki önvédelmére tökéletesebbet, mint azt, hogy maga mellett tartá azt a leányt, a ki menyasszonya volt annak a férfinak, a kivel ő neki találkozni sem szabad soha.

Ez a két kegyetlen gyülölő szem őt mindenüvé kiséri.

A míg a védördög hallgat, addig Timéát az Isten sem itéli meg.

Athalie pedig hallgat.

Athalie valódi házi ördöge volt Timéának nem csak nagyban, hanem kicsinyben is.

Semmi aprólékos körülmény ki nem kerülte figyelmét, hogy a kinálkozó alkalmat felhasználja Timéának valamit ellenére tehetni.

Kitalálta, hogy Timéa ragyogni akar azzal a nagylelküségével, hogy ő a ház egykori kisasszonyát most is testvéreként, mint úrhölgyet tartja a háznál. Athalie csak azért is azt akarta mindenki előtt kitüntetni, hogy ő csak cseléd.

Timéa mindennap erővel vette ki a kezéből a seprőt, mikor szobáját takarítani jött, s mire körülnézett, már megint azon kapta, hogy az úrnő ruháit tisztogatja, s különösen ha vendégek jöttek a házhoz ebédre, nem győzte őt a konyhából előidézni.

Athalie minden piperéhez és öltözékhez tartozó egész hajdani arzenálját visszakapta Timéától; voltak thübet, merino, gros de Naples ruhái szekrényszámra, hanem ő azok közül kiválasztotta a legkopottabb, a legpiszkosabb öltözékét, a mit hajdan csak fésülködéshez vett fel s abban járt; s azon is, könnyebb volt a lelkének, mikor egy lyukat égethetett a konyhában, vagy egy olajpecsétet ejthetett a lámpaelkészítésnél. Tudta, hogy Timea mennyire boszankodik ezért. Visszakapta ékszereit is, a mik ezreket értek; de ő azokat nem viselte, hanem vett magának tíz krajczárért egy üveg mellboglárt, azt tűzte fel.

Timéa aztán azt tette, hogy ellopta tőle a boglárt, üveg helyett nemes opált tétetett bele; a piszkos, kopott öltözeteket pedig egyszer mind a tűzbe dobta, s ugyanazon kelméből varratott öltönyt Athalienak, a mit maga viselt.

Oh! Timéát lehetett megkeseríteni, de haragba hozni nem. És társalgási modorában is valami olyan kiállhatatlan alázatosságot tüntetett Timéa előtt Athalie, a melyről tudta, hogy azt bántani fogja. Ha az valamit kért tőle, oly szolgálatkészséggel ugrott a parancsot teljesíteni, mint egy néger rabnő, a kit korbácscsal kergetnek. Még a hangját is elváltoztatta, mikor Timéával beszélt. Nem szólt a maga természetes hangján soha; hanem valami vékony magas kappanhanggal, mely mindig tele van alázatossággal és hizelkedéssel, kínozta Timéát, s kényeztető gyöngédséggel selypített, mikor Timéával beszélt: «s»-nek ejtve az «sz» betüt, «Sép Timea!» «Serelmem Timea.» «Sivem Timea!»

Arra nem volt rávehető, hogy tegezze valaha Timéát.

S a mi legfinomultabb neme volt a boszantásnak, az, hogy kifogyhatatlan volt a házastársaknak egymás előtt való magasztalásában.

Mikor Timéával volt egyedül, nagyokat sohajtott: «oh! milyen boldog ön, Timéa; milyen derék férje van; mennyire szereti önt». Ha pedig Timár jött meg, annak tett naiv szemrehányásokat: «olyan soká el kell maradni? Timéa már kétségbe van esve, oh! milyen epedve várja önt. Lassan menjen be hozzá, lepje meg. Fogja be a szemét kezével, vajjon kitalálja-e, ki jött?»

És azoknak türniök kellett e gúnyt, mely alázatosság, hizelkedés, gyöngédség álarcza alatt sérté őket szívig. Hisz ők nem voltak boldogok. És Athalienak tudnia kellett azt legjobban.

Ez a szembe hizelgő arcz mint egy élő ironia találkozott velük saját házukban mindenütt s odalépett eléjük legbensőbb rejtekükbe, tolakodó hizelkedéssel, boszantó alázatossággal, gunyolódó szolgálatkészséggel.

És ők türték azt.

Mikor pedig aztán magára maradt Athalie, mikor letehette a magát és másokat kínzó álarczot, hah! minő elégtételt engedett visszafojtott dühének!

Mikor egyedül maradt saját szobájában, hogy verte a földhöz azt a seprőt, a mit Timéától engedett kivenni a kezéből; s aztán neki állt a seprü nyelével ütni a székeket és pamlagokat; azt mondta, porol, pedig a dühét töltötte rajtuk. Mikor valami ajtón ki- vagy bement, vagy az uszálya szorult az ajtó alá, vagy a ruhaujja akadt a kilincsbe, akkor fogcsikorgatva rántott egyet rajta, s vagy ruha szakadt, vagy kilincs törött bele, s az neki jól esett. Tört edények, csorba poharak, sánta butorok seregestől tanuskodtak azon szerencsétlen órákról, a melyekben egyedül találkoztak össze Athalieval.

S volt különösen egy néma tárgya, kire cseppenkint összegyüjtött dühét egyszerre ki szokta önteni; nem azért néma, mintha nem tudna beszélni, hanem azért, mert édes anyja. Szegény Zófi mama bujt a leánya elől s rettegett négyszem közt maradni vele. Egyedül ő volt az, a ki Athalienak igazi hangját hallá a háznál, a kinek Athalie mindennap meg merte mutatni, mily feneketlen örvény az, a mit az ő gyülölete képez. Zófi asszony rettegett egy szobában hálni a leányával s a hűséges szakácsnőnek egy bizalmas órában megmutogatá a kék és zöld foltokat karjain, a mik a szép Athalie kezének a nyomai. Mikor Athalie elfojtott dühével estenden Zófi asszonyhoz került, nagyokat csipett rajta, fülébe sugva: «Miért szültél a világra!»

Hah! milyen jól esett neki, ha egy kutyát megrughatott, a mi assszonyának kedvencze volt!

És milyen jól esett neki, ha Timéának hirt hordhatott, milyen rosszak a cselédei, mi kárt tettek ma megint, mi pletykát csináltak újra? Ebből Timéa mindennap kapott.

És aztán, mikor a napot bevégzé Athalie nyilt hizelkedéssel, titkos dühöngéssel, végre aludni ment; nem kellett neki, hogy segítsen valaki a vetköztetésnél, letépte magáról a ruhákat; csombókra akadt zsinórnak szakadni kellett, szétbontott haj fonadékainak szenvedni kellett, tépte fésüvel, czibálta marokkal a szegény hajat, mintha másé volna, vagy mintha oka volna ez valaminek; aztán nagyot rugott földrevetett ruháin; elfujta a gyertyáját, büzölni hagyva az izzó faggyus kanóczot, hadd töltse be az fojtó zsirfüsttel az egész szobáját, s aztán ágyába vetve magát, beleharapott a vánkosába, azt tépte a fogaival és gondolkozott pokolbeli kínszenvedésekről. S csak akkor érte utól az álom, mikor az éj csendében egy ajtót hallott csukódni a háznál. A férj megy magányos szobájába aludni. Ennek örült. Ezen elaludt.

Neki tudnia kellett azt jól, hogy az ifju férj s az ifju nő – nem boldogok.

Várta kárörömmel, mi fejlődik ki e boldogtalanságból.

Egyik fél sem árulja el magát.

Nincsenek közöttük heves szóváltások; semmi czivódás. Még csak egy meg nem óvott sóhaj sem hangzik el.

Timéa állandóan az, a ki volt: csupán a férj kezd napról-napra jobban elkomorodni. Órahosszant elül neje mellett, néha a kezét is kezében tartja; de szemébe nem néz, s fölkel, eltávozik a nélkül, hogy valamit szólt volna. A férfiak utoljára is nem tudnak annyira uralkodni titkaik fölött, mint a nők.

Egy időben Timár azt a szokást veszi fel, hogy útra távozik, megmondja, mikorra várják, és aztán a mondott napnál hamarább hazajön. Máskor szokatlan órákban lepi meg nejét, mikor épen nem várt rá senki. Úgy tesz, mintha a véletlen hozta volna haza s nem akarja mutatni, mit keres? De a homlokára van irva. Gyanakodik. Félt.

Egy napon azt mondta Mihály odahaza, hogy le kell mennie Levetinczre, a honnan csak egy hónap mulva kerül majd elő. Minden úti készület úgy volt intézve, hogy hosszú időre távol marad.

Mikor a házastársak bucsúcsókot váltottak egymással: hideg, látszólagos, szerződéses csókot, Athalie is jelen volt.

Athalie mosolygott.

Más talán észre sem vette volna e mosolyt, más talán nem is érezte volna ki belőle azt a gúnyt, a mit Mihály megérzett.

A káröröm, a bolondul járt embert lenéző gúny volt abban.

Ez a mosoly volt az, mely azt mondja: «csak te eredj!»

Mihály magával vitte e kárvágyó gúnymosoly fulánkját az útra.

Délig utazott e fulánkkal Levetincz felé, délben visszafordítá a kocsiját s éjszakára haza került Komáromba.

Lakásának külön bejárása volt az ő szobájába, s annak a kulcsát mindig zsebében hordá. Bemehet a nélkül, hogy valakivel tudatta volna visszaérkeztét. Saját szobájából aztán egy közös előszobán keresztül eljuthatott Timéa hálószobájába.

Neje soha sem szokta zárva tartani hálószobája ajtaját. Sokáig szokott olvasni lefekvés után s a komornának rendesen be kellett hozzá nézni, hogy nem maradt-e égve a gyertyája?

Timéa hálószobáján tul volt Athalie és Zófia asszonyé.

Mihály nesztelenül közelített az ajtóhoz s óvatosan nyitá fel azt.

Csend volt, aludtak.

Az éji lámpa tejfehér ernyője mögül halavány világot derengetett a szobában.

Mihály félrevonta az ágy függönyét: ugyanaz az alvó szent szobra feküdt előtte, a kit a Szent Borbála kajütjében oly nehéz szívdobogások között keltett életre egykor. Most is olyan mélyen látszott aludni. Nem érezte meg, hogy Mihály közel van; nem látta őt meg lecsukott szempilláin keresztül. Pedig az alvó nő meglátja álmában is, zárt szemmel is azt, a kit szeret.

Mihály odahajolt keble fölé, s számlálta szívdobbanásait. Nyugodtan, rendesen vert a szív.

Semmi áruló jelenség… Semmi tápszer annak az éhes szörnyetegnek, a ki martalékát keresi.

Sokáig állt ott és nézte az alvó alakot.

Egyszer aztán felrezzent – s Athaliet látta maga előtt.

Athalie fel volt öltözve s egy viasztekercs volt a kezében.

Megint az a bántó gúnymosoly az arczán.

– Ön itthon feledt valamit? kérdé suttogva Mihálytól.

Mihály reszketett, mint a tetten kapott tolvaj.

– Pszt! inte Athalienak, az alvóra mutatva, s elsietett az ágy mellől. Irataimat feledtem itthon.

– Felköltsem Timéát, hogy adja elő?

Timár boszus volt, hogy először életében rajta hagyta magát kapatni alakoskodáson. Hiszen iratai nem álltak Timéánál, hanem saját szobájában.

– Ne költse fel. Nálam vannak. Csak kulcsaimat kerestem itt.

– S már megtalálta? kérdé gúnyosan Athalie, s aztán meggyujtá a viasztekercset s szolgálatkészen világított Mihálynak a szobájáig, ott letette a viasztekercset az asztalra és – nem távozott el.

Mihály zavarodott tekintettel hányt-vetett iratai között, nem találta, a mit keresett; – hiszen nem is tudta, hogy mit keres? Utoljára bezárta iróasztalát, a nélkül, hogy kivett volna belőle valamit.

Ismét találkozott azzal a gúnymosolylyal, mely Athalie ajkain koronkint elvonaglott.

– Parancsol ön valamit? kérdezé Athalie, felfogva a rászögezett kérdő tekintetet.

Mihály nem szólt semmit.

– Akarja ön, hogy beszéljek valamit?

Mihály körül zúgott a világ erre a szóra. Nem tudott szólni.

– Akarja ön, hogy Timéáról beszéljek? sugá Athalie, közelebb hajolva hozzá, szép kigyószemeivel igézete bűvkörébe hódítva a kábult férfit.

– Mit tud ön? kérdé hevesen Mihály.

– Mindent. Akarja ön, hogy beszéljek?

Mihály habozott.

– De előre mondom, hogy ön akkor nagyon szerencsétlen lesz, ha azt megtudja, a mit én tudok.

– Beszéljen!

– Jó. Tehát hallja meg tőlem. Én olyan jól tudom, mint ön maga, hogy Timéa önt nem szereti. S ön olyan jól tudja, mint én, hogy Timéa kit szeret? De egyet nem tud ön, csupán én: azt, hogy Timéa olyan hű önhöz, mint egy angyal.

Timár összerezzent e szóra.

– Ugy-e, mást várt ön tőlem? Ugy-e, jól esett volna hallania tőlem, hogy neje megvetésre méltó, hogy azt gyűlölheti, eltaszíthatja magától? Nem, uram. Ön egy alabástrom-szobrot vett el, a ki önt nem szereti, de a ki önt meg nem csalja. Ezt csak én tudom, de én jól tudom. Oh! önnek a férji becsülete jól meg van őrizve. Ha a mesék százszemű Argusát fogadta volna ön meg, nem volna jobban megőrizve, mint általam. A mit ez a nő tesz, szól, kigondol: én mind megtudom azt, és nem érezhet a szive mélységében olyan titkos érzést, a mit én ott meg ne találjak. Ön jót tett a becsületével, mikor engem a házához fogadott. És ön nem fog innen engem elűzni, pedig gyülöl, mert jól tudja, hogy a míg én itt vagyok, az az ember, a ki önre nézve rettegés, az ön családi kincseihez nem fog közelíthetni. Én vagyok a gyémántzár az ön házán. Tudjon ön meg mindent. Mikor ön elmegy a városból, addig az ideig, a míg ön ismét visszatér, az ön háza egy kolostor. Semmi látogatást itt el nem fogadnak, se férfit, se asszonyt. A mi levelek az asszonyhoz érkeznek, azokat ön ott találhatja iróasztalán – felbontatlanul. Elolvashatja vagy tűzbe vetheti a hogy tetszik. Önnek neje az utczára ki nem megy az alatt, míg ön távol van, csupán kocsin és velem. Egyedüli sétája a sziget, s ott én mindig vele vagyok. Én látom őt szenvedni, de nem hallom panaszkodni. Hogy is panaszkodhatnék nekem? Nekem, a ki ugyanazt a poklot szenvedem, a mit ő. És ő miatta szenvedem. Mert a mióta az ő szellemarcza e házban megjelent, azóta vagyok szerencsétlen. Addig boldog voltam. Szerettek. Ne féljen ön, nem fakadok sírva. Nem szeretek már, csak gyűlölök, nagyon gyűlölök. Rám bízhatja a házát. És ön járhat e világban szerteszét és nyugodt lehet: itthon hagyott engem. És a míg ön visszatértében nejét élve találja, addig tudhatja, hogy az önhöz hű maradt. Mert én, uram, ha azzal az emberrel csak egy édes szót váltana valaha, ha csak egy nyájas mosolygást viszonozna neki, ha csak egy levelét elolvasná: nem várnék önre, hanem megölném őt magam, s ön csak a temetésére jönne haza. Már most tudja ön, hogy mit hágy idehaza? A kifent gyilkot, melyet a szerelemféltő düh az ön felesége szivének tart szegezve. S ön e gyiloknak az árnyékában fogja mégis mindennap a fejét nyugalomra hajtani, s ugyanakkor, mikor irtózik tőlem, kénytelen hozzám kétségbeesetten ragaszkodni.

Timár lelkének minden erélyét zsibbadni érzé e baljóslatú szenvedély kitörése alatt.

– Én elmondtam önnek mindent, a mit Timéáról és önről és magamról tudok. Még egyszer elmondom. Ön nőül vett egy leányt, a ki mást szeret; az a más az enyém volt. Ön elvette tőlem ezt a házat, apám, vagyonom mind az ön keze alatt hullott a porba; s aztán úrnővé tette ön e házban Timéát. És most láthatja, hogy mit tett? önnek a neje nem nő, hanem martyr. És önnek nem elég az, hogy maga szenved, hanem még a mellett azt is kell tudnia, hogy a kinek elnyeréseért annyit küzdött, azt is szerencsétlenné tette, hogy Timéa boldogtalan fog lenni addig, a míg ön él. Ezzel a fulánkkal hagyhatja ön el a házát, Levetinczy úr, és nem fog e fájdalmára írt találni sehol és ennek én örülök, szivemből örülök.

A hölgy lángoló arczczal, csikorgatott fogakkal, villogó szemekkel hajolt a férfi fölé, ki lankadtan roskadt egy karszékbe, s a leány összeszorított ökle mintha egy láthatlan tőrt döfne annak szivébe.

– És most… űzzön el ön házából, ha tud.

A leány arczáról eltünt minden nőiség. Az álczázott alázatosság helyett a féktelen indulat kihivó dölyfe uralgott azon.

«Űzzön el innen, ha tud!»

S büszkén, mint egy győzelmes dæmon, hagyta el Mihály szobáját. Még az égő viasztekercset is fölvette az asztalról és elvitte magával, otthagyva a sötétben a lesujtott férjet. Hiszen megmondta már neki, hogy ő nem alázatos szolgálója, hanem védördöge ennek a háznak.

És Mihálynak úgy sugta valami, mikor azt a leányt az égő viasztekercscsel kezében Timéa hálószobájának ajtaja felé közelíteni látta, hogy felugorjék helyéből, megragadja a hölgy karját, keresztbe tegye a lábát azon ajtó előtt és azt mondja neki:

«Tehát maradjon ön magára itt ez elátkozott házban, a hogy igéretem kötelez; de nem együtt velünk!»

S aztán berohanjon Timéához, miként ama végzetes estén, midőn a hajó elsülyedt, s felkarolva őt fekhelyéről e rémkiáltással: «sülyed a ház! meneküljünk!» fusson vele ki e házból és vigye őt olyan helyre, a hol nem őrzi senki…

Ez a gondolat zúgott agyában… Igy kellene most tenni.

A hálószoba ajtaja most felnyilt, Athalie még egyszer visszatekintett reá; ezután belépett a hálószobába, az ajtó bezárult, s Mihály ott maradt a sötétben.

Oh milyen nagy sötétben!

Aztán hallá, hogy a hálószoba zárában kettőt fordul a kulcs. Az ő sorsa el volt itélve.

A sötétben fölállt. Tapogatózva kereste össze útiszereit, nem gyujtott világot, nem csinált nagy neszezést, hogy föl ne ébreszszen még valakit a háznál, meg ne tudják, hogy itthon járt. Mikor a sötétben mindent összeszedett, csendesen kilopózott az ajtaján, halkan zárt a kulcscsal, mint a tolvaj, mint a szökevény, s nesztelenül osonva hagyta el a házat. Kiűzte őt abból az a leány!

Künn az utczán az áprilisi zivatar hózáporral fogadta. Jó idő az olyan embernek, a ki nem akar észrevétetni.

A szél süvöltött az utczákon, a hó szemközt vágott, s Timár Mihály útra kelt egy födetlen szekéren, olyan időben, a mikor egy jó kutyát nem kellene kiverni a házból.

TAVASZVIRÁNY.

A zord utótéli idő egész Bajáig kisérte az utazót. Néhol még frissen hullott hó lepte a mezőket, s az erdők még kopárak voltak.

A viharos hideg időhöz hozzáillett az is, a miről gondolkozott.

Annak a kegyetlen leánynak igaza volt.

Nem csak a férj szerencsétlen, hanem az asszony is.

Csak hogy a férj kétszeresen az, mert ő szerezte azt a balsorsot mindkettőjüknek.

Az első megbotlás követeli a bűnhödését.

Mikor ő Timéa kincseit meglelte, azzal a szándékkal tartotta azokat magánál, hogy majd egyszer megnyeri velük Timéát.

Megnyerte, s most abban bűnhödik.

A szegény ember komisz ember; hanem azért a szegény ember lehet boldog; a gazdag ember dicső ember, hanem azért a gazdag ember boldogtalan.

De hát miért kell neki boldogtalannak lenni?

Hát nincs ő rajta mit szeretni? Nincsenek meg azok a nemes tulajdonok benne, a mikért egy férfit szerethet a nő? Arczának összhangzatos vonásai, kifejezésteljes szemei, ép, erőteljes termete, egészséges vére, szeretni képes szíve? Nem szerethetné-e őt egy asszony még akkor is, ha földhöz ragadt szegény volna, egyedül önmagáért?

Még sem szereti.

Ez az örökké visszatérő válasz.

A legkeserűbb önvád egy férfi lelkében, még a bűntudatnál is sulyosabb: «engem nem tud a nő szeretni!»

De hát mire való akkor az élet? Mi czélja van a napok sorának még azután?

Szántani, vetni, üzérkedni, pénzt halomra gyűjteni? S aztán megint újra kezdeni szántást, vetést, üzérkedést, pénzgarmadolást?

Talán emberekkel is jót tenni?

Hm! Ez az utolsó menedék.

A kit nem szeretnek otthon, az keresi, hogy szeressék az utczán.

A kit már nem szeretnek otthon, az fákat ültet, pomolog lesz. Ez az első stádium.

A második stadium aztán, hogy tyukot, baromfit nemesít.

Az utolsó stadium pedig, hogy emberbaráti, jótékonysági vállalatokba mélyed.

S mit nyer vele? Érdemes valakivel jót tenni?

Egész Bajáig e keserű, e sivár, ez önkínzó gondolatok üldözték Mihályt, ott pihenőt tartott.

Baján is volt üzleti állomása, s mikor az alföldön járt, leveleit ide utasíttatá a kereskedelmi telepére. Már ott várt reá egy csomó.

Nagy fásultan bontotta fel azokat; bizony bánta is ő, ha kifagyott vagy nem fagyott a repcze; ha fölemelték is a vámot az angol határon; ha emelkedtek is a metalliqueok.

De talált mégis az érkezett levelek között kettőt, a mi megörvendezteté. Egyiket bécsi, másikat sztambuli ügynöke küldé.

E levelek tartalmának nagyon megörült. Mind a kettőt zsebébe tette, s azontúl idáig hozott szenvtelensége mulni kezdett. Ismét szokott gyors erélyességével adta ki rendeleteit ügynökeinek, figyelemmel jegyezte fel a tudósításokat, s a mint végezett, sietett tovább utazni.

Volt már valami czélja az útjának.

Csekély czél; nem is valami magas, de legalább czél. Egy pár szegény embernek az öröme. De igazi öröm.

Az idő megváltozott, egyszerre derült ég jött, meleg nappal, a hogy nálunk szokott, a hol a telet mindjárt a nyár váltja fel. S Baján alul megváltozott már a táj is.

A mint Mihály váltott gyorslovakon haladt dél irányában, mintha egy nap alatt heteket sietett volna a természet, már Mohácsnál világos-zöld erdők fogadták, Zombor körül már sötét-zöld bársonynyal volt bevonva a mező; Ujvidéknél már tarka volt a vidék a tavasz virágaitól, s Pancsova tájékán a repczevetések arany táblái mosolyogtak a síkon, s a halmokat mintha rózsaszínű hó fedné, a mandula és baraczk virágzik. Olyan az a két napi út, mint egy álomkép. Még tegnapelőtt Komáromban a hófehér mező, s ma már az al-Dunán a virágzó erdők!

Mihály éjszakára levetinczi kastélyában szállt meg, a hol még az nap kiadta rendeleteit tiszttartójának s másnap korán hajnalban fölkelt, kocsira ült, hogy a Dunán rakodó hajóit megtekintse.

Ott mindent rendben talált. Fabula János uram volt az összes hajóraj felügyelője; nem volt ott semmi baj.

– Mehet a tekintetes úr kacsázni!

El is ment Levetinczy úr kacsázni, a hogy Fabula uram utasítá. Előhozatá a kis ladikot, belerakatott egy hétre való eleséget; egy kétcsövű puskát, elégséges lőszert; senki sem fogja megcsodálni, ha egy hétig elő nem kerül a nádasból, a mi tele van ilyenkor drága szárnyas vaddal; seregestől jár a vadrucza, kapóra jön a mocsári szalonka, a gójzer szalonka, a kócsag, a mit csak a tolláért lőnek; még pelikán is akad, sőt egyptomi ibist is lőttek már e nádasban; hát ha flamingo is akad benne! Szenvedélyes vadász ha egyszer oda beveheti magát, ugyan várhatnak rá, a míg visszakerül! S Timár Mihály szeretett vadászni, hajós embernek ez a mulatsága.

Hanem Mihály ezuttal meg sem töltötte azt a puskát.

Csendesen leeresztette a ladikját vízmentében, míg az Osztrovai sziget farkáig elért; ott aztán marokra kapta a kettős evezőt s átvágott a Dunán.

A mint a sziget végét megkerülte, gyorsan tájékozta magát.

A délnek elterülő nádas közepéből magasan tűntek ki az ismerős nyárfák hegyei, arra tartott.

A nádas között járt út volt már törve, girbe-gurba, a hogy szükséges; de hozzáértő embernek az a jó. A hol egyszer már volt Mihály, sötétben is oda talál.

… Vajjon mit csinál most Almira és Narcziszsza?

Hát mit csinálnának ilyen szép tavaszi időben? A ki úr, az vadászik.

Csak hogy a vadászatnak korlátai is vannak. Az egér éjszakai vadászatra való, s abban Almira nem vehet részt; a madarakra vadászni szigorúan meg van tiltva Narcziszszának; viszont Almirára nézve a marmoták vannak tilalom alá vetve, mik harmadéve honosultak meg a szigeten, mikor a Duna befagyott s a jégen átjöttek. Azokra nem szabad vadászni.

No hát vadásznak a vízi állatokra. Az is szép sport!

Almira begázol a szép tiszta vízbe a halomban fekvő nagy kavicsok közé s nagy óvatosan bedugja az egyik lábát egy olyan üregbe, a hol valami sötétlik. Egyszer aztán nagyot ugrik, kikapja a bedugott lábát, s három lábon, szükölve, nyihogva ugrál ki a vízből, a negyedik lábára egy fekete rák csimpajkozik keményen odacsipve ollójánál fogva. Almira kétségbeesetten szűköl, míg kinn a parton le tudja rázni a lábáról a félelmes szörnyeteget, akkor aztán közre kapják ketten Narcziszszával s elkezdik a rákot vallatni, hogy mennyiért engedné a csontjábul kiszedetni a húsát? A retrograd fenevad persze nem alkuszik, hanem minden áron vissza akar hátrálni a vízbe. A két vadász aztán előre-hátra pofozza a talpaival, míg egyszer hanyat fordítják, s akkor aztán mind a hárman meg vannak akadva, hogy mit csináljanak már most? Almira is, Narcziszsza is, meg a rák is.

Most Almira figyelme egyszerre más felé fordul, valami neszt hall, s valakit érez. Ismerős közelít a vizen.

Nem ugat eléje, csak mélyen dörmög. Valami kedélyes, öreg uras kaczagás forma az nála. Megismeri a csónakászt.

Mihály kiszökik csónakából a partra s megköti a fűzczölöphöz a csónakot, azután megczirógatja Almira fejét, s azt kérdi tőle: «no hát hogy vagytok ide haza? nincs semmi baj?»

Felel neki arra a kutya mindenfélét, csakhogy persze newfoundlandi kutyanyelven. A hangzásból itélve a válasz megnyugtató.

Most egyszerre rémületes jajveszékelés zavarja meg a kedélyes találkozási jelenetet. Az előre látható katasztrófa bekövetkezett. Narcziszsza olyan közel ment a hanyatt fekve kalimpázó szörnyeteghez, hogy az az egyik ollójával bekapott a fülébe, aztán a hat horgas lábával meg a pofájába.

Timár rögtön a vész szinhelyén termett, s szokott lélekjelenlétével azonnal felfogva a veszély nagyságát, ott ragadá meg a pánczélos gonosztevőt, a hová annak fegyverei el nem érnek, s erős ujjaival összenyomva annak a fejét, kényszeríté őt áldozatának szabadon bocsátására, azután pedig úgy vágta a szörnyet a parthoz, hogy rögtön elterült, átadva fekete lelkét a pokolnak. Mire Narcziszsza hálateljesen szökött fel lovagias megmentőjének vállára, még onnan is mérgesen kurrogva le megölt ellenfelére.

E bevezető hőstett után, mely úgy hiszem, minden regényben előfordul, Timár hozzálátott, hogy a ladikban hozott holmikat kiszállítsa.

Hiszen az mind tarisznyába van csomagolva. Könnyen vállára veheti. De a puska, a puska! Azt Almira nem szereti a kézben látni. Itt hagyni pedig nem lehet, mert valaki erre jár s elviszi.

Hát a puskával azt gondolta ki Timár, hogy odaadta Almira szájába, s az azután keresztbe fogva azt oroszláni nagy állkapczájával, vitte előre, mint valami diadaljelt, mint a kis pudli a gazdája pálczáját.

A Narcziszsza csak maradt Mihály vállán, s dorombolt a fülébe.

Mihály haladt Almira vezetése után.

Mintha kicserélték volna lelkét, mikor e sziget pázsitos útjára lépett! Méla nyugalom van itt, andalító egyedüllét.

A paradicsom gyümölcsfái most virágoznak, fehér és rózsaszín virágpyramidok, köztük virágbarlangok, földig hajló csipkerózsákból, s a fűszőnyeg pompás zöldje kihimezve ibolyakékkel, szironták aranynyal; az arany napsugár kihívja a virág szerelmét, az illatot, attól terhes a lég; az ember minden lélekzetvételnél aranyat és szerelmet lehel be. A virágok erdejét mély zsongás zúgja át, s e titokszerű zsongásban, a virágok szemeiben Isten beszél, Isten néz…

Templom ez…

S hogy énekese is legyen a templomnak, a fülemile énekli szent Dávid zsoltáraiból a panaszt, a pacsirta a dicséretet; csak hogy szebben, mint Dávid király!

Mikor a sűrű orgonabokrok lilaszínnel koszorúzott lombjai egy helyütt szétnyilnak s meglátszik a kis szigeti lak, Mihály önkénytelenül megáll, mintegy leigézve.

A kis lak lángban áll; de nem tűzlángban, hanem rózsalángban; felfutó rózsa borítja egész tetejéig, s körülötte két holdnyi területen csupa rózsa minden. Ezernyi bokor, öles fa, gúla, sövény, lugas, csupa rózsából. Liget az, berek, labyrinth rózsafákból, miknek pompája elvakít, s már messziről terjed üdítő illatárja, mint egy túlvilági légkör.

Alig lépett be e rózsaliget tekervényes útjába Mihály, midőn egy hangos örömkiáltás hangzott eléje; nevét kiálták.

– Ah, Timár úr!

S a ki a nevét kiáltá, eléje futott. Timár a hangjáról is ráismere: Noémi volt az.

A kis Noémi, a kit már harmadfél év óta nem látott.

Azóta milyen szépen megnőtt, kifejlett, átalakult. Arczán egészséges pír ragyog át, szemei mélyében szelid oltártűz lobog. Viselete nem pongyola többé, de otthonosan csinos; aranyszínű gazdag hajzatába egy fejlő rózsabimbó tűzve.

– Ah, Timár úr! kiált a lányka az érkező elé szaladva, s messziről nyujtja eléje kezét, és aztán őszintén, igazán, meleg kézszorítással üdvözli az érkezőt.

Mihály viszonozza a kézszorítást, és szemeit egy perczig ott feledi a leány arczán.

Ime egy arcz, a melyen öröm sugárzik akkor, ha őt jönni látja.

– Milyen régen láttuk önt; szól a leány.

– Mint megszépült ön azóta! szól Timár, s nyilatkozatában ép oly természetes a gyöngédség, mint a durvaság.

A leány valóban sokat nyert az elmult évek alatt.

Sajátszerű physiologiája az a leányarczoknak, hogy némely ideálszép gyermeknek, mikor a hajadoni átalakuláson átmegy, vonásai elszélesednek, elvastagodnak, tömör kifejezést nyernek, míg más arcz ugyanazon idő alatt az észrevétlen bájakat nem sejtett tökélyre fejti s ideálszéppé lesz.

Talán van ennek egy természetes magyarázata? Talán a fejlő érzelmek idomítják át a fejlő arczot, s a tartós jó és rossz indulat, a bánat és az öröm, a nyugtalanság és a béke idomítja át a vonásokat, mint a tengeri csiga a csigaházat.

Noémi arczáról sugárzott a rokonszenv.

– Hát emlékezik ön még rám? kérdezé Timár, kezében felejtve az odanyujtott kis kezet.

– Mi önt nagyon sokat emlegettük.

– Teréza mama egészséges?

– Ott jön elénk.

Teréza asszonyt Almira idézte elő a házikóból, hová előre szaladt a rábizott puskával, a miről Teréza megtudta azt, hogy valami kedves vendég érkezett, s aztán ő is elősietett a házból.

A mint Mihályt meglátta, kettőzteté sietését, messziről ráismert a hajdani hajóbiztosra, ki most is egy szürke kabátban, vállára vetett tarisznyával közelített kunyhójához, miként hajdan.

– Hozta Isten! De rég vártuk! kiálta a nő vendége elé. Mégis megemlékezett ön rólunk! S azzal minden czeremónia nélkül megölelte Mihályt, miközben szemébe tűnt a dobasz tarisznya. «Almira!» kiálta az utána sompolygó kutyának, fogd ezt a táskát és vidd be a házba.

– Holmi sültféle van benne! jegyzé meg Mihály.

– Az-é? Hát akkor jól vigyázz rá, Almira, hogy a Narcziszsza ne bántsa.

Ezért megint Noémi duzmadt fel.

– Ah bizony, Narcziszsza nem oly neveletlen.

Teréza asszony aztán megcsókolgatta a leányát, hogy megengesztelje. Az meg hagyta magát engesztelni.

– No már most jerünk be hozzánk! mondá Teréza, bizalmasan megfogva Mihály karját. Jöjj Noémi te is.

– Mindjárt, a kosaramat is beviszem, már teli van.

Egy óriási nagy csónaknyi fehér vesszőkosár volt az útban, fehér lepedővel leterítve az, a mi benne tetézve állt. Noémi annak állt neki, hogy majd két fülénél fogva fölemeli.

Mihály odaugrott hozzá.

– Majd én segítek bevinni, hisz az nehéz lesz.

Noémi kaczagott; vidám, gyermeteg, csattogó kaczaj volt az, s aztán felhajtá a fehér lepelt a kosár tartalmáról. Tele volt az rózsalevéllel.

Hanem azért Mihály mégis csak megfogta a kosár egyik fülét s úgy vitték együtt a nagy kosarat, tetézve rózsalevéllel, a levendulával szegélyzett úton végig.

– Önök rózsavizet főznek ebből? kérdé Timár.

Teréza odavágott a szemével Noémi szemébe.

– Lám, hogy kitalál mindent.

– Nálunk Komáromban is nagy divatja van a rózsavízfőzésnek. Sok szegény asszonynak az a keresete.

– No ugy-e? Hát másutt is Isten áldása a rózsa? Ez a drága szép virág, a mi maga elég arra, hogy az emberrel a világot megszerettesse. Aztán nem csak gyönyörűséget ád, hanem még kenyeret is. Lássa ön, tavaly rossz esztendőnk volt; a késői fagy elvett gyümölcsöt, szőlőt, mindent; a nedves, hideg nyár megrontotta a méheket; baromfi, lábas jószág elhullott; a kész megtakarítotthoz kellett volna nyúlnunk, ha ki nem segített volna bennűnket a rózsa. De a rózsa minden évben virágzik, az mindig hű marad hozzánk. Nekünk tavaly a rózsafáink adtak enni. Háromszáz itcze rózsavizet főztünk, mind elvitték Szerbiába, buzát adtak érte. Oh ti áldott szép rózsáim, életadó virágaim!

A kis házikó megszaporodott azóta, hogy Timár utoljára itt járt, egy aszaló lett hozzá toldva, azután meg egy rózsavízfőző konyha. Abban volt a tűzhely a rézüsttel, melyből csendesen hullott cseppenkint az első főzet, a tűzhely mellett nagy kádban a már összecsomaszolt rózsatörköly, egy széles padon pedig a friss rózsaszüret, melynek elébb meg kell fülledni ott.

Mihály segíté Noéminak kidönteni a nagy öblös kosár tartalmát a padra; ah az részegeskedés, az dobzódás volt az illatárban.

Noémi letette a fejét e puha rózsahalomra s azt mondá:

– Ah! milyen jó volna egy ilyen rózsalevél-ágyban aludni.

– Te bohó! feddé őt Teréza: soha sem ébrednél fel többé, a rózsaillat megölne.

– Hát az szép halál volna.

Erre aztán Teréza szemrehányást tett neki.

– Hát te meg akarnál halni? Hát te itt hagynál engem, te rossz leány!

Akkor aztán Noémi átkarolta az anyját és csókolá, kérlelé.

– Nem, nem, te drágám, te szerelmem. Nem téged soha. Te egyetlenem!

– No hát minek tréfálsz velem így? Ugy-e Timár úr, nem illik egy kis leánynak igy tréfálni az anyjával? Egy ilyen kicsi kis leánynak, a ki még tegnap bubával játszott.

Mihály igazat adott Terézának, hogy az bizony semmi körülmény között sem menthető, ha egy fiatal leány azt mondja az anyjának, hogy valami halál nemét szépnek találja.

– No már most te maradj itten és őrizd a lombikot; vigyázz szépen, hogy kozmát ne kapjon a zucsma; én megyek a konyhába vendégünknek jó lakomát főzni. Ugy-e, itt marad ön nálunk ma egész nap?

– Itt maradok ma is, holnap is, ha adnak valami dolgot, a miben segítsek. A míg dolgot adnak, addig itt maradok.

– Oh! akkor itt marad ön egy hétig, – szólt bele Noémi, – mert én önnek annyi dolgot adok.

– Oh! ugyan mi dolgot tudnál te adni Timár úrnak, te bohó? – szólt nevetve Teréza asszony.

– Hát a rózsaleveleket összetörni a kölyüben!

– Ah! Talán nem is tudja, hogyan kell?

– Hogyne tudnám? – mondá Timár; – sokszor végeztem azt odahaza az anyám házánál.

– Úgy-e, az ön anyja is olyan jó asszony volt? – kérdé Noémi.

– Nagyon jó.

– Ön is nagyon szerette?

– Igen nagyon.

– Él még?

– Régen meghalt.

– Hát már most önnek senkije sincs?

Timár elgondolkozott s aztán szomorúan lecsüggeszté fejét.

– Senkim…

… Igazat mondott…

Noémi részvevő szánalommal tekinte Mihály szemébe e szókra: «senkim sincs». – Veszedelmes szó az!

Mihály észrevette, hogy Teréza asszony megáll az ajtóban s látszik rajta, hogy menne is, nem is. – Valamit gondolt ki hirtelen.

– Tudja mit, Teréza mama? Ne menjen most a konyhába az én kedvemért friss estebédet főzni; hoztam én a tarisznyámban annyi mindenfélét, hogy csak fel kell hozzá teríteni, mindannyian megelégszünk vele.

– De hát ki gondoskodott önről? kérdezé Noémi; ki látta el útravalóval?

– Fabula János uram biz az.

– Ah! az a derék kormányos? Ő is itt van?

– A hajót tölteti a tulsó parton.

Teréza asszony is észrevette, hová gondolt Timár; de ő sem maradt mögötte a jó szív kimutatásában. Be akarta bizonyítani, hogy ő meg nem félti tőle Noémit.

– Nem úgy lesz az. Majd én ügyelek a konyhára is a kazánra is, te pedig, Noémi, addig vezesd körül a szigeten Timár urat, hadd lássa meg, minő változások történtek azóta itten?

Noémi szófogadó leány volt, ellenmondás nélkül szokta tenni, a mit az anyja mondott neki. Feje körül köté tarka török selyemkendőjét, a mi olyan kedves keretül szolgált az arczának. Timár megismerte benne egykori ajándékát.

– A viszontlátásig, kedves! A viszontlátásig; mondák egymásnak az anya és leány, egymást megcsókolva. Úgy látszik, hogy ők, valahányszor valamelyik a házból kimegy, mindig úgy szoktak egymástól búcsut venni, mint a kik messze földre távoznak, s mikor egy óra mulva összejönnek, megint úgy ölelkeznek, csókolóznak, mint a kik esztendők óta nem látták egymást. De hisszen szegényeknek senkijük sincsen, csak ők ketten egymásnak.

Noémi még egy kérdő tekintetet vetett anyjára, Teréza a fejével inte neki, a mivel azt mondta, hogy «menj!»

Azzal megindult Noémi és Timár a szigetet végig járni.

Az út olyan szűk, hogy közel kellett egymáshoz maradniok; hanem Almirának volt annyi esze, hogy a nagy fejével oda furakodjék közéjük, s természetes válaszfalat képezzen közöttük. A kis szigeten három év óta ismét nagyot haladt a tenyészet. A mivelő kéz nyomai végig terjedtek egész a csucsáig. Járható út volt vágva a sűrű geszten keresztül; az ősbozót ki volt irtva a szálas pagony alul, melynek jegenyés fái oly vastagra nőttek már, hogy két ember át nem érte; a vad csemeték mind be voltak már ojtogatva nemes gyümölcsökkel; a törpe alanyból mesterséges sövényeket alakított a műértő kéz; a hol a gyümölcsös végződött, összefont eleven sövény zárta el a ligetet, s azon túl volt elkerítve a füves rét, hol kecskék és bárányok legelésztek; egy kis fehér báránykának piros szalag volt a nyakára kötve, az bizonyosan a Noémi választottja.

Mikor meglátták a legelésző állatok a leányt, odaszaladtak eléje s valami üdvözlést bégettek, a mit ő megértett; s aztán elkisérték, míg a mező tulsó széléig haladt Timárral, hol egy másik eleven sövény következett.

Azontúl látszott egy gyöngyörű diófaliget, roppant vastag, ép terebély fákból, miknek fél öles átmérőjük mellett oly sima volt a héjuk, mint a selyem.

– Nézze ön, szólt Noémi, ezek a diófák anyámnak legnagyobb büszkesége. Csak tizenöt évesek. Egy évvel fiatalabbak, mint én.

És az oly természetesen volt mondva.

A diófa-pagonytól jobbra süppedékes volt a sziget talaja. Emlékezett arra Timár, hogy mikor legelőször itt járt, ezen törtetett keresztül; most vízi növények, sárga liliom s nagy gyöngyvirágalakú fehér virágok lepték el azt a lapályt, s a közepén két gólya állt csendesen elmerülve a természet szemléletében.

Timár kinyitá a sövényen túl vezető ajtót is; kedves emlék volt neki a félvadont újra láthatni. Azonban úgy vette észre, mintha vezetőnője valami félelmet árulna el e helyen.

– Önök is oly egyedül vannak még mindig e szigeten? kérdé Timár.

– Ketten egyedül. Rendes időkben, vásárok alkalmával eljönnek, a kik cserélni akarnak; s télen át favágók jönnek ide, kik nekünk az irtásnál segítnek; fizetésbe veszik át azt a fát, a mit kivágnak. Más egyéb munkát könnyen meggyőzünk magunk.

– Pedig a gyümölcstermelés sok fáradsággal jár, különösen a hernyók miatt.

– Oh! azzal minekünk nincsen nagy bajunk, azt a munkát megkönnyítik nekünk ezek a mi barátaink, a kik idefenn énekelnek a fákon. Látja ön a bokrokban azt a sok fészket? Azok mind a mi napszámosainkkal vannak tele. Itt nem bántja őket senki, s ők azt nekünk nagyon jól megszolgálják. Hallja ön, hogy énekelnek?

A liget valóban zengett a paradicsomi versenytől: estefelé minden madár siet a fészkére s akkor legbeszédesebb; közbe a kakuk nem győzi az erdők óráját verni, s a rigó görög verseket fütyöl.

Egyszerre nagyot sikoltott Noémi, s ideges rémülettel kapott a szivéhez: elsápadva tántorodott vissza, úgy hogy Timár kötelességének tartotta kezét megfogni, hogy el ne essék.

– Mi az?

Noémi eltakarta az arczát, s mint egy gyermek, félig nevetve, félig sírva az undor és a panasz hangján mondá:

– Nézze ön, ott jön…

– Mi jön?

– Az ott ni!

Hát biz az egy tekintélyes nagy varangyos béka volt, a ki csendesen lépegetve mászott végig a fűben; félszemével a közeledőket kémlelve, s készen tartva magát akkorát ugrani szükség esetén, hogy a legközelebb levő vízárokban eltünhessen.

Noémi szaladni sem birt előle, úgy meg volt rémülve.

– Hát ön fél a békától? kérdezé tőle Timár.

– Irtózom tőle. Meghalok, ha egy rám talál ugrani.

– Ilyenek a leányok. A cziczát szeretik, mert az szépen tud hizelkedni, a békától pedig irtóznak, mert az olyan rút. Pedig lássa ön, ezek mi nekünk épen olyan jó barátaink, mint a madarak. Ez a megvetett, ez az irtózott állat a kertészeknek a legfőbb szövetségese. Ön tudja azt, hogy olyan lepkék, bogarak, hernyók is vannak, a mik éjjel jönnek elő. Éjjel minden énekes madár alszik, s nem véd minket. De előjön földhasadékaiból az undok béka, s a sötétben harczol a mi ellenségeinkkel. Ez emészti el az éjjeljáró hernyókat, lepkéket, az esőférget, a cserebogár bábjait, a gyümölcsfapusztító csigákat. Gyöngyörű azt elnézni, a hogy a béka vadászik a bogarakra. Maradjon ön csöndesen, – nézze csak, ez a rút varangy nem azért csuszik ott a fűben, hogy önt megrémítse. Távol van tőle. Szelid, jó lelkiismeretű állat ez, a ki önt nem tekinti ellenségének. Nézze ön, amott legyez a szárnyaival egy kék bogár, a legveszedelmesebb rovar a pagonyban, ez a fafuró, a minek egyetlen hernyója elég egy fiatal fát megölni. Ez a mi ripacsos barátunk azt szemelte ki magának. Ne zavarjuk meg. Nézze, most összehúzza magát, ugráshoz készül; vigyázzon oda. Most nagyot ugrik, hosszú nyelvét sebesen kiölti: a fadarázs el van nyelve, csak a szárnyai állanak ki a varangy szájából. No úgy-e, hogy nem megutálni való állat ez a mi jó barátunk azért, hogy a csuhája olyan kopott?

Noémi kedvtelten csapta össze a kezeit s már nem borzadt a varangytól annyira. Engedte Mihálynak, hogy megfogja a kezét, s oda vezesse a vízpartra és magyarázza neki, milyen elmés állatok azok a békák, mennyi tréfa lakik bennük, milyen rendkivüliségeik vannak. Beszélt neki az égszinkék szurinámi békáról, minőt a porosz király egyet 4500 talléron vett meg; azután a világító békáról, mely éjjel villó fényt terjeszt maga körül, szeret a házakba belopózni, a gerendák közé elbujik s éjjel kegyetlenül énekel; Braziliában sokszor az operaházban elnyomja az énekeseket és a zenekart, mikor rákezdi a sok világító béka a szinházban a maga nótáját.

Noémi most már nevetett a borzasztó ellenség fölött. A nevetés már fele út a gyülölés és megszeretés között.

– Csak olyan rútul ne kiáltanának!

– De lássa ön, ez az ő kiáltásuk az ő hizelkedő szavuk hölgyeikhez: a békának csak a hímje tud szólni, a nője néma. A békahím egész éjen át azt mondja a maga párjának: oh! mi szép vagy! oh! mi bájos vagy! Hát lehet-e gyöngédebb lényt képzelni a világon, mint a béka?

Noémi már kezdte érzékenyül venni a dolgot.

– Azután a béka tudós állat is. Lássa ön, a leveli béka megérzi az időjárást; mikor esős idő jön, azt előre sejti; olyankor hangot ád s feljön a vízből; ha szárazságot érez, akkor lemegy a vízbe.

– Ah! Noémi kiváncsi kezdett lenni.

– Mindjárt fogok egyet! ajánlkozék Timár. Itt hallok egyet brekegni a mogyoróbokron. S nemsokára visszatért két tenyere között hozva a foglyul esett martalékot.

Noémi reszketett és hevült; arcza hol elpirult, hol elhalványult.

– No, nézzen ön ide! szólt hozzá Timár, tenyereit félig szétnyitva. Hát lehet ennél kedvesebb állatot képzelni? Olyan szép zöld, mint a fű, apró lábacskai olyanok, mint egy miniatür emberkéz. – Hogy piheg a szíve! Hogy néz ránk azokkal az okos fekete szép szemeivel, a miket arany karika fog körül. Ő nem fél tőlünk.

Noémi a kiváncsiság és félelem tétovázásával nyujtá felé repeső kezét s meg csak visszakapta.

– No fogja meg ön. Nyuljon hozzá. Ez a legártatlanabb lény a világon. Tartsa a tenyerét.

Noémi félve is, nevetve is tartá oda a tenyerét, de nem a békára nézett, hanem Mihály szemeibe s megrezzent, midőn az a hideg állat legelőször érintkezett visszaborzadó idegeivel. Hanem azután egyszerre jókedvűen nevetett, mint a gyermek a ki sokáig fél a vízbe menni. S aztán úgy örül, ha benne van.

– No lássa ön, hogy meg sem mozdul a kezében: egészen jól találja ott magát. Majd elvigyük haza, egy befőttes üvegbe vizet teszünk, abba kis lajtorját faragunk, a fogoly békát beleeresztjük s az feljön a létrafokon, ha esőt érez. Adja ide, majd én viszem.

– Nem, nem! mondá Noémi. Nálam marad. Én viszem haza.

– De hát akkor szorítsa össze a markát, hogy el ne ugorjék. Hanem gyöngéden. S már most térjünk vissza, mert harmatos kezd lenni a fű.

Azzal visszatértek a házhoz; Noémi előreszaladt s messziről kiabált az anyjának:

– Anyám, anyám! Nézd, mit fogtunk. Szép madarat.

Teréza mama bölcs szigorral feddé a lányt.

– Te tudod, hogy a madarat nem szabad elfogni.

– De ez igen szép madár; Timár úr fogta; nekem adta; nézd csak, nézz csak ide a markomba.

Teréza asszony összecsapta a kezeit, mikor a zöld leveli békát meglátta Noémi kezében.

– Nézd, hogy pislog a szép szemeivel! szólt Noémi ragyogó arczczal. Elteszszük üvegbe, majd fogunk neki legyeket, s ő nekünk időt fog jóslani. Oh! te kedves, oh! te kedves kis jószágom!

S gyöngéden arczához simogatá a kis leveli békát.

Teréza ámulva fordult Timárhoz.

– Uram, ön bűvész. Még tegnap ezt a leányt ki lehetett volna kergetni a világból egy ilyen állattal…

Noémi pedig egészen enthuziálva volt a békák iránt; a míg az asztalt a verandán az estebédhez megteríté, egész batrachologiai értekezést tartott Teréza mamának azokból a tudományokból, a miket Timártól hallott, hogy a békák milyen hasznos állatok; milyen okos, tréfás, mulatságos teremtések; nem igaz, a mit rájuk fognak, hogy mérget fecskendenek magukból, hogy az alvó embernek a szájába másznak, hogy a teheneket kiszopják, hogy ha pókot tartanak föléjük, mérgükben szétpukkadnak: ez mind paraszt rágalom. Ők a mi leghívebb barátaink, a kik éjszaka körülöttünk virasztanak; azok a sűrű apró lábnyomocskák, a mikkel tele van a simára sepert porond a ház körül, mind az ő éjjeli patrolirozásuknak megnyugatató tanujelei; azoktól hát félni hálátlanság.

Timár azalatt fűzvesszőkből piczi hágcsót faragott a zöldhátú meteorolog számára; a kit egy széles szájú, félig vízzel telt üvegbe helyezett el, felül lekötve papirral az üveg száját, s a papiron egy szellentyűt szakítva, a min keresztül legyeket lehessen bebocsátani a fogoly próféta számára. Az természetesen lehúzta magát a víz fenekére s nem kellett neki se légy, se énekszó; Noémi pedig örült neki, hogy e szerint tartós jó idő lesz.

– No uram, mondá Teréza asszony, midőn az estebédet kihozta a kis asztalkára, mely mellett hárman helyet foglaltak, – ön nem csak nagy csodát követett el Noémivel, hanem nagy jót is tett vele. Paradicsom volna a szigetünk, ha Noémi úgy nem félt volna a békáktól; de ha egyet meglátott, elsápadt s a hideg lelte féltében. Arra pedig, hogy a kerített sövényen túl menjen, a hol az ingoványban az a tömérdek béka kuruttyol, semmi emberi hatalom rá nem birta volna venni. Most ön új embert csinált belőle, s visszaadta őt az otthonának.

– Kedves otthon, jegyzé meg Timár.

Teréza nagyot sohajtott.

– Miért sohajtottál olyan nagyot? kérdezé Noémi.

– Tudod te azt jól.

Tudta azt Timár is jól, kinek szólt az a sohaj?

Noémi vissza akarta vinni a beszélgetést a mulatságosabb tárgyra.

– Azóta borzadtam én oly nagyon a békáktól, a mikor egy rettenetes nagy kenyérhéjszínű békát vert föl egyszer előttem egy rossz fiu. Aztán azt mondta, hogy ezt ökörbékának híjják; ha ennek árva csalánnal megverik a hátát, úgy bömböl, mint az ökör. És aztán megverte árvacsalánnal azt a szegény állatot; és arra az elkezdett oly kinosan bőgni, hogy én azt soha el nem felejtem, mintha egész nemzetségét boszura hívta volna fel ellenünk és egész alakját belepte a fehér tajték. Azóta azt képzeltem mindig, hogy az egész nemzetsége azért csúsz, mász, ólálkodik körülöttem, hogy mérgével lefecskendjen. Az a rossz fiu pedig úgy nevetett, mikor az állat ezt a kisértetes jajgatást hallatá.

– Ki volt az a rossz fiu? kérdezé Mihály.

Noémi némán intett a kezével elvetőleg. Timár kitalálta a nevet; Teréza asszonyra nézett; az helyeslőleg inte fejével. Ők már ki tudták találni egymás gondolatait.

– Nem volt itt azóta? kérdezé Mihály.

– Oh! Minden évben eljön, és egyre gyötör. Most már kitalálta a módját, hogyan fosztogasson ki. Dereglyét hoz magával, s hogy pénzt nem tudok neki adni, elvisz mézet, viaszkot, gyapjut, aztán eladja. Én odaadom neki, csak hogy meneküljek tőle.

– Az idén még nem volt itt, mondá Noémi.

– Oh! ez az ember nem vész el. Mindennap várom, hogy itt lesz.

– Bár csak most jönne el! mondá Noémi.

– Miért? te kis bohó.

Noémi arcza egy perczre kigyuladt.

– Csak. Én szeretném.

Timár pedig azt gondolá magában, hogy ezt a két embert milyen boldoggá lehetne tenni egyetlenegy szóval.

Ő még fösvénykedett azzal a szóval, mint a gyermek, a ki valami kedvencz ételéhez jutott, s elébb csak a morzsákat szedegeti fel belőle. Valami arra ösztönzé, hogy egészen élje bele magát ezeknek a szigetlakóknak az örömeibe és bajaiba.

Az estebéd el lett költve, a nap lealkonyodott, gyönyörű, csendes, meleg tavaszi est szállt alá. Az egész ég egy átlátszó arany harang. Egy levél sem mozdul a fákon.

A két hölgy vendégével egy falépcsőn fölment a téveteg szikla tetejére. Onnan messze el lehetett látni: a fák tetején, a nádason túl, ki a Dunára.

A sziget úgy terült el alant, mint egy tündér tengerfolt, melynek minden hulláma más színü: rózsapiros az almafa, vérvörös a baraczk új sarjaitól, aranysárga a nyár-, fehér a körte- és rézzöld a szilvafák hullámzó teteje; közülök, mint egy égő kúp, emelkedik ki a lángrózsával befuttatott szikla, melynek tetején sűrű bozótot képezett a cserjévé agott levendula.

– Gyönyörű! szólt Timár elragadtatva a méla tájképtől.

– De akkor lássa ön majd meg, szólt Noémi hévvel, mikor nyáron a rózsa helyett a sarkantyuvirág futja be végig ezt a sziklát, mintha aranyba lenne öltöztetve; ez a levendula pedig itt fenn virágzik fölötte, mint egy kék koszoru.

– Eljövök, és látni fogom! mondá Timár.

– Igazán? A leány örömtelten nyujtá kezét Mihálynak s ez érezé a forró szorítást, minőt még nő kezétől soha nem érzett.

Azután odaborult Noémi Teréza vállára, karjait nyaka körül fonva.

Mély emberhangtalan nyugalom volt a természetben. Csak a millió béka egyhangú zenéje tartá ébren a leszálló árnyékos éjt. Az eget két keletről szétsugárzó küllő két részre osztá. Az egyik része mély kék volt, a másik opálszínü. Még a derült ég is meg tud hasonlani önmagával.

– Hallod, mit zengenek a békák? suttogá Noémi Terézának. Tudod mit mondanak ilyenkor? «Oh mi kedves vagy! oh mi édes vagy!» Ezt mondják egész éjjel. Oh te kedves! oh te édes!

És ugyanannyiszor megcsókolá anyját.

Mihály elfeledve önmagát és az egész világot, állt ott a sziklatetőn, két kezét egymásba fogva. Az új hold ott csillámlott a jegenyefák rezgő levelei között. Most tiszta ezüst volt a színe.

Valami csodaszerű új érzés lepte el a férfi szivét. Vágy volt-e az, vagy félelem? emlékezés-e, mely riaszt, vagy remény, mely csalogat? Keletkező öröm, vagy haldokló bánat? Istenhez, emberhez, vagy állathoz kőzelítő érzés? Ösztön vagy sejtelem? Holdkór vagy tavaszi gerjelem, a mi meglep fát, füvet, meleg és hidegvérű állatot?

Igy bámult akkor is a lehanyatló holdba, mikor az az elsülyedt hajóig veté hullámzó viszfényét. Öntudatlan gondolatai beszéltek a delejárasztó kisértet fénynyel és az vissza hozzájuk.

«Még sem értesz? Majd holnap visszajövök, akkor megértesz!»

A PÓK A RÓZSÁK KÖZÖTT.

Hanem hát dolog után élő embereknek nem sok idejük van onnan a sziklatetőről a holdvilágba bámulni s a természet szépségeiről elmélkedni; hazatérő birkák, kecskék várják, hogy tejüket átadják a gazdaasszonynak; a fejés Teréza asszony dolga; füvet sarlózni a tejelőknek Noémi kötelessége. Timár aztán az akolajtónak vetve vállát, folytatja a beszélgetést, rágyujtva a pipára, mint mikor parasztlegény udvarol a parasztleánynak.

Végre még éjszakára egyszer feltöltik a lefőtt rózsavizet az üstbe; s azután nyugodni mennek.

Timár a méhest kérte magának alvóhelyül, oda Teréza asszony friss szénából vetett neki fekhelyet, Noémi igazította a feje alját, nem is kellett neki sok ringatás. A mint letette a fejét, elnyomta az álom s egész éjjel arról álmodott, hogy kertészlegénynek állt be s rózsavizet főz tengerszámra.

Mikor fölébredt, már bizony magasan járt a nap. Jól elalhatott. A méhek teljes munkájukban zsongtak már körülötte. Hogy valaki járt itt már reggel, azt tapasztalá abból, hogy fekhelye mellé oda volt készítve a reggeli férfitoilettehez való minden szerszám, a mit táskájában magával hozott. Mert a szegény szánandó férfi, ki az állát borotválni szokta, szerencsétlenné van téve arra a napra, a melyen nem borotválkozhatott meg. Azért nagy figyelem, ha rossz sorsát gyöngéd gondoskodással enyhíteni törekesznek, mikor idegen háznál száll meg, s aztán reggelre kelve, nyugtalanul keresi, hogy hol kaphatna egy falatnyi szappant, egy maroknyi meleg vizet, meg egy csipetnyi tükröt, a miből saját magára torzképeket hunyorgasson; mert az az átkozott szakáll-tarló, mint ezer lelkiismeretszurás, nyugtalanítja a kedélyét. Milyen boldog aztán, ha áteshetett rajta s állát gyöngéden végigsimíthatja.

Mire elkészült, a hölgyek már kész reggelivel várták, friss tejjel és vajjal, s azután kezdődött a napi munka, a rózsaszüret.

Mihály kivánságához képest a rózsatörő kölyühöz jutott, Noémi a letépett rózsafejekről szedte le a leveleket, Teréza asszony az üsttel foglalkozott.

Timár beszélt Noéminak a rózsákról. Nem azt beszélte neki a rózsákról, hogy azok milyen nagyon hasonlítanak az ő piros orczáihoz, a miért Noémi bizonyosan kinevette volna, hanem elmondta neki, a mit utazásaiban tapasztalt a rózsák felől; tanulságos dolgokat, a mikre Noémi nagyon figyelt, s a mikért Timárt még magasabbra kezdte becsülni. Fiatal ártatlan lányoknál még a tudós, okos embernek nagy előnye van.

– Törökországban a rózsavizet az ételhez, italhoz is használják. Ott is egész erdőszámra termesztik a rózsát. Olvasót is készítenek belőle. Az összetört leveleket golyómintában összesajtolják. Ezért nevezik az olvasót rózsakoszorúnak. De van a keleten egy igen szép rózsafaj, a miből a rózsaolajat nyerik: ez a balzsamrózsa; magas két öles fának nevelik ott, a minek ágait egész csoportokban vonják alá a hófehér virágok. Ezeknek az illata felülmulja minden rózsáét; mikor a leveleit vízbe vetik, s a napra kiteszik, rövid idő mulva a víz szine szivárványos lesz az olajtól, a mit a levelek kibocsátottak. Épen ilyen az örökzöld rózsa is, mely télen át sem hullatja el a leveleit. A ceyloni rózsa, a roza del Rio sárgára festi a hajat és szakált, még pedig olyan tartósan, hogy évekig el nem veszti a színét; ezért egész kereskedést űznek a keleten a szárított leveleivel. A moggori rózsa levele pedig mámorít, az illatától oly ittassá lesz az ember, mintha bort ivott volna. A vilmorin rózsának van egy bogara, mely ha azt megszúrja, ökölnyi nagyságú bozontok nőnek tőle a virágai helyén. Az ilyen rózsagubanczokról azt tartják, hogy a síró gyermek feje alá téve, azt édesen elaltatja.

– Ön mind járt azokon a helyeken, a hol ezek otthon vannak? kérdezé Noémi.

– Oh! igen, én sok messze földet beutaztam. Voltam Bécsben, Párisban, Konstantinápolyban.

– Messze vannak azok ide?

– Ha az ember elindulna gyalog, harmincz nap alatt érne Bécsbe, negyven nap alatt Konstantinápolyba.

– De ön hajóval járt ott.

– Az még hosszabb út, mert útközben terhet kellett felszedni.

– Kinek számára?

– A gazdámnak, a ki kiküldött.

– Önnek most is Brazovics úr a gazdája?

– Ki mondta azt önnek?

– A kormányos, mikor itt jártak.

– Már nem az, mert meghalt.

Most Teréza kiálta közbe hevesen.

– Meghalt! Tehát meghalt! És felesége? és leánya?

– Minden vagyonukat elveszték az ő halálával.

– Ah! Igazságos Isten! Hát beteljesítéd rajtuk?

– Anyám! Jó anyám! szólt szelid kérlelő hangon Noémi.

– Uram! A mit már önnek elmondtam, ahhoz még tudja meg azt is, hogy mikor bennünket az a végveszedelem ért, mikor hiába könyörögtem Brazovicsnak, hogy ne tegyen bennünket végkép koldusokká, akkor azt gondoltam, hogy ennek az embernek van neje, gyermeke, odamegyek, könyörögni fogok a nőnek: az megért, az megszán. Karomra vettem gyermekemet s égető hőségben felutaztam Komáromba. Felkerestem az ő pompás emeletes házukat. Ott vártam künn a folyosón, nem eresztettek be. Végre előjött az asszony, öt esztendős leányával. Én lábaihoz borultam, Isten nevére kértem, szánjon meg és legyen szószólóm férje előtt. És akkor amaz asszony megfogta karomat és letaszított a lépcsőn. Én két karommal gyermekemet védtem, hogy estemben ő neki ne legyen baja; és a mellett saját fejemet beleütöttem abba az oszlopba, a mi a lépcsőboltot tartja. Itt a sebhely a homlokomon most is. És az öt éves gyermek odafenn úgy kaczagott utánunk, mikor sántikálva odább menni látott, és gyermekemet sírni hallotta. Azért most azt mondom, hogy hozsánna! és áldott legyen a kéz, mely őket is letaszította azon a lépcsőn, a melyen engem levertek!

– Oh! anyám, ne beszélj így!

– Nyomoruságra jutottak hát? A szemétre kerültek hát? A czifra dölyfös had! Rongyban járnak, ugy-e? És hiába koldulnak régi ismerőseik ajtaján ugy-e?

– Nem, asszonyom, szólt Mihály, akadt, ki pártul fogta őket, ki gondoskodik róluk.

– Az őrült! kiálta fel, indulattól felgerjedten, Teréza. Mit áll útjába a sorsnak? Hogy meri házába fogadni az átkot, mely őtet is megrontja?

Noémi odaszökött anyjához, s mindkét kezével befogta a száját. Azután meg odaborult a keblére s csókjaival zárta le ajkait.

– Nem te! Nem te, kedves! Ne szólj úgy! Ne átkozódjál! Én nem szeretem azt tőled hallani. Vond vissza. Hadd csókolom le szádról azokat a rossz szavakat.

Teréza magához tért Noémi csókjaitól.

– Ne félj! ne félj, te kis bohó! szólt fejét megsimogatva. Üres beszéd az átkozódás. Csak régi rossz babonás szokás az nálunk vén asszonyoknál. Nincs arra gondja az Istennek, hogy a megtaposott férgek átkait feljegyezgesse, s tartogassa boszúállás napjáig. Nem fog meg az én átkom senkit.

Timár gondolá magában: «engem már meg is fogott; én vagyok az az őrült, ki őket házamhoz fogadtam».

Noémi vissza akarta vinni a beszédet a rózsákra.

– Mondja ön nekem, hogyan lehetne kapni olyan moggori rózsát, a minek illata mámorít?

– Ha akarja ön, én hozok önnek olyat.

– Hol terem az?

– Braziliában.

– Messze van az?

– A földnek a tulsó oldalán.

– Oda tengeren kell menni?

– Hat hónapig folyvást tengeren.

– S miért kell önnek oda menni?

– Üzlet miatt, meg hogy önnek moggori rózsát hozzak.

– Inkább ne hozzon ön nekem moggori rózsát.

Noémi elhagyta a konyhát s Mihály észrevette, hogy a leány szemei könyeznek.

Noémi azután nem is jött vissza a szeszfőzdébe, csak mikor a kosara megtelt rózsalevéllel; azt mindannyiszor kiönté a gyékényre, hol az egész halmot képezett.

Délig a tegnap megérett rózsazucsma ki lett főzve, ebéd után Teréza asszony azt mondá vendégének, hogy ma nem lesz több dolog, ráérnek a szigetet körüljárni. Az ilyen messze földet bejárt utazó tán tanácsot is adhat a szigetlakóknak, mi növényeket lehetne haszonnal meghonosítaniok kis édenükben.

Almirának megparancsolta Teréza asszony, hogy «te itthon maradsz addig s őrzöd a házat, ide lefekszel a veranda elé és innen meg nem mozdulsz».

Almira megértette azt és akként cselekedék.

Mihály a két hölgygyel a sziget pagonyaiba távozott.

Alig tüntek el, midőn Almira nyugtalanul kezdte a füleit emelgetni s boszusan mormogott magában. Valamit érzett.

Kedvetlenül rázta a fejét. Fel-felállt, meg csak lefeküdt.

Valami férfihang kezdett egy német nótára, a minek ez volt a refraine-je: «Sie trägt, wenn ich nicht irre, ein schwarzes Camisol».

Az, a ki a part felől közelít, bizonyosan azért énekel, hogy a házlakókat figyelmeztesse. Fél a nagy kutyától.

Az pedig még csak nem is ugat.

A közeledő kibukkan az utat árnyazó rózsalugasok közül.

Ő az. Krisztyán Tódor.

Ezuttal divaturacsnak van öltözve, sötétkék frakkja van sárga gombokkal; felső kabátja a karjára vetve.

Almira meg sem moczczan közeledtére. Almira philosoph. Igy okoskodik: mikor én ezt az embert nagyon megtámadom, akkor mindig az következik, hogy engem kötnek meg, nem ezt az embert. Jobb lesz tehát, ha a véleményemet felőle magamnak tartom és fegyveres semlegességben maradva, nézem, hogy mit csinál?

Tódor bizalmasan fütyörészve közelíte a nagy fekete ellenséghez.

– Servus! Almira, kedves Almira. Ide, ide, kedves kutyácskám. Hát hol vannak az asszonyaid? Ugass egyet a kedvemért, kérlek! Hol van a kedves Teréza mama?

Almira nem volt feleletre birható.

– Szép kis Almira, nézd, mit hoztam neked. Egy darab sültet. Nesze, vedd el. No hát nem kell? Azt hiszed, meg van mérgezve. Ah! de bohó vagy. No edd meg, szép Almira.

Almira pedig oda sem szagolt a lába elé vetett sülthöz, a míg egyszer Narcziszsza oda nem sompolyodott (a macska nem bír oly erős characterrel). Akkor aztán megharagudott Almira, neki állt egy lyukat kaparni a földben; abba beletemette a sültet, a hogy szokták előre gondoskodó ebek a megmaradt fölösleget szűkebb napokra eltakarítani.

– Héj milyen gyanakodó ez a fenevad! mormogá magában Tódor. No hát szabad bemennem a házba?

De már az nem volt szabad.

Azt sem adta tudtul szóval Almira, csak az inyét húzta fel egy kicsit s megmutatta Tódornak, hogy milyen szép fehér fogakkal rendelkezik.

– Ejh, te bolond. Csak meg ne harapj. Hát hol vannak az asszonyok? Talán a szeszfőzdében?

Tódor oda is elment, benézett; nem talált senkit. A párolgó rózsavízbe belemosta az arczát, meg a kezeit; jól esett neki, hogy összepiszkolhatta egy egész napi fáradság terményét.

Hanem aztán mikor ki akart jönni a szeszfőzdéből, úgy találta, hogy el van állva az útja. Almira most már a főzde ajtaja elé feküdt s onnan vicsorgatá fogait a kijönni akaróra.

– No most meg már nem eresztesz ki? Ejnye de goromba vagy. Jól van hát no. Megvárom itten, míg előjönnek az asszonyok. Én is ráérek pihenni.

Azzal végig feküdt a Noémi által szedett friss rózsalevélhalmazban.

– Ejh de jó ágyra tettem most szert! Lucullusi egy fekhely. Hahaha!

A hölgyek visszatértek Mihálylyal a sziget belsejéből.

Teréza meglepetve látta, hogy Almira nem a veranda előtt fekszik, hanem a szeszfőzde ajtaját őrzi.

– Mi van ott, Almira?

Tódor, a mint Teréza hangját meghallotta, egy jó tréfát gondolt ki, eltemette magát egészen a tömérdek rózsalevél közé, hogy nem látszott ki belőle; s mikor aztán Noémi betekintett a konyha ajtaján e szóval: «mi van itt Almira?» akkor kiemelkedék vigyorgó arczával a rózsahalmaz közül.

– A te kedves egyetlen vőlegényed van itt, szép Noémi!

Noémi nagyot sikolva tántorodott vissza.

– No mi az? kérdé az odasiető anya.

– A rózsa közt… hebegé Noémi.

– Mi van a rózsa közt? Egy pók?

– Igen. Egy pók…

Tódor nevetve ugrott ki rózsás fekhelyéből, s mint a ki egy igen jó tréfával lepte meg kedveseit, a min kaczagni kell mindenkinek, nagy hahotával rohant Teréza mama nyakába, nem törődve annak haragos tekintetével, sem Noémi ijedt arczával, össze-vissza csókolá Terézát.

– Hahaha! Ugy-e megleptelek benneteket! Te kedves Teréza mama. Szerelmes, édes, drága jó mama. Itt van a te vejecskéd. Hahaha! Mint egy tündér a rózsatengerből merülök fel. Hahaha!

Azután Noémihez fordult; de az hirtelen félresiklott ölelése elől, s Krisztyán Tódor akkor vette észre, hogy még egy harmadik valaki is van itt: Timár Mihály.

Ez a találkozás kissé lehűtötte erőtetett jó kedvét, a mi ugyan csak kicsinált bolondozás volt nála; de épen azért nem szerette azt az embert látni maga előtt, a kivel olyan kellemetlen emlékei voltak összekötve.

– Ah! Szervusz schreiber uram! köszönté Timárt. Megint itt találkozunk össze. Talán csak nincs önnek a hajóján megint egy török basa? Hehehe. Ne féljen semmit, schreiber uram.

Timár vállat vont s nem szólt neki semmit.

Akkor aztán Noémihoz fordult Tódor, nyájas barátsággal ölelve át a leány derekát, a mit az úgy viszonzott, hogy eltolta magától s félrefordította tőle az arczát.

– No hagyj békét annak a leánynak! szólítá őt meg rideg, száraz hangon Teréza. Miért jöttél megint?

– Jól van, jól no. Csak ne kergess ki, még le sem szálltam. Mintha bizony nem volna szabad nekem Noémit megölelnem? Az én egyetlenegy kis mátkámat. Tán biz eltörik tőle, ha ránézek? Hogy féltek tőlem!

– Van okunk rá, szólt Teréza mogorván.

– No ne haragudjál, Teréza mama. Ezúttal nem azért jöttem, hogy kérjek tőled valamit. Ellenkezőleg. Én hozok neked sok-sok pénzt. Hohó! Iszonyú sok pénzt. Annyit, hogy visszaszerezheted rajta hajdani szép házadat, jószágodat, kertedet az Osztrován, mindent, a mit elvesztettél. Azt mind visszanyered azért a sok pénzért. Hiszen tudod, én nekem fiui kötelességem azt a hibát helyrehozni, a mit szegény atyám vétett te ellened.

Most meg már a könyhullatásig elérzékenyedett Krisztyán Tódor, hanem ez is hidegen hagyta a jelenlevőket; nem hittek se nevetésének, se sírásának.

– No de gyerünk be innen, gyerünk be a szobába, mondá Tódor, mert a miket közölni akarok veletek, azt nem lehet az egész világ előtt elmondani.

– Oh te bolond! mondá Teréza asszony. Hát hisz hol itt az egész világ? ezen a puszta szigeten? Timár úr előtt pedig beszélhetsz akármit, ő nekünk régi jó ismerősünk. Hanem hát gyere be no. Tudom, hogy éhes vagy: ez a vége a dolognak.

– Hahaha! Te kedves okos mama! milyen jól ismered a Tódorkádnak a gyengéjét, hogy mindig kitünő étvágyam van. Aztán a milyen pompás rácz béleseket te tudsz készíteni! Az ember szeretne egészen gyomorrá válni, mikor azt meglátja. Nincs olyan gazdasszony a világon több, mint te vagy. Én ültem a török szultán asztalánál is, de olyan szakácsa annak sincs, mint te vagy.

Teréza asszonynak most is gyönge oldala volt, ha vendégszeretetét magasztalták. Az ennivalót nem kimélte semmi jövevénytől, s még halálos ellenségét sem bocsátotta el éhen.

Krisztyán Tódornak divatos figaró volt a fején, azt ő kiszámított hetykeséggel úgy intézte, hogy mikor belép a kis kunyhó ajtaján, az ajtóragasztó leüsse a fejéről, hogy aztán elmondhassa:

– Ah! Az átkozott divatos kalap! Mikor az ember olyan magas ajtókhoz van szokva. Az új szállásomon csupa szárnyajtók vannak. Gyönyörű kilátás a tengerre!

– Hát van neked igazán valahol lakásod? kérdezé Teréza, felterítve az étkezéshez az asztalt a kis lakszobában.

– Meghiszem azt! Triesztben, a legszebb palotában. A legelső hajóépítőnek az ügynöke vagyok…

– Triesztben? szólt bele Timár. Hogy híják?

– Tengeri hajókat épít, szólt lenéző arczfintorulattal Tódor, nem holmi «Schuper», nem burdzsellákat készít… Egyébiránt signore Scaramelli a neve.

Timár elhallgatott. Nem tartá szükségesnek elárulni, hogy signore Scaramellinál ő is épen egy tengeri hajót építtet.

– Hja, most én csak úgy vájkálok a pénzben! henczegett Tódor. Milliók meg milliók fordulnak meg a kezemen. Ha olyan tisztakezű ember nem volnék, ezreket tehetnék félre. El is hoztam az én kedves Noémimnek, a mit igértem. Nos? mit igértem? Egy gyűrűt. Micsoda kő legyen benne? Rubin? Smaragd? – Brilliánt van benne, három és fél karatos brilliánt. Ez lesz az én kis Noémimnak a jegygyűrűje. Itt van ni.

Tódor belenyúlt a pantallon zsebébe, sokáig kotorászott benne, utoljára ijedt arczot csinált, elmeresztette a szemeit, «elveszett!» hörgé, csinált rémülettel s kifordítva a zsebét, láthatóvá tette azon a perfid lyukat, melyen keresztül a jegygyűrű a három karatos brilliánttal elveszett.

Noémi erre hangos kaczajban tört ki. Olyan gyönyörű csengő hangja volt, mikor kaczagott, s olyan ritkaság volt ezt az ő kaczagó hangját hallani!

– No hát azért sem veszett el! kiáltá Tódor; soha se tessék kaczagni, szép menyasszonykám! S azzal hozzáfogott a csizmáját lehúzni; valóban a megrázott csizmaszárból kihullott az asztalra a szökevény gyűrű. – Itt van! Igaz jószág nem vész el. Az én Noémim jegygyűrűje nem hagy el engem. Itt van. No nézd, Teréza mama. Ezt hozta a te jövendőbeli vejed a menyasszonyának. Nos, mit szólsz hozzá? Hát maga, Schreiber úr, ha tud hozzá, mire becsüli ezt a brilliántot?

Timár megnézte a drágaságot s azt mondá:

– Pierre de Strass; testvérek között is megér öt garast.

– Hallgasson! maga Schreiber! mit ért maga ahhoz? Maga csak kukoriczához ért, meg zabhoz; látott is maga gyémántot valaha.

Azzal a diffamált gyűrűt, miután Noémi semmiképen sem engedte az ujjára felvonni, saját kisujjára húzta fel Tódor s evés-ivás közben mindig gondja volt rá, hogy azt a gyűrűs ujját magasan felemelve tartsa.

Étvágya jó volt az ifjunak.

Evés közben hosszat beszélt arról, hogy milyen szörnyű vállalat az a hajóépítés; elmondta, hány millió kubik fát fogyaszt el a gyár évenkint? Hogy a közelben már nincs olyan erdő, melyből hajóépítéshez alkalmas fát lehetne vágatni. Ide s tova Amerikából kell azt is hozatni. Csak Slavoniában kaphatni még. Végre jóllakott. Akkor aztán rátért a dolognak az érdemére.

– No de már most, kedves édes jó Teréza mama, elmondom hát, hogy miért jöttem ide?

Teréza gyanakodó aggálylyal tekinte Tódorra.

– Most egyszerre boldoggá teszlek tégedet is, Noémit is, magamat is; s azonfelül Signore Scaramellinél egyszerre «felcsapom az égót». Hát hallgass csak ide! Multkor egy ízben Scaramelli úr azt mondja nekem: «Hallja ön, Krisztyán barátom, önnek el kell menni Braziliába».

– Bár csak elmentél volna! sohajta Teréza asszony.

Tódor megértette azt és mosolygott.

– Mert tudod, onnan hozzák a hajóépítéshez legszükségesebb fákat, a macayást és murumurut, a miből a hajófenék készül; a paripout, meg a hatavouát, a mit az oldalpalánkokhoz használnak, a magrove-, a royoc, meg a gratgalfákat, a mik a vízben soha sem rohadnak el, a «mort aux rats» fát, a minek a szagát a patkányok ki nem állhatják, a vasfát, a miből a kormányt készítik, s a sourgum-tree fát, a miből az evezőlapátok lesznek, a fernambuc fát, meg a manchinel fát, meg a sárkányvér fát, meg a casuár fát, meg az ördögkávé fát, aztán a teak fát, a santál fát, a mahagony fát, a mit a finom hajóbútorzathoz használnak, meg a cascarillát, a tacamahacát, a voladort, a mibe nem esik a szú, meg a maou fát, a mit nem fúrnak ki a teredo navalisok.

– Hagyd el már kérlek, a sok bolond indus nevet! szakítá félbe Teréza asszony. Azt gondolod, hogy majd engem bolonddá teszesz, ha egy egész botanikai lajstromot elmondasz előttem, s majd én a sok fától nem látom meg az erdőt? Mondd el hát, hogy ha ilyen sok szép fa terem Braziliában, miért nem mentél oda?

– Hja! Épen ez a felséges ötlet tőlem. Micsoda, mondék signore Scaramellinek; minek mennénk mi Braziliába, mikor az ott termő fáknál itt a mi közelünkben sokkal jobb fák találhatók? Tudok én egy szigetet a Duna közepén, a mi egy ősrengeteggel van benőve, ott vannak szebbnél szebb fák, a mik a délamerikaiakkal versenyeznek.

– Gondoltam! dörmögött közbe Teréza.

– A jegenyék tökéletesen pótolják a patavouát, a diófák levetik a nyeregből a mahagonit. S ilyenek százával vannak a mi szigetünkön.

– Az én diófáim?

– A cascarillánál sokkal jobb az almafa.

– Hát az almafákról is gondoskodtál?

– A szilvafák pedig a legjobb teakfával vetekednek.

– S te ezeket mind kivágatod és eladod Scaramelli úrnak? szólt nyugodt hangon Teréza asszony.

– Rengeteg pénzt fogunk érte kapni. Legalább tíz forintot minden fáért. Signore Scaramelli carte blanchet adott nekem. Szabadon köthetem meg veled a szerződést; itt van a zsebemben készen, csak alá kell irnod, s gazdaggá vagyunk téve. S ha egyszer a sok haszontalan fa ki lesz innen pusztítva, akkor magunk úgy sem maradunk itten, elmegyünk Triesztbe lakni; ezt a szigetet pedig beültetjük mind prunus mahalebbel; tudod, abból készülnek azok a híres jószagú török meggyfapipaszárak. Annak mívelés sem kell, csak egy számtartót kell itten tartanunk, a ki a várnai kereskedőknek eladja az évenkint levágott meggyfapipaszárakat; és mi holdankint ötszáz aranyat fogunk bevenni meggyfapipaszárból: tíz holdtól ötezer aranyat.

Timár nem állhatta meg, hogy ne mosolyogjon. Ilyen merész speculatióknak még ő sem hallotta hírét.

– No hát mit mosolyog az úr? förmedt rá Tódor. Én értem a dolgot. Teréza felelt neki.

– Én is értem. Valahányszor téged idehoz a balsors, olyan vagy nekem, mint a halálmadár: tudom, hogy valami kétségbeejtő terved van ellenem. Azt te tudod, hogy nekem pénzem nincs, nem is lesz soha. Jól van. Eddig azt tetted, hogy dereglyével jöttél, s a mit kettőnk számára megtakarítottam, azt elczipelted, eladtad. Odaadtam, az Isten áldjon meg érte. Most már nem éred be a gyümölcscsel, a miből gonoszabb dézmát szedesz tőlem, mintha török basa sarczolna meg; hanem magukat a fákat akarod a fejem fölül eladni. Az én kedves, egyedüli jó barátaimat, a miket magam ültettem, magam ápoltam, a mikből élek, a mik alatt nyugszom. Eredj, szégyeld magadat. Ilyen meséket mondani én nekem! Hogy te kincseket kapnál a fákért, a mikből valaki tengeri hajókat építtetne. Igen bizony, kivágatnád őket, hogy elprédáld potom árért a legközelebbi mészégetőnek, ez a te furfangos terved. Kit akarsz vele bolonddá tenni? Engem, te? Elmenj az ilyen ostoba tréfákkal, mert majd én is megtanítom neked, hogy mire jó még a török meggyfának a szára!

– No no, Teréza mama, én nem tréfálok. Ok nélkül nem jöttem ide, azt gondolhatod. Gondold meg, hogy micsoda ünnepélyes nap van ma? Ma van az én nevem napja. Ezen a napon született az én kedves kis Noémim. Tudod, hogy szegény megboldogult szülőink bennünket még hajdan eljegyeztek s azt hagyták meg, hogy mikor Noémi tizenhat esztendős lesz, akkor belőlünk egy pár legyen. Én eljöttem volna a világ végéről is e napra ti hozzátok. Itt vagyok, szivem egész forró hevével. Hanem a szerelmen kívül egyéb is kell az embernek. Nagy fizetésem van, az igaz, signore Scaramellinél; de azt kiadtam pompás butorzatra. Hát csak neked is kell valamit adnod Noémivel, hogy rangjához illően léphessen a világba. Csak kell menyasszonyi készlet neki is. Ezt joga van tőled követelni. Ő a te egyetlen leányod. Követelheti tőled, hogy őt kiházasítsd.

Noémi haragosan ült le a szögletbe s hátat fordított az egész társaságnak, homlokát a falnak támasztva.

– Igen! Te neked kell valamit adnod a Noémi számára. Ne légy oly önző. Nem bánom hát, tartsd meg fáid felét, de a másik felét add át nekem, majd azután az én gondom lesz, hogy kinek és hogyan tudom eladni. Add ide Noémi hozományául a diófákat, azoknak komolyan mondom, hogy van szilárd vevőjük.

Teréza türelmének fogytára jutott.

– Hallod-e Tódor; én nem tudom, hogy van-e neked neved napja ma, vagy nincs? hanem, hogy Noémi nem ezen a napon született, azt tudom… De még jobban tudom azt, hogy Noémi téged, ha egyedül volnál férfi a világon, még akkor sem választana férjeül.

– Hahaha! Azt már csak bízzad te rám. Az már az én gondom.

– Hát legyen a te gondod. Hanem már most igen röviden végzek veled. Én az én kedves gyönyörű diófáimat neked nem adom, ha mindjárt Nóé bárkáját kellene is azokból építeni. Egyetlenegy fát adhatok neked, s azt használhatod arra a czélra, a mit elébb-utóbb el fogsz érni; ma épen a neved napja van, ez jó nap hozzá.

Erre a szóra Krisztyán Tódor felállt a székről, de nem azért, hogy elmenjen, hanem azért, hogy a széket keresztbe fordítsa s aztán úgy üljön rá, mint a lóra, két könyökét a szék támlájára téve s kötekedő hetykeséggel nézve Teréza szemébe.

– Nagyon kedves vagy hozzám, Teréza mama. Hanem jut-e eszedbe, hogy ha csak egy szót szólok…

– Hát szólj. Ez előtt az úr előtt szólhatsz, ő már mindent tud.

– Hogy ez a sziget nem a tied.

– Igaz.

– S nekem csak egy följelentésbe kerül akár Bécsben, akár Sztambulban.

– Hogy minket koldusokká és földönfutókká tégy.

– Igen is, azt tehetem! szólt most igazi arczát megmutatva Krisztyán Tódor és kapzsi villogó szemeivel Teréza arczába nézve, elővonta zsebéből a papirt, a minek túl felére egy szerződés kezdete volt irva, s odamutatott a másik oldalon levő keletre. És azt meg is fogom tenni, ha a neved ide nem irod rögtön. Én azt tehetem, és meg fogom tenni!

Teréza reszketett. Ekkor Timár Mihály a kezével csöndesen megnyomta Tódor vállát.

– Ön azt nem teheti, uram.

– Mit? kérdezé az vadul hátravetve fejét.

– Azt, hogy följelentse valahol e sziget létezését, és azt, hogy azt önkény elfoglalta valaki.

– Miért ne tehetném?

– Mert már följelentette valaki más.

– Kicsoda?

– Én jelentettem fel.

– Ön? kiálta fel Tódor, öklét Mihályra emelve. «Ön!» sikolta fel Teréza, két összekulcsolt kezét fájdalmasan feszítve feje fölé.

– Igenis, én följelentém mind Bécsben, mind Sztambulban, hogy itt egy névtelen puszta sziget van az Osztrovai-sziget mellett, mely ötven év óta alakult! szólt Timár csendesen, szilárdan. És egyuttal fölkértem mind a bécsi mind a sztambuli kormányt, hogy e szigetet nekem kilenczven évre használatul engedjék által; a hűbériség elismeréseül a magyar kormánynak évenkint egy zsák dió, a sztambuli kormánynak egy doboz aszalt gyümölcs fizettetik. Most kaptam meg a pátenst és a fermánt mind a két helyről.

Timár elővonta a zsebéből azt a két levelet, a miket bajai telepén kapott s a miknek úgy megörült. Mikor nagy urrá lett, gondja volt rá e szegény sorsüldözte családnak megszerezni a nyugalmat. Sok pénzébe került neki az a zsák diós és aszaltgyümölcsös bérlet.

– Én pedig rögtön átirattam a legmagasabb engedélyek által nekem adott jogot e sziget mostani lakóira és telepítőire. Ime, itt a hivatalos átengedési okmány.

Teréza csak úgy odaesett Mihály lábaihoz szótlanul. Csak zokogni tudott és kezeit csókolni a férfinak, ki az élő kárhozatból őt kiszabadítá, ki éjjeli, nappali kisértetét örökre elenyészteté.

Noémi két kezét szivére szorítva tartá, mintha attól félne, hogy ha szája hallgat, a szive fog megszólalni.

– Már most uram, Krisztyán Tódor úr, szólt Mihály, láthatja ön, hogy kilenczven esztendeig önnek ezen szigeten semmi keresni valója nincsen.

Krisztyán Tódor a dühtől elsápadtan, tajtékzó ajkakkal rikácsolt fel:

– De hát kicsoda ön? Mi joga van önnek magát ezen háznép ügyeibe beleártani?

– Az, hogy én őt szeretem! kiálta föl Noémi egész kitörő szenvedélylyel, s odaveté magát Mihály keblére és átfonta nyakát karjaival.

Tódor nem szólt többet. Néma dühében megfenyegeté Timárt öklével, s ezzel kirohant a szobából. De néma tekintetében minden fenyegetés benne volt, a mi fegyver után nyúl és mérget kever.

A leány pedig még azután is ott maradt Mihály kebléhez tapadva.

TARTALOM.

ELSŐ KÖTET.

• A Vaskapu 1
• A Szent Borbála és utasai 5
• A fehér macska 17
• A salto mortale egy mammuthtól 22
• A szigorú vizsgálat 32
• A «senki» szigete 40
• Almira és Narcziszsza 50
• Az éj hangjai 64
• A szigetlakók története 74
• Ali Csorbadzsi 88
• Az élő alabástrom 94
• A hajós-temetés 97
• A nevetni való tréfa 102
• A Szent Borbála végzete 106
• A fogadott apa 113
• A jó tanács 126
• A vörös félhold 132
• Az arany bánya 139
• Leánytréfa 162
• Ez is egy tréfa 180
• A menyasszony-köntös 188
• Timéa 206
• Az alabástrom szobor menyegzője 224
• A védördög 233
• Tavaszvirány 246
• A pók a rózsák között 265

Második kötet — II. rész

The first four chapters below continue “A Senki szigete” from Volume I. The source does not repeat the part heading here.

JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLVI. KÖTET

AZ ARANY EMBER. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

AZ ARANY EMBER

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A VILÁGON KIVÜL.

A leány még azután is ott maradt a férfi kebléhez tapadva, mikor már az eltávozott, a kitől őt öntestével védnie kellett.

Miért tette azt, hogy keblére vesse magát? hogy azt mondja: «én szeretem őt?»

El akarta ezzel űzni végképen azt az embert, kinek jelenlététől iszonyodott? Lehetetlenné akarta tenni, hogy az őt még nejének óhajtsa?

Nem voltak-e e vadonban nevelt gyermeknek fogalmai arról, hogy mi a világi illem, mi a jó erkölcs, a titoktartó szemérem? mik a társadalmi szabályok? a nő és férfi viszonya egymáshoz, miket állam és egyház erős törvényekkel rendeztek?

Összetévesztette-e a szerelmet a hálaérzettel szivében azon ember iránt, ki őt és anyját örök aggodalmaiktól megszabadítá; ki ezt a kis paradicsomot holtigtartó lakhelyül megszerezte, ki e végett bizonyosan sokat fáradt értük, s a közben sokat gondolkozott róluk?

Megrémült-e, mikor üldözőjüket fegyvere után keblébe nyúlni látta, s ösztönszerű volt nála a védett jóltevő keblére rohanni, s azt a megtámadás ellen megvédeni?

Azt gondolta-e: hisz e szegény hajóbiztos, a kinek az anyja épen olyan szegény asszony volt, mint az én anyám, maga mondta azt, hogy neki nincs senkije, miért ne lehetnék én rá nézve «valaki?» Miért jött volna vissza ide erre a puszta szigetre, ha nem vonzotta volna őt ide valami? S ha ő szeret engem, miért ne szerethetném én őtet?

Nem, nem, nincs itt semmi magyarázat, semmi okoskodás, semmi mentség. Nincs itt semmi, csak puszta merő szeretet.

Nem tudta ő, miért, mi oka van rá? csak szeretett.

Nem tudta, szabad-e? istenek, emberek engedik-e? öröm vagy bánat lesz-e belőle? csak szeretett.

Nem készült magát védeni világ és itélő birák előtt; nem gondolt mentségére alázattal meghajtott fejének; nem kérte a férfi védelmét, az emberek kegyelmét, az Isten irgalmazását, csak szeretett.

Ez volt Noémi.

Szegény Noémi! Mennyit kell majd ezért szenvednie!

… Mihály először hallotta életében azt a szót, hogy őt szereti valaki.

Szereti szerelemből; szereti mint szegény, másnak szolgáló hajóbiztost, érdektelenül, megérdemeletlenül: szereti önmagáért!

Valami csodatevő melegség járta át idegeit.

Az a melegség, a mi a halottat fölkelti örök álmából, s feltámadásra birja.

Félve, tétovázva emelte a kezét a leány vállaihoz, hogy magához szorítsa őt és halk, suttogó szóval kérdezé tőle:

– De hát igaz-e ez?

A leány keblére nyugtatott fejét ingatva, inté, hogy való az.

Mihály Terézára tekintett.

Teréza odalépett hozzájuk s kezét Noémi fejére tette, mintha mondaná: «hát szeresd».

Egy hosszú, néma, hallgató jelenet volt az, melyben mindenki egymás szívdobbanásainak beszédét hallhatá.

Teréza törte meg a hallgatást. Leánya helyett beszélt.

– Oh! ha tudná ön, mennyi könye hullott e leánynak ön miatt! Ha látta volna őt esténkint a sziklára fölmenni s órákig elnézni a csendes tájat, mely önt szemei elől eltakarta! Ha hallotta volna álmában nevének suttogva kiejtését!

Noémi tiltó mozdulattal nyujtá kezét anyja felé, mintha kérné, hogy ne árulja el jobban.

Mihály pedig azon vette észre magát, hogy egyre erősebben szorítja őt magához.

Ime egy lény valahára a széles világon, a ki őt szeretni tudja.

A kinek az «arany ember»-ből nem kell az arany, csak az ember!

Ő is úgy érezte magát, mint a ki addig bujdosott, a míg kívül ment a világ határán, s most egy új földet, új eget lát maga előtt, s abban új életet.

Lehajolt a leány homlokához, hogy azt megcsókolja. És érzé annak szivét dobogni keblén.

És köröskörül az egész világon nem volt más körülöttük, mint nyiló virágok, illatlehelő bokrok, döngő méhek, zengő madarak, a mik mind azt taníták: «szeretni kell!»

A szótlan, ámuló gyönyör kivitte őket a szabadba: oda is egymást átölelve mentek, s ha egymás szemébe néztek hosszasan, mindkettő arra gondolt: «neked is olyan szinű szemed van épen, mint nekem!»

S ha a ragyogó ég, az illatozó föld összeesküdött, hogy őket elbűvölje, a kelő érzelem kiegészíté a varázst: egy gyermek, ki soha nem szeretett senkit, s egy férfi, kit soha nem szeretett senki, mi lesz azokból, ha egymást föltalálják?

A nap letelt, és ők még egymás örömével nem tudtak betelni.

Az est leszállt, a hold feljött; Noémi fölvezette magával Mihályt a téveteg szikla ormára, a honnan könyes szemekkel nézett egykor az eltávozó után.

Timár leült a gyopárfödte sziklára, az illatos levendulabokrok közé; Noémi odadült melléje, s dús aranyfürtű fejét odanyugtatá a férfi karjára, átszellemült arczát az ég felé emelve.

Teréza ott állt fölöttük és mosolyogva tekinte le rájuk.

Az ezüst hold ragyogva világolt alá az aranyhomályu égről. S a csába égi kisértet így beszélt:

Nézd: ez a kincs mind a tied. Találtad; önkényt adta magát neked: tiéd lett. Mindent megnyertél már: csak a szerelem nem volt még számodra sehol; most azt is megtaláltad. Vedd el. Élvezd. Üritsd fenékig. Neked termett az. Új ember lész! Félisten az, a kit a nő szeret! Boldog vagy. Szeretve vagy.

… Csak egy hang suttogta ott belül: «tolvaj vagy!»

Az első csók egy új világot teremtett Mihály előtt.

Fölébreszté szivében mindazt az ifjukori ábrándot, azt a hajlamot a regényesség után, a mit hosszas, magános üzleti utazásaiban mindenütt magával hordott, s a miket később a pénzszerző pálya rideg üzelmei száraz számítások, mindennapi gondok alá eltakartak; a mik vágyait egy óhajtott boldogság paradicsoma felé vezették; a melybe midőn eljutott, akkor látta, hogy e paradicsom fáin számára csak zuzmara van virág helyett. Megfagyasztva, elfásulva, meg nem értve, az élet minden czélját elvesztve maga elől, a véletlen egy oázt hoz eléje a pusztában. Az oázon megtalálja azt, a mit hasztalan keresett az egész világban: egy szivet, mely őt szereti!

Csodálatos átalakulás történt lelkében.

Legelső érzése, a mi idegein urrá lett, valami titokszerű borzalom volt: félelem a boldogságtól. Elfogadja-e azt, vagy fusson előle? Jó-e az, vagy rossz? Élet-e az, vagy halál? Mi jő mögötte? mi lesz utána? hol az Isten, a ki e kérdésre felel? Felel ő a virágnak mely kelyhét kitárja; felel a rovarnak, mely szárnyaival zönög; felel a madárnak, mely fészkét rakja, csak az embernek nem, mikor azt kérdezi: hát én üdvömet találom-e, vagy kárhozatomat, ha szivem dobogására hallgatok?

Aztán hallgatott szive dobogására.

Az a szívdobogás pedig azt mondta neki: nézz a szemébe! Hiszen abban semmi vétek nincsen: egy szem sugarától megittasodni.

Csak hogy ez ittasság mámora hosszantartó. A kik úgy egymás szemeibe néznek, ottmarad a lelkük fogva, ottmarad kicserélve egymás szemeiben.

Mihály elfeledte az egész világot, mikor e szemekbe nézett, s egy másik világot látott megteremtve azokban, tele gyönyörrel, kéjjel, földi üdvösséggel.

Elkábítá ez a mámorító előérzet.

Ifju kora óta nem szerette senki. Egyszer mert boldogságot remélni, azért sokat fáradt, küzdött, s mikor eljutott hozzá, egy semmivé zuzó csalódás hamuvá tette életüdvét.

S most itt szemébe mondják, hogy szeretve van. Mindenki mondja, a fák virága, mely fejére hull, az állatok, mik kezét nyalják, az ajk, mely a szív titkát elárulja, s a pirulás s a szemsugár, mely többet árul el, mint az ajk.

Még az is, a kinek félteni, rejteni kellene e titkot, a szerető leány anyja, még az is elárulja őt: «nagyon szeret, úgy szeret, hogy meg fog halni bele».

… Ne haljon meg…

Timár egy olyan napot töltött a szigeten, mely felért egy örökkévalósággal. Tele volt az érzelmekkel, a miknek nincsen vége.

Az önfeledés, az ébren álmodás napja volt az. Olyan álom, melyben a mit megkiván az álmodó, már előtte áll.

Hanem aztán mikor a harmadik éjt tölté e szigeten s egy gyönyörteljes, ábrándos együttlét után a csábító holdvilágról sötét fekhelyére tért, akkor elővette az, a ki nem alszik soha, egy hang odabenn, egy el nem hallgató vád.

«Mit teszesz te most itt? Tudod-e, hogy mit csinálsz te most? Lopsz, gyujtogatsz, gyilkolsz. Egy szegény asszonyt kiüldöztek a világból; mindenét elvették, száműzték egy puszta szigetre kicsi gyermekével, ifju férjét eltemették az öngyilkosok gödrébe, embergyülölővé, istentagadóvá tették. S te most ide lopod magadat, elrablod tőle utolsó, egyetlen, legdrágább kincsét; halált, gyászt, kárhozatot hozasz a nyomorultaknak utolsó menhelyére. Rosszabb vagy mindazoknál, a kik a megtiport féreg átkával szétfutottak a világba, s a kiket egytől-egyig utolért az átok. Te a lélek nyugalmát gyilkolod meg itten. Te ellopod az ártatlan szivet, s cserében nem hagyod érte a magadét. Te őrült vagy, vagy őrültté fogsz lenni! Menekülj innen!»

Az üldöző szó nem hagyta magát elaltatni. Egész éje nyugtalan volt. A hajnal már ott találta őt a fák alatt.

El volt határozva. El fog innen távozni, és aztán sokáig nem fog visszatérni ide. A míg majd elfelejtik. A míg majd ő is elfelejté, hogy három napig azt hitte, hogy neki is szabad boldognak lenni a világon.

Ő már körül is járta a szigetet, mire a nap fölkelt, s visszatérve bolyongásaiból, a kis lak előtt ott találta Teréza asszonyt és leányát, kik a reggelihez készíték az asztalt.

– Nekem el kell ma innen mennem! mondá Mihály Terézának.

– Ilyen hamar! súgá Noémi.

– Neki sok dolga van! szólt Teréza asszony leányához.

– Vissza kell mennem a hajókhoz! mondá Mihály.

Hisz az olyan természetes volt. A hajóbiztos csak egy cseléd. A kinek olyan szorgos dolga van, nem lophatja az időt, melyet gazdája bérbe vett tőle.

Nem is unszolták, hogy maradjon; egészen rendén volt, hogy búcsút vegyen már; hiszen majd visszajön ismét; ráérnek rá várni egy évig, két évig, halál órájáig, örökké…

De Noémi nem tudta megizlelni a csészét a friss tejjel, a mióta azt meghallá.

Nem volt szabad Mihályt marasztani. Ha dolga van, hadd menjen utána.

Teréza maga előhozta neki fegyverét, táskáját, a mit eltett idejövetelkor.

– Meg van-e a puska töltve? kérdezé a gondos anya.

– Nincs biz az! mondá Mihály.

– Jó lesz, ha megtölti ön, unszolá Teréza, még pedig öreg göbecsre; a berek a tulsó parton nem biztos, ott farkasok járnak, és talán még rosszabb állatok is.

És addig nem hagyott Mihálynak békét, míg fegyverét meg nem töltötte szatymára; ő maga porozta fel a serpenyőket; még akkor a gyutacsot nem ismerték.

S azután azt mondta Teréza Noéminak:

– Vidd magaddal a fegyverét, hogy Almira meg ne támadja érte. Eredj, kisérd el a csonakáig.

Ő biztatta még, hogy kisérje el Mihályt a csónakáig.

Nem ment velük, hagyta őket egyedül menni a rózsák útján.

Timár szótlanul ment Noémi mellett, a leány keze ott nyugodott kezében.

Egyszer csak megállt a leány menésközben. Mihály is megállt vele, és szemébe nézett.

– Akarsz nekem valamit mondani? kérdé tőle.

A leány hosszan elgondolkozott s ezután azt mondá:

– Nem; semmit.

És Timár tudott már a leány szemeiből olvasni. Kitalálta gondolatját is. Noémi azt akarta tőle kérdezni:

«Ugyan mondd meg nekem én kedvesem, szerelmem, üdvöm, boldogságom, mi lett abból a fehér arczú leányból, a ki egyszer itt járt veled, a kinek neve Timéa?»

Csak nem szólt semmit, csak ment hallgatva, és Mihály kezét kezében tartá.

Mikor el kellett tőle válni, olyan nehéz volt Mihálynak a szive!

Mikor átadta neki a leány a fegyvert, azt súgá:

– Vigyázzon magára, valami baj ne érje.

És mikor megszorítá kezét, még egyszer szemébe nézett azokkal a lelket kicserélő égvilágú szemeivel s azt mondá neki édesen könyörgő hangon:

– Vissza fog ön térni ismét?

Mihály meg volt bűvölve ez esdő hang által.

Még egyszer keblére szorítá a gyermeket, s azt súgá neki:

– Miért nem mondod: «vissza fogsz-e térni?» mért nem mondod nekem, hogy «te?»

A leány lesüté szempilláit és fejét szeliden tagadólag ingatta.

– Mondd nekem, hogy «te!» súgá Mihály.

A leány elrejté arczát Mihály keblére, és nem mondta azt.

– Hát nem tudod, nem akarod nekem azt mondani, hogy «te?» Egyetlen szótag az. Nem tudod kimondani? Félsz azt mondani?

A leány eltakarta kezével arczát, és nem mondta azt.

– Noémi, kérlek, mondd nekem e kis szót, s én boldog leszek tőle. Ne félj nekem azt mondani. Mondd suttogva, titokban. Ne bocsáss el a nélkül.

A leány némán ingatta fejét, és nem tudta neki azt mondani, hogy «te».

– No hát Isten önnel, kedves Noémi! rebegé Mihály s csónakába ugrott. A mocsár nádasa nemsokára eltakarta előle a kis szigetet. – De a míg annak bokrait látta, ott látta egy ákáczfához támaszkodni a gyermeket, a ki tenyerébe hajtott fejjel nézett utána bánatosan, de még sem kiáltotta utána a szót: «te!»

TROPICUS CAPRICORNI.

A túlpartra átevezve, egy halásznak átadta csónakját Mihály, hogy viselje gondját addig, míg ő visszatér.

De fog-e még egyszer visszatérni?

Gyalog szándékozott a révtanyáig eljutni, hol Fabula uram fáradozik hajói teherrakodásával. Víz ellenében csónakázni fáradságos mulatság, s neki most nem az a kedélyállapota volt, hogy a tornázást óhajtsa.

Erősebb hullámáradat volt az, a mi ellen most egész erejével küzdenie kellett.

A vidék, melyen át kellett haladnia, nagy messzeségben egyike a legújabb Dunaáradás alkotásainak, minők az al-Duna vidékén láthatók. A szeszélyes folyam valahol egy gátat elszakít, s akkor meg-megváltoztatja kanyarulását, egyik partját évről-évre odább tépi, a másik parton megint évről-évre új területet rak le, a miken a vele hordott jegenyékből új csalit nő. Minden újabb év alkotását meg lehet ismerni a jegenyékről, a mik lépcsőzetesen következnek egymás után.

Ez irtatlan, gazdátlan bozóton keresztül téveteg gyalogösvények bujdosnak át, rőzsét vágó szegény emberek, halászok útjai. Néhol egy-egy elhagyott kunyhó is terpeszkedik a bozótban, a minek kontyát félrecsapta a zivatar, oldalai befutva szederindával és földi tökkel. Lehet az ilyen kunyhó szalonkaleső vadász, bujdosó zsivány, vagy fiadzó farkas tanyája.

Timár gondolataiban elmélyedve ballagott végig e hosszú bozóton, fegyverét szíjánál fogva vállára akasztva.

… Nem szabad, nem lehet teneked ide többé visszajönnöd. «Egy» hazugságot is nehéz következetesen keresztül vinni az életen, hát még kettőt? Két egymásnak ellenmondó hazugságot. Térj eszedre! Nem vagy már gyermek, hogy szenvedélyeid játszanak veled. S talán nem is szenvedély az, a mit érzesz? Muló vágy, vagy a mi még annál is rosszabb: hiuság. Hizeleg férfiúi hiuságodnak az, hogy van egy ifju leány, kit a midőn egy fiatal, szép, deli férfi nőül kér, az ezt eltaszítja magától s kebledre veti magát és azt mondja: én ezt szeretem! Csillapítsd hiuságodat: a leány nem szereti azt a szép ifjut, mert az egy silány ember; téged imád, mert félistennek képzel. De hátha tudná, a mit te magad tudsz, hogy te is csak egy csaló vagy. Csakhogy szerencsésebb csaló, mint a másik. Vajjon szeretne-e akkor?

… És hátha csakugyan halálosan szeretne? Mi lesz a te életed, s mi lesz az ő élete, ha te e szerelmet elfogadod? Nem válhatsz meg tőle soha többé. Kétfelé kell osztanod életedet. Hazugsággal töltened meg mind a kettőt. Két helyre akarod-e lekötni a sorsodat? Akárhonnan eltávozol, a féltékenységet hordani magaddal? Egyik helyen félteni a szerelmedet, a másik helyen félteni a becsületedet.

… Nőd nem szeret, de hű hozzád, mint egy angyal; s ha szenvedsz te, szenved ő is; ha egymás miatt szenvedtek mindketten, nem az ő hibája, egyedül a tied. Elloptad tőle a kincseit, elloptad tőle a szabadságát, most el akarod tőle lopni zálogba tett hűségedet?

… Ő nem tudja meg azt soha, neki nem fog az fájni. Hiszen az év felét házadtól távol töltötted eddig is; a kereskedő sorsa: üzlete érdekében más országrész, más világrész tájain bujdokolni. Tavasztól őszig itt lehetsz, senkinek sem tünik az fel. Hol jártál? Kereskedni voltál?… De mi lesz ezzel a leánynyal?

… Ez nem az a könnyelmű teremtés, a kit ma vágyaidnak feláldozol, s ha holnapután meguntad, nagylelküen megjutalmazod, s ő keres magának másutt vigasztalást. Ennek az apja már mint öngyilkos halt meg. Ennek a szivével nem jó játszani.

… És hátha az az áldás, a mit a szerető párok várnak az égtől, rád nézve ott száll le, a hova nem hívtad! Mi lesz a nőből, mi lesz a családból, melyhez nincsen jogod, melynek nincsen joga tehozzád – emberi törvények szerint?

… Ez a leány nem közönséges lélek; nem játszhatol vele kényed szerint. Ez magának foglalja a lelkedet, s neked adja az egész lelkét; hogy felelsz meg róla? – Hogy hozod ki őt azon balsorsból, melybe beleviszed?

… Egy gyermekgyilkosnak, vagy egy öngyilkosnak kísértő rémét akarod-e megszerezni álmaid számára?

… És még egy akadályt hogy fogsz elhárítani az utadból: a megvetett vőlegényt? Az egy agyafúrt kalandor, a kinél egy bajjal több vagy kevesebb nem jön számba. Az téged képes lesz a világ végére is elüldözni. Az utadba fog állni, mikor életpályádon fölfelé törekszel. Az titkaidnak utána fog járni; az üldözni, az gyötörni, az fenyegetni fog egész életeden keresztül. Attól meg nem szabadulsz semmi áron, semmi áldozattal. Az hűségesebb lesz hozzád az üldözésben, mint a kit a templomban megeskettek veled, a szeretetben. Hogy menekülsz meg tőle? Vagy te ölöd meg, vagy ő öl meg téged. Szép atyafiság, a mi a vesztőhelynél végződik! És te, az arany ember, a kit mindenki tisztel, kitüntet, az erény és jótékonyság apostolának nevez, szerzesz magadnak egy olyan helyzetet, melyben a törvényszék előtt mint egy bűnvádi per részesének kell majd helyet foglalnod.

Timár izzadt homlokát törülgeté. A kalap lekivánkozott fejéről; jobban esett halántékainak, ha a tavaszi langy szellő lehizelgeté róluk a kínos verítéket.

Menteni próbálta magát a súlyos vádszózat alul.

… Hát nekem nem szabad az életnek örülnöm soha? Közel negyven éve, hogy egyebet nem teszek, mint korán kelek, későn fekszem, egész nap fáradok… miért? hogy másoknak nyugalmuk legyen, mikor lefekszenek, egyedül nekem ne legyen?

… Miért vagyok én saját házamban boldogtalan?

… Érdemetlen vagyok-e arra, hogy egy nő szeretni tudjon? Nem forró szerelmet hoztam-e én az elé, kit nőül vettem? Nem imádtam-e nőmet? Nem lettem-e kétségbeejtve hidegsége által? Nem szeret!

… Vagyonát vettem el? Nem igaz. Megmentettem azt számára. Ha gyámjának átadom akkor, mikor megtaláltam, most az is mind veszve van, s ő mehet koldulni. Most pedig minden az övé, a mi az övé volt. Hisz magamnak nem tartottam meg egyebet, mint a ruhát, mely testemet fedi. Hát mért volnék én tolvaj?!

… Noémi szeret engem. Ezt már megváltoztatni nem lehet. Szeret azóta, hogy legelőször meglátott.

… Boldog lesz-e, ha többé nem jövök el hozzá?

… Nem akkor ölöm-e meg, ha tőle örökre eltávozom? Nem azzal teszem-e őt öngyilkossá, ha soha nem jövök hozzá többet?

… Itt, e világtól különvált szigeten, a hol nem uralkodnak a társadalmi törvények, a vallásos fogalmak, egyedül a természet igaz, meleg érzelmei, nem lakik-e az igaz boldogság, melyet a balga világ száműzött?

… És ez az ostoba ficzkó, a ki közöttünk áll, mit háborít ez engem? Nem kell ennek egyéb, csak pénz; az pedig nekem van. Megfizetem, és eltünik előlem. Mit félek én ettől?

A tavaszi szellő végig suhogott az ifju jegenyefák sudarai között.

A kanyargó ösvény mellett egy rőzsekötegekből összeállított kunyhó állt, melynek nyilását a keresztül omló szederindák takarták.

Timár megtörülte homlokát s föltette fejére a kalapját.

Békítő nemtője megszólalt újra:

… Igaz, hogy most semmi örömed nincsen a földön. Rideg, sivár az életed. – Hanem nyugodt. – Mikor estenkint lehajtod a fejedet fekhelyedre, azt gondolod: «ime, egy örömtelen nap elmult», de utána gondolod: «csendes nap volt». – «Nem vétettem senkinek.» Odaadod-e e nyugalmat cserébe álmatlan örömekért?

Az ellenmondás nemtője visszafelelt:

… De hát ki mondja azt, hogy szeretni vétek, s hogy szenvedni erény? Ki látta azt a két angyalt, a kiknek egyike az Isten jobbján ül s jegyzi azoknak a neveit, a kik szenvedtek és elhervadtak, a másik pedig balfelől irja a fekete könyvbe azokat, kik szerettek és el merték fogadni a boldogságot?

Két lövés dördült el a közelből s két golyó süvöltött el Mihály feje fölött, azzal a balhangzatú döngéssel, mely olyan, mint a közeledő darázs zöngése, mint a halálhárfa hangja, s Mihály fejéről a kalap, két golyótól átfúrva, repült le a bokrok közé.

Mind a két lövés a rozzant kunyhóból jött.

Az első pillanatban az ijedtség zsibbasztá meg Mihály tagjait; úgy jött rá ez a két lövés, mint két felelet titkos gondolataira. Egész teste végig borzadt; hanem a következő perczben felváltotta a rémületet a kitörő düh: lekapta fegyverét válláról, felrántotta sárkányait s bőszülten rohant a kunyhónak, melyből még szűrődött ki a lövés füstje.

Egy reszkető ember állt fegyverének csöve előtt: Krisztyán Tódor. A kilőtt dupla pisztoly még kezében volt, azt most védelmül tartá feje elé s úgy remegett, hogy minden tagja rázkódott bele.

– Te vagy az? rivalt rá Mihály: te!

– Kegyelem! rebegé az ember, elejtve kezéből a fegyvert s mind két kezét könyörgésre kulcsolva tartá Mihály felé; térdei összeverődtek, lábai alig akarták tartani, arcza halálsápadt volt és szemeinek nem volt már fénye; félholt volt.

Timár magához tért. Elmult idegeiről a rémület is, a düh is. Leereszté fegyverét.

– Jöjj közelebb! mondá nyugodtan az orgyilkosnak.

– Nem merek, rebegé az, a kunyhó rőzsekötegeihez lapulva. Ön megöl engem.

– Ne félj, nem öllek meg! Azzal kilőtte fegyverét a levegőbe. Most már én is fegyvertelen vagyok. Nem félhetsz.

Tódor elővánszorgott a kunyhóból.

– Te engem meg akartál ölni! mondá neki Mihály. Szerencsétlen ember! Én szánlak.

A fiatal gonosztevő nem mert rá fölnézni.

– Krisztyán Tódor! Te még fiatal vagy s már gyilkos akartál lenni. Nem sikerült. Fordulj vissza. – Te nem születtél rossz embernek: azzá mérgesítettek el. Én ismerem életed történetét, én mentelek. Neked szép tehetségeid vannak, a miket rosszul használsz. Csavargó, országcsaló vagy. Tetszik neked ez az élet? Az lehetetlen. Kezdj másikat. Akarod-e, hogy én számodra szerezzek valami olyan állomást, a hol tehetségeid által becsületesen megélhess? Nekem sok összeköttetésem van, tehetem azt. Kezet reá!

A gyilkos térdre esett az előtt, kit meg akart gyilkolni s a felé nyujtott kezet két kézzel ragadá meg és csókjaival halmozá el, hevesen zokogva.

– Oh! uram, ön az első ember, ki hozzám így beszél. Engedje, hadd térdeljek itten. Engem gyermekkoromtól fogva, mint gazdátlan kutyát, kergetnek egyik ajtótól a másikhoz; minden falatomat csalva, lopva, hizelkedve kellett megszereznem; nem adta kezét nekem soha senki más, csak a ki nálamnál is rosszabb volt, s rossz útra vezetett. Gyalázatos, undok életmódot folytattam; tele csalással, árulással, s rettegnem kell minden ismerős arcztól. És ön kezét nyujtja nekem; ön, a kire napok óta leskelődöm, mint orgyilkos! Ön meg akar engem szabadítani önmagamtól. Engedjen lábainál térdelnem és úgy hallgatnom parancsait.

– Álljon ön fel! Nem szeretek semmi érzelgést. A férfiköny gyanus előttem.

– Igaza van! szólt Krisztyán Tódor. Különösen az én könyem. Hisz én hires komédiás vagyok, a kinek ha azt mondták, nesze egy garas, sírj érte egyet: megtettem. Nem hiszik már, ha igazán teszem is. El fogom fojtani.

– Annyival inkább, mert én sem szándékozom önnek semmiféle erkölcsi prédikácziót tartani itten, hanem egy igen száraz üzleti ügyről fogok beszélni. Ön Scaramelli bankárházzal való összeköttetéseiről s braziliai útról beszélt.

– Uram, abból egy szó sem igaz.

– Tudom. Önnek nincsenek azzal összeköttetései.

– Voltak, de megszakadtak.

– Elszökött ön, vagy elkergették?

– Az előbbi.

– Rábizott pénzzel?

– Három-négyszáz forinttal.

– Mondjuk, hogy ötszáz forint volt. Volna önnek kedve ezt visszavinni Scaramelliékhez? Nekem igazán vannak velük összeköttetéseim.

– Náluk maradni nem akarok.

– És a braziliai út?

– Egy szó sem igaz belőle; onnan nem hoznak ide hajóépítéshez fákat.

– Kivált olyanokat, a miket ön előszámlált; azok között orvosi és festőfák is vannak.

Tódor elmosolyodott.

– Igaz. Én csak egy mészégetőnek akartam eladni a senki szigetéről a fákat, hogy pénzt kapjak. Terézia kitalálta gondolatomat.

– Tehát nem Noémi kedvéért jött ön a szigetre?

– Oh! Hiszen minden országban van már egy feleségem.

– Hm! Én tudok egy igen jó állomást az ön számára Braziliában. Ügynökség egy keletkező vállalatnál, melyhez szükséges a magyar, német, olasz, angol, franczia és spanyol nyelvek ismerete.

– Azokon én mind irok és beszélek.

– Tudom. És görögül és törökül és lengyel oroszul. Ön lángeszű ember. Hát én önnek megszerzem azt az állomást, a hol tehetségeit meg fogják jutalmazni. Az ügynökség, melyet önnek említék, jár három ezer dollár rendes fizetéssel és esetleges százalékkal a nyereményből. Öntől függ, hogy az mentül több legyen.

Krisztyán Tódor elámult e szókra. De már annyira hozzá volt szokva a komédiajátszáshoz, hogy mikor igazán meglepte a hálaérzet, azt nem birta kifejezni; félt, hogy azt is komédiának veszik!

– Uram! Nem tréfa ez, a mit ön mond?

– Semmi okom sincs rá, hogy itt és most önnel tréfáljak. Ön meg akart engem ölni, nekem biztosítanom kell az életemet. Meg nem ölhetem önt, mert azt nem veszi a lelkem magára. Jó embert kell önből csinálnom. Ez az önvédelmem. Ha ön boldog ember lesz, én is nyugodtan járhatok az erdőben. Már most ért ön engem. Hogy komolyan tettem önnek ez ajánlatot, azt bebizonyítom. Itt a tárczám. Vegye ön el. Benne találja az útiköltségét Triesztig és valószinűleg még annyi összeget, a mennyivel Scaramellit kárpótolhatja. Mire ön Triesztbe ér, már akkorra ott lesz az én levelem Scaramellinél s az majd tudatni fogja önnel további teendőit. S már most egyikünk jobbra, másikunk balra mehet.

Tódor kezében reszketett az átvett pénzes tárcza.

Mihály felvette átlőtt kalapját a földről.

– És most vegye ön ezt a két lövést úgy, a hogy önnek tetszik. Ha ezek egy orgyilkos lövései voltak, akkor önnek nagy okai vannak velem nem találkozni többé olyan helyen, a hol törvények uralkodnak; ha pedig egy sértett lovag lövései voltak, akkor tudnia kell önnek, hogy a legelső találkozásnál a lövés sora rajtam van…

Krisztyán Tódor felszakítá mellén ruháit két kezével s heves kitöréssel kiálta:

– Ide lőjjön ön, ha még egyszer szeme elé kerülök önnek! Lőjjön agyon mint egy veszett ebet! Azzal felkapta kilőtt pisztolyát a földről, s odaerőteté azt Mihály kezébe. Tulajdon pisztolyommal lőjjön főbe, ha még egyszer valahol útjában talál bárhol a világon. Ne is kérdezzen, ne is szóljon semmit, csak lőjjön agyon!

És nem hagyott békét addig, míg az el nem fogadta a pisztolyt s vadásztáskája zsebébe nem tette.

– Isten önnel! mondá neki Timár, s azzal otthagyta őt és odább ment.

Tódor ott állt egy ideig és utána nézett; aztán utána szaladt és megállítá.

– Uram! Még egy szóra. Ön engem új emberré teremtett. Engedje nekem, hogy ha önnek valaha levelet irok, e szóval kezdhessem! «Atyám!» – Borzalom és undorodás volt eddig előttem e szó; hadd legyen ezután gyönyörűség és bizalom. Atyám! Atyám!

Tódor megcsókolá Mihály kezét hevesen s azzal elrohant tőle, s a legelső bokornál, mely őt eltakarta előle, hogy nem láthatá többé, leveté magát arczczal a fűbe és sírt. Igazán sírt.

Szegény kis Noémi csak ott állt órahosszat az akáczfa alatt, a hol Mihálytól búcsút vett. Teréz a utána ment már, hogy fölkeresse, aztán ő is leült leánya mellé a fűbe s elővette kötését, hogy dolgozzék valamit.

Egyszer Noémi felriadt.

– Hallottad, anyám?… Két lövés a tulsó parton.

Hallgatóztak. Nagy csend volt a rekkenő melegben.

– Most ujra két lövés! Anyám, mi volt ez?

Teréza megnyugtatólag biztatá:

– Vadászok lövöldöznek odaát, gyermekem.

De Noémi sápadt lett, mint az akáczvirágok ott feje fölött, s kezeit nyugtalan szivére szorítva, rebegé:

– Oh nem! oh nem! Ő nem fog visszatérni soha.

És aztán olyan nagyon fájt a szivének, hogy mért nem mondta neki azt a rövid kis szócskát: «te!» mikor olyan nagyon kérte?

– Fabula uram! mondá Timár hűséges sáfárjának, az idén nem viszik fel a buzát se Győrbe, se Komáromba.

– Hát mit csinálunk vele?

– Megőröltetjük itt helyben lisztnek. Van két patakmalom az uradalomban; ehhez kibérlünk még harmincz dunai malmot, azok meggyőzik a dolgot.

– De iszonyú nagy lisztes bolt kell ahhoz, a hol annyi lisztet eladjunk.

– Az is meglesz. Kis hajókra fogjuk rakni a terhet zsákokban, azokat felvontatjuk Károlyvárig. Ott ökrös szekerekre rakjuk s elszállítjuk Triesztbe. Triesztben készen áll a hajóm, mely a lisztet tonnákra rakva elviszi Braziliába.

– Braziliába? kiálta felijedten Fabula. De már oda nem megyek.

– Nem is szándékozom odaküldeni Fabula uramat: oda más ember fog menni. Ön csak azt hajtja végre, a mi Triesztig tart; az őrletést és a szállítást. A kasznároknak, molnároknak még ma kiadom a rendeletet s ön távollétemben úgy fog intézkedni, mint ha én magam volnék jelen.

– Köszönöm alássan! mondta Fabula uram s nagyon lógott a feje, mikor Levetinczy úr irodájából eltávozott.

«Ez most megint valami óriási nagy bolondság lesz! mondogatá magában, de úgy, hogy más is meghallhatta. Braziliába lisztet küldeni Magyarországból. Hiszen tudom én, hogy mi az a Brazilia? Tiszteletes Ónodi uram alatt tanultam én geografiát. Brazilia fővárosa Rio-Janeiro. Onnan hozzák a gyapotot meg a dohányt, a czukrot meg a kávét; ott vannak a leghiresebb gyémántbányák. Lakosai indusok, portugallok, hollandusok, anglusok és németek. Most tessék ennyi furfangos nép közé még egy magyarnak is elegyedni. És még hozzá lisztet vinni oda! Egy olyan országba, a hol erdőszámra teremnek az olyan fák, a miket csak ki kell vágni s belseje tele van kész liszttel meg darával. A másik erdőben meg már a kész kenyerek függnek a fákon, csak le kell szedni az érett czipókat az ágról és megsütni. S ilyen országba lisztet küldeni a tengeren keresztül! Először is: mind megdohosodik, mire odaér. Másodszor: nem veszi azt ott meg senki. Harmadszor: soha se látja az a pénzét, a kinek Braziliából kell azt megkapni! Nem megy oda se fiskális, se viczispán. Egy szóval ez most megint valami hallatlan bolondság Levetinczy uramtól, hanem azért meglássa mindenki, ez is valami csodálatos jóra fog fordulni, mint minden bolondság, a mihez Levetinczy uram eddig hozzá fogott s az a lisztes hajó aranyporral megterhelve fog visszatérni Braziliából. Hanem azért mégis csak nagy bolondság biz az!…

Tökéletes igaza volt Fabula uramnak. Timár maga is körülbelül egy véleményen volt vele.

Ő ezzel a szállítmánynyal mintegy százezer forint áru vagyont koczkáztat.

Nem új ötlet ez nála. Rég küzdött ő azzal a vágygyal, hogy miért ne lehetne egy magyar kereskedőnek valami nagyobb feladatot is választani, mint örökösen hajót vontatni, buzára alkudni, kedvezőbb alkalom esetén a magas miniszteriumok megbizásait elnyerni, országos kiadások csatornáját a maga telkére vezetni, potom árért kamarai jószágokat bérelni, s úgy mellékesen, nobel passióból, megszorult mágnás uraknak ötven perczentre pénzt kölcsönözgetni s ilyenformán egyik nyomorult milliócskát a másik után, koldusmódra, összekapargatni? Hát ha egy merészebb, nagyobb, szabadabb pálya is volna egy magyar kereskedőre nézve e kisszerű kalmárkodásnál? Hát ha lehetne valami hazai nevezetes áruczikknek, a miben iparunk kiállja a versenyt, piaczot nyitni a világkereskedelem nagy bazárjában?

Ez a külkereskedés már régi terve volt. Előre tökéletesítteté műmalmait, s építtetett Triesztben egy kereskedelmi hajót. De a gyors elhatározásnak mégis csak Noémi volt az oka. Arra, hogy rögtön hozzákezdjen a tervéhez, Krisztyán Tódorrali találkozása dönté el határozatát.

A lisztkivitel mellékes volt már; fődolog volt az, hogy Timár az egész földtekét tegye maga és ez ember közé.

A kik látták, hogy heteken át micsoda sietséges munkát végeztet Timár, hogy utazott egyik malomtól a másikig, onnan megint a hajóihoz, hogy sietteté azokat, a mint meg voltak terhelve, rögtön a továbbmenetelre, hogy ügyelt fel saját maga minden szállítmányra, azt mondák: ez aztán a mintaképe egy kereskedőnek! Milyen gazdag úr! Vannak igazgatói, ügynökei, biztosai, sáfárai, felügyelői, ispánjai, és mégis ő mindenütt maga lát a dologhoz, mint a legközönségesebb vállalkozó. Ez érti aztán a kereskedést!

(Tudták volna csak, hogy miben kereskedik!)

Három hét telt bele, hogy az első hajó, tonnára vert magyar liszttel megrakodva, készen állt a trieszti kikötőben, horgonyait felszedni. A hajó neve volt «Pannonia».

Szép három árboczos galliote volt. Még Fabula uram is magasztalta, mert ő ott volt a hajórakodásnál.

De Timár nem látta azt a hajót. Még csak el sem ment Triesztbe, hogy megnézze a hajóját, mikor az útnak indul. E nehány hét alatt folyvást Pancsován vagy Levetinczen tartózkodott. Az egész vállalat a Scaramelli-czég neve alatt indúlt meg. Timárnak oka volt saját nevét nem kötni hozzá.

Csak levélben értekezett a megbízott Scaramelli-czéggel.

Egy napon aztán levelet kapott Krisztyán Tódortól, melynek fölbontásakor legelőször is az lepte meg, hogy a levélben pénz van. Egy százas bankjegy. Az irott tartalom pedig ez volt:

«Atyám!

«Midőn ön e levelemet olvassa, én már a magas tengeren vagyok, a gyönyörű «Pannonia» födözetén, mint a Scaramelli-ház braziliai ügynöke. Hálás köszönetemet küldöm önnek szíves ajánlatáért. A bankárház két havi fizetésemet előre kiadta. Ebből én száz forintot küldök önnek azon szíves kéréssel: legyen szíves ez összeget a pancsovai vendéglősnek a «fehér hajó»-hoz átadni. E szegény becsületes embernek ottjártomban adósa maradtam ezzel, most köszönettel megfizetem. Az ég áldja meg önt, a miért hozzám ilyen jó volt!»

Timár könnyebbülten lélekzett fel. Ez az ember megjavult. Visszaemlékezik régi adósságaira, s azokat megtakarított pénzéből fizeti.

Milyen jó érzés egy elveszett embert megszabadíthatni!

Megmenteni az ellenséget, ki életedre tört. Visszaadni őt az életnek, a világnak, a becsületnek. Egy világcsalóból becsületes embert alakítani át, a sárba esett gyöngyszemet megtisztítani. – Az őskeresztyének korszakába illő erény ez. Nemes lélek vagy!

Csak az a vádló szó odabenn mást ne mondana:

«Gyilkos vagy!»

«Nem annak örülsz te most, hogy egy embert megszabadítottál, hanem hogy egy embertől megszabadultál! És ha annak fogod hírét venni, hogy hajódat az oceánon előfogta egy tavaszutói tornado és pozdorjává törve, lisztestől, emberestől a tenger fenekére sülyesztette, annak fognál még csak szörnyen örülni. Nem gondolsz te most a lisztiparra, nem a nyereségre és veszteségre, hanem arra gondolsz, hogy ott a La-Plata és az Amazon folyók mocsáraiból minden nyáron elővánszorog a rettenetes pusztító rém, a sárgaláz, mely mint a tigris leskelődik az ujon érkező idegenre; száz közül hatvan áldozatul esik neki. Hát ha ez is közöttük lesz?»

«Gyilkos vagy!»

«Vagy még inkább megtörténhetik az vele, hogy a könnyelmű, heves vérű ember, abban az országban, a hol a szenvedélyek oly uralkodók, a játékbarlangoknak s a kreol-nők szép szemeinek áldozatául esik, meglopja, elvesztegeti a rábízott sok pénzt, bűnös lesz, szökni fog s akkor is meg van halva rád nézve, meg az egész ismeretes világra nézve. Ez az, a minek te előre örülsz!»

«Gyilkos vagy!»

Timár olyan örömet érzett, mint a kinek sikerült valakit megölni. Önvádaktól, távol aggodalmaktól izgatóan nyugtalanított örömet.

Attól a naptól fogva mintha kicserélték volna Timárt; alig lehetett ráismerni.

A máskor oly higgadt kedélyü ember minden tettében elárult valami nem szokott nyugtalanságot; egymással ellenkező rendeleteket adott ki s elfeledte egy óra mulva, a mit rendelt; ha valahová elindult, fele útról visszatért; majd kerülni kezdte az üzletét s úgy tett, mint a ki nem törődik semmi nagy dologgal; máskor megint oly ingerült volt, hogy mindenkibe beleveszett a legcsekélyebb mulasztásért.

Sokszor látták őt a Dunaparton félnapon át fejét lecsüggesztve sétálni, mint mikor valaki az őrüléshez közelít s azon kezdi, hogy házától elfut. Máskor meg egész nap bezárkózott szobájába, s nem eresztett magához senkit.

Levelei pedig, a miket az ország minden részéből küldöztek utána, ott hevertek halommal az asztalán – felbontatlanul.

Az okos ember nem tudott egyébről gondolkozni, mint arról az aranyhaju leányról, a kit ott látott a szigetparton utóljára, karját egy fatörzsre támasztva s fejét karjára csüggesztve.

Egyik nap azt határozta el, hogy visszamegy hozzá; a másik nap megint azt, hogy el fogja őt felejteni örökre.

Babonás kezdett lenni. Jeleket várt az égtől, az álomlátástól, a mik elhatározzák, mit tegyen? – Oh az álomlátások mindig azt az alakot hozzák eléje: boldogan és szenvedve, átadva és elveszítve; azoktól csak még őrültebb lett. Az égből pedig nem jött semmi jel számára.

Egy napon aztán rávette magát, hogy megtér okos embernek, dolgai, üzletei után lát, majd azok lecsillapítják lelke háborgását.

Odaült levelei halmazához s elkezdte azokat egyenként felbontogatni.

Az lett belőle, hogy mire végigolvasott egyet, elfelejtette, hogy mi volt az elején?

Mindig csak azokból a kék szemekből akarta olvasni, hogy mi van azokba irva?

Egyszer aztán nagyot dobbant a szive, mikor egy levél akadt a kezébe, mely sulyosabb volt a többinél. Annak a czímiratán megismerte a kéz irását.

Az Timéa irása volt…

Valami józan hidegség futott át erein.

Ez az égből jött jeladás!

Ez a levél eldönti lelke harczát.

Timéa ir, az angyali jóságú teremtés, a tiszta hű nő. Egyetlen gyöngéd szava úgy fog hatni a férfi kedélyére, mint az ébresztő szózat a mámorálomban alvóra. Ez ismerős vonások eléje fogják idézni a tündöklő martyrarczot, s megtérítik őt újra.

Valami sulyos van a levélben. Az valami gyöngéd meglepetés lesz, valami emlék? Igen, igen! Holnap lesz a férj születésnapja. Oh! ez kedves levél, kedves emlék fog lenni.

Mihály gyöngéden nyitá fel a borítékot, felvágta a pecsétet rajta.

Legelőször is az lepte meg, hogy iróasztala kulcsa hullott ki belőle. Ez volt az a sulyos tárgy benne.

A levélben pedig ez volt:

«Kedves uram!»

«Ön iróasztala fiókjában feledte a kulcsot. Nehogy nyugtalankodjék miatta, utána küldöm. Isten áldja önt!

Timéa».

Semmi egyéb.

Timár ezt a kulcsot akkor feledte iróasztala fiókjában, mikor éjjel titokban hazatért s Athalie szavai úgy megzavarták agyát.

Tehát semmi egyéb, csak ez a kulcs! Semmi más hozzá, csak e nehány hideg szó!

Timár lehangoltan tette maga elé a levelet.

Most egyszerre valami rémületes eszme villant az agyán keresztül.

Ha Timéa ott találta iróasztala fiókjában azt a kulcsot, akkor meglehet, hogy kutatott is a fiókban. A nők kiváncsiak s szokták ezt tenni!… És ha kutatott, akkor talált ott valamit, a mit ismernie kell… Mikor Timár Ali Csorbadzsi kincseit értékesíté, oly előrevigyázó volt, hogy egyes műremekeket nem bocsátott áruba, a mik ha a piaczra kerülnek, nyomra vezethetnek. Leginkább a gyémántokat adta el foglalat nélkül. Volt a kincsek közt egy gyémántokkal kirakott medaillon, a mi egy miniaturképet rejtett magában. E kép egy fiatal hölgy arcza volt, kinek vonásai feltünően hasonlítottak Timéa vonásaihoz. Ez bizonyosan az ő anyja, ki görög nő volt. Ha Timéa e medaillont megtalálta férje fiókjában, akkor megtudott mindent. Megismerte anyja arczképét; abból megtudta, hogy ez ékszer az apjáé volt; arról rájött, hogy apja kincsei Timár kezébe kerültek, s arról aztán az egész történetet legombolyíthatá: hogy lett Timár gazdag emberré, s hogy vette meg Timéát saját kincsei árán.

Ha kiváncsi volt Timéa, akkor mindent tud, s akkor megveti férjét.

S nem azt bizonyítják-e a levél szavai? Nem azt mutatja-e maga a kulcs elküldése? Nem azt akarta-e a nő ez által tudatni férjével: «ismerlek».

Ez a gondolat határozott Mihálynál: fölfelé induljon-e, vagy lefelé a lejtőn? – Lefelé!

Mindegy már. Azt hitte, a nő előtt már le van álczázva. Ott többé az «arany embert» játszani nem lehet. A nagylelküt, a bőkezüt, a jóltevőt! Ott már el van árulva, hogy kicsoda?

Most már lehet rohanni lefelé.

Most már el volt határozva, hogy vissza fog menni a szigetre.

De még sem úgy akart elvonulni, mint vert fél.

Levelet írt Timéának, melyben fölkérte őt, hogy minden levelét, mely hosszas távollétében komáromi házához lesz utasítva ezentúl, vegye át, bontsa fel, közölje ügyvédjével vagy biztosával, ha szükségét látja s a hol intézkednie kell, rendelkezzék tejhatalommal férje nevében: utalványozzon, vegyen át, és adjon ki pénzeket saját belátása szerint; egyúttal visszaküldte neki iróasztala kulcsát, hogy ha okmányokat, szerződéseket kell keresni, kéznél legyen az.

Ez volt a tromf.

Mikor azt érezte, hogy titkához közeljárnak, sietett egészen rávezetni a titokra; így talán nem fog az kiderülni. A gyanú szemének homály kell és sötétség, mint a bagoly szemének; az a világosságban nem jól lát.

Azzal kiadta utasításait telepbiztosainak, mindegyiknek megmondva, hogy hosszú időre el fog utazni, de azt nem, hogy hová? Minden őt érdeklő levelet intézzenek Komáromba a nejéhez.

Levetinczről késő délután indult el egy fogadott parasztszekéren. Azt akarta, hogy nyomát veszítsék, azért nem utazott saját lovain.

Még nehány nap előtt babonás volt; az égtől, az elemektől várt titkos jeleket, a mik megtérítsék. Most már azokra sem ügyelt; el volt határozva, hogy a szigetre átmegy.

Pedig az égi jelek, az elementumok nagyon is siettek őt baljóslataikkal visszariasztani, sőt erőhatalommal megakadályozni.

Estefelé, a mint a Dunapart hosszú jegenyecsalitja már látható volt, egyszerre valami fakóvörös felhőfolt támad az égen s jön sebesen gomolyogva errefelé. – A fuvaros bunyevácz eleintén csak imádkozik nagyokat sóhajtva; de a mint közeledik a füstfellegforma, káromkodásra fordítja az áhitatos szót.

«A galambóczi szunyogok jőnek!»

Azok az ördög teremtményei, a miknek száma trillio, a mik ott laknak a galambóczi sziklák oduiban; egyszer-egyszer fölkerekednek, felhőszámra lecsapnak a sikságra, s jaj akkor minden baromnak, melyet a szabadban találnak.

A szunyogfelhő elborítá a síkságot, melyen Timárnak át kellett utazni! az apró fulánkos szörnyek meglepték mind a két lovat, füleikbe, szemeikbe, orrlyukaikba tódulva. A megriadt állatok nem voltak fékezhetők többé, bőszülten fordultak vissza a szekérrel s vágtattak feltartóztathatlanul északnyugot felé. Timár koczkáztatta a szekérből kiugrást, ügyes is volt és szerencsés, nem törött sem keze, sem lába; a lovak a szekérrel elfutottak a világba.

Ha adott volna valamit az előjelekre, ez már elég ok lett volna arra, hogy visszaforduljon maga is.

De most már makacs volt. Hiszen olyan úton járt, a melyre az ember nem kéri többé az Isten segítségét. Most már akart menni. Noémi arra vonta, Timéa arra taszította előre. Az indulat éjsarka s az akarat délsarka vitte most már előre.

Hogy lemaradt szekeréről, megindult gyalog a dunaparti jegenyés felé. Pedig fegyvere is ottmaradt a szekéren, ő puszta kézzel menekült meg róla. Egy vastag füzhusángot metszett magának a csalitban, ez volt a fegyvere. Azzal el kezdett utat keresni a bozótban. Ott aztán eltévedt. Az éjszaka ott lepte; mentül tovább bolyongott, annál kevésbbé talált ki a bozótból, utoljára rábukkant egy rőzsekunyhóra s elhatározta, hogy ott megmarad éjszakára. Tüzet rakott a szerteszét heverő rőzsekévéből, szerencséjére vadásztáskája a nyakában volt, mikor a szekérről leszökött, abban volt kenyér, szalonna; azt elővette s a parázsnál kenyeret, szalonnát pirított.

Még valami mást is talált vadásztáskájában: azt a duplapisztolyt, a melylyel Tódor reá lőtt a kunyhóból. Talán épen ez a kunyhó volt az. Az bizony meglehet.

Hasznát nem vehette a pisztolynak, mert lőporszaruját is a kocsin hagyta. Hanem arra mégis szolgált neki a pisztoly, hogy fatalismusában megerősítse. A kire hasztalan lövöldöznek, annak kell még valami dolgának lenni a világban.

Erre a bíztatásra nagy szüksége is volt, mert a mint az éj leszállt, elkezdett a bozót félelmes tanyává lenni. A farkasok vonítottak a közelben. Timár láthatá zöldfényű szemeiket villogni a sürű berek körül. Egy-egy vén ordas a kunyhó hátáig lopózkodott, s ott ordítá el magát rémségesen.

Timárnak egész éjjel nem volt szabad a tüzet el hagyni aludni. Ez tartá csak a fenevadakat vissza.

Ha a kunyhóba bement, ott meg olyan borzadályos sziszegés hangjai riaszták, a minőkkel a kigyók fogadják az embert, s lomha tömegek mozdultak meg a lába alatt; tán valami teknős békára lépett.

Timár egész éjjel éleszté a tüzet, s a hosszú rőzsekaró tüzes végével képzelmes ábrákat rajzolt a levegőbe. Talán saját gondolatainak tüzhieroglyphjai voltak azok.

Milyen szomorú éj! A kinek nyugalmas házai vannak, kényelmes fekhelye otthon; fiatal szép nő a háznál, a kit feleségének nevezhet; aztán most egy dohos, gombabenőtte kunyhóban tölti az éjszakát, egyedül! A farkasok vonítnak körülötte s feje fölött a rőzsében lomhán csuszik végig a vízi kigyó. Pedig ez a nap születése napja.

Kedélyes családi ünnepély ez – itten.

És akarja, hogy így legyen; most már akarja.

Mihálynak kegyes, ájtatos kedélye volt. Gyermekkorától ahhoz volt szokva, hogy minden este magában imádkozzék. Ezt a szokást el nem hagyta soha, s minden veszélyben, nyomorúságban, a min küzdelmes életében annyiszor keresztül ment, az volt a menedék, hogy imádkozott. Hitt az Istenben, és a mihez kezdett, az sikerült.

És ezen félelmes estén nem tudott imádkozni. Nem akart beszélni Istennel. «Ne láss meg, hol járok!»

Ezen a születésnapján túl nem tudott imádkozni többé. Daczolt a sorssal.

Mikor a hajnal szürkülni kezdett, az éjszaka fenevadai behuzódtak berkeik mélyébe; Timár fölkerekedett éjjeli tanyájáról s nem sokára rátalált az ösvényre, mely egyenesen a Dunapartra vezetett.

Itt várt azután reá az új rémület.

A Duna szertelenül meg volt áradva.

A tavaszutói hóolvadások ideje volt ez; a folyamős sárga iszapos hullámai nádgyökérrel, elsodort füzfákkal voltak tele; a halászkunyhó, melyet Timár keresett, máskor magas dombtetőn állt, most a küszöbéig ért a víz, s a csónak, mit hátrahagyott, a kunyhó melletti vén füzfa törzséhez volt kötve.

A kunyhóban nem talált senkit. Ilyen áradás mellett halászni nem lehet. A halászeszközöket is mind elvitték az elmenekült halászok.

Ha kellett égi jel, ha kellett isteni nyilatkozat: ez már az volt. A megáradt folyam állt az útjában egész fenséges erőhatalmával.

Senki sem jár ilyenkor a folyón.

Itt a csodaszerű intés, – vissza kell innen fordulni.

«Nem többé!» mondá Timár. «Elindultam, oda megyek.»

A kunyhó ajtaja be volt zárva, azt betörte, hogy hozzájusson evezőihez és csáklyájához. Látta a hasadékon át, hogy azok oda vannak betéve.

Azután beleült a csónakjába; zsebkendőivel hozzákötözte a lábszárát a kormánypadhoz, eloldotta a csónak kötelét s betaszította azt egy lökéssel a hullám közé.

Akkor aztán elkapta az ár és vitte magával.

A Duna rettenetes úr volt akkor, ki haragjában erdőket szakgatott ki gyökereikből; a hátára szállott ember csak egy féreg, mely egy szalmaszálon úszik. Hanem ez a féreg daczolt vele.

Egymaga evezett két evezővel, az volt egyúttal a kormány. A sebesen rohanó ár tánczoltatta ladikját, mint egy dióhéjat, az ellenkező szél is azt akarta, hogy visszakergesse a partra, a honnan elindult. De már nem engedett sem szélnek, sem hullámnak.

Fövegét ledobta lábaihoz, izzadtságtól csapzott haját lobogtatta a szél, a csónakja orrán átcsapó hullám hideg zuhanynyal csapkodta arczát, de az sem hűtötte le. Melege volt attól a gondolattól, hogy talán Noémi most veszélyben van a kis szigeten. Ez a gondolat nem engedte karjait kifáradni.

A Duna, a szél erőszakos két hatalom, hanem az emberi szenvedély és akarat még erősebb. Timár itt ismert magára. Mennyi akaraterő lakik szivében, milyen szívósság karjaiban. Emberfölötti munka volt, a mit végzett: ár ellenében eljutni az osztrovai sziget végcsucsáig.

Itt aztán pihenhetett.

Az Osztrovai szigetet egészen elborította az ár, a fák között foly a víz. Most már csáklyával könnyebb volt a csónakot előre hajtani a fák között. Magasra fel kellett hatolnia, hogy onnan azután vízmentében ereszkedve juthasson a «senki szigetére».

Mikor aztán kellő messzeségre felvontatta csónakját s azután kihatolt a sziget pagonyából, egy új, meglepő látvány állt előtte.

Máskor a senki szigete el volt takarva egy széles nádas által, s csak a fák koronái látszottak ki; most pedig a nádas nem volt sehol, s a sziget egész alakjában szabadon állt a Dunaág közepében. Az áradat a nádas felett hömpölygött, s a sziget fái usztak benne; csak a téveteg szikla és környéke zöldült ki egy folton.

Timár lázas türelmetlenséggel bocsátá az árnak csónakját. Minden evezőnyomás közelebb hozta hozzá a téveteg sziklát, melynek koronája égszinkék volt a virító levendulától, oldala aranyos a sarkantyúvirág felfutó lugosától.

S mentül közelebb látszott a szikla, annál türelmetlenebb volt a közelítő.

Már láthatta a gyümölcsöst, melynek fái derékig vízben álltak; de a rózsás kert szárazon maradt, a kecskék, juhok oda szorultak fel.

Most hallhatja Almira örvendő ugatását. A fekete állat kirohan a partra, ismét visszafut, megint előjön, beleveti magát a vízbe s eléje úszik a közeledőnek, onnan megint vissza.

Hát azt a rózsaszínű alakot látja-e Mihály ott egy virító jázminbokor aljában, ki egész a lábai alatt hömpölygő víz széléig jő?

Még egy evezőnyomás: a csónak partot ér. Mihály kiszökik belőle, a csónakot elviszi a hullám: nincs rá szükség többé, nem ügyel rá senki, hogy kivonja a partra. Ők csak egymást látják.

Köröskörül az ős paradicsom; gyümölcstermő fák, virágzó zöld, szelid állatok, körülzárva hullámkerítéssel, és abban – Ádám és Éva.

A leány remegve, sápadva áll a közelítő előtt, s midőn az odarohan eléje, midőn maga előtt látja, akkor egyszerre kitörő indulattal veti magát keblére, s önfeledő örömmel kiált:

– Visszajöttél! Te! Te! Te! És ajkai, midőn megnémulnak is, még akkor is mondják, hogy «te, te, te!»

Körül az ősparadicsom. Fejeikre a jázminbokor hullatja ezüst koronáját s a sárgarigók és fülemülék chorusa énekli a «goszpodi pomiluj»-t…

AZ ÉDES OTTHON.

A csónakot elragadta a hullám; – a szigetlakók ladikja, melyen ide jöttek, rég elkorhadt már, ujat nem szereztek: – a jövevénynek nem lehetett e szigetről eltávozni, míg a legelső gyümölcsvásárlók meg nem érkeznek; abba pedig hetek és hónapok fognak telni.

Boldog hetek, és boldog hónapok!

Számlálatlan napjai a panaszatlan örömnek.

A senki szigete Timárnak otthona lett. Ott talált magának munkát és nyugalmat.

Az árvíz leapadta után nagy munkája lett a sziget lapályain megrepedt vizek lecsapolásával. Egész nap levezető árkokat ásott; a két tenyere úgy felkérgesedett, mint egy napszámosé; hanem aztán mikor este későn a vállára vetett ásóval, kapával visszatért a kis tanyához, messziről várták, szeretve fogadták.

Eleintén az asszonyok is segíteni akartak neki e fáradságos munkában, de Mihály gyöngéden elutasította őket: lássanak inkább a gazdaság után; a földturás férfinak való munka.

És mikor készen volt a csatornával, melyen át a szigeten rekedt mocsár vizét lebocsátotta, olyan büszkén nézett végig munkáján, mintha ez volna egyedüli és egyetlen műve egész életének, melyet jónak nevezhet, a melyre belső birája előtt hivatkozhatik. A csatorna megnyitásának napja ünnep volt a kis szigeten. Nekik nem voltak sátoros ünnepeik, ők nem számították a vasárnapokat; ünnep volt náluk az, mikor az Isten elhozta rájuk az ő örömeiket.

S a szigetlakók nagyon kevés beszédű emberek voltak. A mit szent Dávid százötven zsoltárban mondott el, azt náluk egy fohász fejezte ki, s a mi szerelemvallomást a költők versbe szedtek, azt ő náluk elmondta egy szembenézés. Megtanulták egymás arczáról leolvasni a gondolatokat, megtanulták egymás gondolatait követni, együtt eszmélni.

Mihály napról-napra jobban bámulta Noémit. Hűséges, háladatos kedély volt az, szeszély, követelés nélkül. Nem ismert bánatot, aggodalmat a jövendő miatt. Boldog volt és boldogított. S nem kérdezte tőle soha: «mi lesz belőlem, ha te elmégy? itthagysz-e vagy elviszesz magaddal? Áldás lesz-e rajtam azért, hogy téged szeretlek? Micsoda vallás papja az, a ki téged megáld? Enyém lehetsz-e? Nincs-e másnak joga hozzád? Mi vagy te odakinn a világban? Micsoda világ az, a miben te élsz?» Még arczáról, még szemeiből sem olvashatta ki e kétségeket soha; csupán csak azt az egyetlen örök kérdést: «szeretsz-e?»

Teréza asszony néha napján fölemlíté Timár előtt, hogy sok dolga mulhatik most; de Mihály megnyugtatá őt a felől: elvégzi azt mind Fabula János uram; s ha azután Teréza Noémira tekintett, ki szelidkék szemeivel, mint a napraforgó a napot, úgy kereste Timár arczát, akkor nagyot sóhajtott: «mennyire szereti őt!»

Timárnak nagy szüksége volt arra, hogy egész nap árkot ásson, czölöpöket verjen le, rőzseburkolatokat fonjon; a nehéz testi munka küzdött lelke még nehezebb munkájával.

Mi történik ez alatt odakinn a világban?

Harmincz hajója uszik a Dunán, egy gályája a tengeren, egész gazdasága, milliókra menő vagyona egy asszony kezében.

S ha most ez asszony könnyelmű szeszélyében ezt az egész vagyont szélnek szórja, szétzilálja, csapodár kedvtelésben férjét, házát tönkre juttatja, fog-e valakinek a férj szemrehányást tehetni értte? Nem így következett-e?

Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon? Két helyen élt a lelke, kétfelé volt szakítva: ott vagyona, becsülete, világi állása, itt szerelme tartóztatta le.

Hiszen mehetett volna innen. A Duna nem tenger, ő jó uszó volt, akármikor átuszhatott volna a tulsó partra s senki sem mondta volna neki itten, hogy ne menjen el; hiszen tudták, hogy dolga van odakinn a világban; de mikor aztán Noémival találkozott, akkor megint elfelejtett mindent, a mi köröskörül van a világon, akkor csak szeretett, csak boldog volt, elveszett mámorában. «Oh! ne szeress olyan nagyon!» sugá a leány.

S így telt el nap nap után.

A gyümölcstermő időszak is eljött, a sziget fáinak galyait földig huzta az édes teher. Gyönyörűség azt mindennap nézni. A gyümölcsöt, mely fejlődik. Mindennap előbbre halad. Körték, almák családi jelszineiket kezdik fölvenni; a zöld szín bőrfakóra barnul, vagy sárga és piros sávokat vesz föl; a barna alapszín napos oldalán bibor szinezetet kap, az aranyszínbe karminpettyek, a karmazsinpirosba zöld pontocskák vegyülnek; és minden gyümölcs úgy mosolyog az emberre, mint egy nevető gyermekarcz.

Timár segített a nőknek gyümölcsöt szedni. Nagy kosarak teltek meg az istenadta drágasággal. Ő számlálta darabonkint, a miket a kosarakba rakott: hány száz, hány ezer darab? Mennyi kincs! Igazi arany!

Egy délután aztán, mikor a telt kosarat segítette Noéminek a tanyára vinni, idegen embereket látott a kunyhó előtt. A gyümölcskufárok érkeztek meg.

Hónapok óta az első emberarczok, mik a külvilágból hirt mondani jöttek.

Épen a gyümölcs felett alkudtak Teréza asszonynyal.

A szokott cserekereskedés volt az.

Teréza asszony szokás szerint buzát akart kapni a gyümölcsért; hanem a kufárok az idén sokkal kevesebbet akartak adni cserébe, mint más évben. Azt mondták, megdrágult a buza nagyon. Komáromi kereskedők nagyon vásárolják, felverték az árát; mind lisztet őrletnek belőle, úgy viszik a tengerre.

Ezt persze Teréza nem akarta elhinni; ez csak olyan kufárbeszéd.

Hanem Timár annál jobban figyelt rá. Ez az ő ötlete volt. Vajjon mi következett belőle annyi ismeretlen idő óta?

Most már nem volt nyugta; az üzlet, a birtok gondolatai háborgatni kezdték. Olyan volt neki ez a tudósítás, mint a nyugalomra tért katonának a trombitaszó: visszavágyik a harczmezőre még szeretője karjai közül is.

A szigetlakók természetesnek találták, hogy Mihály elkészüljön már a szigetről. Hiszen hivatala hívja. Hiszen vissza fog jőni jövő tavaszszal ismét. Noémi csak arra kérte, hogy azokat a ruhákat, a miket ő maga szőtt, maga varrt Mihály számára, s a miket Mihály e szigeten viselt, ha innen elmegy, el ne dobja.

– Ereklyének fogom őket tartogatni.

– Aztán a szegény Noémira néha visszaemlékezzék.

Erre nem tudott neki szavakkal felelni.

Megvesztegette a gyümölcskufárokat, hogy maradjanak ott még egy napig.

Ezen a napon egyebet sem tett, mint Noémival karöltve bejárta a sziget minden boldog csalitját, mely tündérörömeinek tanuja volt; itt egy falevelet, ott egy virágszirmot tett el emlékül; falevélre, virágsziromra egész tündérregék voltak írva, miket csak két ember tudott elolvasni.

– Fogsz-e szeretni, ha soká nem látsz?

Az az utolsó nap olyan gyorsan elmult! A dereglyések este akartak elindulni, hogy hüssel utazhassanak odább. Mihálynak bucsuzni kellett.

Noémi okos volt; nem sírt. Hiszen tudta, hogy Mihály visszajő. Inkább arra volt gondja, hogy eleséget készítsen számára az utra s azzal utitáskáját megrakja.

– Éjszaka lesz, mire a tulsó partra átérsz, mondá Mihálynak gyöngéd aggodalommal. Nincs fegyvered?

– Nincs. Nem bánt engem senki.

– De igen: itt egy pisztoly van táskádban, mondá Noémi, s kiváncsian elővonta a fegyvert.

És akkor elsápadt.

Ráismert Tódor pisztolyára, a mit az ittjártában gyakran fitogtatott előtte, azzal fenyegetve Almirát, hogy meglövi.

– Ez az ő fegyvere!

Timár megdöbbent ez arczkifejezéstől.

– Mikor innen elmentél, szólt a leány heveskedve, ő rád lesett a tulparton s rád lőtt e fegyverrel.

– Hogy hiszed azt?

– Hallottam a két lövést s utána a te lövéseidet. Úgy van, ezt tőle vetted el!

Timár elbámult. Hogy a kik szeretnek, a láthatatlant is meglátják! Nem tudta tagadni.

– Megölted őt? kérdé a leány.

– Nem.

– Hát hová tetted?

– Ne félj tőle többé. Ő Braziliába ment. Az egész földteke van közöttünk.

– Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk! kiálta indulatosan Noémi, megragadva Mihály kezét.

Mihály csodálkozva tekinte Noémi arczába.

– Te? Te? Ily gyilkos gondolattal; ki egy házi állatot nem tudsz megölni, ki egy pókot nem tudsz eltaposni, sem egy lepkét tűre szurni.

– De a ki téged el akar tőlem venni, azt meg tudnám ölni: ha ember, ha ördög, ha tündér!…

És aztán szenvedélyesen ölelé mind a két karjával magához a férfit. Az reszketett és hevült.

A CSALÁDI ÉKSZER.

A tulparton ismét fölkereste Mihály a halászkunyhót.

Két dologgal tele volt a feje; az egyik az a kép, a mi az est ködében szemei elől eltünt, a lombövezte szikla a Duna közepén s a karcsú alak a sziklatetőn, ki kendőjével búcsuköszöntést lobogtat utána, míg láthatja; a másik a képzeletalkotta kép, mi van odahaza a komáromi háznál? No hiszen ezt ráér kirajzolni hosszú utjában az Aldunától hazáig.

A mint az öreg halász meglátta Timárt, elkezdett sopánkodni (a halászok nem káromkodnak soha).

– Nézze uram, az árvíz alatt valami gaz tolvaj ellopta önnek a csónakját innen; még a kunyhót is feltörte s az evezőket is elrabolta. Oh! milyen nagy tolvajok vannak a világon.

Timárnak olyan jól esett, hogy valahára szemtől-szembe tolvajnak nevezik. Igaz az. S ha még csak csónakot lopott volna!

– De mindamellett is ne átkozzuk azt az embert! mondá a halásznak. Ki tudja, milyen nagy szüksége lehetett a csónakomra abban a veszedelemben? Majd szerezünk más csónakot. Most pedig jó öreg, üljünk bele a kend ladikjába s igyekezzünk az éjjel a révig eljutni.

A halász jó fizetésért rászánta magát az utazásra. Hajnalra a révig jutottak, hol a hajók szoktak rakodni. Az idő nagyon korán volt még s Timár nem akarta senkivel tudatni, hogy honnan és milyen uton érkezett meg. A révcsárdában fuvarosok voltak, azok közül egyet felfogadott, hogy szállítsa el Levetinczre. Az volt eszmejárása, hogy Levetinczen tiszttartójától felvilágosításokat fog nyerni az öt hónap óta történtekről (annyi időt töltött a szigeten!); semmi sem lesz rá nézve új és meglepő, ha Komáromba hazajut.

Levetinczen volt egy emeletes uri lak, melynek egyik szárnyát az öreg tiszttartó és felesége lakta, a másik szárnya Timár számára volt berendezve, annak egyik lépcsőzete a hajdani vadaskertbe vezetett le, e lépcsőn lehetett feljutni abba a szobába, melyet Timár irodájául választott ki.

Mihály figyelmének minden aprólékos körülményre ki kellett terjedni, hogy egy hosszú hazugságot következetesen keresztül tudjon vinni.

Öt hónap óta távol van: tehát hosszú utat tett. Azonban semmi úti podgyásza nincsen. Vadásztáskájában semmi egyéb, mint az a csíkos vászon-öltöny, a mit Noémi varrt a számára; mert a mi öltözetben odaérkezett, az még a hűsebb időszaknak volt szánva, s az is tépett, kopott volt már; csizmái foltosak. Külsejét nehéz volna igazolnia.

Ha a vadaskerten s a külön lépcsőn keresztül irodájába juthat, melynek kulcsát magával hordá, ott majd hirtelen átöltözik, előveszi uti bőröndjét, s miután a látszatot előkészíté, mintha nagy utról érkezett volna, akkor fogja behivni a tiszttartót.

Egész terve sikerült; senki sem vette észre; a lépcsőn feljutott irószobája ajtajáig.

Hanem a mint azt fel akarta nyitni a kulcscsal, megdöbbenve észlelé, hogy belülről a zárban már van egy másik kulcs.

Itt valaki van a szobában.

Pedig ebben állnak irományai, üzleti könyvei; ide senkinek sem szabad belépni. Ki az a vakmerő?

Hevesen nyitá fel az ajtót és betoppant a szobába.

És akkor rajta volt a sor, hogy megrémüljön.

Iróasztala előtt ült valaki, a kit nem gondolt itt találni.

Az Timéa volt.

A tulvilágról megjelent lélek nem lett volna rettentőbb rá nézve, mint ez a szelíd alak, fehér arczával, nyugodt tekintetével, midőn jöttére felállt az iróasztal mellől s a tollat letette kezéből.

A nagy kereskedelmi mérlegkönyv állt előtte, abban dolgozott.

Mihályt egyszerre rohanta meg az érzések minden ellentéte. Az ijedelem, hogy titkos utja végén épen nejét találja legelőször; az öröm, hogy őt itt találja egyedül, s a bámulat, hogy ez a nő itt dolgozik!

Timéa elébb nagy szemeit bámulatra nyitá fel, midőn Mihályt belépni látta, azután eléje sietett s kezét nyujtá neki – szótlanul.

Ez a fehér arcz még mindig talány volt férje előtt; nem olvashatá ki belőle, tud-e mindent ez a nő? sejt-e valamit? vagy semmit sem? mi rejlik e hideg közöny mögött? az elhallgatott megvetés-e, vagy a feláldozott, eltemetett szerelem? vagy csak lymphatikus véralkat élő dermedtsége az? Ő sem tudott Timéának mit mondani.

A nő úgy tett, mintha észre sem venné Mihály öltözetének szakadozott voltát; a nők tudnak látni, a nélkül, hogy oda néznének.

– Örülök, hogy megjött ön már! szólt halkan Timéa. Mindennap vártam. A másik szobában találja öltözékeit. Azután majd kérem, jöjjön vissza. Addig én is készen leszek.

És azzal keresztbe fogta szájában a tollat.

Mihály megcsókolta Timéa kezét. Az a keresztbe fogott toll nem invitálta őt, hogy még az ajkát is csókolja meg.

Átment a másik szobába. Az öltözőszobája volt.

Ott találta elkészítve mosdótálát friss vízzel, tiszta ingét, öltönydarabjait, fénymázos csizmáit, a hogy otthon. – Mivelhogy föl nem teheté, hogy megérkezése napját tudhatta volna Timéa, azt kellett sejtenie, hogy a nő mindennap így várta őt – és ki tudja, mióta?

De hogy jön ez a nő ide? De mit csinál ez itt?

Sietett átöltözni. Levetett ruháit elrejté ruhatára fenekébe. Valaki még megkérdezhetné: de miben szakadhatott ki ennek a kabátnak a könyöke? Hát még azok a vászonöltönydarabok, azokkal a tarka himzetekkel! Nem kitalálna-e azokból valamit egy asszony? A nők a himzésöltések hieroglyphjait tudják olvasni. El kell dugni azokat.

Volt dolga a szappannak, hogy kezeit lemossa. Vajjon nem fogja-e valaki megkérdezni: mit dolgozott ön ezekkel a kezekkel, hogy így megbarnultak, megkérgesedtek?

Mikor készen volt s ismét átment irószobájába, már az ajtóban várta Timéa. Kezét karjába ölté s azt mondá neki:

– Menjünk reggelizni.

Az irószobából az öltözőn keresztül kellett az étkezőbe átmenni. Mihályra ott is meglepetés várt. A kerek asztal fel volt terítve, és azon három teriték. Kire vár ez mind?

Timéa csengetett, s arra a terem egyik ajtaján bejött a komorna, a másik ajtón pedig belépett Athalie.

Ezé volt a harmadik teriték.

Athalie arczán eltitkolhatatlan harag gyuladt ki, a mint Timárt meglátta.

– Ah! Levetinczy úr, mégis csak hazakerült ön valahára. Ez igazán szeretetreméltó ötlet öntől! Azt mondani a feleségének: «Itt a kulcsaim, a könyveim, asszony, vezesd helyettem az üzletet», s aztán öt hónapig még csak azt sem tudatni, hogy hol jár?

– Kérlek, Athalie! csitítá őt Timéa.

– Hiszen én nem azért veszekedem Levetinczy urral, hogy olyan soká távol volt. Az igen szeretetreméltó dolog egy férjtől. Azt más is megteszi, hogy az egyik elmegy Karlsbadba, a másik Emsbe s nem zavarja egymás mulatságát. De köszönjük mi az ilyen mulatságot! Tavasztól őszig itt ülni Levetinczen, a hol paraszton meg szunyogon kívül más élő állat nincsen; reggeltől estig molnárokkal, hajósokkal perlekedni; bezárkózni az irodába s nagy könyveket számokkal irni tele, a világ minden részébe leveleket küldözni, éjszaka késő éjfélig angol, spanyol nyelvtant magolni, hogy az angol, spanyol ügynökökkel tudjon az ember értekezni, ez uram, nem fiatal nőknek való mulatság!

– Athalie! szólt szigorúan Timéa.

Mihály némán ült le a terítékhez, melynél ismerős étszerei és szokott pohara voltak föltéve. – Itt őt mindennap várták. Itt az asztal mindennap meg volt számára terítve.

Alig várta, hogy a villásreggelinek vége legyen. Athalie nem szólt többet; de valahányszor rátekintett, mindannyiszor a legőszintébb neheztelést olvashatá ki szemeiből Timár.

Ez biztató előjel volt ránézve.

Mikor készen voltak az étkezéssel, akkor Timéa ismét felkérte Timárt, hogy menjen át vele az irodába. Mihály azon gondolkozott, hogy minő mesét gondoljon ki, ha azt fogja tőle kérdeni, hol utazott?

Egy olyan mesét, a milyet Krisztyán Tódor szokott közrebocsátani, nemde?

De Timéa egy szóval sem kérdezte azt.

Két széket huzott az iróasztalhoz s leülve férje mellé, a felnyitott üzletkönyvre tette kezét.

– Itt van uram, az ön üzletének állása azon idő óta, hogy ön annak vezetését rám bizta.

– S ön azt maga vezette?

– Én úgy értettem, hogy ön ezt kivánta tőlem. Megértettem önnek a leveléből, hogy ön egy nagyszerű új vállalatot indított meg: a magyar liszttel való kereskedést külföldre. Úgy láttam, hogy itt önnek nem csak a vagyona, de kereskedői hitele és becsülete is koczkára van téve; sőt e vállalat jó sikerétől egy nevezetes iparág felemelése is függ. Én nem értettem az üzlethez; hanem azt gondoltam, hogy itt minden tudománynál többet ér a hű felügyelés. Ezt tehát nem bizhattam másra. Rögtön lejöttem Levetinczre az ön levelének vétele után. A hogy ön meghagyta, magam vettem kezembe az üzlet vezetését. Tanulmányoztam a kereskedelmi könyveket, beletanultam a számadásokba. Ezeket, úgy hiszem, rendben fogja ön találni. A könyvek és a pénztár állapota pontosan összeegyeznek.

Mihály bámulva nézte ezt a nőt, ki a kezén megfordult milliókat oly hideg nyugalommal tudta rendeltetésük helyére juttatni, bevenni, ujra kiadni; a veszélyben forgó pénzt gyors kézzel megmenteni, és még többet is tudott annál!

– A szerencse kedvezett az idén, folytatá Timéa, s a mi nálam kellő tudományban hiányzott, azt helyrepótolta. A tiszta jövedelem ez öt hónap alatt ötszázezer forintra megy. Ez összeg nem hever; én azt az ön meghatalmazása szerint beruházásokra fordítottam.

Vajjon mi beruházások tudnak egy asszonynak eszébe jutni?

– Önnek az első kisérlete a Braziliába küldött liszttel tökéletesen sikerült. A magyarországi liszt egyszerre kedvencze lett a délamerikai piacznak. Ezt irják önnek a bizományosai Rio-Janeiróból, s mindannyian egyhangulag elismerik az ön főügynökének, Krisztyán Tódornak ügyességét és becsületességét.

Timár gondolá magában: hát már én akármi rosszat teszek, abból mind jó lesz, s akármi esztelenséget gondolok ki, abból mind bölcseség válik? Hol végződik ez egyszer?

– E tudósítások után én azt gondoltam, hogy ön ezt tenné. Meg kell ragadni a feltalált alkalmat, s el kell foglalni teljes erővel a megnyilt piaczot. Én rögtön több malmot béreltem ki, új hajókat szereztem, azokat megrakattam, s jelenleg fél millió forint ára lisztszállítmánya megy önnek Dél-Amerikába, a mivel minden versenyt le fog egyszerre szorítani.

Mihály elbámult. Ebben az asszonyban több merészség lakik, mint egy férfiban. Más asszony bezárta volna azt a megnyert pénzt, hogy el ne szökjék tőle, s ez meri folytatni a férje által megkezdett vállalatot, megtízszerezve.

– Én azt hittem, hogy ön is így cselekedett volna! szólt Timéa.

– Igen, igen, susogá Mihály.

– Különben az is igazolja intézkedésem helyességét, hogy a mint mi e vállalathoz nagyobb erővel hozzáfogtunk, azonnal egész serege a versenytársaknak tódult utánunk, s most nyakrafőre őrletik a lisztet, és tömik vele a tonnákat s jönnek utánunk mind Braziliába. Hanem azért ne legyen önnek aggodalma. Mi azokat mind meg fogjuk verni. Azok közül egyik sem érti a magyar liszt előnyének a titkát.

– Hogyan?

– Talán ha valamelyik megkérdezte volna a feleségétől, az megtudta volna neki mondani. Én ezt így találtam ki. Az amerikai gabnapiacz árjegyzékében sehol sem találok olyan nehézségű buzát mint a magyarországi, tehát nekünk itt a nehéz buzából kell készítenünk a lisztet, hogy az amerikait legyőzzük. Én a legnehezebb árut használtattam hozzá. Itteni versenytársaink pedig mind a legkönnyebbet használják; ezért ők csalódni fognak, és mi maradunk felül.

Mihály egyik bámulatból a másikba esett. Míg ő hónapokon át a paradicsom tiltott gyümölcseinek érését leste, azalatt ez a gyönge nő éjt-napot áldozott, hogy roppant üzletének terhével megküzdjön; foglalkozott a száraz, lélekfárasztó munkával, férje nevének új hírt, fényt, becsületet szerzett, vagyonát gyarapítá, magától minden élvet megtagadott; fiatal szép alakját elrejté a mocsárvidék gabonatermő pusztáiba; tűrt, fáradt, tanult; új nyelveket sajátított el, levelezett, alkudott, felügyelt; még annál is többet tett: az üzlet titkaiba mélyeszté női lelkét, melynek csak az élet örömeit kellene keresni és – most nem kérdezi a hazatérő férjtől: «hát te mit tettél azalatt?»

Mihály azzal a félelemmel csókolta meg Timéa kezét, a mivel egy kedves halottat csókolnak meg, a ki már másé, a földé, a ki már nem érzi a csókot.

Azalatt, míg ő a szigeten mámoros önfeledésben tölté a napokat, ha Timéára gondolt, azt képzelé: ő most keres magának mulatságot, utazhatik, tán fürdőre ment; pénz van kezében elég, azt teheti vele, a mit akar; most azután látta, hogy miből állt Timéának a mulatsága? Számlákat vezetni, irodában ülni, levelezni és két idegen nyelvet megtanulni nyelvmester nélkül; és mindezt a férjétől kapott utasítás lélekszerinti fölfogása következtében.

A nő egymásután értesíté őt a nagy kiterjedésű üzlet minden ágazatáról. Kiterjedt az a börzeüzletre, a földiparra, a szállítmányüzletre, a gyáriparra, a leszámítolásra, és ezeknek minden fejlődményeiről rendes és pontos számadást tárt a nő férje elé. Consol, rente, metallique papirok árapálya, bérlet, albérlet, felesföld, regale, dézsma és robot, nehéz áru, könnyű áru, usance buza, spediteur-költség, calo, manco, tara, hajóteher, tonnasúly, külföldi mértékek és pénznemek rettenetes tömkelegében olyan biztosan járt-kelt, mint a ki mindig azt tanulta. Gyakran pereket is kellett folytatnia, terhes szerződéseket kötnie, mik nagy tanulmányozást követeltek. Az mind a legrendesebben történt. Mikor végiggondolt ezen a munkán Timár, akkor meggyőződött róla, hogy ha ő neki magának kellett volna azt végeznie öt hónap alatt, reggeltől estig minden órája igénybe lett volna véve; mibe kerülhetett hát még ez a munka egy fiatal nőnek, a kinek még elébb mindent tanulnia kellett? Hisz annak nem lehetett arra ideje, hogy kinyugodhassa magát.

– De hisz az borzasztó munka, a mit ön helyettem végzett, Timéa.

– Igaz, hogy a kezdet nehezen ment, hanem azután belejöttem s nem volt terhemre. A munka jól esik.

Milyen szomorú szemrehányás. Egy fiatal nő, kinek a munka a vigasz.

Mihály magához vonta Timéa kezét. Arczát mély szomorúság árnyékozá. Szive olyan nehéz volt. Csak azt lehetne tudni, mit gondol most Timéa?

Az a fiókkulcs nem ment ki Timár fejéből.

Ha Timéa titkát fölfedezte, akkor mostani magaviselete férje iránt nem egyéb, mint egy rettenetes itélőszék, mely megmutatja a különbséget a vádló s a vádlott között.

– Hát Komáromban nem volt ön azóta? kérdé Timéától.

– Csupán egyszer, a midőn önnek a szerződését Scaramellivel kellett előkeresnem iróasztalából.

Timár a vért érzé zsibbadni ereiben.

Timéa arcza nem árult el semmit.

– Most vissza fogunk menni Komáromba, mondá Timár; a lisztüzlet rendben van; a lengő áru sorsáról be kell várnunk a tudósítást, s az nem jön meg a télnél hamarább.

– Jó lesz.

– Vagy talán jobb szeretne ön egy utazást tenni Schweizba, Olaszországba? Ahhoz ez az idő legkedvezőbb.

– Nem, Mihály; elég sokáig voltunk egymástól távol; most már maradjunk együtt.

Hanem egy kézszorítás sem magyarázta, hogy «minek maradjunk együtt?»

Mihálynak nem volt bátorsága egy hizelgő szót mondani Timéának. Még hazudni is!

Pedig mennyit kellett előtte hazudnia! Reggeltől estig. Még maga a hallgatás is hazugság volt tőle, mikor Timéával szemközt állt.

Az üzleti iratok áttekintése a késő ebéd idejéig tartott.

Az ebédhez két vendég is volt hivatalos: a tiszttartó és a nagytiszteletű esperes úr.

Az esperes úr régen kikérte magának azt a szerencsét, hogy a mint Levetinczy úr megérkezik, őt rögtön értesítsék róla, hogy tiszteletét tehesse nála. Sietett a kastélyba az értesítés vétele után. Az érdemrendje is fel volt tűzve a mellére.

A mint belépett, azonnal rágyujtott egy ünnepélyes szónoklatra, melynek folyamában felmagasztalá Timárt, mint az egész környék jóltevőjét. Megtette őt Noénak, ki a bárkát építteté, Józsefnek, ki a népet az éhhaláltól megmenté, és Mózesnek, ki mannát imádkozott le az égből; elmondá, hogy ez a lisztüzlet, a mit ő ily nagyban megindított, nagyobbszerű vállalat mindennél, a mi valaha Európából kiindult. Éljen a lánglisztből keletkezett lángész!

Timárnak meg kellett köszönnie az üdvözletet. Nagyon akadozva beszélt és sületlenségeket. Valami úgy csiklandá belül, hogy nevessen fel hangosan s mondja ezt a felköszöntő úrnak: «Hahaha! hiszen nem azért jöttem én erre az ötletre, hogy titeket boldoggá tegyelek, hanem hogy egy ostoba ficzkót eltávolítsak egy szép kis leány mellől, s ha e bolondságból valami okos dolog lett, ez ennek az asszonynak az érdeme itt mellettem. Nevessünk egy nagyot!»

Az ebéd fölött aztán megjött a jó kedv. Az esperes úr és a tiszttartó egyformán szerette a jó bort. Az esperes úr kalugyer volt, özvegy pópa, hanem azért szerette a szépet s nem volt fukar a bókokban Timéa és Athalie iránt, e miatt az élczes tiszttartó gúnynyilainak téve ki magát czéltáblául.

A két jókedvű öreg úr élczelése, adomázása megnevetteté Timárt is; de mindannyiszor, midőn Timéa jéghideg arczára tévedt tekintete, félbeszakadt ajkán a kaczaj.

Ő zálogban hagyta a jó kedvét valahol másutt.

Bealkonyodott, mire az ebédnek vége volt; a két öreg úr csintalan czélzással sürgeté egymást, hogy ideje lesz már elmenni: a férj most érkezett meg hosszú útról, a feleség fiatal, vajmi sok beszélni valójuk lehet egymással.

– Bizony jól teszik már, ha elmennek! sugá Athalie Timárnak; Timéának esténkint olyan erős főfájása szokott lenni, hogy féléjszakán át nem alhatik bele. Nézze ön, milyen halavány.

– Timéa, ön beteg? szólt Timár gyöngéden.

– Nincs semmi bajom! felelt Timéa.

– Ne higyjen ön neki. A mióta Levetinczen vagyunk, borzasztó főfájásai vannak. Idegbaj. A feszült agymunkától van, meg az itteni rossz levegőtől. A minap már ősz hajszálakat találtam a fején. Hanem ő tagadja a baját, míg össze nem roskad, s akkor sem panaszkodik senkinek.

Timár a kínpadra vont bűnös torturáját érzé lelkében.

És nem volt bátorsága azt mondani nejének: «ha szenvedsz, engedd, hogy ott háljak szobádban, hogy melletted legyek, hogy ápolhassalak!»

Nem, nem! Attól félt, hogy álmában ezt a nevet találja kimondani: «Noémi!» s azt meghallja az a nő, ki fél éjszakán át nem alszik eltagadott gyötrelmek miatt.

Neki kerülnie kellett nászágyát…

Másnap útra keltek haza Komárom felé.

Postakocsival utaztak. Első nap Mihály benn ült a két hölgygyel szemközt a hintóban. Unalmas utazás volt: az egész Bánátban minden le volt már aratva, csak a tengeri zöldült még, meg az éktelen hosszú nádasok. Az egész úton senki sem szólt a másikhoz egy szót is. Mind a hárman úgy vigyáztak magukra, hogy le ne találják álomra hunyni a szemeiket.

Délután már nem tudta kiállni Timár neje néma tekintetét, ezt a titokrejtő, semmit el nem áruló arczot; azt mondta: dohányozni akar, s kiült a kalauz mellé a nyitott szakaszba. Azontúl mindig ott maradt.

Ha valahol megszálltak, volt mit hallgatnia Athalietól a rossz utak, a rekkenő hőség, a számtalan sok légy, a nagy por s egyéb úti kellemetlenségek leczkéjéből. A csárda ronda, az ételek csömörletesek, az ágyak kényelmetlenek, a bor eczetes, a víz szemetes, az emberarczok ijesztők, ő az egész úton halálos beteg, émelyeg, láza van, a feje majd szétszakad; hát még Timéának mit kell szenvednie, a ki olyan ideges?

Ezt az egész uton kellett Timárnak hallani. De Timéától nem hallott egy panaszhangot.

Mikor hazaértek Komáromba, Zófi asszony azzal fogadta őket, hogy ő már megőszült az egyedüllétben. Pedig dehogy őszült meg; inkább nagyon jó dolga volt: egész nap járhatott házalni, pletykázni.

Timár olyan szorongást érzett, mikor házába lépett. Az az otthon vagy pokol, vagy mennyország. Most mindjárt meg fogja tudni, mit rejt ez a hallgató arcz márványhidegsége alatt.

Mikor nejét szobájába kisérte, Timéa átadá neki iróasztala fiókjának kulcsát.

Azt már tudta Mihály, hogy Timéa a fiókot felnyitotta, hogy egy szerződést kikeressen iratai közül.

Az iróasztal egy régi művű butordarab volt, melynek felső részét egy gömbölyű redőnyszerű födél zárta le, a mit fel lehetett tolni, s ez alatt voltak a kisebb és nagyobb fiókok. A nagyobbakban álltak a szerződések, a kisebbekben az értékpapirok és ékszerek. Az egész szekrény mahagoni színre festett vasból készült, s zárának volt egy titka, mely abból állt, hogy a kulcsot jobbra is, balra is lehetett benne forgatni, nem nyitott, ha csak azt nem tudta a kezelő, hogy mely ponton kell a nyitást félbehagyni? Timéának meg volt magyarázva ez a fogás: ő tehát szabadon járhatott minden fiókba, s azokat nem volt mesterség kinyitni.

Timár nyugtalanul dobogó szívvel húzta ki ékszeres fiókját, melyben azok a drágaságok álltak, miket nem volt tanácsos piaczra vinni. Ilyen ékszereknek ismerőik vannak; egész tudomány az, melynek tanárai, tanítványai vannak, a kik ráismernek a rendkivüliségekre: ez a kő, ez a camæa erről a helyről való! S aztán következik a kérdés: hogy jutottál hozzá? Azt a «megszerzőnek» csak a harmadik ivadéka veheti elő, a kinek mindegy már, a nagyapja akárhogy jutott hozzá.

Ha Timéa kiváncsi volt e fiókot is kihúzni, akkor ő is meglátta az ékszereket. Ha meglátta, akkor egyre bizonyosan ráismert közülök: arra a gyémántos ékszerre, melybe az ő arczához annyira hasonló kép van foglalva. Az anyja képe lehet. És akkor tudni fog mindent.

Tudni fogja azt, hogy Timár az ő apjának kincseit megkapta. Akárhogy jutott hozzá, az nem volt igaz út. S e homályos, talán bűnös út vezette őt a mesés gazdagsághoz, mely által Timéa kezét megnyerte, játszva a nagylelkűt, azzal szemközt, a kit megfosztott.

Talán még rosszabbat is fog gondolni a valónál. Atyjának titokszerű halála, rejtélyes eltemetése még azt a gyanut is költhetik lelkében, hogy itt is Timár keze működött.

És ha ily tudattal, ily gyanúval töltötte el lelkét, akkor mit jelent az az önfeláldozó hűség, az a szorgalom, az a féltékenység a férj hitelére, becsületére, a mit Timéa tanusít? Egy fenkölt léleknek mély megvetését egy porban csuszó ember irányában, kinek nevét viseli, a kinek kezére esküdött, s esküjét megtartani, nevét megbecsülni büszke!

Ez elviselhetetlen volna a férjre nézve.

Bizonyosságot kellett magának szereznie e felől.

Még egy hazugságot kellett segítségül hívni.

Kivette fiókjából a gyémántkeretes arczképet s átment vele Timéához.

– Kedves Timéa! szólt Mihály neje mellé leülve. Én e hosszú idő alatt Törökországban jártam. Hogy mit tettem ott, azt majd megtudja ön később. Mikor Scutariban voltam, egy örmény ékszerész egy gyémántos foglalványú arczképpel kinált meg engem, mely nagyon hasonlít önhöz; én ezt az ékszert megszereztem és elhoztam önnek.

Minden koczkára volt téve.

Ha Timéa arcza ez ékszer láttára is a régi hideg egykedvűségben marad, ha feddő sötét szemei szárazan villannak az ékszerről a férj arczára vissza, akkor ez azt fogja olvashatni azokból: «te nem vetted az ékszert Scutariban, itt hever az fiókodban régen; ki tudja, hol vetted? ki tudja, hol jártál; ki tudja, mely sötétség vesz téged körül?»

És akkor Timár el van veszve…

De nem az történt.

A mint Timéa meglátta azt az arczképet, egyszerre átváltozott az arcza. Oly indulat, minőt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem, jelent meg márványvonásain; két kézzel kapott az arczképhez s azt hévvel szorítá ajkaihoz, és mind a két szeme megtelt könynyel. Ez érzelem volt, mely elárulá magát. Timéa arcza elkezdett élni! Mihály meg volt mentve.

Timéa kebléből kitört a rég fojtva tartott érzelem, elkezdett hevesen zokogni.

Athalie belépett a mellékszobából a zokogásra; bámult, soha sem hallotta ő azt Timéától.

Ez pedig, a mint meglátta azt a másik nőt, önfeledten, mint egy gyermek futott oda hozzá, és sírással, kaczagással vegyült hangon mondá neki:

– Nézd, nézd! Az én anyám! Ez az én anyám… Ő megszerezte ezt nekem!

És azzal visszasietett Mihályhoz, s két karját annak nyaka körül fonva, forró hangon suttogá:

– Köszönöm… Oh! nagyon köszönöm.

És Timárnak úgy jött, mintha itt volna az idő, hogy ezt a hálarebegő ajkat megcsókolja, és aztán örökké csókolja.

Hanem a szívdobogás azt mondja neki: «ne lopj!»

Most már rablás volna ez ajkról a csók. A «senki szigetén» történtek után.

Mást gondolt.

Visszament szobájába s mindazon rejtett ékszereket, a mik még fiókjában voltak, előszedte.

(Csodálatos egy asszony ez, hogy mikor kezében volt a kulcs, mely minden rejteket feltárt előtte, nem kutatott azokban; nem keresett fel mást, mint az iratot, melyre szüksége volt!)

Aztán mindazon ékszereket belerakta abba a vadásztáskába, melyet Levetinczre érkeztében viselt. Azzal visszament nejéhez.

– Még nem mondtam el mindent! szólt Timéához. Ugyanott, a hol ez arczképet találtam, fedeztem fel még ez ékszereket is. Mind megszereztem azokat az ön számára. Fogadja el tőlem.

És ezzel egyenkint ölébe rakta Timéának a szemvakító drágaságokat, miknek villogó halmaza egészen elborítá a himzett köténykét. Ezeregyéjszakai tündérajándék volt az.

Athalie az irigységtől sápadtan állt ott, boszuállásra szorított öklökkel. (Mindez az övé lehetett volna tán!) Timéa pedig elkomorult; arcza ismét márványhideg lett, egykedvűen tekintett az ölébe halmozott drágakövekre: gyémántok, rubintok tüze nem melegítette azt fel!

NOÉMI.

EGY ÚJ VENDÉG.

A hosszú télszakot ismét az üzleti ügyek töltötték be. Legalább a gazdag üzérek úgy nevezik azt egymás között, hogy üzleti ügy.

Levetinczy úr kezdte magát beletalálni helyzetébe. A nagy vagyon igen jó álmokat ád. Sokat járt Bécsbe, s részt vett a nagy pénzemberek mulatságaiban. Sok jó példát látott maga előtt. A ki egyszer milliók ura, az megengedheti magának, hogy mikor az ékszerárus-boltba megy újévi ajándékot vásárolni, egyszerre két darabot vegyen mindenből, mert két szivet kell az embernek megörvendeztetni: egyiket azét a nőét, a ki otthon ül, a vendégeket elfogadja, mikor az uraság estélyt ád; a másikat pedig a másik nőét, a ki tánczol vagy énekel, de mindenesetre pompás hotelt, uri fogatot, ékszereket és csipkéket vesz igénybe. Timárnak volt szerencséje azokon az estélyeken is jelen lehetni, miket üzletbarátai, a pénzbárók odahaza adtak, hol komoly asszonyságok töltögetik a theát s kérdezősködnek az embernek az otthon maradt családjáról; aztán meg azokon a másforma estélyeken is, hol igen szabadelvű hölgytársaság kitünő kedvvel fogyasztja a pezsgőt s hol a jó Timárt mindenki azzal fakgatja, hogy hát neki van-e már valami ismerősnője az operaháztól?

A jó Timár elpiruló arczczal fogadja e czélzásokat, a min aztán mindenki kaczag. Oh dehogy! Levetinczy úr példánya az erényes férjeknek! mond az egyik milliomos komoly arczczal. És méltán, mond a másik, oly szép és szellemdús neje van, a milyen nincs egész Bécsben, könnyű neki hű férjnek lenni. Fösvény biz az, mondja a harmadik a háta mögött; borsózik a háta attól, ha felszámítja, micsoda pénzbe kerül egy ilyen selyem- és csipkefogyasztó szép állat a földön? Némelyek aztán összesugnak s tovább adják a titkot, hogy Timár azon szerencsétlen férfiak közé tartozik, a kiknek a szive hidegen marad: tegye őt bárki próbára. Tesznek is vele kisérletet szép és szellemdús hölgyek, kiknek tudomány és művészet a hódítás; de Timáron nem fog a csáb; meg nem hódol semmi bájnak. Érzéketlen marad.

– Példánya a hű férjeknek! kiáltják róla magasztalói. Élhetetlen ember! dörmögik ócsárlói.

Ő pedig hallgat és – Noémira gondol.

Milyen hosszú idő: hat hónapig nem látni őtet! És mindennap róla gondolkozni. És mindabból, a mit róla gondol, senkinek egy szót el nem mondhatni.

Gyakran azon kapja rajta magát, hogy szinte elárulta, miről gondolkozik? Mikor ebédnél ül odahaza, az a szó akar kiszaladni a száján: nézd, épen ilyen almák teremnek a szigeten, hol Noémi lakik. Mikor Timéa szemei elárulják, hogy főfájásban szenved, azt akarja neki mondani: lásd, Noémi főfájása elmult, ha kezemet homlokára tettem, s mikor Timéa kedvenczét, a kis fehér cziczát meglátja, szinte megszólítja: ah Narcziszsza, hol hagytad asszonyodat?

Pedig nagyon vigyáznia kell magára: van egy lény a házánál, a ki nem csak Timéát kisérte figyelemmel; hanem őt is.

Athalie előtt nem maradhat észrevétlen az, hogy Timár, a mióta visszaérkezett, nem olyan búskomor, mint azelőtt volt. Mindenkinek feltünik, hogy milyen jó szinben van. Ennek valami titkának kell lenni. És Athalie nem türheti azt, hogy valaki boldog legyen ennél a háznál. Hol lopta azt a boldogságot? Mért nem szenved úgy, a hogy ő akarná?

Az üzlet igen jól megy. Új év első havában megérkezik a tudósítás a tengeren túlról. Az elküldött lisztszállítmány szerencsésen megérkezett, és most már a siker tökéletes. A magyar liszt annyira kivívta magának a jó hirnevet Délamerikában, hogy most még a benntermelt lisztet is magyar liszt czége alatt árulják. A braziliai osztrák consul is sietett e fontos vívmányról értesíteni kormányát, mely által a külkereskedelem egy igen fontos kiviteli czikkel gyarapodott. Ennek a következtetése megint az lett, hogy Timár megkapta a királyi tanácsosi czimet, és egyuttal a szent István-rend kis keresztjét, a kereskedelmi és nemzetgazdászati téren hazájának tett szolgálatokért.

Hogy nevetett az a gunyolódó dæmon ott belül, mikor az érdemkeresztet mellére akaszták s «nagyságos úr»-nak szólíták: «te ezt két asszonynak köszönheted: Noéminek és Timéának!»

No de mindegy! a bibort is úgy találták fel, hogy egy szerelmes pásztor kedvesének kis kutyája megette a biborcsigát s azzal veresre festette az állát, azért mégis világhirű árúczikk lett a bibor.

Most aztán már Komáromban is igen nagyra becsülték Levetinczy urat. Gazdagnak lenni még nem elég. Hanem ha valaki királyi tanácsos, már akkor nem tagadhatjuk meg tőle hódolatunkat.

Mindenki sietett hozzá gratulálni: tisztviselők, czéhek, magistratus, presbyterium, papi méltóságok. Ő fogadta mindazokat kegyes alázatossággal.

Eljött hozzá üdvözölni Fabula János uram is, mint a hajós-czéh szónoka. Rangjához illő díszben jelent meg, sötétkék selyemposztó kurta dolmány volt rajta, azon három sor diónagyságú csiga-alakú ezüstgomb, s egyik vállától a másikig érő tenyérnyi széles ezüst láncz verte mellét, melynek közepén az összefoglaló nagy medaillonra Julius Cæsar mellképét verte ki a komáromi ezüstműves. A küldöttség többi tagjai is mind hasonlóul voltak öltözve. A komáromi hajósok ezüstben jártak akkor. A felköszöntőket szokás szerint ottmarasztották ebédre is. Fabula uramat is e nagy megtiszteltetés érte.

Fabula uram igen őszinte, egyeneslelkű ember volt. A mint a bor feloldotta a nyelvét, nem állhatá meg, hogy el ne mondja a nagyságos asszonynak, hogy biz ő, mikor legelőször látta, mint kisasszonyt, sohase hitte volna, hogy ilyen derék asszonyság váljék belőle, s még valaha Levetinczy úr neje legyen. Sőt inkább rettegett tőle. S ime, milyen csodálatos az isteni gondviselés s milyen véges az emberi elme! Hogy jóra fordult minden! Milyen boldogság van a háznál! Csak már még a mennyei gondviselés azoknak a fohászkodásait is meghallgatná, a kik a véghetetlen jóságú Levetinczy úrra azt a legnagyobb boldogságot imádkozzák alá az égből, hogy számára valami új vendéget küldjön alá az égből, egy kis angyalka képében!

Timár ijedten takarta le tenyerével a poharát. Ha ez a bor olyan bor, a mitől az ember mindent kibeszél, a mit elgondolt: akkor ő egy cseppet se igyék abból! Valami villámlott a lelkén keresztül.

«Egy ilyen imádság nem várt meghallgattatást is nyerhetne!»

Fabula uram pedig nem találta elégnek a jó kivánságot, még gyakorlati tanácsokat is óhajtott hozzá adni.

– Hja bizony, a nagyságos úr nagyon sokat strapaczirozza magát. Az nem ér semmit. Az ember csak egyszer él, és aztán minek él? Én bizony nem hagynék el olyan hosszú időre egy ilyen gyönyörű szép finom feleséget. Hanem hát ki tehet róla, hogy a nagyságos úrnak tűz van a sarkában? Mindig valami új dolgon töri a fejét, s mindenütt maga szeret ott lenni. Azért is van igaz láttatja mindennek, a mit megindít. Már ki jött volna arra a gondolatra, hogy Braziliába lisztet küldjön Magyarországból? Én bizony megvallom az igazat, mikor azt meghallottam, már engedelmet kérek a gorombaságért, de csak kimondom, azt mondtam magamban: de már megbolondult ez a mi urunk, hogy lisztet küld a föld tulsó oldalára; hiszen mind csiriz lesz abból odáig; a holott pedig erdőszámra terem a kenyér a nagy fákon, a kis fákon persze zsemlye. S ihol van ni! Micsoda dicsőség lett belőle! Hanem hát persze, a minek az ember maga lát utána!

De ez már olyan önkénytelen ironia volt Mihály számára, hogy nem hagyhatta szó nélkül.

– Akkor az asszonyt illeti meg minden magasztalás, édes Jánosom, mert bizonynyal ő látott az egész üzlet után.

– Megtisztelem és elismerem ő nagysága méltó virtusait, mondá János, de már megkövetem a nagyságos urat, én is tudom, a mit tudok. Én tudom jól, hogy a nagyságos úr hol volt az egész nyáron az alatt, a míg nem láttuk.

Mihálynak egyszerre a körmei hegyéig nyilalt az ijedtség. Tudná ez az ember, hogy ő hol volt? Az rettenetes volna!

János félszemével hamisan hunyorgatva nézett feléje fölemelt pohara szélén át.

– Nos, hát megmondjam a nagyságos asszonynak, hogy hol volt a nyáron a nagyságos úr? Eláruljam?

Timár ájító zsibbadást érzett minden tagjában. Athalie szemei oda voltak szegődve arczához, annak egy vonásával nem volt szabad elárulnia, hogy őt az ittas fecsegő szavai zavarba hozták.

– Hát mondja meg, hol voltam, János? szólt teljes nyugalmat erőszakolva.

– Hát megmondom, s bevádolom a nagyságos asszony előtt! kiálta Fabula János, letéve a poharat az asztalra. Megszökött a nagyságos úr tőlünk, nem szólt senkinek semmit. Titokban hajóra ült s átkelt – Braziliába! – Igen is; maga járta meg Amerikát, maga hagyott ott mindent rendben. Azért megy a dolog olyan jól.

Timár nagyot lélekzett.

– Nagy bolond maga, János barátom! Kérem Athalie, adjon Fabula úrnak fekete kávét.

– De úgy van az, a hogy én mondom! erősködék János; tudom én, a mit tudok. Kitaláltam én ezt, akármilyen titokban volt főzve. A nagyságos úr megjárta Braziliát, háromezer mértföldet tett a tengeren. Hány tengeri vihart állt ki! Mennyi emberevő vademberrel harczolt? azt csak az Isten tudná elmondani! De mi mindnyájan tudjuk ezt jól. Én nem bánom. Elárultam a nagyságos asszonynak a nagyságos, urat, már most büntesse meg a dezentort, és máskor ne engedje neki, hogy akkora vargabetüt tegyen az átlanti oceánuson.

Timár a két nő arczára nézett. Timéa vonásai az őszinte ijedtséget és bámulatot tanusíták, Athalie arcza a boszus elizetlenedést árulá el. Ezek ép úgy elhitték Fabula uram meséjét, mint a hogy ő maga szentül hitte azt, és fejét merte volna rátenni, hogy igaz.

Ekkor aztán Timár is mosolygott a meséhez, titokrejtegető arczczal.

Most aztán már ő hazudott, nem Fabula János.

Az arany embernek hazudni kellett, mindig hazudni.

Timárnak jó segítségére jött Fabula uramnak ez a meséje. Szokása a magyar köznépnek a maga nagy embereiről, a kiket oka volt bámulni, mintha nem elégelné meg a bámulat rendes okait, még meséket is költeni, a miket a kigondoló maga is elhisz, s végül a közhit a valószinűség vonalára emel.

Már ezentulra volt Timárnak ürügye a titokteljes eltünésre; s ha ez elrejtőzés alatti idejéről netaláni kérdezősködésekre olynemű ámításokkal áll majd elő, miknek valótlansága kiderülhet, mindenki oda fogja magyarázni titkolózását, hogy a kegyes hazugságok egy gyöngédséget takarnak el: nem akarja Timéát busítani azzal, hogy ő oly veszélyes útra vállalkozik, minő a gőzhajózás első korszakában volt még az Amerikába átrándulás.

A mesét lehetett olyan valószinűvé tenni, hogy még Athalie is higyjen benne.

Senkit jobban meg nem csalt Timár, mint Athaliet.

Ez a nő ismerte a női szivet. Tudta jól, hogy Timéa mit érez, mivel küzd ott belül? És folyton figyelte e lélekharcz fejlődéseit. A nő ezzel a fájó szívvel elbujdosik annak a közeléből, a ki miatt a szive fáj, olyan helyre, a hol egy rokonszenves alak sincs körülötte, a hol nincs minek örülni, a hol nem ébreszti fel semmi a szenvedélyt, az alföldi pusztára. Ott rideg számvető könyvek közé temeti kedélyét, száraz üzlettel öli el érzelmeit; olyan munkába fog, mely minden szenvedélyt leront, a pénzszerzésbe. Így tesz a nő, hogy szerencsétlen szenvedélyét elkábítsa.

Ha a nő képes erre, hogy ne tenne hasonlót a férfi? Nem sokkal inkább illik-e ahhoz, hogy fájó szivével ő is egy másik pusztára menjen, a tengerre, s ő is a pénzszerzés jégvermébe temesse el mindezt, a mi lelkének meleget ád?

Hogy jöhetett volna Athalie arra a vakmerő gondolatra, hogy épen a férfi volt az, ki szive halálos betegségének már gyógyszerére talált, s mikor itthon nincs, akkor boldog.

Mit adott volna érte Athalie, ha ezt a titkot tudhatta volna!

Hanem hát a senki szigete körüli nádas nem beszél, mint Midás király borbélyának nádja.

Athaliet a sárga irigység epeszté, mikor e megoldhatlan talányon évődött.

Timár és Timéa otthon és a világ előtt példányai voltak a boldog házastársaknak.

Timár kincseket érő drága ékszerekkel halmozta el Timéát és Timéa felrakta azokat, mikor a világ előtt megjelentek; akart ragyogni velük.

Mi hirdetheti fényesebben a férj szerelmét, mint a nő gyémántjai?

Athalie elmerengett rajta.

Vajjon valóban azon emberek közé tartoznának Timár és Timéa, a kiknél abból áll a szerelem, hogy gyémántokat adnak s azokat elfogadják! Vagy vannak emberek a világon, a kik tudnak nem szeretni, s mégis boldogok lenni?

Athalie még folyvást Timéára gyanakodott és nem Timárra.

Timár pedig alig várta már, hogy a tél elmuljék s nyiljék a tavasz.

No természetesen, hogy a malmok ismét megkezdhessék működésüket; hisz az üzlet emberének mindig ezen jár az esze.

A lisztüzletet az első évi siker után még nagyobb erővel kell folytatni.

Hanem ez évben már rábeszélte Mihály Timéát, hogy ne rontsa az egészségét az üzlet vezetésével; azt majd ügynökeire fogja bízni, Timéa pedig menjen el a nyári idény alatt valami tengeri fürdőbe, a hol idegbántalmai enyhülni fognak.

Hát ő hova megy? azt nem kérdezte tőle senki. Hihető volt, hogy ismét átmegy Dél-Amerikába s ismét valami olyan kegyes hazugságot fog mondani, hogy Egyptomban vagy Oroszországban volt. Ő pedig sietett le az Aldunára.

A mint a nyárfák himvirágai fakadni kezdtek, már nem volt otthon maradása; a csábító kép minden álmát betöltötte, minden gondolatját fogva tartá.

Meg sem pihent Levetinczen, ügynökének, tiszttartójának adott olyan általános utasításokat, a mik felől azok tehettek, a mit akartak. Éjszakára lement Golováczra, hol érdemrenddiszítette esperesje lakott; ahhoz szállásolta be magát.

Késő este érkezett meg az esperes lakához; a konyhán keresztül ment be hozzá; a konyhában a pattogó tűz mellett csinos fiatal hölgyalak sütött-főzött, a szobában pedig, hol a kalugyert egyedül találta, két teriték volt föltéve az asztalra.

A tisztelendő úr nagyon barátságosan fogadta uri vendégét s sietett neki legelőször is az érdemrendéhez gratulálni; azután engedelmet kért tőle, hogy kinézhessen a konyhába s érdemes vendége kedveért intézkedéseket tehessen.

– Mert «mi» különben igen takarékosan élünk.

– «Mi?» kérdezé Timár tréfásan.

– Ej, ej, ej, ej, ej! mondá a kalugyer, megfenyegetve ujjával vendégét. Ne légy hát olyan gonosz ember.

A házigazda megtette intézkedéseit, visszajött; hozott jóféle szerémi bort vendégének s addig is, míg a vacsora elkészül, biztatta a kvaterkázásra.

De csak minden kvaterkánál újból megfenyegette őt az ujjával, mintha valami arczáról leolvasott gondolatáért feddené meg.

– Hej, hej, hej; ilyen rossz a világ! Mindjárt mindenért szót tesznek. Pedig hát az ember nem tuskó, nem kődarab, nem kapubálvány.

Timár menté magát, hogy ő egy szóval sem állította az ellenkezőt.

De a házi gazda csak egyre csóválta a fejét; s mentül többet ivott, pedig a jó vacsora közben nagyon sokat ivott, annál beszédesebb lett.

A jó izletes vacsorát a csinos fiatal hölgy hordogatá fel s valahányszor Timár rápillantott, a házi gazda mindannyiszor megfenyegeté és azt mondá, hogy rossz a világ.

– Pedig hát mutassa meg énnekem valaki a bibliából, hogy a rossz világnak igaza van.

Timár egy püspökségért sem vállalkozott volna rá, hogy azt kimutassa.

– Nem volt-e Ábrahám a legkegyesebb és tiszteletreméltóbb patriarcha a világon? Nem volt-e az ő Sárájának hűséges férje? No mondd! És mégis ismerjük Hágár történetét, ugy-e bár? No már pedig csak Ábrahám szent ember volt.

Mihály is bizonyítá, hogy az volt.

– Vagy vegyük Jákob patriarchát. Először elveszi Leát, akkor beleszeret Rachelbe, azt is feleségül veszi s kinek jutott valaha eszébe őt bigamiáért beperelni? – Menjünk tovább! Lássuk szent Dávid királyt. Hány felesége volt neki? Hat. Mind egyszerre. Az sem volt neki elég; elválasztotta Mikhált Paltieltől, még azt is elvette; beleszeretett Bethsabéba, a kinek már férje volt, Uriás, ezt megölette, az asszonyt elvette! s mind succedált neki! Pedig hát százötven zsoltáron keresztül énekli, hogy ő milyen szent ember! Hát még bölcs Salamon! Az meg épen négyszáz feleséget tartott. Hát aztán ki kivánhatja azt, hogy valaki bölcsebb legyen bölcs Salamonnál, és szentebb legyen szent Dávidnál?

A jószivű kalugyer épen nem sejtette azt, hogy ő most útleveleket oszt vendégének, a mikkel az – átuszhatja a Dunát.

Timár csak fél napi járásra volt már Noémihoz.

Féléve mult, hogy nem látta őt.

Minden gondolatja el volt telve a viszonttalálkozás képzelmeivel. Égő vágyak üldözték ébren és álmában.

Alig várta, hogy megvirradjon, felkelt már szürkületkor, fegyverét, vadásztáskáját vállára vetette, nem várta meg, míg vendégszerető gazdája felébred; elhagyta a paplakot bucsuzatlanul s sietett a dunaparti pagony felé.

Az nagyon jó munka a Dunától, hogy ezt a pagonyt úgy szélesíti évről-évre, messze hagyva régi partját; mert ez által az elhagyott parttal együtt a huszonöt év előtt odaépített határőrkunyhók is hátul maradtak. Az olyan ember, a ki útlevél nélkül akar a Dunán átkelni, az új ligetben barátságos neutralis államra talál.

Timár előre küldé új sandolinját az ismerős halászkunyhóig, a hová gyalog szokott leballagni; ott megtalálta azt s aztán mint szoká, egyedül megindult a nádas felé.

A sandolin, mint a viza, úgy sikamlott a víz fölött, s ha oly gyorsan röpült, az nem a sandolin hibája volt.

Aprilban járt az idő, tavasz volt már, a fák zöldültek, virágoztak az osztrovai szigeten. Annál jobban megdöbbenté Mihályt az a látvány, mely az osztrovai szigeten túl közeledett felé. A senki szigete úgy tetszett, mintha nem volna zöld; mintha le volna égve.

Mentül jobban közeledett felé, annál világosabban láthatta. A sziget északi oldalán rőt barna volt minden fa.

A sandolin sietve nyomult a nádason keresztül; mikor a parthoz ért, akkor világosan látta Mihály, hogy ott egy egész hosszú facsoport ki van száradva. A diófák azok; épen Teréza asszony kedvenczei. Egytől egyig kiszáradva mind.

Mihályt lehangolta e látvány. Tavaly ilyenkor virágzó erdő, rózsaberek fogadta itten, most egy kiszáradt erdő. Ez baljósjel!

Megindult a sziget belseje felé s várta az üdvözlő kutyaugatást. Semmi nesz nem volt.

Aggó kedélylyel bandukolt előre. Az utak el voltak hanyagolva, tele őszi hullott lombbal, s úgy tetszett, mintha madár sem szólna már a szigeten.

Mikor a kunyhó közelébe érkezett, szorongó érzés fogta el szivét. Mi történt az itt lakókkal? ő felőle történhetett velük akármi. Meg is halhattak, temetetlen is maradhattak; neki félévig másutt volt dolga: országos ügyeket végezni, szép feleséggel ragyogni, pénzt halmozni. A szigetlakókat őrizte addig az ég, ha tetszett őriznie.

A mint a tornácz alá lépett, kinyilt az ajtó, s kijött rajta Teréza asszony.

Első tekintete komor volt, ijedtség látszott rajta, azután valami keserű mosoly jelent meg arczán.

– Ah! megérkezett ön már? mondá Mihálynak és eléje sietett kezét megszorítani. S még azután ő kérdezé, hogy miért hozza magával ezt a komor arczot?

– Nincs semmi baj? sietett viszont Timár kérdezni.

– Semmi sincs! szólt jámbor mosolygással Teréza.

– Olyan rosszul esett, mikor azokat a kiszáradt diófákat megláttam! szólt Mihály, hogy komorságát igazolja.

– A tavalyi nyári árvíz ölte ki őket, felelt Teréza: a diófa attól elvész.

– Hát önök jól vannak mind a ketten? kérdezé Mihály nyugtalanul.

Teréza szeliden felelt:

– Mi jól vagyunk – mind a hárman.

– Micsoda?

Teréza mosolygott, sóhajtott és ismét mosolygott. Aztán Mihály vállára tette kezét s azt mondá neki:

– Egy szegény csempésznek a felesége itt betegedett le nálunk. A nő meghalt, a gyermek itt maradt. Ez a harmadik.

Timár rohant be a házba.

A szoba hátuljában volt egy vesszőből font bölcső, a mellett ült az egyik oldalon Almira, a másikon Noémi. Noémi ringatta a bölcsőt és megvárta, hogy Timár odasiessen.

A bölcsőben feküdt a kis gyermek; két arcza oly piros, hogy cseresnyeajkait középen összecsücsöríti; alszik, de csak félig behunyt szemmel, két kis kezét arczához emelve.

Mihály mint megbűvölt, állt meg a bölcső előtt. Noémira tekintett; talányoldás volt nézésében, s a talány Noémi arcza volt. Valami édes boldogság, valami mennyei öröm látszott ez arczon felmagasztalva egymással kibékült szeméremtől és szerelemtől. Mosolygott és lesüté szemeit.

Mihály azt hitte, hogy most mindjárt megőrül.

Teréza karjára tette kezét.

– Nos, nem haragszik ön érte, hogy a szegény csempésznő árváját felfogadtuk? Az Isten küldte őt nekünk.

Hogy haragszik-e érte? De leveté magát a földre; oda térdelt a bölcső mellé; átkarolta azt mind a két karjával s bölcsőstül együtt szorítá magához a benne lakót s elkezdett hevesen sirni, zokogni, a hogy csak egy férfi könye omolhat, a ki egy tengerét tartogatta szivében a fájdalomnak, s az most egyszerre gátját törte! És a hol érte, összecsókolá az égküldte jövevényt; kis kezeit, kis lábait; ruhácskája szegleteit, két piros orczáját. A gyermek angyaltorzképeket csinált a csókok miatt, de nem akart fölébredni; egyszer aztán mégis felnyitá szemeit, nagy kék szemeit, s akkor egy perczig odabámult a férfi szemei közé, mintha azt mondaná: «hogy kérdez tőlem ez ember valamit!» aztán egyet kaczagott, nagyot kiáltva; tán azt mondá: «ugyan mit kérded azt?» s aztán megint lehunyta szemeit s aludt tovább és mosolygott tovább, és nem bánta a zápor csókokat arczán.

Teréza nevetve mondá:

– Szegény csempésznő árvája! Még ez sem hitte volna ezt!

És aztán félrefordult szemeit törülni.

– Nos, hát én nekem már nem is jut? szólt Noémi boldog nehezteléssel.

Mihály a térdein csúszott oda hozzá. Nem szólt neki semmit, csak a kezét szorítá ajkához és arczát odanyugtatá ölébe és hallgatott.

Olyan hosszan hallgatott, a mint a gyermek aludt.

Mikor aztán fölébredt a kis lélek, elkezdett a maga nyelvén beszélni. Bíz azt sírásnak nevezik. Szerencse, hogy vannak, a kik megértik azt a beszédet is.

Megéhezett.

Akkor aztán azt mondta Noémi Mihálynak, hogy most már menjen ki a szobából, mert neki nem szabad megtudnia, hogy a szegény csempésznő árvája mivel él?

Mihály kiment a ház elé. Egész lelke el volt kábulva a mámortól. Egy új csillagzatban képzelte magát, a honnan az ember, mint egy idegen világgömböt, látja maga alatt az elhagyott földet.

Mindaz, a mije ezen a földgömbön volt, ott van már elhagyva, s nem is érzi már a szédületet, mely őt oda visszavonja.

Az az egész kör, melyben eddig életpályája forgott, ki van ütve a sarkából; más központ ragadta azt magához.

Új czél, új élet áll előtte; – csak azt az egyet nem tudja, hogy lehetne a régi világból kihalni? Egy más világba átjutni, mielőtt ezt az élő földet elhagyta volna; egyszerre két külön planetán lakni, feljárni a földről az égbe, s az égből visszajárni a földre, ott angyalokkal édelegni, emitt pénzt számlálni. Ah! ez nem emberi idegek számára való feladat.

Ebben meg kell tébolyodni!

A kis gyermeket nem hiába nevezik angyalkának. «Angelosz» eredetiben azt teszi, hogy «küldött». Egy más világ küldötte az. Egy más világé, melynek ismeretlen delejes hatása sugárzik a gyermekarczból, gyermekszemből azokra, a kikhez küldve lett. A gyermekek szemében van néha bizonyos kék sugárzat, a mely bűvölő erővel bír; mely beszélni tud s azt a színt elveszti a szem, mikor beszélni megtanult az ajk; ez a sajátszerű kék szivárvány csak a gyermekszemekben észlelhető.

Oh! mennyi hosszú órán át elbámulta e kék szivárványokat Mihály, mikor a gyermeket a fűbe leterített kecskebőrre lefektetve, maga is odaheveredett mellé s nézte annak első játékait, leszakított neki egy-egy virágot, a mi után esengett: «nesze: virág!» s aztán volt dolga, míg visszakönyöröghette tőle; mert a gyermek mindent a szájába akar tenni, a mit megszeret. És találgatta az első szótagokat, a miket az új ember ajka kimond, mit jelentenek azok? És hagyta neki a bajuszát tépni. És dalolta neki a dajkaéneket, mikor elaltatá.

Egészen mást érzett Noémi iránt most, mint mikor idejött.

Ennek az érzelemnek nem voltak vágyai, csak boldogsága. A szenvedély hevét valami édes hűs nyugalom váltotta fel. Olyan az, mint a láz után a meggyógyulás gyönyörérzete.

Maga Noémi is egészen megváltozott, mióta legutóbb látta. Más kifejezése volt arczán a gyöngédségnek, a vonzalomnak; valami türelmes szelidség volt kedélyében, a mit nem lehet sem eltanulni, sem eltagadni; valami méltóság, mely a szemérmes tartózkodással párosul s a nőt mint egy tiszteletet parancsoló bűvkör sugározza körül.

Timár nem tudott betelni örömével. Napok kellettek neki hozzá, míg elhitte, hogy ez nem álom. Hogy ez a kis kunyhó, félig fából, félig sárból, és benne az a mosolygó nő azzal a gagyogó angyalkával ölében, mind valóság és nem álom!

És azután gondolkozott róla, hogy mi lesz ebből?

Körüljárta az egész szigetet és töprengett magában a jövendő felől.

«Mit adhatsz te ennek a gyermeknek? – Sok pénzt? – A pénzt itt nem ismerik. – Nagy földeket, uradalmakat? – Ehhez a szigethez semmi földet nem toldhatsz hozzá. – Elviszed magaddal, nagy urat, nevezetes embert fogsz belőle neveltetni? – De nem adják oda ezek a nők. – Őket is elviszed magaddal? – Ha mennének, sem tehetnéd. – Hisz akkor megtudnák, hogy ki vagy? s megvetnének érte. – Ezek csak itt lehetnek boldogok; ez a gyermek csak itt járhat fölemelt fővel, a hol senki sem kérdi a nevét.

A nők egy nevet adtak neki: Adeodat (Istenadta), több neve nincs. Hát te mit adsz neki?

Egy nap, mikor így töprengve járt czéltalan bolyongással a szigeten, bozóton, vadvirágon keresztül gázolva, egyszer egy olyan helyre jutott, a hol a targally recsegett léptei alatt. Körülnézett. A kiszáradt diófák szomorú erdejében találta magát. A szép nemes szálfák meg voltak halva, s a tavasz egyetlen lombot nem hozott ágaikra; azok száraz hulladékkal lepték el a földet.

Mihálynak egy eszméje támadt a halott fák sírkertjében.

Rögtön sietett vissza a kunyhóhoz.

– Teréza, meg vannak-e még az ácsszerszámok, a miket a házépítésnél használtatok?

– Itt vannak a kamrában.

– Add elő. Egyet gondoltam. Kivágom a kiszáradt diófákat és azokból építek egy szép házat Dódi számára.

Teréza bámulva csapta össze kezeit; Noémi pedig azzal felelt, hogy összecsókolta a kis Dódi arczát, mintha mondaná neki: «hallod ezt?»

Mihály Teréza arczán a bámulat kifejezését csendes kétkedésnek magyarázta.

– Igen, igen! erősíté szavait; magam egyes-egyedül fogom ezt a házat felépíteni, senki segítsége nélkül; a hogy a székelyek, az oláhok építenek szép tölgyfákból olyan házakat, mint egy skatulya; a miénk diófából lesz; fejedelmi kastély; az utolsó szeget is magam fogom készíteni, s az lesz majd a Dódi háza, ha megnő.

Teréza csak mosolygott.

– Jól van, Mihály, jól van; hiszen én is próbáltam kunyhót rakni egyedül, mint a fecske. Magam vertem össze a falat sárból; magam tetőztem be náddal; hanem már az ácsmunka nem egy embernek való: tudja, hogy az öreg fűrésznek két nyele van; azzal ön egymaga nem tud bánni.

– Hát nem vagyunk-e hozzá ketten? kiálta fel hévvel Noémi. Hát nem segíthetek-e én neki? Azt hiszitek, hogy nekem nincs erős karom?

S azzal feltürte inge ujját egész vállig, hogy karjával eldicsekedhessék. Szép, gömbölyű Diána-kar volt az, domboru, idegteljes izmokkal.

Mihály végigcsókolta azt vállától körme hegyéig, s aztán azt mondta, hogy «jó lesz».

– Oh! mi együtt fogunk dolgozni, mondá Noémi, kinek eleven képzelme egyszerre megragadta a Mihálytól adott eszmét. Noémi lelkében Mihály gondolatja egyszerre megfogamzott. Kimegyünk majd együtt az erdőre; a kis Dódinak csinálunk függő ágyat egy faágra; egész nap fogunk dolgozni, te anyám kihozod utánunk szilkében az ebédet s ott eszünk a faragott fára leülve egy szilkéből. Milyen jól fog az esni!

És úgy lett.

Mihály rögtön vette a fejszét s ment ki a diósba s hozzákezdett a munkához. Mire egy diófát ledöntött s azt az ágaitól letisztogatta, csupa hólyag lett tőle a tenyere. Noémi azzal vigasztalta, hogy az asszonyoknak soha sem törik fel a tenyerük.

A mint aztán három fa le volt vágva, hogy egyiket a más kettőre lehetett tenni, akkor már szüksége volt Noémi segítségére. Noémi nem vette tréfára, a mit igért. Hozzá látott a nehéz dologhoz; karcsú termetében el nem pazarolt erő volt és kitartó szívósság. A nagy fűrészt olyan ügyesen tartotta, mintha tanították volna rá.

Mihály megérte hát, hogy megtanulja, mi sorsa van a favágónak és a favágónénak, a kik korán reggeltől egymásnak segítenek a fát fürészelni, s mikor a nap delel, akkor kihozzák számukra a szilkében az ételt; a fatörzsre egymás mellé telepednek, a drága jó bablevest az utolsó cseppig elköltik; egy közös korsóból jó friss vizet isznak utána, aztán egy órai pihenést engednek maguknak; a favágóné letelepedik a puha forgácshalomra, a favágó végigheveredik a földön, a favágóné letakarja a férj arczát kötényével, hogy a legyek ne háborgassák, a míg alszik, s addig ölébe veszi a kis gyermeket s mindenféle csodadolgot elkövet vele, a mivel kieszközli nála, hogy ne sirjon addig, míg a favágó szunnyad…

S este együtt mennek haza; a favágó viszi a vállán a szerszámjait, a favágóné viszi a gyermeket az ölében haza. Otthon már lobog a tűz a konyhában, a rántásszag messziről üdvözli őket. A gyermeket lefektetik, a napszámosné előkeresi a favágó pipáját, tüzet is hoz rá a konyhából; mikor a gőzölgő tálat behozzák, mellé ülnek, fenekéig iparkodnak, hogy jó idő legyen holnap, s aztán elbeszélik egymásnak, hogy mit csinált ma egész nap a gyerek.

S aztán, nem kérdezik egymástól, hogy «szeretsz-e?»

Mihály bejött lassankint a diófagerendák kifaragásába. Jól szolgált kezében az ácsszekercze.

Noémi bámulta ezt nagyon.

– Ugyan Mihály, kérdé egyszer, mondd meg nekem, nem voltál te valamikor ácslegény?

– De az voltam, még pedig hajóács.

– S ugyan mondd meg, hogyan lett belőled ilyen nagy úr, hogy nyaratszaka elmaradhatsz a munkádtól s úgy töltöd az időt másutt? Mert most magad ura vagy, ugy-e? Nem parancsol veled senki?

– Majd elmesélem azt neked egyszer! mondá rá Mihály. De nem mesélte el neki aztán, hogy mi módon lett ő belőle olyan nagy úr, hogy itt most fát fűrészelhet hétszámra?

Mesélt Noéminak tapasztalatteljes utazásairól szerteszét a világban; odáig nem ment a mesemondásban soha, hogy saját magáról beszélt volna neki valamit. Elütötte a sürgetőbb kiváncsiságot azzal, hogy a dologhoz látott, s ha egyszer lefeküdt, akkor nem lehetett őt kikérdezni, a hogy asszonyszokás, a menekülni nem tudót ilyenkor kérdőre vonni. Szerencsére a férfinak is adott a gondviselés ez ellen védelmet, azt, hogy ha lefeküdt, elalszik, s nem hagyja magát kivallatni.

Timár a hosszú idő alatt, a mit a névtelen szigeten töltött, lassankint rájött, hogy az még sincsen annyira elrejtve az emberek elől, hogy senki se tudna róla.

Egy egész osztálya a társadalomnak ismeri annak létezését; de az nem fedezi azt fel a világnak.

Ez osztály a civilisatió vadembereinek osztálya.

Status extra statum!

Melynek határainál elszakadnak a társadalom törvényeinek, az egyház rendszabályainak fonalai.

Lakhelyük a két országnak egymástól elzárt határa, Magyarország és Szerbia végvidékei. Kedvező tér. Egy szabályozatlan ősfolyam, bozótos szigeteivel, annak a két partja nagy messzeségben ős rengeteggel szegélyezve, melynek törzsei a folyam medrébe düledeznek. Szabad átjárás, csinált országút csak nagy távolban egymástól; a falvak messze elszórva, semmi nagy város a közelben. A felszinen katonai fegyelem, a fenekén ős szabadság. A lakosság feladata érthetetlen; egy intézmény, melynek indoka századok óta elmult: a határ őrzése, ki ellen? az ellenség, a török rég messze tünt már onnan. Most aztán csak a határvámnak szolgál még a fegyver. Azért aztán a csempészet valódi polgári életmódot képez. Van saját rendszere, iskolája, titkos kormánya: állam az államon kívül.

Timárt gyakran meglepé, hogy egy-egy csónakot, dereglyét talált a sziget fűzfabokrai menedékében kikötve, a mit senki sem őrzött. Ha fél nap mulva visszakerült arra a helyre, a jármű már nem volt ott. Máskor egész málha csomagokra bukkant a rekettye között; azok is eltüntek, mire más izben oda visszatévedt. De mindazok a rejtélyes emberek, a kik e szigetet pihenőül választották, szándékosan kerülni látszottak a kunyhó környékét. Jöttek és mentek, a nélkül, hogy ösvényt tapostak volna a fűben.

De voltak mégis bizonyos esetek, a mikor ellátogattak a kunyhóhoz. Olyankor egyenesen Terézát keresték.

Mikor Almira jelt adott, hogy idegen közelít, olyankor Timár félbehagyta a munkát, sietett a kunyhóhoz, bevonult a belső szobába: idegennek nem volt szabad őt meglátni. Szakállt növelt ugyan, mi arczát elváltoztatá, de mégis jöhetett volna valaki, ki őt már látta a világban.

A társadalom vademberei olyankor látogatták meg Terézát, mikor valami bajuk volt.

Ezek az emberek gyakran járnak olyan helyeken, a hol sebeket lehet kapni: gonosz, mély, fegyverejtette sebeket. Azokkal nem mehetnek az ezredorvosokhoz, mert vallatás lenne a vége. A sziget asszonya pedig ért azokhoz a szerekhez, a mik sebeket gyógyítanak, össze tudja illeszteni a törött csontokat, a tátongó sebeket, s ad rájuk hegesztő írt. Azon a vidéken, kivált a török oldalon nagyon uralkodnak a rosszindulatú fekélyek, pokolvarok; azokat Teréza egyszerű füvekkel tudja orvosolni, miknek titkát a szükség fedezte fel előtte. Ezért felkeresik gyakran a szenvedők s megőrzik titkait, mert tudják, hogy a tábororvos, gyógyszerész a kuruzslókat üldözni szereti.

A társadalom vadembereinek gyakran peres ügyeik is vannak egymással. Azzal ők nem mehetnek a biróhoz. Tudják jól, hogy ott vádlót vádlottal kalodába tennék. Eljönnek peres ügyeikkel a sziget bölcs asszonyához, előadják neki az ügyöket: s a mit az mond benne, az rájuk nézve itélet, abban megnyugosznak. Legtöbbször vérboszu a perpatvar tárgya. Teréza ki tudja békíteni a dühöngő pártfeleket, s azok megtartják a kezébe letett békeszövetséget.

Néha egy-egy marczona alak vetődik kunyhójába, emberarczkerülő vad tekintettel. Bűnös, kit lelki mardosás üldöz, de a ki retteg papjához menni lelki malasztért, mert fél a pokoltól s fél a börtöntől. A sziget asszonya azt is meg tudja gyógyítani. Ád szivére olyan hűsítő balzsamot, az istenirgalom gyógyító tudatát, hogy kibékíti őt önmagával.

Néha jön küszöbére üldözött, kifáradt ember, szomjtól, éhségtől tikkadtan: ő nem kérdi tőle, honnan jön, hová megy? Jól tartja, pihenten, üdülten odább bocsátja, eleséggel megrakva iszákját.

Sok ember ismeri őt, a kinek hitvallása a hallgatás, s nincs az a titkos szövetség, mely erősebben fűzné mesteréhez a tanítványokat, mint ezeket ő hozzá.

Azt is tudja mindenki, hogy pénzt nem talál nála, még a kapzsiságnak sincs oka rá, hogy ellensége legyen.

Timár meggyőződött róla, hogy olyan helyre jutott, mely körül századoknak kell lejárni, új eszméket ültető munkáikkal, a míg annak és a rajta lakóknak története bele lesz vonva abba a nagy chaosba, a minek világ a neve.

Ő folytathatta faragó munkáját, nem tartva attól, hogy egyszer megtudja valaki odakünn, hogy Levetinczy Timár Mihály, a királyi tanácsos, a földesur, a milliómos űzér ácsmunkával kontárkodik valami ismeretlen szigeten, s mikor nagy munkájában pihenést tart, akkor meg tollkését veszi elő, hogy fűzvesszőből ernyőt faragjon egy kis féreg számára, egy árva gyermek számára, a kinek se apja, se anyja, még csak igazi neve sincsen.

S micsoda örömei vannak itten! hogy lesi el a legelső szót, a mit a gyermek megtanul kimondani. Mint illesztgeti hozzá a parányi ember kicsi kis ügyetlen ajkait, hogy ezt a szót eltalálja:

«Apa!»

Persze, hogy ezt a szót tanulja meg leghamarább.

Azt gondolja, hogy ennek úgy kell lenni. Hogy ez az ember, a ki ő rá úgy mosolyog, nem is lehet más.

Mit tud ő arról, hogy ő egy szegény csempésznek fia, szegény árva, kinek apja, anyja meghalt?

Azután kezdi a gyermek az életet megismerni a szomorúbb oldaláról is. Kezdődnek a gyermekszenvedések. Mikor a foga jön, mennyi aggodalom, mennyi álmatlan éjszaka van miatta! Noémi otthon marad vele a szobában, s Mihály minden órában oda vágja a tuskóba a fejszét, s fut haza, megnézni, nem lett-e nagyobb baja a kis Dódinak? Aztán kiveszi Noémi kezéből s eljárkál vele órahosszant és danol neki altató dajkadalt:

«Az én babám kis kunyhója
Többet ér, mint Buda vára…»

S ha elaltatta, ha meggyógyította, micsoda nagy diadal ez aztán!

Egyszer aztán annyira volt Mihály a vállalatával, hogy a diófagerendákat öregéből mind kifaragta már. Eddig csak értette a dolgot; de tovább már nem. Hja biz az ácsmesterség is tudomány, s ő nem mondott igazat, mikor Noéminak azt válaszolta, hogy ért hozzá. Nem tudta, hogy mit csináljon tovább?

Az ősz közelgett. Teréza és Noémi már egészen természetes dolognak találták, hogy ilyenkor Timárnak őket el kell hagynia. Hiszen neki is kenyérkeresete után kell látni. Olyan üzlete van, a mi nyáron át megy magától, vagy pihen; télen pedig ugyan utána kell látni teljes erővel. Hiszen más kereskedőnél is megszokták már azt. Aztán meg más háznál is megszokták már Timárt így képzelni. Timéa is azt hitte, hogy Mihálynak olyan üzlete van, mely nyáron át távol lenni kényszeríti, akkor lát teljes tudományával az ipar, gazdászat, üzérkedés, kereskedelem után.

Ősztől tavaszig ámította Timéát, tavasztól őszig Noémit. Azzal nem vádolhatta magát, hogy ne lett volna következetes.

Az idén még korábban elhagyta a szigetet, mint tavaly. Sietett haza Komáromba.

Távolléte alatt ismét reményen felül sikerült minden üzlete. Még egy nagy államsorsjátékban is neki kellett megkapnia az első nyereményt. Valahol ott hevert a fiókja fenekén a rég elfeledett sorsjegy, s ő csak három hónappal a huzás után jött elő vele, hogy a véletlen százezret felvegye, mint a ki ilyen csekélységeket számba sem vesz; a mi ismét növelte a világ bámulatát. Ennek nem is kell már a pénz, olyan sok van neki.

Mit is kezdjen vele?

Azt kezdte, hogy hozatott a székelyföldről meg Zarándvidékéről hires faragó mestereket, a kik azokat a gyönyörű faházakat tudják készíteni keményfából, a mik századokig tartanak; paloták! Olyanokban laknak a székely és oláh nemes birtokos urak; a belsejük gyönyörűen kifaragva. Ház, butor, székek, szekrények mind ugyanazon faragó mester munkája, tölgyfából, diófából, gyertyánfából; csupa fa minden; egyetlen darab vas nincsen az egészben.

A FARAGÓ EMBER.

Mihály Timéát kissé szenvedőnek találta, mikor haza érkezett.

Ez alkalmat adott neki arra, hogy egy pár hires bécsi orvost lehivasson s neje egészsége fölött orvosi tanácskozást tartasson velük.

Azok a diagnosis nyomán abban állapodtak meg, hogy itt éghajlatváltoztatásra lesz szükség s tanácsolák, hogy Timéa a telet Meránban töltse.

Mihály maga kisérte el nejét Athalieval együtt odáig. Az enyhe, szélmentes völgykebelben egy olyan lakházat keresett ki Timéa számára, a melynek kertjében egy csinos schweiczi modorú mulatólak volt. Tudta, hogy az ilyenekben Timéának öröme telik.

A tél folytán is többször meglátogatta Timéát, többnyire egy koros ember kiséretében, s csakugyan úgy találta, hogy Timéának legkedvenczebb helye volt a kerti mulató lak.

Mikor aztán Mihály Komáromba visszatért, akkor hozzáfogott, hogy a télen át egy épen olyan mulató lakot készíttessen, mint a minő a meráni. A magával hordott székely műfaragó nagy mester volt az ilyenekben. Lerajzolta a legapróbb részletekig azt a meráni faházat, külső-belső szerkezetével; azután Timárnak rácz-utczai földszinti házában egy nagy műhelyt alakított, s ott hozzáfogott a munkához. De nem volt szabad azt senkinek elárulni, hogy meglepetés legyen belőle. Ámde a faragó embernek legény is kell, a ki segítsen a munkában. Titoktartó legényt pedig nem lehet kapni. Hogyan segítettek hát a bajon?

Odaállt mellé maga Timár faragó legénynek s reggeltől estig fúrt, faragott, vésett, gyalult, esztergályozott versenyt a mesterrel.

A faragó mestert azután, ha mindjárt Salamon király pecsétjével lett volna is lezárva a szája, nem állta volna a titok, hogy ő azt vasárnap esténkint bizalmas embereinek el ne beszélgesse, micsoda meglepetést készít Levetinczy úr a maga hitvese számára? Elébb minden darabot megfaragnak, összeillesztenek; az egészet, a mint elkészül, a monostori szép nagy kertben fogják felállítani. És aztán ő maga, a dúsgazdag nem restel naphosszant dolgozni, mint egy faragó legény, úgy illik a kezébe minden szerszám, hogy beválnék öreg legénynek. Nem törődik az most üzletével; azt intézik az ügynökei, ő egész nap a műhelyben van, gyalul, fürészel, farag. És mindezt azért, hogy a feleségét meglepje vele. El ne mondja senki, hadd legyen meglepetés a szép asszonynak, ha hazajön.

Annálfogva meg is tudta azt az egész város, s e szerint megtudta Zófia asszony is, az pedig megirta Athalienak, Athalie meg elbeszélte Timéának, úgy, hogy Timéa előre tudta már, hogy mikor haza fog érkezni Komáromba, Mihály a legelső szép napon kikocsikáztatja őt a monostori dombra, hol szép gyümölcsös kertjük van, s ő ott fogja találni a Dunára néző domboldalban a meráni kis kedves lakot, hű utánzatban, kis asztalát a himző kosárral az ablaknál, kedvencz olvasmányait a gyertyánfa-állványon, nyirágakból összetákolt karos székét a veranda alatt, és mindennek rá nézve majd meglepetésnek kell lenni, és azután majd mosolyognia kell, mint a ki ennek nagyon örül, és majd mikor a faragó mestert meg fogja dicsérni, hogy ez milyen derék, mennyire meglepő, akkor attól azt fogja hallani: «de ne engem dicsérjen a nagyságos asszony, hanem a legényemet, a ki a házon a legszebb faragásokat mívelte. Ezt a párkányzatot, ezt a czifra korlátot, ezeket az oszlopfőket, ki csinálta? A legényem. S ki volt a legénye? Maga a nagyságos Levetinczy úr! Az ő munkája itt a legtöbb, nagyságos asszonyom.»

És ezért ismét mosolyogni kell majd Timéának és keresni a szavakat, a mikkel háláját kifejezze.

Csak szavakat! Mert hiszen minden hiába. Ha kincsekkel halmozza is el a nőt, vagy fekete kenyeret ád neki, a mit napszámmal keresett számára, szerelmet nem vehet azon.

Úgy is történt minden. Tavaszszal Timéa haza került; a monostori meglepetés egész tervszerűen volt rendezve, pompás lakomával vendégsereg mellett, meg volt Timéa arczán a szomorú mosolygás, Timárén az alázatos nagylelküség, s a vendégekén az üdvrivalgó irigység.

A nővendégek azt mondták, hogy ilyen férjet, mint Timár, nem lehet nőnek megérdemelni; ez ideálja a férjeknek; a férfiak pedig azt mondák, hogy nem jó jel az, mikor egy férj ajándékokkal, hizelkedésekkel keresi kedvét az asszonyának. Nem jó jel az, mikor a férj esztergályozni kezd.

Csak Athalie hallgatott. Ő kereste a titok Ariadne-fonalát és nem találta.

Timéával tisztában volt. Az állhatatosan szenved és haldoklik. Az a méreg öli lassan, mely nem a testen, hanem a lelken kezdi el a gyilkolást. Soká öl meg, de bizonyosan. De mi történt Mihálylyal? Ennek az arcza valami boldogságot árul el. Hol lopta azt? Hízelkedik, mindenütt keresi Timéa kedvét. Mit titkol ez által? A világ előtt a leggyöngédebb, a legboldogabb férjnek mutatja magát. Mi érdeke van ebben? A társaságokban tréfás, jókedvű; és Athalie irányában egész a jószivűségig közönyös; mintha már el is feledte volna mindazt, a mit hallott tőle, a mi akkor szivéig sérté, mintha nem fájna neki többé Athalie gúnymosolygása. Még azt is megteszi, hogy a cotillionban elviszi Athaliet tánczolni.

Boldog-e ez most? Vagy hazudja a boldogságot? Vagy elfásult már? Vagy erőszakolni akarja a lehetetlent? Meg akarja nyerni Timéa szivét? De hisz ez képtelenség! Athalie magáról tudja azt. Hiszen ő neki is akadt kérője, több is, jámbor kisvárosi emberek, kik el tudnának tartani egy asszonyt; de ő nem fogadja el senki kezét. Közönyös rá nézve minden férfi; szeretni csak azt az egyet tudná, a kit gyűlöl. Timéát csak Athalie érti.

És ha ezt érti, akkor Mihályt nem érti. Ezen ember előtte talány marad mosolygó arczával, hizelgő szavával, jóltevő kedélyével. Arany ember, a kin rozsdafoltot nem lehet találni.

Mihály sokszor vette észre a titokkereső szemek tekintetét s olyankor valami úgy kaczagott belül lelke sötétében.

«Keresheted azt! Soha sem tudod meg azt, se te, se más, hogy a mit a télen csináltam, faragó munkát, azt azért tettem, hogy megtanuljam, hogyan kell egy ismeretlen rejtekén a földnek, egy névtelen teremtés számára hasonló kunyhót faragnom. Ott van egy leány, a kinek a kedvéért két tenyerem ilyen kérges lett. Találd ki, hogy híják azt? te védördöge ennek a háznak!»

Timár ismét összehivatta az orvosi nevezetességeket, hogy Timéa egészsége fölött tanácskozzanak. Azok ezuttal a biariczi fürdőket hozták javaslatba. Mihály oda is maga kisérte el Timéát, lakását a legnagyobb kényelemmel berendezé; gondoskodott róla, hogy Timéa toilettje és úri fogata az angol ladyk és orosz herczegasszonyokéval versenyezzen s telt pénztárt hagyott kezében, arra kérve, hogy azt üresen hozza haza. Athalie iránt is bőkezű volt. A vendégkönyvbe mint unokatestvér volt Athalie bejegyezve, s neki is naponkint háromszor kellett öltözni, mint Timéának.

Lehet-e ennél hivebben teljesíteni a családfői kötelességeket?

Akkor aztán sietett, nem is haza, hanem Bécsbe. Ott egy egész ács-, asztalosműhelyt összevásárolt, ládákba pakoltatta és leküldte Pancsovára.

Most még egy furfangot kellett kigondolni: hogy ezeket a ládákat a senki szigetére hogyan juttassa át.

Különben is óvatosnak kellett lennie. Azok a halászok a Duna balpartján, kik többször látták őt az osztrovai sziget felé csónakkal elindulni, és aztán csak hónapok mulva visszakerülni, rég tanakodhatnak magukban: ki ez az ember? s miért jár ez itt annyiszor?

Mikor ládái leérkeztek Pancsovára, szekérre rakatta azokat s elszállíttatá a dunaparti jegenyésbe, ott lerakatta. Akkor azután oda hívta a halászokat s azt mondá nekik, hogy szállítsák ezeket át a puszta szigetre. Fegyver van azokban.

Ezzel a szóval el volt a tenger fenekére temetve a titka.

Járhatott, kelhetett azontul nappal és holdvilágnál: senki nem is suttogott felőle. Mindenki tudta már, hogy ez a szerb és a czernagorcza szabadsághősök ügynöke s azontul semmi kínzással nem lehetett volna egy szót kivenni felőle azokból, a kikkel találkozott. Szent ember lett rájuk nézve.

Megcsalt ő minden embert, a kivel csak egy szót váltott, hogy maga körül homályt borítson.

Éjszaka szállították át deszkamálháit a halászok, ő is velük volt. A szigethez érve, azok, mintha legjobban értenék a dolgot, kikerestek egy partszakadékot, a hol legsűrűbb volt a bozót, oda kihordták a ládákat. Mihály ki akarta őket fizetni: nem fogadtak el tőle egy garast sem; csak a kezét szorongatták meg: «zbogom!»

Ő ott maradt a szigeten, a halászok visszatértek.

Szép holdvilágos éjszaka volt, a fülemile énekelt fészke fölött.

Mihály a parton végighaladt, hogy a házhoz vezető ösvényre rátaláljon. Rábukkant az ácstanyára, hol az őszszel félbehagyta a munkáját. A faragott fák be voltak takargatva gondosan nádkévékkel, hogy a téli nedvesség meg ne rongálja azokat.

Innen a rózsaligethez vezetett az út. A rózsák rég elnyiltak már, azt az időt Mihály a monostori lakban tölté s később a tengeri fürdőn Timéával. Ez idén elkésett a rózsaszüretről. Pedig bizonyosan szívszakadva vártak reá. De hát először meg kellett csinálni azt, hogy «köd előttem, köd utánam!»

Lábhegyen közeledett a kis lak felé. Hogy semmi neszt nem hallott, azt jó jelnek vette. Hogy Almira nem ugat, ennek az oka az, hogy bennhál a konyhában, s ez ismét azt jelenti, hogy gond van rá, nehogy az alvó gyermeket éjszaka felköltse. És e szerint mindenki él és egészséges a háznál.

Oh! mennyiszer álmodta ő meg ezt a házat! mennyiszer képzelte maga elé ébren! Mennyiszer látta magát a tanyához közelíteni.

Majd úgy látta, hogy a ház leégett, a kormos gerendák hevernek a küszöbben s a falakon kizöldült a dudva; lakói hová lettek, nem mondja meg senki. Majd meg azt látta, hogy a mint annak ajtaján belép, fegyveres marczona alakok ugranak eléje, torkon ragadják: «épen te rád vártunk!» megkötözik, száját betömik s ledobják a pinczeoduba. Majd meg az a rémlátása volt, hogy mikor a kunyhóba lép, kedveseinek véres hulláit látja maga előtt, Noémi hosszú aranyhaja elterülve a földön, keblén szétzuzott fejű gyermek. Oh! milyen kínt gyűjtött magának, mikor ezeket az alakokat szivének megszerezte, a kiket olyan hosszú időre magukra kellett hagynia. Néha meg az a kép állt előtte talán álmodva, talán kigondolva, hogy mikor Noémi elé fog lépni, a szelid mosolygó arcz helyett itt is egy hideg alabástrom-arczot fog maga előtt találni, a ki azt fogja tőle kérdezni: «hol volt ön oly sokáig – Levetinczy úr?»

Most aztán, hogy a kis lak előtt állt, minden rémképe elmult. Itt most is minden úgy van, a hogy máskor volt; itt most is azok laknak, a kik őt szeretik. Hogy tudassa velük megérkeztét? Hogy lepje meg őket?

Megállt a kis alacsony ablak előtt, melyet a felfutó rózsa indái fedtek félig, s elkezdé dalolni az ismeretes nótát:

«Az én rózsám kis kunyhója
Többet ér, mint Buda vára!…»

Jól sejtett; egy pillanat mulva fel volt nyitva a kis ablak, s azon Noémi örömtől, boldogságtól sugárzó arcza tekintett ki.

– Mihályom! rebegé szegény.

– A tied! sugá Timár, s két kezébe fogta az ablakon kitekintő kedves főt. Hát Dódi? Ez volt a másik szava.

– Ő alszik.

– Csendesen! Föl ne keltsük.

És aztán, a mit ajkaik egymásnak mondtak, az nagyon csendesen volt mondva.

– De jöjj be hát!

– Fel találjuk őt költeni s majd sírni fog.

– Oh! már nem olyan síró gyermek. Hiszen elmult egy éves.

– Egy egész éves? Hiszen már nagy ember!

– Már a nevedet ki tudja mondani.

– Hogyan? Hát már beszél!

– Már lépni is tanul.

– Tehát már fut!

– Mindent eszik már.

– Az lehetetlen! Az még korán van.

– Mit értesz te ahhoz? Ha látnád!

– Húzd félre a függönyt; hadd süssön rá a holdvilág, hadd lássak rá.

– Nem, a holdvilág rossz, ha az alvó gyermekre süt: attól beteg lesz.

– Bohó vagy!

– A gyermekkel sok babona jár. Azt mind el kell hinni. Azért vannak ők asszonyokra bízva, a kik hisznek mindent. Jöjj be és nézd meg idebenn.

– Nem megyek be, mig alszik; felkölteném. Jöjj inkább te ki én hozzám.

– Az nem lehet. Ő mindjárt fölébredne, ha én kimennék, s anyám mélyen alszik.

– No hát eredj vissza hozzá; én idekinn maradok addig.

– Nem akarsz lefeküdni?

– Hiszen mindjárt reggel lesz. Eredj hozzá vissza; de hagyd nyitva az ablakot.

És aztán ottmaradt a nyitott ablaknál, beleskelődve a kis szobába, melynek padlatára ezüst koczkákat rajzolt a holdvilág s iparkodott elfogni a neszt, a mi a csendes tanyából kihangzik; egy egy rövid nyüzsgő nyöszörgés, minő az ébredező gyermeké, azután halkan dudoló hang, mely a kedvencz dajkadanát hangoztatja, csendesen, mint egy álom; «az én babám kis kunyhója», azután egy csókczuppanás, a minőt jutalmul kap az a jó gyermek, ki a danára elalszik.

És azután úgy virradt meg Timár, a nyitott ablakban könyökölve s az alvók suttogásait hallgatva, míg a hajnal világossá nem kezdte tenni a kis alvószobát.

A hajnalsugárra aztán a gyermek volt a legelső, a ki felébredt, világra visszakerült és hangos kaczagással adta tudtul, melytől azután senkinek sem lehetett tovább alva maradni. A gyermek lármázott, fecsegett: hogy mit? azt csak ők értették ketten: ő maga és Noémi.

Mikor aztán ölébe kaphatta a gyermeket, azt mondá neki:

– Most már aztán itt maradok, a míg fölépítem neked azt a házat. Mi az, Dódi?

A gyermek mondott rá valamit, a mi Noémi tolmácslata szerint annyit jelentett, hogy «nagyon jól van».

NOÉMI.

Timár legboldogabb napjait tölté kettős életének.

Semmi sem zavarta boldogsága teljességét, csak az az egy, hogy még egy másik élete is van, a mibe mindig vissza kell térnie.

Ha tudna rá valami útat-módot, hogy ettől a másik élettől el tudja szakitani magát, milyen békében élhetne itten.

Pedig azt igen egyszerűen elérhetné. Csak nem kellene innen többet eltávoznia. Keresnék egy évig, gyászolnák két évig, emlegetnék három évig, azután elfeledné a világ, ő is a világot, s megmaradna neki Noémi.

És Noémi kincs!

A nőiségből mindaz egyesülve van benne, a mi kedves, és hiányzik nála mindaz, a mi bántó. Szépsége nem az az egyhangu szépség, a mit a tetszelgés oly hamar megunottá tesz; az minden kedélyváltozatnál új varázsban tünik fel. Gyöngédség, szelidség és hév egyesült kedélyében. Együtt és összhangzatban él benne a szűz, a tündér és a nő. Szerelmének semmi önzése nincs; egész lénye el van veszve, át van olvadva abban, a kit szeret. Nincs külön búja, külön öröme, csupán az övé. Otthon aprólékos figyelmével minden kényelméről gondoskodik; munkájában segít neki fáradhatlan kézzel. Mindig derült, mindig friss, s ha valami betegség kerülgeti, egy csók a fájó homlokra meggyógyítja őt. Alázatos az iránt, a kiről tudja, hogy őt imádja. És midőn azt a gyermeket ölébe veszi s vele játszik, akkor meg kell őrülnie annak, a ki őt magáévá tette és még sem tette azzá.

De Timár még nem volt egészen megőrülve.

Még alkudozott a sorssal.

Az ár igen nagy! Még ehhez a kincshez mérve is nagy.

«Egy ifju nő egy mosolygó gyermekkel az ölében.»

De az ár egy egész világ! Otthagyni abban milliókra menő vagyont, társadalmi állást, magas rangot, főúri barátokat; megkezdett nagy vállalatokat, mik világra szólanak, miknek eredményétől nagy hazai iparágak jövendője függ. És ráadásul még Timéát!

Tán azzal a gondolattal még meg tudott volna barátkozni, hogy kincseit odavesse a világnak; a víz fenekéről jöttek, menjenek a víz fenekére megint! de azzal a gondolattal nem tudott kibékülni hiúsága, hogy ez a fehér arczu nő, ki az ő hitvesi lángjától nem tudott felmelegedni, még ez életben boldog legyen – egy más ember által.

Maga sem tudta tán, milyen ördögöt rejteget szivében.

A nő, ki szeretni nem tud, elhervad szeme láttára.

Ő pedig éli a boldog napokat ott, a hol szeretni tudnak.

S a boldog napok alatt egyre emelkedett a ház, a mit a kitanult pallér most már gyakorlott kézzel illesztett eresztékeibe. Már fel voltak emelve a falak, szép simára gyalult diófaderekakból, olyan szépen összeillesztve, hogy azokat a szél sem járhatta. Fel lett rakva a tetőzet is, befödelezve székely módra halpikkely alakura faragott széles zsindelyekkel. Az ácsmunka egészen elkészült. Következett az asztalosmunka. Ezt már egészen egyedül végezte Mihály, s napestig lehetett hallani danáját a műhelyül használt új házban a gyalulás, fürészelés közben.

Mint a legszorgalmasabb kézművest csak a sötét est szólította el műhelyéből. Akkor aztán megtért a kunyhóhoz, hol izletes estebéd várta, s vacsora után kiült a kunyhó előtti kis padra, rágyujtott a cseréppipára, Noémi mellé ült, felállította térdeire a kis Dódit és iparkodott vele előadatni, hogy mit tanult ma megint? Egy szót.

A világ minden bölcseségénél nem nagyobb tudomány-e az az egy szó!

– Mennyiért adnád oda Dódit? kérdezé egyszer tréfás enyelgéssel Noémi. Ezért az egész földért, tele gyémántokkal?

– Nem ezért az égért, tele angyalokkal.

A kis Dódi pedig nagyon jó kedvében volt akkor, pajkos kézzel megfogta Mihály szájában a pipát és addig rángatta a száránál fogva, míg kivette a fogai közül s akkor aztán nagyhamar eldobta a kezéből. A pipa cserépből volt és eltörött.

Timár hirtelenkedett az igazságszolgáltatásban, ráütött könnyedén a kárttevő gyermek kezére, a mitől az szörnyen rábámult s aztán elbujt Noémi keblére és elkezdett pityeregni.

– Látod, szólt Noémi szomorúan, egy pipáért is odaadnád; pedig az csak cserépből volt…

Mihály nagyon megbánta, hogy ráütött a Dódi kezére. Kérlelte is aztán hizelkedő szóval, meg is csókolta azt a megütött kis kezet; de a gyermek csak egyre szepegett s eltakarta az arczát Noémi mellkendőjébe.

A gyerek aztán egész éjjel rossz volt. Nem akart aludni; sirt. Timár megharagudott rá; azt mondta: akaratos rossz természet lesz benne, a mit idejekorán ki kell belőle irtani. Noémi oly szelid feddő tekintetet tudott azért a szóért rá vetni.

Másnap szokottnál korábban elhagyta a tanyát Timár s ment a műhelyébe, de dalolni nem hallották egész nap. A munkát is félbehagyta kora délután, s mikor a tanyára érkezett, láthatá Noémi tekintetén, hogy az egészen meg van rémülve láttára, Timár arcza egészen ki volt kelve szinéből, alakjából.

– Valami bajom van! mondá Noéminak. A fejem olyan nehéz, a lábaim alig birnak; minden tagomban valami fájást érzek. Le kell feküdnöm.

Noémi sietett a belső szobában ágyat vetni Mihálynak, s segített neki a levetkőzésnél. Aggódva vette észre, hogy Mihály kezei oly hidegek, és lélekzete oly forró.

Teréza asszony odasietett, megtapintá homlokát, kezeit s azt tanácsolá neki, hogy csak takarózzék be erősen, mert hideglelést fog kapni.

Mihály pedig úgy érzé, hogy annál valami rosszabb közelít rá. Azon a vidéken akkor nagyon dühöngött a hagymáz: a Duna nyári kiöntései terjeszték azt szokatlan mérvben.

Még mikor a fejét letette a vánkosra, annyira eszméleténél volt, hogy elgondolja, mi lesz abból, ha ő most itt a forró lázt megkapja; orvos nincs közel, ki rendszeres segélyt tudjon nyujtani, itt meghalhat. Sohasem tudják meg, hová lett. Mi lesz Timéából? De mi lesz Noémiból?

Ki fogja majd pártját az elhagyott Noéminak, ki özvegy lesz, mielőtt asszony lett volna? Ki növeli fel majd a kis Dódit? Mi sors vár rá, ha megnő? ha Mihály a földben lesz már?

Hát Timéának ki mondja meg, mikor tegye fel, mikor vesse le az özvegyi fátyolt? Halála napjáig várjon-e az ő visszatértére?

Hogy fog két asszony holtig boldogtalan lenni ő miatta!

És azután még arra is tudott eszmélni, hogy majd ha ő hagymázos önkivületbe jut: miket fog ő akkor kibeszélni ezen nők előtt, kik éjjel-nappal virrasztanak majd fölötte? Hogy fog előttük rémledezni kincseinek számáról, hivatalnokairól, palotáiról; halavány arczú feleségéről, hogy fogja Timéát látni maga előtt, őt néven szólítani, feleségének nevezni! És Noémi ezt a nevet ismeri már.

Irtózat volt Timárra nézve még tiszta észszel arra gondolni, hogy majd nemsokára fog rá jönni olyan állapot, a miben akarata ellen minden titok elhagyja szive rejtekhelyét s mást uraló ajka el fogja mondani lázrohamában, hogy ő kicsoda?

A testi fájdalmakon kívül még egy bántotta: az, hogy Dódit miért ütötte meg tegnap? Ez a csekélység most, mint egy bűnsúly nehezedett lelkére.

Mikor lefeküdt, oda akarta magához vitetni a gyermeket, hogy megcsókolja.

– Noémi! rebegé forró lélekzettel.

– Mit kivánsz? suttogá Noémi.

De már akkor nem tudta, hogy mit akar?

A mint az ágyba feküdt Mihály, rögtön teljes erejével kitört rajta a láz. Erős testalkata volt, az ilyent leghamarább ledönti s legjobban megkínozza ez a hóhérlegénye a csontembernek.

Ettől a percztől kezdve szűntelen félrebeszélt.

És minden szót, a mit beszélt, hallani kellett Noéminak.

A kór maga nem tudott magáról semmit.

Az, a ki ajkával beszélt, az az idegen ember volt, az az igazi ember volt, a kinek nincsenek titkai; a ki azt beszéli ki, a mit tud.

A hagymáz beteg álomlátásainak van valami hasonlatosságuk az őrültség képzelgéseihez. Makacsul forognak egy rögeszme körül; akárhogy változnak az álomképek, az az egy központot képező alak mindig újra előjön képleteikből.

Timár lázálmainak is volt egy ilyen uralgó alakja: egy nő. De az a nő nem Timéa volt, hanem Noémi. Ő róla beszélt mindig. Timéa nevét ki nem mondá soha. Az nem foglalta el lelkét.

És lázszavait borzalom és gyönyör volt Noéminak hallani.

Borzalom, mert oly idegen dolgokat beszélt, oly ismeretlen világokban hordta magával, hogy rettegnie kellett a láztól, mely itt csodákat látni késztet; de gyönyör volt azokat hallani mégis, mert örökké és örökké csak ő róla beszélt.

Egyszer excellentiás urak palotájában járt s beszélt egy nagy úrhoz.

«Kinek adja excellentiád ezt az érdemrendet? Én ismerek a senki szigetén egy leányt, senki sem érdemli meg úgy, mint ő. Adja annak. Noéminak hívják. Hát a másik neve micsoda? Másik neve? Hát szokott a királynéknak másik nevük is lenni?»

«Első Noémi: Isten kegyelméből a senki szigetének s a rózsák berkének királynéja.»

Aztán tovább alakította az eszmeképét:

«Ha én király leszek a senki szigetén, miniszteriumot alakítok; a húsra felügyelőnek megteszem Almirát; a tejre felügyelőnek megteszem Narcziszszát. Soha nem kérek tőlük számot, s úgy fogom őket nevezni, hogy «hiveim».

Azután meg palotáiról kezdett beszélni:

«Hogy tetszenek teneked, Noémi, ezek a tervek? Az az aranyozás a padmalyon? az aranylapra festett tánczoló gyermekek? olyanok, mint a kis Dódi. Ugy-e, olyanok? Kár, hogy olyan magasan vannak. Te fázol ebben a nagy teremben? Én is. Ugy-e, mennyivel jobb abban a mi kis kunyhónkban a tűzhely mellett? Gyere, menjünk oda! Én nem szeretem ezeket a magas palotákat. Ezt a várost a földindulás szokta látogatni. Félek, hogy ránk szakad a boltozat. Onnan a kis ajtóból valaki leskelődik ránk. Egy irigy nőarcz van ott. Ne nézz rá, Noémi. Megver a szemével. Valaha övé volt e ház, s most ide jár kisérteni. Nézd, gyilok van a kezében, téged akar megölni vele. Siessünk innen!»

De a sietésnek ott volt az akadálya; a roppant sok pénz.

«Nem tudok felkelni! Agyonnyom ez a sok arany. Mind itt fekszik a mellemen. Vegyétek el rólam. Ah! besülyedek az aranyba. A tető beszakadt, s a padlásról mind rám ömlik az arany. Megfuladok. Noémi nyujtsd kezedet; húzz ki ez iszonyu aranyhalom közül!»

Keze akkor is Noémi kezében volt, s Noémi rettegve gondolta el, minő szörnyű hatalom lehet az, mely a szegény hajóst ily kinzó aranyálmokba erőszakolja!

Azután megint csak Noémi jött elő.

«Te nem szereted, Noémi, a gyémántokat? Bohó vagy, azt hiszed, hogy az, a mi a gyémántokban tűz, az éget? Ne félj tőle! Hah! Igazad van. Valóban éget. Ezt én eddig nem tudtam. Hisz ez a pokol tüze. A neveik is rokonok: diamant, diabolus! Beledobjuk őket a vízbe, ugy-e? Rakd le magadról. Beledobjuk a vízbe, ugy-e? Én tudom, honnan kerültek elő? Visszaviszem oda. Ne félj, nem maradok a víz alatt. Fojtsd vissza a lélekzetedet és imádkozzál. A míg kibirod, hogy újra lélekzetet végy, én is kibirom oda alant. Csak az elsülyedt hajóba megyek, annak a kabinjába. Hah, ki fekszik itt ezen az ágyon?»

Akkor olyan rettegés fogta elő, hogy felugrott fekhelyéről és futni akart. Noémi alig birta őt visszaerőszakolni fekhelyére.

«Valaki fekszik ott azon az ágyon!»

«De nem szabad a nevét kimondani.»

«Nézd, hogy süt be az ablakon a vörös hold! Csukd ki innen a holdvilágot. Nem akarom, hogy szemembe nézzen. Hogy közelít egyre felénk! Húzz függönyt az ablak elé!»

Pedig úgy is le volt függönyözve az ablak s ott künn sötét az éjszaka.

Azután, mikor enyhült az agy forrósága, akkor azt mondá Noéminak:

«Oh! milyen szép vagy gyémántok nélkül, Noémi!»

Majd megint másfelé tért rémlátása.

«Az az ember talppal áll felénk a föld másik oldalán. Ha a föld üvegből volna, épen ide látna reánk. De a hogy én látom őtet, úgy lát ő is engem. Mit csinál odaát? Csörgő kigyókat szed. Minek szedi a csörgő kigyókat? Hogy majd mikor visszajön, itt ezen a szigeten eleregesse. Ne ereszszétek ide! Ne hagyjátok visszajönni. Almira, Almira! Ébredj! Tépd össze! Aha! Most egy óriás kigyóra bukkant, az megkapja őt, elnyeli. Huh! milyen borzasztó az arcza! Csak ne nézne rám így! Már csak a feje van kinn, és mégis egyre rám néz. Oh! Noémi, takard el az arczomat, hogy ne lássam!»

Újra változott a rémlátvány.

«Egy egész flotta úszik a tengeren. Mivel van tele? Liszttel. Most jön a forgószél, a tornado, megkapja a hajókat, felragadja a felhőkbe, összetöri pozdorjává. A liszt mind szétömlik. Az egész világ fehér lesz tőle. Fehér a tenger, fehér az ég, fehér a szél; a hold kibukkan a felhők közül, s nézd, hogy festi be vörös pofáját a szél egyszerre liszttel. Nézd, olyan mint egy rezesképű vén banya, a ki hajporozza az arczát. Noémi, nevess.»

Noémi pedig kezeit tördelte és reszketett.

Oh! a szegény teremtés éjjel-nappal ott volt Mihály ágya mellett. Nappal ott ült mellette egy széken; éjszakára a hárságyat odahúzta az ő fekhelye mellé s ott hált a közelében, nem gondolva arra, hogy a hagymáz ragályos. Gyakran odatette a fejét Mihály vánkosára, annak izzó homlokát arczához szorítva és száraz ajkairól lecsókolva a forró lázsóhajtást.

Teréza asszony ártatlan háziszerekkel igyekezett a lázat enyhíteni, s az ablakokat leszedé, hogy a szabad lég járhassa a kis szobát: a hagymáznak legjobb gyógyítója.

Megmondá Noéminak, hogy a láz emberi számítás szerint tizenharmadik napon eléri válságát, akkor fordul meg vagy életre vagy halálra.

Oh! mennyit térdelt e napokon, e hosszú éjszakákon át Noémi a beteg ágya előtt, imádkozva a látogató Istenhez, hogy legyen irgalommal szegény szive iránt! Adja vissza az életnek Mihályt; inkább ha áldozat kell a sírnak, itt van ő, vegye őtet el cserébe. Hadd haljon ő meg Mihály helyett.

S a sorsnak tetszik sokszor az ironia!

Noémi az egész világot kinálta cserébe a rettenetes halálnak, saját magát is beletudva, hogy Mihály megmaradjon. Azt hitte, jó emberrel van dolga, a ki alkudni enged magával.

Hát a rettenetes angyal elfogadta az alkut.

A tizenharmadik napon Mihálynak elmultak a lázálomlátásai, fejének forrósága; az eddigi ideges felmagasztaltság helyet adott a bágyadt kimerülésnek: a betegség jobbra fordultának kórjele; a mi jelentheti az életretérést, gondos ápolás mellett, ha a betegre jól és szeretetteljesen ügyelnek, ha kedélyét fel tudják vidítani, ha bánattól, indulatrohamoktól megőrzik; s a beteg ilyenkor oly ingerlékeny. Pedig felgyógyulása attól függ, hogy kedélye nyugton maradjon; egy felgerjedés halála lehet.

A tizennegyedik nap egész éjjelén ébren virrasztott Noémi Timár kórágya mellett; még a kis Dódihoz sem ment ki, hogy egyszer megtekintse. Az ott aludt ez idő alatt Teréza asszony mellett.

A tizennegyedik nap reggelén azt sugá Teréza Noémi fülébe, mikor Mihály mély álomba szenderült, hogy «a kis Dódi nagyon beteg».

Most meg a gyermek is!

Szegény Noémi!

A kis Dódinak torokgyikja kezdődőtt. A legveszélyesebb betegségük a gyermekeknek, a melyből az orvosi tudomány is keveset tud megmenteni.

Mihály épen aludt, mikor Teréza ezt megmondta Noéminak.

Noémi rémülten sietett ki a gyermekhez. A kis ártatlan teremtés arcza egészen el volt változva. Nem sirt az; ennek a betegségnek nincsen panaszhangja, de annál rettenetesebbek a kínjai!

Oh! az borzasztó, egy gyermek, a ki panaszkodni nem tud, s a kin az emberek segíteni nem tudnak!

Noémi elmerevült tekintettel bámult anyjára; mintha kérdezné: «hát itt nincsenek szereid?»

Teréza nem állhatta ki ezt a tekintetet.

«Annyi nyomorulton, szenvedőn, haldoklón tudtál segíteni; egyedül ennek a számára nincsen semmi tudományod?»

Nincsen.

Noémi leborult a gyermek ágyacskája mellé, odaérteté ajkát ajkához s suttogva rebegé:

– Mi bajod, kedvesem? parányim? angyalkám? Nézz rám a te szép szemeiddel!

A gyermek pedig nem akart a szép szemeivel nézni. És mikor aztán a sok csókra, könyörgésre feltekintett, valami oly ijesztő volt e szemsugárban. Egy gyermek nézése, a ki már megtanult a haláltól félni.

– Oh! ne nézz rám így, ne nézz rám.

A gyermek nem sirt, csak rekedten köhögött.

Jaj, csak az a másik beteg odabenn meg ne hallja ezt!

Noémi reszketve tartá karjai közt a gyermeket s a közben arra hallgatott, hogy a másik szobában alvó nem ébredt-e még fel?

Mikor maghallá a szavát, akkor otthagyta a gyermeket és átment Mihályhoz.

Mihály az idegláz forró rohamának elmultával a visszahatás lankadtsága alatt szenvedt. Ingerlékeny volt és haragos.

– Hol jártál? förmedt Noémira. Egészen magamra hagysz. Sohasem vagy itt, mikor valamire szükségem van.

– Oh! ne neheztelj! kérlelé őt Noémi. Friss vízért voltam neked.

– Mért nem megy Teréza? Egyéb dolga sincsen. Itt nyitva az ablak; valami patkány bejöhet, mikor alszom. Nem látsz valahol egy patkányt?

Az ideglázasnak olyan megrögzött réme a patkánylátás.

– Nem jöhet be, kedvesem, szunyogháló van az ablakon.

– Úgy? Hát hol van az a friss víz?

Noémi adott neki vizet. Azért megint megharagudott: hisz ez nem friss víz, ez már meleg. Hát meg akarsz szomjan ölni?

Noémi türte szeliden a szidást.

És aztán, mikor Mihály elaludt, ismét kiszökött Dódihoz.

Úgy váltották fel egymást, hogy a míg aludt Mihály, addig Teréza ült az ágya mellett s mikor ébredezni kezdett, akkor neszt adott Noéminak, hogy mire felébredt, már ismét otthagyhatta Noémi a beteg gyermeket s ott lehetett Mihály mellett.

Ez így ment aztán a hosszu éjszakán keresztül. Noémi untalan költözött egyik beteg ágyától a másikéhoz.

És Mihályt folyton hazugságokkal kellett tartania, hogy hol járt most?

Mert a betegek olyan gyanakodók! Meg vannak felőle győződve, hogy az egész környezetük össze van esküdve, hogy valami hallatlan, égrekiáltó csalást kövessen el ellenük.

Mentül gyöngébbek az idegeik, annál indulatosabbak. S egy kitörése a szenvedélynek, egy ijedtség, egy felgerjedés elég a meghalásra.

A ki velük bánik, el kell szánva lenni, hogy martyr legyen.

Noémi az volt.

A gyermek egyre rosszabbul lett. Teréza nem tudott segíteni rajta. És Noéminak nem volt szabad sirnia.

Nem volt szabad sirnia, hogy Mihály a szemein meg ne lássa, hogy sirt, s azt ne kérdezze tőle: miért sirtál?

Másnap reggel Timár könnyebbülten érezte magát; azt mondta, hogy valami húslevest szeretne enni.

Noémi sietett neki előhozni; készen volt tartva. A beteg felszürcsölte azt, s azt mondá, hogy jól esett.

Noémi mutatta, hogy örül.

Akkor aztán Mihály azt kérdezé tőle: «hát a kis Dódi mit csinál?»

Noémi megijedt: azt hitte, Timár észre fogja venni, hogy a szíve milyen nagyot dobbant erre a szóra.

– Alszik; felelé Mihálynak.

– Alszik? De hát miért alszik ilyenkor? Talán beteg.

– Oh nem. Ő jól van.

– Hát mért nem hozod ide hozzám, mikor ébren van?

– Mert olyankor meg te alszol.

– Igaz. Hát majd egyszer, mikor én is ébren leszek, meg ő is, akkor hozd ide, hadd lássam.

– Jó lesz, Mihály!

És a gyermek egyre rosszabbul lett.

És Noéminak folyvást el kellett titkolnia Mihály előtt, hogy Dódi beteg, s hazudozni neki a gyermekről mindenféle meséket; mert Mihály folyvást csak róla tudakozódott.

– Játszik-e a Dódi azzal a kis faemberrel?

– Oh nagyon játszik (… azzal a szörnyű csontemberrel!)

– Beszél-e rólam?

– Igen sokat beszél (… nemsokára odafenn az Istennel!)

– Vidd oda neki tőlem ezt a csókot.

S Noémi elvitte neki a búcsúcsókot.

Megint egy nap telt.

Reggel az ébredő beteg ismét egyedül találta magát szobájában.

Noémi az éjszakát a gyermek mellett virrasztá át. És nézte annak halálküzdelmét és visszafojtotta a könyeit szívébe. Hogy nem nem szakadt meg bele a szíve?

Mikor Mihályhoz belépett, ismét mosolygott.

– A kis Dódinál voltál? kérdezé a beteg.

– Ő nála voltam.

– Most is alszik?

– Igen, alszik.

– Oh! nem igaz.

– Igazán mondom, alszik.

… Oh, hiszen épen akkor fogta be Noémi a szemeit az örök álomra!

És nem volt neki szabad a fájdalmát elárulnia. Mosolyognia kellett a beteg előtt.

Délután ismét érzékeny kedélyben volt Mihály; a mint a nap lefelé haladt, idegbántalmai sulyosodtak. Noémit szólítá, ki a másik szobában volt.

Noémi sietett be hozzá s szeretetteljes arczczal tekintett reá.

Hanem a beteg rosszkedvű volt és gyanakodó.

Észrevette, hogy Noémi ruhájába elől egy varrótű van tűzve, belefűzött selyemszállal.

– Ah! te már varrsz is? Ráérsz most? Miféle piperét varrsz magadnak?

Noémi rátekintett és gondolá magában:

(«A kis Dódi halotti ingecskéjét varrom.»)

És aztán azt mondá neki:

– Magamnak varrok ingfodrot.

Mihály ízetlen fanyalgással mondá rá:

– Hiúság, asszony a neved!

És Noémi mosolyra vonta arczát s azt felelé rá: «Igaz!»

Ismét új reggel virradt.

Mihályt most már álmatlanság kezdte el gyötörni. Nem birta szemeit álomra erőszakolni. És azalatt folyvást azzal vesződött, hogy mit csinál a kis Dódi? És egyre küldözte ki hozzá Noémit, hogy nincsen-e valami baja?

És Noémi valahányszor kiment, megcsókolá ravatalon fekvő kis halottját, és beszélt hozzá nyájas, hizelgő szavakat, hogy Mihályt elámítsa velük: «Kis Dódim, kedves Dódim! Alszol-e még? Szeretsz-e még?»

S aztán visszajött Mihálynak mondani, hogy nincs a Dódinak semmi baja.

Olyan sokat alszik az a gyermek! mondá Mihály. Mért nem költöd fel?

– Majd felköltöm! szólt Noémi szeliden.

Azután egy perczre elszunnyadt Mihály, csak egy percznyi álom volt az, melyből hirtelen felriadt. Azt sem tudta, hogy aludt volt.

– Te Noémi, mondá, a Dódi énekelt! Én hallottam, hogy ő énekelt. De milyen szépen tud énekelni.

Noémi szivére szorítá két kezét s emberfölötti erővel fojtá el fájdalma kitörését.

Az égben énekel ő már, az angyalok kardalában, a milliónyi szeráfimok között, ott hallottad őt énekelni!

Estefelé kiküldte Mihály Noémit.

– Eredj, fektesd le a Dódit. Csókold meg helyettem is.

Noémi úgy is azt tette.

– Mit mondott Dódi? kérdezé a visszatérőtől.

Noémi nem tudott neki felelni, csak odaborult rá és ajkaira nyomta csókját.

– Ezt mondta? szólt Mihály. A kedves! S ettől a csóktól aztán elaludt. A maga álmából küldött neki a gyermek.

Másnap reggel megint csak a gyermekről beszélt Mihály.

– Vigyétek ki a kis Dódit a szabadba; nem jó neki a szobában lenni mindig. Vigyétek ki a kertbe.

Hiszen épen ahhoz készültek.

Teréza még az éjjel megásta a sirt egy szomorú fűzfa tövében.

– Eredj ki te is vele; maradj odakinn vele! biztatá Mihály Noémit. Én majd addig szendergek itt benn. Olyan jól érzem már magamat.

Noémi kiment a beteg szobájából, ráfordítva a kulcsot az ajtóra, s azután kivitték a kis hazatért angyalt és átadták az ő örök anyjának, a földnek.

Noémi nem akarta, hogy dombot emeljenek föléje. Ha azt Mihály meglátja, mindig ott fog fölötte buslakodni, s azzal egészségének árt majd. A sirhalom helyett sima virágágyat körített a fa tövében, s annak a közepébe odaültetett egy rózsafát, egyet azok közül, miket Mihály maga oltott, tiszta fehér virágu rózsát, a mibe semmi más szín nem vegyült.

Azután visszament a beteghez.

Mihálynak az volt az első szava hozzá: «hol hagytad Dódit?»

– Kinn a kertben.

– Mi van rajta?

– Kis fehér zubbonykája kék szalagokkal.

– Az nagyon jól illik neki. Jól be van takarva?

– Igen jól.

(Három lábnyi földdel.)

– Hozd ide azután, ha ismét kimégy.

Ennél a szónál nem tudott Noémi tavább a szobában maradni, kiment az udvarra, Teréza nyakába borult, hevesen magához szorítá anyját, de még sem sirt. Nem volt szabad.

Azután tovább ődöngött. Elment ahhoz a szomorú fűzfához, leszakított egy félig nyilt bimbót arról a fehér rózsáról, s visszatért Mihályhoz. Teréza követte.

– Nos, hát hol van Dódi? kérdé Mihály türelmetlenül.

Noémi pedig oda térdelt az ágyához s negédesen, mosolyogva nyújtá oda neki – azt a fehér rózsát.

Mihály elvette a rózsát s szagolni kezdé.

– Milyen különös! mondá. Ennek a rózsának semmi szaga nincsen: olyan, mintha valami halottnak a sirján termett volna.

Noémi fölkelt az ágy mellől s kiment.

– Nos? szólt Timár Terézához fordulva.

– Ne nehezteljen rá! szólt Teréza nyugodt, engesztelő hangon. Ön veszélyes beteg volt; hála az égnek, már túl van rajta; de betegsége ragályos, s leginkább az, mikor már mulófélben van. Én mondottam azt Noéminak, hogy a míg fel nem gyógyul ön, a gyermeket ne hozza az ön közelébe. Hibáztam, de jót akartam.

Mihály megszorítá Teréza kezét.

– Nagyon jól tette ön. – És lám, én olyan ostoba voltam, hogy ez magamtól nem jutott eszembe! – Ez igazán okos gondolat volt. Talán nincsen is itt a mellékszobában.

– Nincsen. A kertben csináltunk neki egy kis lakást.

Nem is hazudott – szegény.

– Ön nagyon jó, Teréza. Hát menjen ki a gyermekhez s most küldje vissza Noémit. Nem fogom tőle kivánni többé, hogy hozza ide Dódit. Szegény Noémi! De mihelyt felkelhetek, mihelyt járhatok, odavezetnek hozzá, úgy-e?

– Oda, Mihály!

Ezzel a kegyes ámítással aztán elhagyta magát csendesíteni Mihály mindaddig, míg végre fölkelhetett a kórágyból, mikor már a betegségen egészen átesett.

De még nagyon gyönge volt akkor is; alig volt jártányi ereje.

Noémi segitett neki a felöltözésnél. Az ő vállára támaszkodva hagyta el a szobát, s azután Noémi odavezette a ház előtti kis padhoz, oda leülteté és maga is mellé ült, karjával átszorítva Mihály karját, és fejét odanyugtatva vállára.

Szép, meleg nyári délután volt. Mihály úgy érzé mindig, mintha minden falevél susogna, zúgna, beszélne a fülébe, mintha a döngő méhek tudósításokat hoznának felé, mintha a fűszálak zengenének lába előtt; minden úgy zúgott az agyában.

Egy gondolat zúgott legjobban.

A mint Noémi arczára tekintett, egy fájó sejtelem kezdett lelkében támadni. Mi van Noémi arczában, a mi oly érthetetlen?

Meg akarta azt tudni.

– Noémi!

– Mit kivánsz, Mihályom?

– Kedves Noémi, nézz reám!

Noémi felemelte hozzá szemeit.

– Hol van a kis Dódi?

A szegény teremtés ennél a szónál nem birta tovább szenvedéseit, fölemelé martyrarczát az égre s két kezét a magas menny felé terjesztve, rebegé:

– Ott van… ott van!…

– Meghalt! suttogá Mihály.

Erre a szóra odaborult keblére Noémi s nem birta többé könyeit visszatartani, zokogott hevesen, végeszakadatlan.

Mihály odaölelte őt magához és hagyta sirni.

Szentségtörés lett volna e könyekből csak egyet is ki nem hagyni hullani.

Ő maga nem sirt; – nem: – meg volt rettenve.

Meg volt rettenve attól a léleknagyságtól, a mi e nyomorult elvetett teremtést oly végtelen magasba emelé föléje.

Hogy ez el tudott titkolni akkora fájdalmat azért, a kit szeret!

Milyen nagynak kell lenni akkor ennek a szeretetnek?!

Mikor aztán kisirta magát szegény teremtés, akkor mosolyogva tekinte fel Timárra, mint a napsugár a szivárványból.

– S te el tudtad ezt előttem titkolni?

– Féltettelek.

– Te nem mertél könyezni, hogy meg ne lássam, ha sirtál!

– Vártam, míg szabad lesz.

– Mikor nálam nem voltál, akkor őt ápoltad, s én szidtalak érte!

– Nem szóltál semmi rosszat, Mihály.

– Mikor átadtad neki csókomat, tudtad, hogy az bucsucsók volt. Mikor azt mondtad, hogy piperét varrsz magadnak, az ő halottruháját varrtad! S mikor szemembe mosolyogtál, akkor az istenanya hét tőre volt a szivedbe verve! – Oh! Noémi, mennyire imádlak én téged!

Pedig szegény teremtés csak azt kivánta tőle, hogy szeresse.

Mihály odavonta őt az ölébe.

A falevelek, a fűszálak, a dongó méhek már nem susogtak olyan értelmetlenül agyában: kezdett érteni feje zúgásából.

Hosszu, méla hallgatás után megszólalt ujra:

– Hová tettétek őt? Vezess el hozzá.

– Ma még nem, mondá Noémi, az még messze út volna neked; majd holnap.

És másnap és harmadnap és soha sem vezette el Noémi oda Mihályt, a hol a kis Dódi fekszik.

– Mindig ott laknál a sírja mellett; újra beteg lennél bele. Azért nem is emeltem neki halmot, sem fejfát nem tettem a fejéhez, hogy te ne járj oda hozzá szomorkodni.

Pedig Timár azért csak szomorú maradt.

Mikor már annyira erejéhez tért, hogy magában elsétálhatott a szigeten, folyvást azt kutatta, a mit nem akartak neki megmondani.

Egyszer aztán derült arczczal tért vissza a kunyhóhoz. Egy félig nyilt rózsabimbó volt a kezében abból a tiszta fehér rózsából, a minek semmi illata nincs.

– Ez az? mondá kérdve Noéminak.

Noémi bámulva inte fejével. Hogy nem lehetett azt előle eltitkolni! A fehér rózsa rávezette. Rájött, hogy ezt most ültették oda.

És akkor aztán meg volt nyugodva, mint a ki mindent elvégzett, a mi az életben kitűzött feladata volt.

Egész naphosszant elüldögélt a kis padon a ház előtt, és pálczájával a sima kavicsok közt turkált és suttogta magában:

«Nem adnád oda egy egész földért tele gyémántokkal; nem egy egész égért tele angyalokkal: – hanem egy rossz cseréppipáért ráütöttél a kezére.»

Ott állhatott már félig készen a szép diófakastély, a nagy nárdus virágok körülnőtték mind a négy oldalát; Mihály feléje se ment többé.

A ki lábbadozó életerejét, megtört kedélyét fel tudta még tartani az összeroskadástól, az csak egyedül Noémi volt.

MELANCHOLIA.

Egyik bimbó a másik után nyilt a fehér rózsatőn. Timár egész nap azt tette, hogy e rózsabimbók kifejlését és kinyilását leste. Mikor egy kinyilt, azt leszakította, és eltette tárczájába, ott szárította meg a keblén.

Szomorú időtöltés volt ez.

Noéminak minden gyöngédsége, a mivel Mihályt elhalmozta, nem birta őt búskomor kedélyével kigyógyítani. Terhére volt a női édes hizelgés.

Pedig Noémi tudta volna őt megvigasztalni; csak egy szavába került volna az. Hanem ezt a szót a szemérem tiltotta kimondani. S Mihálynak nem jutott eszébe, hogy kérdezzen.

A kedélybetegségnek az a jelleme, hogy csak a multat látja; és azt mindig látja.

Egyszer azt mondá Noémi Timárnak:

– Mihály, neked jó lenne innen elmenni.

– Hová?

– Ki a világba. Téged bánt itt minden. Eredj innen meggyógyulni. Én ma összekeresem úti szereidet; a gyümölcsárusok holnap átvisznek.

Mihály nem felelt semmit, csak a fejével inté a jóváhagyást.

A kiállt nagy betegség idegeit tulizgatottakká tette, s a helyzet, a mit szerzett magának, a csapás, a mi érte, ez izgatott idegekre oly kinzólag hatott, hogy maga is átlátta, ha ittmarad, vagy megőrül, vagy öngyilkossá lesz.

Öngyilkosság? Nincs is annál könnyebb mód egy balhelyzetből kiszabadulni. A balsors, a szorongattatás, a kétségbeesés, a lélekküzdelem, az emberek üldözése, az igaztalanság, a csalódások, a tört remények, a szívfájdalmak, a testi szenvedések, a lélek rémei, a veszteség emléke, a kedves halottak visszatérő arcza, – ez mind csak egy rossz álom; – egy nyomás a pisztoly ravaszán, s meg van a fölébredés. A ki itt marad, folytassa az álmot!

Az utolsó estén Mihály, Noémi és Teréza kiültek a kunyhó elé estebéd után; mind a hárman arra a kis padra, és Mihály arra gondolt, hogy ültek már azon egyszer négyen is!

A hold teljes gömb-alakja ott bujkált az ezüstfelhők között.

Noémi Timár kezét ölébe vonva tartá két keze közt.

– Vajjon mi lehet ez a hold? kérdezé Noémi.

Mihály keze görcsösen szorult ökölre Noémi két kezében. Mondá magában: «Az én rossz csillagzatom! Bár soha ne láttam volna azt a vörös félholdat!»

Teréza felelt leánya kérdésére.

– Az egy kiégett, kihült földgömb, a min nincs se fa, se virág, se állat, se lég, se hang, se szín.

– Semmi sincs? ismétlé Noémi. Hát ez a nagy csillag maga van egészen? Senki sem lakja?

– Azt senki sem tudja! felelt Teréza. Leánykoromban a növeldében sokszor néztük ezt távcsővel, csupa üregekből áll; azt mondják, azok tűzhányók voltak, most már azok is hidegek. Olyan nagy távcsövek nincsenek, hogy élő alakot lehessen rajta észrevenni; de a tudományos emberek annyit bizonyosan tudnak felőle, hogy sem víz, sem levegő nincsen rajta: a nélkül pedig testtel biró állat nem élhet, és így pedig ember sem lakhatik ott.

– Hátha mégis lakik valami? mondá Noémi.

– Ugyan mit gondolsz?

– Elmondom, hogy mit gondolok? Sokszor, régebben, mikor egyedül voltam, úgy elfogott valami nehéz gondolat; kivált mikor a parton ültem s a vízbe néztem. Úgy hivogatott: milyen jó lehet odalenn! Milyen csendesen lehetne nyugodni ottan. – No ne félj, Mihály! régen volt; még «azelőtt». Hanem aztán azt a kérdést tettem magamhoz: «Jól van; a tested odalenn fog feküdni a Duna fenekén; de hát a lelked hová lesz? annak valahová menni kell.» S akkor aztán arra a gondolatra jöttem, hogy az a lélek, a mi így erőszakosan hagyja el önkényt földi testét, nem mehet máshová, mint a holdba. Most aztán még jobban hiszem azt. Ha ott nincs se fa, se virág, se lég, se víz, se hang, se szín: akkor az a hely azoknak számára van rendelve, a kiknek nem tetszett az, hogy testük van; ott azután találnak egy világot, a hol nincs semmi, a hol nem bántja őket semmi, de nincs is örömük semmi!

Teréza és Mihály egyszerre keltek fel háborodottan Noémi mellől, ki nem értette, miért indultak fel ezek az ő szavára így? ő nem tudta, hogy saját atyja is öngyilkos volt, s az, a kinek kezét fogja, közel van ahhoz, hogy azzá legyen.

Mihály azt mondta, hogy hűvös az éj, menjenek be a házba.

Most még egygyel több rémgondolatja volt a hold felől.

Egyet Timéától örökölt, a másikat Noémitől.

Rettenetes bünhődés, hogy az ember mindig ott lásson az égen egy fénylő jelt, mely örökkön-örökké első bűnét, elhibázott életének első végzetteljes botlását juttassa eszébe!

Másnap elment Mihály a szigetről.

Úgy haladt el a félbenhagyott diófaház mellett, hogy egy tekintetet sem vetett rá.

– Aztán tavaszszal eljöjj ismét, sugá fülébe gyöngéden Noémi.

Szegény teremtés, olyan természetesnek találta már, hogy az esztendő egyik felében Mihály ne legyen az övé!

(«De hát kié olyankor?» erre a kérdésre nem jött soha.) Mire Komáromba visszakerült Mihály, a hosszú út még jobban megviselte.

Timéa megrettent tőle, mikor meglátta. Alig ismerhetett rá.

Még Athalie is megijedt. Volt oka rá.

– Ön beteg volt? kérdé Timéa férje keblére simulva.

– Nagy beteg voltam.

– Valahol az utazásában?

– Igen! felelt Timár, a kinek a kikérdezés úgy tetszett, mintha vallatás volna. Vigyáznia kellett minden feleletére.

– Hosszasan feküdt?

– Hetekig.

– Istenem! És volt, a ki önt ápolja az idegenek közt? Timárnak majd kiszaladt az ajkán: «Oh! az egy angyal volt!»

Hamar észrevette magát s a helyett ezt felelte:

– Pénzért mindent kap az ember.

Timéa nem tudta mutatni, ha valamin szomorkodik; s Mihálynak nem volt semmi oka változást találni ez örökké szenvtelen arczon. Hiszen máskor is csak ilyen volt ő.

A viszontlátás hideg csókja nem hozta őket közelebb.

Athalie odasúgott Mihály fülébe:

– Az Istenért, uram, vigyázzon ön az életére!

Timár elértette a gúnyos jó kivánságot. Neki élni kell azért, hogy Timéa szenvedjen; mert ha Timéa özvegygyé találna lenni, akkor nem állna boldogsága előtt semmi. S az volna Athaliera nézve a pokol.

Timár eddigi nézeteit ehhez a gyülölt élethez szaporította most még az a gondolat, hogy ez a dæmon, a ki mindkettőjüket úgy gyülöli, most az ő életeért imádkozik, hogy az sokáig tartson, hogy mind a kettőjük szenvedése sokáig tartson!

Mindenki észrevehette Timáron a nagy változást, melyen tavasztól őszig keresztülment. Akkor életerős, vidám tekintetű jelenség volt, most egy összeesett hallgatag árnyék.

Otthon megérkezése első napját irószobájába vonulva töltötte. És délután a titkárja ugyanazon a lapon találta felütve a főkönyvet iróasztalán, a melyen délelőtt elkezdé. Bele se nézett abba.

Biztosai, megtudva honnlétét, siettek hozzá egész nyaláb értesítésekkel; mindenre azt mondta, hogy «jól van»; aláirta, a mit eléje tettek, némelyiket rossz helyen, másikat meg kétszer is.

Utoljára kicsukott minden embert a szobájából, azt mondta, hogy aludni akar, s aztán mindenki hallotta, hogy órahosszant szakadatlanul járt fel s alá szobájában.

Mikor az étkezésnél összekerült az asszonyokkal, oly komor tekintete volt, hogy senki nem merte megszólítani. Hallgatva költék el az étkeket. Ő alig nyult azokhoz, s bort nem is ízlelt.

Egy óra mulva az ebéd után pedig inasát sürgette, hogy miért nem ebédelnek már? Elfeledte, hogy már délután van, s hogy már el is mosogatták a tányérokat.

Este nem tudott fenmaradni, olyan bágyadt volt; ha leült, rögtön elaludt; mikor levetkőzött és ágyba feküdt, akkor meg egyszerre kiment minden álom a szeméből.

«Oh! milyen hideg ez az ágy!»

Minden olyan hideg itthon! Minden butordarab, minden kép a falon, maguk a régi frescofestmények a padmalyon mind azt mondják neki: «mit jösz te ide? nem vagy te itthon. Idegen ember!»

Oh! milyen hideg ez az ágy!

A cseléd, ki vacsorára hívni jött az urat, már fekve találta őt. Annak a hírére Timéa is bejött hozzá s megkérdezé tőle, hogy valami baja van tán?

– Nincsen semmi, felelt Mihály, csak fáradt vagyok az úttól.

– Hivassam az orvost?

– Ne tegye, kérem. Nem vagyok beteg.

Timéa aztán jó éjt kivánt neki s eltávozott, a nélkül, hogy kezét homlokára tette volna.

Timár aztán akkor, mikor lefeküdt, nem tudott aludni. Minden neszt hallott a háznál.

Hallotta, hogy mindenki suttogva beszél, csoszogva jár, ha ajtaja előtt elmegy; nem akarják felébreszteni.

Ő pedig azon gondolkodott, hogy hová lehetne az embernek saját maga elől elfutni? Az álmok országába. Az jó volna; csak olyan könnyen lehetne abba is átlépni az embernek, mint a halál országába. De az álomvilágba nem lehet erőszakkal bejutni.

Mákony? Ez jó szer. Az álom öngyilkossága.

És azután leste, hogyan sötétül el szobája lassankint; az est árnyai behomályosítanak minden tárgyat; az éj egyre feketébb lesz; utoljára olyan sötétség van körül, a minő a sűrű lomha köd, a földalatti mélység s a megvakulás sötétsége; ilyen sötétet már csak álmában «lát» az ember. És Mihály tudta azt, hogy ő most aluszik, s ez a vakság, a mi szemeit meglepte, ez az álom vaksága.

És teljes tudatával bírt annak, hogy ő hol álmodik most? Itt fekszik az ágyában komáromi lakásán, – ágya mellett az éjszekrény, azon a chinai antik bronz mécstartó, porczellán festett fényernyővel, ágya fölött a falon egy nagy óra zenélő művel; a selyem függönyök földig eresztve. A nehéz, ódon készítésű ágynak van egy kihuzható fiókja, egy másik ágy. Remekműnek készült ez, minőt még most is látni régi házaknál, hogy egy ágyban egész család ellakhatott éjszakára.

Timár azt is jól tudta, hogy a szobája ajtaját nem zárta be, bejöhet hozzá akárki. – Ha most valaki bejönne azért, hogy megölje? És aztán mi különbség volna a között, hogy alszik vagy meghalt?

Ezt meg akarta tudni álmában.

Egyszer aztán úgy álmodá, hogy az ajtaját csendesen felnyitják, valaki bejő; – női léptek. – Ágyfüggönye halkan suhog; valaki odahajol föléje. Egy női arcz.

– Te vagy az Noémi? gondolja álmában Mihály s aztán megretten. – Hogy jösz te ide? – Ha valaki meglátna!

Sötét van, nem láthat semmit, de azt hallja, hogy valaki leült az ágya szélére és hallgatja lélekzetvételét.

Így hallgatta azt Noémi hosszú éjszakákon keresztül a kis kunyhóban.

– Hát ide is eljöttél utánam, hogy ápolj? Az nagyon szép tőled, Noémi. De reggelre megint visszamenj, a napvilág itt ne találjon.

A nagy óra üt; mély harangzengésű ütése késő éjszakát jelez. Az ágy szélén ülő alak feláll, hogy az óra ingáját megállítsa, nehogy felébreszsze az óraütés és zenemű az alvót, s e közben keresztül kell hajolnia az ágyon, úgy, hogy Mihály a hozzáérő alaknak a szívverését hallhatja.

«Milyen halkan ver most a szíved!» mondja álmában.

Azután úgy tetszik, mintha egy kéz hálószekrényén a vegytani gyujtószert keresné.

«Csak nem akarsz tán világot gyujtani? Az nagy gondatlanság volna! Valaki a folyosóról benézhetne az ablakon s meglátna itt.»

A gyujtó platintapló izzásba jött, egy szál forgácscsal az éji lámpa meg lett gyujtva. Egy nőalak volt ott.

Az arczát nem látta Mihály, de tudta jól, hogy az Noémi. Ki lehetne ő mellette más?

A nőalak óvatosan fordítja a fényernyőt Mihály arcza felé, hogy az éji lámpa szemébe ne süssön.

«Oh! Noémi, hát te megint át akarod virrasztani az éjszakát? Hát magad mikor alszol?»

A nőalak, mintha válaszolna a kérdésre, letérdel az ágy mellé s az alsó ágyfiókot kihuzza.

Mihály gyönyört és rettegést érez egyszerre szívében.

«Te itt akarsz lefeküdni ágyam mellé? Oh! mint szeretlek! oh! mint rettegek!»

És aztán a nőalak megveti magának az ágyat a kihuzó fiókban s oda lefekszik.

A gyönyör és rettegés folyvást küzd az álmodó lelkében.

Szeretne odahajolni hozzá, hogy megölelje, megcsókolja, szeretne rákiáltani: «eredj innen, meglátnak!» De minden tagja, nyelve ólom.

És aztán a nőalak is elalszik.

S azzal Mihály álma még mélyebb lesz. Álomlátásai végigjárnak s multban, a jövőben, a képtelenségek országában, s mindannyiszor visszatérnek oda, ahhoz az alvó nőalakhoz. Többször álmodja azt, hogy fölébredett s a fantom még mindig ott van.

Egyszer aztán hajnalodik már, a nap besüt az ablakon. Olyan csodálatos fénynyel süt, mint még soha.

«Ébredj már, ébredj már!» suttogja álmában Mihály. «Eredj már haza. A napvilág itt ne találjon. Hagyj el már!»

Küzd az álommal.

«Hiszen nem vagy te itt! mert ez csak álom!»

S azzal erőszakot téve idegein, széttépi az álom bilincseit s valóban fölébred.

Csakugyan reggel van, a napsugár az ablakfüggönyökön átszürődik; – a meggyujtott mécs még pislog a színes ernyő mögött: – a kihuzó ágyfiókban ott fekszik egy alvó nő, karjára nyugtatott arczczal.

«Noémi!» sikolt fel Mihály.

A kiáltásra felébred az alvó nő, s feltekint.

Timéa az…

– Kiván ön valamit? kérdezé a nő, fektéből gyorsan fölemelkedve.

Csak a hangra ébredt fel, nem a névre.

Mihály még mindig az álom benyomása alatt volt. Bámulva nézte e csodálatos átváltozást: Noémiról Timéára.

– Timéa! hebegé álomittasan.

– Én vagyok itt! monda a nő, kezét ágya szélére téve.

– Hogy lehet az? mondá Mihály, takaróját ijedten rántva álláig, mintha rettegne az arcztól, mely előtte felemelkedik.

Timéa pedig a legnagyobb nyugalommal felelt neki:

– Aggódtam ön miatt; féltem, hogy valami baja lesz az éjjel: itt akartam lenni az ön közelében.

Timéa hangjában, tekintetében valami oly gyanutalan őszinte gyöngédség tanuskodott, a minőt nem lehet tettetni. A nőnek ösztöne a hűség. Mihály magához tért. Első érzelme volt a rémület, a második az önvád.

Ez a szegény asszony itt fekszik az ő ágya mellett; özvegye egy élő férjnek! Soha semmi öröme nem volt, mely férjével közös lett volna; most, hogy a férj szenved, ezt a szenvedést eljön vele megosztani.

És aztán következett az örök hazugság. Ezt a gyöngédséget nem szabad elfogadni; vissza kell azt utasítani.

Mihály nyugodt tekintetet erőltetett.

– Timéa, kérem, ne tegye ön ezt többet. Ne jöjjön ide fekhelyem mellé. Én ragályos betegségben szenvedtem: a keleti pestis lepett meg utazásomban. Én féltem önt magamtól. Maradjon tőlem távol, kérem. Én egyedül akarok maradni, – éjjel, nappal. Nincs már semmi bajom. De azt hiszem, hogy kerülnöm kell azokat, a kik hozzám ragaszkodnak. Azért nagyon kérem önt, ne tegye ezt többet, ne tegye ezt!

Timéa nagyot sóhajtott, lesüté szemeit, s aztán fölkelt az ágyból és elhagyta a szobát. – Le sem volt vetkőzve: öltözetestül feküdt férje lábainál.

A mint kiment a szobából, Mihály is felkelt, felöltözött. Egész lelke fel volt háborodva. Minél tovább haladt a kettős életben, annál jobban érezte a kettős kötelesség ellenmondásokkal terhes zűrzavarát. Egyszerre két nemes önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelőssé. Szerencsétlenné tette mind a kettőt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a kettő között. Hová meneküljön?

Ha egyik a kettő közül valami mindennapi lélek volna, hogy azt gyülölni, megvetni, pénzzel kifizetni lehetne! De egyik magasabb, nemesebb lélek, mint a másik, s a kettőnek sorsa együtt egy olyan sulyos vád annak okozója ellen, a melyre nincsen védelem.

Hogy mondja meg Timéának, hogy ki az a Noémi? s hogy mondja meg Noéminak, hogy ki az a Timéa?

Ha minden kincseit feloszthatná a kettő között? Vagy ha az egyiknek odaadhatná minden kincseit, a másiknak a szivét?

De mikor mind a kettő lehetetlen!

Mért nem hűtelen, mért nem megvetésre méltó az egyik, hogy eltaszíthatná magától? Mért olyan nemes, olyan szép lélek mind a kettő?

Mihályt még betegebbé tette az itthonlét.

Egész nap nem hagyta el szobáját, nem szólt senkihez, s aztán elült napestig egy helyben, a nélkül, hogy valamivel foglalkozott volna.

Nem lehetett kitudni, mi baja van?

Ha kérdezte valaki, miért oly szomorú, azt felelte: keleti pestis utóhatása ez.

Végre Timéa orvoshoz folyamodott.

Az orvosi tanácskozmány eredménye az volt, hogy Mihálynak el kell menni valahová tengeri fürdőkre, hogy a hullám adja neki vissza, a mit a szárazföld elvett tőle.

Ez orvosi tanácsra azt mondta Mihály: «nem szeret embereket látni».

Ekkor aztán azt tanácsolták neki, hogy válaszszon valami olyan hideg fürdőt, a hol már vége az idénynek, a vendégek eloszlottak: Tátrafüredet, Előpatakot vagy Balatonfüredet, ott elég magányt fog találni. Fődolog a hideg hab.

Arra eszébe jutott, hogy hiszen van neki egy kis nyári kastélya a Balaton melletti völgyek egyikében; ezt akkor szerezte, mikor évek előtt kibérlette a balatoni halászatot, de alig volt benne kétszer-háromszor azóta. Most hát azt mondá, hogy majd ott fogja tölteni a késő őszt.

Orvosai helyeselték a választást. A Balaton veszprém-zalai partja valóságos Tempe vidéke, egy tizennégy mértföldnyi szakadatlan kertlánczolat, egymást érő boldog falvakkal, elszórt úri lakházakkal, a méltóságteljes tó maga egy barátságos tenger, kisszerű zivatarával, de nagyszerű andalgásával; levegője olaszországi, népe szivélyes, forrásai gyógyerejűek; ott legjobb lesz a búskomor szenvedőnek az őszi hónapokat eltölteni. Ilyenkor már nehány köhögős professoron és gyomorhurutos plébánoson kívül úgy sincs Füreden más vendég, a ki a sötétkedélyű ember magányvágyát megháborítsa. Helyettük ott van a dicső természet; a Balaton mellett ősz táján második tavasz van.

Tehát elküldték Mihályt a Balatonhoz.

Hanem egyet nem tudtak az orvosok, ennek elfeledtek utána járni: – azt, hogy a nyár végén az egész Balaton környékét elverte a jég.

És aztán az ilyen jégverte vidéknél nincs melancholicusabb látvány.

A szőlők, miket máskor szüret táján a szőlőszedők vidám zaja ver föl, magukra vannak hagyva, az új hajtású indák összegubanczolódva tüskés, rőt folyondárokkal, mik bűzterjesztő bozótot képeznek a bezárt kolnák körül. A gyümölcsfák másod lombja rézzöld vagy rozsdavörös; búcsúzik a jövő kikelettől. A szántóföldeken lepaskolt kalászok helyét felverte az irthatlan burján; minden tövis, lapu, bojtorján, iszalag odatelepedett az arany kalász helyébe, és senki nem jön azt onnan lekaszálni. Csendes és szomorú minden, a szekérutakat belepte a porcsfű: nem jár azokon senki.

Ilyen időben jött kastélyába a Balaton mellé Mihály.

Az a kastély egy régi épület volt. Valami előkelő uraság építette saját gyönyörűségére, a kinek megtetszett a szép kilátás, s pénze is volt elég, hogy tetszését kielégítse. Kis emeletre volt véve az épület tömör falakkal, a Balatonra néző verandával, nagy fügefákkal és törökszederfákkal lépcsőzete alatt, és erősen körülrakva szent szobrokkal.

Az első építtető örökösei később potom áron adtak túl a magányos kastélyon, melynek csak arra nézve van értéke, a ki történetesen annyira megbolondul, hogy oda megy lakni.

Negyedórányi távolban nincs hozzá közel emberi lak.

És a mik közel vannak is hozzá, azok is lakatlanok. A kolnák, a pinczeházak az idén fel sem fognak nyílni, mert szüret nem lesz, s a balaton-füredi nagy épületekben már csukva vannak mind a redőnyök: az utolsó vendég is elköltözött; ez idő szerint még gőzhajó sincs ott; a savanyúvíz-forrás oszlopcsarnoka látogatlanul áll, s a sétányon a platánlevelek zörögnek a végig haladó lába alatt, senki sem söpri már azokat el onnan.

Se ember, se gólya nincs már a vidéken; csak a méltóságos Balaton mormog titokteljes szavakat, mikor felháborodik; – és azt sem tudja senki, hogy miért?

S a Balaton közepén ott áll egy kopár hegy, és azon egy kéttornyú kolostor, a melyben hét szerzetes lakik. Felül és alant fejedelmi csontok kriptája.

Erre a helyre jött meggyógyulni Timár.

Mihály a Balaton melletti lakba csak egy férficselédet vitt magával, nehány nap mulva azt is hazaküldte, azon ürügy alatt, hogy elég neki szolgálattételre a házra felügyelő vinczellér. Az pedig vén ember volt és hozzá még süket is.

Valami kevés emberi nesz még maradt a közeli fürdő vidékén. Az ottani egyetlen nagy bérház tulajdonosa ott lakott családostul, azonkívül nehány uradalmi hivatalnoknak volt ott állandó lakhelye, s a kápolnában minden reggel beharangoztak a misére. Egy este aztán a bérház tulajdonosa leánya nevenapján nagy dáridót csapott, sütöttek, főztek, a zsírláng kicsapott a kéményen, a bérház kigyuladt, fürdőház, uradalmi tiszti lak, kápolna, minden leégett; úgy is maradt aztán egész tavaszig; a füstös romok közül minden ember elköltözött.

Most azután nem hallatszott a völgyi lak körül emberhang sem, harangszó sem, csak a roppant tó titokteljes mormogása.

Timár naphosszant elült e tó partján, hallgatva annak rejtelmes beszédét; néha a legcsöndesebb időben elkezd az zajlani, szine smaragdzöldre változik egész a végtelen messzeségig olyankor, s a méla zöld hullámszín fölött egyetlen vitorla nem jár; semmi hajó, komp, dereglye: mintha ő volna a holt tenger.

Csodálatos kettős ereje van e tónak: a testet megedzi, s a lelket elkomorítja. A mell felszabadul, az étvágy kegyetlenül követelő lesz; hanem a mellett valami méla, bánatos érzés lepi meg a kedélyt, mely a regevilágba andalít vissza.

A festői hegycsoport a tó partjain még koronázva van a közel mult hőskor várromjaival; Szigliget, Csobánczvár kertjeiben még zöldül a zsálya és levendula, miket az elmult családok asszonyai ültettek oda; de a falak évről évre roskadoznak, egy-egy torony meredek fala daczol még csodamódon a zivatarral. És a mit élők laknak, az is a mulandósághoz közelít. Maga a tihanyi hegyoldal folyton omladozik keleti oldalán, vén emberek még arra emlékeznek, hogy a kolostort társzekerekkel lehetett körül kerülni; később már csak gyalogút járt el fala mellett; ma már épen a meredély szélén áll s a görgeteg kő egyre hull alá Endre király tömör épülete alul. A hegytetőn fenn két tengerszem volt: már az is elenyészett; az út mellett puszta templom düledez; a falu helyén legelő van. S a nagy tó a belehulló kövekért özönvíz előtti csigakövületekkel fizet; kecskeköröm alakú kagylókat hány ki a partjaira; és minden, a mi benne lakik, oly idegen, oly különböző más vizek lakóitól, mintha ez a tó csakugyan egy elmaradt leánya volna az egykor itt uralkodott tengernek, s még most is tartogatná emlékeit messze távozott anyja, a tenger után. Halai, csigái, kigyói, még rákjai közt is uralkodó szín a fehér: azok más vízben nem laknak, iszapja kristálytűkkel van tele, miknek érintése éget és gyógyít; spongiája hólyagot húz a bőrön s egész vize édes és iható. Sok embert ismerek, a ki valósággal szerelmes a Balatonba.

Timár is az volt.

Órahosszant eluszkált a csendesen ringató hullámban, s fél napon át járta alá s fel a partjait s este későn alig tudott megválni tőle.

Nem kereste mulatságát se vadászatban, se halászatban. Egyszer magával vitte a fegyverét, s ott felejtette valami fára felakasztva; másszor meg a horogjára akadt fogas elvitte a horgot pálczástól együtt. Nem volt figyelme a közellevő tárgyak iránt. Lelke és szemei a messzeséget járták.

A hosszú ősz is vége felé járt már; a víz nagyon áthült a hosszú éjszakákon, a fürdést rövidebbre kellett szabni; hanem a hosszú éjszakáknak is meg voltak a saját méla gyönyöreik: a csillagos ég, a hulló csillagok, a hold.

Timár egy hatalmas refraktort hozatott magának, s éjféleken túl elnézegette az ég csodáit, a bolygókat, mik holdakat, gyűrűket hordanak maguk körül, miken látható fehér foltokat támaszt a tél, miket vörös fénybe borít a nyár; és azután azt a nagy égi talányt, a változatlan holdat, mely a távcsövön át mint egy fénylő lávadarab tünik elő, szétsugárzó hegygerinczeivel, mély körszikláival, fényes mezőivel és sötét árnyaival. Egy egész világ, a melyen semmi sincs!

Csak azoknak a lelkei, a kik erőszakkal eldobták maguktól a testet, hogy ne legyen rajtuk semmi.

Azok vannak odaküldve a semmibe.

Ott nem bántja őket semmi, nem éreznek semmit, nem tehetnek semmit, nem fáj nekik, nem gyönyör nekik semmi, nincs nyereség, nincs veszteség semmi; ott nincs hang, nincs lég, nincs víz, nincs szél, nincs vihar, nincs virág, nincs élő állat, nincs harcz, nincs csók, nincs szívverés, nincs születés, nincs halál: – csak a semmi az, a ki van, és tán az emlékezet?!

Az rettenetesebb volna a pokolnál: ott élni a holdban, mint testtelen lélek a semmi világában, s emlékezni a földre, a hol van zöld fű és piros vér, villámcsattogás és csókcsattanás, van élet, van halál.

Mit mondott Noémi?

És Mihálynak valami untalan azt sugta, hogy neki mégis oda kell menni a semmi világának lakói közé.

Ebből az ő szerencsétlen életéből nincs más kijárás.

Maga szerezte magának azt.

Két egymásnak ellenmondó életet. Két nőt, a kik közül egyiket sem tudja elhagyni, egyiktől sem tudja magát elszakítani.

Ilyenkor, mikor mind a kettőtől egyformán távol van, mikor egészen egyedül van, érzi csak egész rettenetes nagyságában balhelyzete sulyát.

Hisz ő Timéát imádja!

És Noémi egész lelke.

Azzal együtt szenved, ezzel együtt örül.

Az egy valódi szent, ez egy valódi nő.

Vissza-visszagondolt elmult életére: hol hibázta azt el?

Mikor Timéa kincseit megtartotta magának?

Vagy mikor nőül vette Timéát?

Vagy mikor kétségbeesetten elhagyta őt s ily szétzuzott kedélylyel talált Noémira, és ott lelt boldogságot?

Az első vád nem terhelé.

Timéa úrnője már az egész vagyonnak, mit Timár a Duna fenekéről mentett meg, vissza van az neki adva.

A második vádnak is van mentsége.

Ő szerelemből vette el Timéát és Timéa önkényt ment hozzá, forró kézszorítással fogadta el ajánlatát. Mint férfi, ki egy nőt megérdemel, úgy lépett eléje Mihály. Azt nem tudhatta, hogy Timéa mást szeret. Azt nem tudhatta, hogy annyira szeret, hogy a szerelmet megismerni sem akarja!

Hanem a harmadik vád alul nem talált menekülést.

Mikor megtudtad, hogy nem szeret a nő, mert egy harmadik alak áll kettőtök szive között, nem kellett volna gyáván elfutni, hanem oda kellett volna menned ahhoz a harmadik emberhez és azt mondanod neki: «barátom, ifjukori bajtársam, kettőnk közül egyikünknek ezen a világon nincs helye; szeretlek, ölellek, hanem már most jerünk ki egy szép csendes szigetre, s ott lövöldözzünk egymásra addig, a míg egyikünk halva nem marad.»

Ez lett volna a dolgod.

Majd akkor a nő megismerte volna benned a férfit.

Azt a másikat az tette eszményképpé a nő előtt, hogy bátor, férfias alaknak tünik fel; miért nem mutattad meg, hogy te is az vagy? Egy éles kard kezedben jobban megnyerte volna őt számodra, mint minden aranyod és gyémántod. A nő szerelmét nem szokás koldulni, hanem meghódítani.

És aztán lettél volna rajta, hogy kiérdemeld, kivívd, s ha kell, kierőszakold ezt a szerelmet. Tudtál volna zsarnok lenni, lettél volna szultánja a nőnek, kit rabul megvettél, verted volna vérig korbácscsal, míg meg nem szelidül, most mégis ura volnál, birnád, tied volna; – így pedig áldozatoddá tetted és mindennapi kisérteted lett belőle, ki a sírból jár fel élő arczczal, hogy tégedet vádoljon.

És te nem tudsz tőle megválni!

Csak volna hát annyi bátorságod, hogy most eléje lépj és azt mondd neki: «Timéa én önnek rossz angyala vagyok, oldjuk fel frigyünket».

De te félsz valamitől.

Attól, hogy Timéa így fog felelni:

«Én nem válok el öntől. – Én nem szenvedek. – Én megesküdtem, hogy önhöz hű maradok. – Én vissza nem esküszöm.»

Az őszi éjszakák egyre hosszabbak, a napok rövidebbek kezdtek lenni, s a rövidülő napokkal a tó is lassanként áthült. Hanem Timárnak még annál inkább tetszett a fürdés. A ki uszik, az nem fázik. Teste egészen visszanyerte elébbi edzett ruganyosságát, betegségének minden nyoma elmult már, idegei, izmai aczéllá lettek. – És akkor volt legbetegebb.

Mert a lépkóros, a spleenes embernek a hypochondriája még kigyógyítható: ha a testi baj szünik, a lélek sem szenved többé. De mikor az ép, edzett férfi lelkét lepi meg a búskomorság, – az már halálos baj.

A hypochondria betege meleg kabátot huz; – fejétől sarkáig betakarja magát; ablakait beragasztja a szél ellen; ételét lat számra veszi, orvosi tanács szerint válogatja; nyügösködik az orvosok nyakán s titokban kuruzsló szereket használ és orvosi könyveket olvas, hévmérő után fűti szobáját, s érverését órája szerint számítgatja fél a haláltól. – A melancholia betege pedig széttárja keblét a viharnak s födetlen fővel megy vele szemközt, kitárt ablaknál alszik, s nem keresi az élet hosszabbítását.

Az őszi éjszakák folyvást derültek voltak, ilyenkor olyan gazdag az ég csillagokban; Timár egész éjeken át ott ült szobája nyitott ablakánál s távcsővel sorra járta a végtelen űr fénylő pontjait. Mihelyt a hold lement, azonnal távcsöve elé ült. A holdat gyülölte már, mint a hogy tud az ember gyülölni egy az unalomig megismert vidéket, a minek lassankint minden lakosával haragba jött már; mint a hogy tud gyülölni egy képviselőjelölt egy választókerületet, a melyben ezerféle ok miatt megbukott s a miről tudja, hogy mégis ott kell neki lakni.

Ez égvizsgálás alatt azon rendkívüli szerencsében részesült, hogy tanuja lehetett egy égi jelenetnek, a mi a csillagászok évkönyveiben, mint egyedül álló van följegyezve.

Egyike a rendes időközökben visszatérő üstökösöknek jelent meg az égen.

Timár azt mondta magában: «ez az én csillagom. Épen olyan elszórt csillag, mint az én lelkem; épen oly czéltalan járása-kelése, mint az enyim, épen olyan látszat az egész létele, mint az enyim, semmi valóság!»

És azután egész éjszakákon át kisérte a csodafény járását.

Az üstökössel egyenlő irányban haladt a Jupiter, a maga négy holdjával; utjaiknak át kellett szelni egymást.

A mint az üstökös a nagy bolygó közelébe jutott, egyszerre csak a fény sörénye elkezdett kétfelé válni. A Jupiter vonzereje gyakorol rá hatást. A nagy csillag merészkedett az ő urától, a naptól elvitatni a lángcsillagot.

A földlakók szemeláttára ment ez végbe.

A következő éjjel már kétfelé volt válva az üstökös fénykévéje, s két irány felé meredt szét.

Ekkor a Jupiternek a legnagyobb s legtávolabb eső holdja közeledett gyorsan felé.

«Mi lesz az én csillagomból?» kérdezé Timár.

A harmadik éjjel az üstökös fejét képező fénymag homályosodni és szétterülni kezdett. A Jupiter holdja ekkor legközelebb állt hozzá.

A negyedik éjjel kétfelé volt szakítva az üstökös; két külön fényfarkkal és világító fővel, s a két csillagrém éles szöget képző két külön parabolában kezdette el czéltalan futását a végtelenben. Hát még az égben is megtörténhetik «ez»?!

Timár kisérte a csodalátványt távcsövével, míg el nem veszett az az áttörhetlen ürben.

Ez a látvány gyakorolt lelkére legmélyebb benyomást.

Most már egészen készen volt a világgal.

Százféle indoka van az öngyilkosságnak, azok között a legmakacsabb, a leggyőzhetlenebb az, mely a hosszas világnézletből ered. Vigyázzatok arra, a ki nem tudományos szakértelemből vizsgálja az eget, buvárkodja a természet titkait; az elől tegyétek el éjszakánkint az éles kést meg a pisztolyt, s kutassátok ki öltönye zugait, nem rejteget-e bennük mérget?

Igen, Timár el volt rá szánva, hogy megöli magát. Nem jön az a gondolat erős jellemeknél egyszerre, hanem megérik. Évekkel előre tudják ők azt már, s nagy furfanggal mesterkedik ki a módjait a kivitelnek.

Timárnál meg volt érve a gondolat.

Egész rendszerrel fogott hozzá.

A mint a zord napok beálltak a Balaton vidékén, hazament Komáromba. Minden ember, a ki először találkozott vele, azzal fogadta, hogy mennyire magához jött, milyen jó szinben van.

És Timár jókedvet is mutatott hozzá.

Csak Timéa szemei vették észre arczán azt a rejtegetett mély elhatározást, csak Timéa kérdezé tőle aggódva: «mi bajod, férjem?»

Nagy betegsége óta csupa gyöngédség volt iránta a nő. Mihályt csak sietteté ez a gyöngédség az éles kés hegye felé.

Minden öngyilkosság őrültség, s minden őrültségben van valami, a mi elárulja magát. Sok ember tudja már, hogy ő őrült, az öngyilkos is tudja azt mind. Takargatni akarja a titkát, hogy meg ne tudják. Épen azzal árulja el. Fölteszi magában, hogy okos dolgokat fog beszélni, hogy meg ne tudja senki, hogy ő bolond; de azok az okos beszédek mind nincsenek rendes helyen és időben alkalmazva, s felköltik a gyanut; túlságos jókedvet mutat, vigad, tréfál; de vígsága oly aggasztó, oly rendkívüli, hogy a ki látja, borzadva mondja magában: «ez vesztét érzi!»

Úgy csinálta ki Timár, hogy nem fog «az» itthon végbemenni.

Megirta végrendeletét.

Minden vagyonát Timéának és a szegényeknek hagyta; és még olyan gyöngédséggel és előrelátó furfanggal birt, hogy egy külön alapítványt tett, mely arra való volt, hogy ha Timéa az ő holta után férjhez fog menni s ha Timéa utódai egykor szegénységre jutnának, az alapítványból ezer forint évdíj legyen számukra biztosítva.

És azután ez volt a terve:

A mint az évszak engedi, el fog utazni, – hiresztelés szerint Egyptomba, – voltaképen pedig a senki szigetére.

Ott akar meghalni.

Ha Noémit is rábirhatja, hogy haljon meg vele, akkor ketten együtt.

Oh! Noémi bizonyosan rá fog arra állni.

Hiszen mit csinálna ezen a világon Mihály nélkül?

Mit ér ez az egész világ már így, a hogy van?

Mind a ketten oda Dódi mellé.

A telet hol Komáromban, hol Győrben, hol Bécsben töltötte Timár; mindenütt terhére volt a világ.

A búkórban szenvedő embernek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy mindenki arczáról azt véli leolvasni, hogy az most ezt gondolja magában: «ni! egy búkóros ember!» Észreveszi minden ismerőse arczán és szavain, hogy valami változást sejtenek ő rajta magán; hallja, hogy suttognak a háta mögött, hogy integetnek titkos jelekkel, mikor valahol megjelen; hogy remegnek tőle az asszonyok; hogy iparkodnak nyugalmat erőltetni a férfiak; és aztán megtörténik vele, hogy szórakozottságában olyan dolgokat tesz, mond, a mik lelke bomlottságáról tanuskodnak, nevetséges dolgokat s boszantja végtelenül, hogy miért nem nevetnek hát azon az emberek? – Már félnek nevetni.

Pedig hiszen ne féljenek tőle. Még nincsen annyira, hogy felugorjék a helyéből, s a paprikát a szemközt ülők szeme közé szórja; – ámbár valóban egyszer-egyszer előveszik olyanforma vágyak, hogy mikor például Fabula János uram meglátogatja s mint egyházi vicekurátor komoly dolgokról kezd el perorálni előtte, mereven állva, mintha nyársat nyelt volna, olyankor úgy csiklandja valami Timárt, alig bir a vágynak ellenállani, hogy a két kezét hirtelen a vicekurátor úr vállára téve, annak a fején keresztül ugorjék!

Volt a tekintetében valami, a mitől az ember háta végigborzongott.

Ezzel a tekintettel találkozott Athalie is.

Gyakran, midőn szemközt ültek a családi asztalnál, Timár szemei folyvást Athalie arczára és termetére voltak éhezve. Az ilyen kedélybeteg emberek tekintete úgy ki tudja fejezni az éhszomjat a női bájak iránt.

S Athalie rendkívüli szépség volt. Igazi Ariadne nyak és kebel. Mihály szemei e szép hófehér nyaktól meg nem tudtak válni, úgy hogy Athalie nyugtalanítva érzé magát e kecseinek tett néma hódolat által.

Igen, Mihály arra gondolt, hogy csak egyetlenegyszer lehetnél birtokomban te szép hófehér nyak, te bársony sima gyönyörű kebel, – hogy egy szorításával aczélmarkomnak beléd fojthatnám a lelket!

Ez a vágya volt, mikor Athalie bachansnői szép termetére bámult.

Csak Timéa nem félt tőle.

Timéa nem félt soha, mert nem volt semmije a mit féltsen.

Timár megunta végre a késedelmes tavaszt várni. Mi szüksége van a virágnyilásra annak, a ki a fű gyökere alatt akar aludni?

Elindulása napján nagy dáridót csapott.

Összehítt magához boldogot-boldogtalant, a kinek csak valaha hirét hallotta; egész háza megtelt vendégekkel.

A dinom-dánom kezdete előtt azt mondá Fabula Jánosnak:

– Atyámfia az Urban. Legyen itt mellettem, s majd ha reggel felé teljesen eláztam s öntudaton kívül leszek, vitessen le a szekerembe, fektessenek az ülésbe s aztán fogják be a lovakat s hajtsanak el velem.

Úgy akart öntudatlanul eltávozni házától, szülővárosától. Aztán reggel valamennyi vendég ki erre, ki arra dült el, Fabula János uram is horkolt édesdeden hátraszegett fejjel egy karszékben ülve, csak Timár maga maradt elázatlan.

A lélekkór úgy van a borral, mint Mithridat volt a méreggel: nem tudja magát megölni vele.

Csak magának kellett megindulnia, hogy szekerét fölkeresse és utra keljen.

Fejében össze volt zavarva az élet és az álom; a képzelet és a mámor; az emlékezet és a hallucinatió.

Úgy tetszék, mintha egy alvó fehér arczú szent fekhelye előtt állt volna meg. Úgy tetszék, mintha e fehér szobor ajkát megcsókolta volna, s a szobor e csókra sem ébredt volna fel.

Talán csak mámor vagy képzelet volt az is.

Aztán azt a jelenetet is látta, hogy egy sötét folyosón egy ajtó mögött egy szép mænade-arcz, buján göndörített hajfürtökkel, leskelődött elé; olyan ragyogó szemei voltak, piros ajkai közül tündökölt a gyöngy fogsor, a mint az égő viasztekercset feje fölé tartá s azt kérdezé a tántorgótól: «hová készül ön, uram?»

S erre ő azt sugá a bűbájos tündéralak fülébe:

– Megyek, Timéából boldog nőt csinálni…

Erre a tündérarcz egyszerre Meduza-fővé torzult el, a göndör hajfürtök hah! hogy alakultak át kigyókká!

Talán ez is csak hallucinatió volt.

Timár csak délfelé ébredt fel szekerén, mikor új lovakat fogott be a gyors paraszt. Már akkor messze volt Komáromtól.

Elhatározását mi sem változtatá meg.

Késő éjjel érkezett meg az Aldunára, hol a halásztanyán az előre megrendelt csempészbárka várt reá. Még éjjel átkelt a szigetre.

Egy gondolat kecsegtette.

Hát ha Noémi meghalt azalatt!

Miért ne tehette volna azt? – Most milyen tehertől volna ő megszabadítva. A szörnyű rábeszéléstől!

A mi az embernek kedves rögeszméje lesz, azt követeli a sorstól, hogy ne is lehessen máskép: annak már úgy kell történni, a hogy ő gondolta.

A fehér rózsabokor mellett már ezóta van egy másik rózsabokor, mely tavaszszal pirosat fog virágzani: az Noémi. Most még egy harmadik jön a kettő mellé: az lesz sárga rózsa, az arany ember virága.

Ezzel az ábránddal szállt ki a sziget partjára.

Még éjjel volt, mikor megérkezett; a holdvilág sütött.

A félbenhagyott ház, mint egy kripta, állt a fűvel benőtt téren, ajtaja-ablakai be voltak takarva gyékénynyel, hogy hó, eső be ne verjen.

Mihály sietett a kis lak felé. Almira eléje jött, megnyalta a kezét és nem ugatta meg, hanem megfogta a köpenye szárnyát s odavezette az ablakhoz.

A kis lak ablakán besütött a holdvilág. Mihály benézett: a szoba egészen világos volt.

Láthatta jól, hogy csak egy ágy van a szobában, a másik hiányzik onnan. Azon az ágyon alszik Teréza.

Úgy van, a hogy ő kigondolta. Noémi a rózsafa alatt van már. Így van az jól.

Bezörgetett az ablakon.

– Én vagyok itt Teréza!

A hivásra előjött a nő a veranda alá.

– Egyedül alszik ön, Teréza? mondá neki Timár.

– Egyedül.

– Noémi felment Dódihoz?

– Nem. Dódi jött le Noémihoz.

Timár bámulva tekinte Teréza arczába.

Erre a nő megfogta a kezét s ravasz komolykodással elvezeté a ház háta mögé, hol a kis lak másik szobájának ablaka volt.

Ez a szoba is világos volt; éji mécs égett benne.

Timár benézett az ablakon s a fehér ágyon látta Noémit feküdni, félkarjával egy kebléhez simuló aranyhajú angyalfőt ölelve.

– Ki ez? szólt Timár egyszerre suttogássá lenyomott kiáltó hangon.

Teréza szeliden mosolygott.

– Hát nem látja ön? A kis Dódi. Visszakivánkozott hozzánk. Azt mondta, hogy jobb itt, mint az égben. Azt mondta az Urnak: «neked úgy is sok angyalkád van; ereszsz vissza azokhoz, a kiknek csak egy volt». S az Ur visszabocsátá.

– Hogyan?

– Hm, hm! Hát a régi történet. Egy szegény csempésznő ismét meghalt, a gyermeke árván maradt, s mi magunkhoz fogadtuk. Hát bánja ön azt?

Timárnak egész teste úgy reszketett, mintha forró lázban volna.

– Ne költse őket fel reggelig! mondá Teréza. A gyermeknek árt az, ha álmát félbeszakítják; s a gyermekéletnek sok titka van. Legyen ön türelemmel. Nemde?

Dehogy szólt Timár egy szót is. Elhajította süvegét, leveté köpenyét, felső kabátját, egy ingre vetkőzött, ingujjait felgyürte karjairól. Teréza azt hitte róla, hogy megőrült. Oh, dehogy őrült meg! Odarohant a diófából épített házhoz, letépte annak ajtajáról, ablakáról a gyékényt, előrántotta asztalos műhelyét, odaszorítá a csavar közé a félbenhagyott ajtó deszkáját, felvette a gyalut s elkezdett dolgozni.

Épen hajnalodott.

Noémi azt álmodta, hogy valaki az új házban asztalosmunkát dolgozik, a gyalu harsog a keményfa deszkán, s a jókedvű dolgozó danája hangzik pihenés közben: «az én babám kis kunyhója többet ér, mint Buda vára!»

És mikor felnyitotta a szemeit, akkor is hangzott a gyaluharsogás és a dal.

TERÉZA.

Timárnak sikerült már meglopni az egész világot.

Ellopta Timéától apja millióját, azután ellopta tőle szive férfiideálját, végre ellopta tőle hitvesi hűségét.

Ellopta Noémitól szive szerelmét, női gyöngédségét, ellopta őt magát egészen.

Ellopta Teréza bizalmát, az embergyűlölő utolsó hitét az egyetlen igaz emberben, ellopta tőle a senki szigetét, hogy azt megint visszaadja neki, s azzal ellopja háladatosságát.

Ellopta Krisztyán Tódortól az egész ó-világot, száműzve őt ravaszul a másik hemisphaeriumra.

Ellopta Athalietől apját, anyját, házát, vőlegényét, égi földi üdvösségét.

Ellopta Kacsukától a boldoggá létel reményét.

Lopta a tiszteletet, melylyel az egész ismerős világ környezé; a szegény könyeit, az árva gyermekek kézcsókjait, a királytól az érdemrendet, ez mind lopott jószág volt. Lopta a csempészektől a titoktartó hűségét, a tolvajokat meglopta!

Meglopta az Istent magát, lelopott tőle az égből egy kis angyalt.

A lelke sem volt már az övé: azt is elzálogosította már a holdnak, ezt is megcsalta vele: nem adta át, a mit igért. Meglopta a holdat!

Már el volt készítve a méreg, mely elszállítsa őt a semmi csillagába; hah, hogy örült, hogy vigyorgott minden ördög! hogy tartotta a lehulló elé a körmeit. Aztán bolonddá tette azokat is, nem ölte meg magát. – Meglopta magát az ördögöt.

Kilopott a világ közepéből magának egy paradicsomot, s e paradicsom tiltott fájáról lelopta a gyümölcsöket, mig az őriző arkangyal hátat fordított; s a rejtett édenben kijátszott mindent, a mi emberi törvény: papot, királyt, birót, hadparancsnokot, adószedőt, rendőrt. Ezek mind meg voltak általa lopva.

És minden sikerült neki.

De vajjon meddig tart ez a siker?

Mindenkit meg tudott csalni, csak egyet nem: saját magát.

A mosolytól ragyogó arcz belül olyan szomorú volt mindig.

Ő tudta jól, hogy mi az ő neve!

És szeretett volna az lenni, a minek látszik.

És ez a lehetetlenség volt.

A végtelen gazdagság… az általános tisztelet… a boldogító szerelem… bárcsak egy volna ezek közől megérdemlett, igaz keresmény! Lelkületének alapja, életlevegője volt az őszinteség, becsületesség, emberszeretet, szigor, önfeláldozás; rendkívüli, szokatlan nagyságu kisértetek azzal merőben ellenkező áramlatba ragadták; s most is itt áll előtte egy ember, a kit mindenki szeret, becsül, tisztel, csak ő egyedül gyűlöli, vádolja magát.

S még hozzá a sors legutóbbi betegsége óta oly vasegészséggel áldotta meg, hogy semmi meg nem ártott neki. A helyett hogy vénült volna, fiatalodott. Nyaranta sok kézmunkával volt elfoglalva.

Azt a kis házat, a mit a mult évben összeácsolt, mint asztalos egészen fölszerelte; azután következett az esztergályos, a képfaragó; még a muzsákat is meglopta, alakító tehetséget orozott tőlük. Gyönyörűség volt a kis faházat látni, mely vésője alatt lassankint műremekké alakult át. Timárban egy művész veszett el.

A kis ház tornáczát emelő oszlopok mindegyike más alakot mutatott: az egyik két összefonódott kigyó volt, fejeik az oszlopfő; a másik egy pálmatörzs, melyet folyondár körít, a harmadik összetekergőzött szőlővenyigéket mutatott leskelődő gyíkokkal, mókusokkal, a negyedik volt egy levelei közül kiemelkedő nádcsoport.

És belül is a falak táblázata csupa eszményi faragvány, tarka mozaik; asztalok, székek művészi összeállítással készültek, a hófehér gyertyán, a habos gyökérfa, a mikből szekrény, óratok lett, a barna diófaalapot barátságosan igyekezett tarkítani; a mennyezetes nyoszolya kirakott superlátjával művészi izlést árult el. És azonkívül ajtók és ablaktáblák nyitja eredeti ötletekről tanuskodott. Azok mind a falba tűntek el, ki oldalt, ki fölfelé volt tolható, furfangos fakilincsekkel zárható, nyitható, miután azt előre kimondta Timár, hogy ezen a házon egyetlenegy szegnek sem szabad lenni, a mit nem maga készített; nem is volt benne egy vasdarab sem. Egészen a maga erejéből, egészen e sziget terményeiből akarta azt kiállítani. Csak az ablakokkal volt még megakadva; mivel pótolja az üveget? Eleintén szunyoghálót feszített ki a rámákba; hanem így a ház csak nyári laknak volt használható, az eső is beleesett, ha a táblákat be nem tették; aztán hólyagból készített ablaktáblákat, mint az eszkimók; az meg nem illett a többi pompához. Végre addig kutatott, mig a téveteg szikla egyik oldalában fölfedezett egy réteg macskaezüstöt, a mit csillámnak, «Mária-üveg»-nek is neveznek. Azt nagy gonddal kiemelte a kőből; a finom, átlátszó ásványt széthasogatta vékony rétegeire s azután vékony finom léczecskékből valami rostélyt állított össze, a minek közeit az istenadta üveggel kitöltögeté. Már az rabnak való munka volt. És a hatalmas gazdag úrnak volt türelme vesződni vele.

Az volt aztán az öröm, mikor készen volt a ház, mikor belevezethette kedveseit. Nézzétek, ez mind az én kezeim munkája, ilyet nem adhat a király sem a királynénak!

Dódi (a második) már akkor négy éves volt, mikor ez a háza elkészült. «Dódi háza!»

Azontúl más dolog várt Mihályra. Dódit olvasni tanítani.

Dódi eleven fiu volt. Egészséges, eszes, jókedvű gyermek. Timár azt mondta, hogy maga fogja őt mindenre megtanítani. Olvasni, írni, azután úszni, tornázni; majd kertészkedni, gyalut, vésüt kezelni. A faragó embernek akárhol a világon mindig van kenyere. Dódi mindent meg fog tanulni.

Timár azt hitte már, hogy ez mindig így fog menni, hogy az egészen így van rendén; s hogy ezt az életet csak folytatni kell a napok végeig.

Egyszer aztán a sors azt mondta neki: «megállj!»

Nem is a sors volt az, a ki ezt mondta, hanem Teréza.

Nyolcz éve mult már annak, hogy Timár legelőször a kis szigetre vetődött. Noémi és Timéa még akkor gyermekek voltak; most Noémi huszonkét, Timéa huszonegy esztendős; Athalie huszonötben jár; Teréza negyvenöt évet haladt meg; Timár maga negyvenkettő, a kis Dódi az ötödikbe lépett.

Ezek közül egynek el kell menni haza: mert kitöltötte az idejét. Igazán kitöltötte egy egész hosszú életre való szenvedéssel – ez Teréza.

Teréza egy nyári délután, mikor Noémi odakünn járt a gyermekkel, így szólt Timárhoz:

– Mihály, én mondok neked valamit. Engemet ez az ősz elvisz magával. Én tudom, hogy meghalok. Husz éve már, hogy szenvedek abban a bajban, a mi elvisz: a szivem beteg. Nem szólásmód ez tőlem. Halálos baj ez. Titkoltam mindig, nem panaszkodtam soha. Gyógyítottam türelemmel, gyógyítottátok ti szeretettel és örömekkel. Ha azt nem tettétek volna, rég a földben volnék. De már nem vihetem sokáig. Egy egész éve már, hogy nem alszom; semmit sem. A szememet le nem hunyom éjjel: a hogy lefekszem, úgy virradok fel. Úgy hiszem, erre hosszú álom következik, – és nagyon csendes álom. Meg van szolgálva. Egész nap a szivem dobogását hallgatom. Sebesen üt hármat, négyet, mintha megrettent volna, azután egy felet; azután elhallgat, mintha meghalt volna, azután várakozva egyet-egyet dobban, megint sebesen rákezdi, ismét hosszú csend. Ez már a vége felé közelít. Gyakran szédülök, csak az erős akarat tart, hogy le nem roskadok. Ezen a nyáron túl nem fog ez tartani. Nem bánom, megnyugszom benne. Semmi sem nyugtalanít. Noéminek van már, a kit helyettem szeressen. Nem kérdezek tőled semmit, Mihály. Nem kívánok tőled semmi fogadást. A mondott szó üres beszéd; az érzett szó az igazi. Te érzed, hogy mi vagy Noéminek, s hogy Noémi rád nézve kicsoda? Mi nyugtalaníthatna engem? meghalhatok a nélkül, hogy imádsággal alkalmatlankodnám a bölcs mindenhatónak. Hisz a mit kérhetnék tőle, azt már megadta. Ugy-e igaz ez, Mihály?

Mihály lecsüggeszté fejét. Ez volt az a gondolat, a mi az ő álmait háborította mindig. Ő látta azt, hogy Teréza egészsége hanyatlik. Észrevette arczáról, mint küzd egy eltitkolt szörnyű bajjal, mely az embert ott támadja meg, a hol legközelebb van a test a lelkéhez, a szivében, és rettegve gondolt arra a lehetségre, hogy ha egyszer Teréza meg találna halni, mi lenne akkor Noémiból?

Hogy hagyná akkor itt, mint szokta, egész hosszú télen át ezt a gyönge leányt egyesegyedül a vadonban, azzal a kicsiny gyermekkel?

Ki védi, ki biztatja, ki segíti meg akkor őket?

Mindig kerülte ezt a gondolatot. Most azután előtte állt: nem térhetett félre neki.

Teréza igazat mondott. Még az nap délután egy ismerős gyümölcsvásárló kofa érkezett a szigetre, s mikor Teréza annak a baraczkkal rakott kosarakat átszámlálta, egyszerre csak ájultan esett le a földre.

Akkor fölélesztették. Harmadnap a kofa visszajött. Teréza erőltetni akarta a dolgot, s ismét elájult. A kofa sopánkodott azon nagyon.

Pár nap mulva ismét visszajött a kofa gyümölcsért. Akkor már Mihály és Noémi nem eresztették ki Terézát, maguk adták át a gyümölcsöt.

A kofa azt az észrevételt tette, hogy bizony talán jó volna annak a szegény asszonynak, ha már olyan beteg, meggyónni.

Mihály mélyen elgondolkozott azon, a mit Terézától hallott.

Nem csak arra gondolt, hogy az a nő Noémi anyja, s egyedüli gyámola, mikor ő távol van; hanem arra is, hogy az a nő egy nagy lélek volt, kit a sors kiválasztott magának, hogy mint Jób profétán, gyötrelmeinek egész fegyvertárát kipróbálja rajta, s a kinek lelke annyi szenvedés alatt meg nem törött, a ki nem esett kétségbe, nem alázta meg magát; türt, hallgatott és tett.

Élete és halála bizonyítja, hogy mit tett és mit szenvedett.

És azután arra a gondolatra jött Timár, hogy talán azért hozta őt össze e nővel a sors, hogy kárpótolja azt nagy szenvedéseiért épen ő általa, és hogy mindazon nagy botlásainak, gyötrelmeinek, bűneinek tömege, a mi a nagy világban oly fényes hazugságok pyramidjai alá van eltemetve, itt e kis szigeten találja vezeklését: a mi erény, a mi igazság, a mi maradandó jó tett volt életében, ezen a kis folton van az.

A mint Teréza, fájdalmait némán tűrve, roskadozott előtte, az intő szó annál erősebben hangzott lelkében, mely azt mondá, hogy egy nagy örökség száll reá a nőnek halálával: – a terhek, a miket e nő viselt s a lélekerő, a mivel azokat viselte.

Noémi még nem tudta, hogy anyja halálos beteg. Teréza ájulásaiért a meleg napokat okolták. Teréza azt mondá neki, hogy szokott baj ez nőknél, kik a fiatalság korából a hajlott korba lépnek.

Timár annál gyöngédebb volt ez idő óta Terézához. Nem engedte munka után látni, óvta nyugalmát, csitította a gyermeket, ha fecsegett, pedig Teréza még mindig nem tudott aludni.

Igy telt el a nyár, a meleg napok enyhülést látszottak hozni, hanem az csak látszat volt; az ősz kezdetén ismét előjöttek az ájulási rohamok, s a gyümölcskufárnő nem győzött sóhajtani, hogy már csak ideje volna igazán meggyónni s az utolsó szentségek felvételéről gondoskodni.

Egyszer ismét ebédnél ültek mind a négyen a külső szobában, midőn Almira ugatása jelenté, hogy idegen közeledik. Teréza kitekintett az ablakon s azzal ijedten szólt Mihálynak: «Siess a benyilóba, ez ne lásson téged itt!»

Timár is kinézett az ablakon s ő is úgy találta a maga részéről, hogy azzal, a ki most jön, neki épen nem lesz jó találkoznia, mert az Sándorovics úr, az érdemrendes esperes, a ki ő benne rögtön megismerné Levetinczy urat és azzal együtt szép dolgokat fedezhetne aztán itt fel.

– Takarítsátok félre az asztalt s hagyjatok mind magamra! mondta Teréza, Noémit és Dódit is felköltve; s mintha egyszerre visszatért volna minden ereje, ő segített legjobban az asztalt áttolni a másik szobába; úgy, hogy mire a főtisztelendő úr kopogtatása hangzott az ajtón, már Teréza egyedül volt a szobában. Nyoszolyáját odavoná keresztbe a benyiló ajtaja elé s annak szélére leült. Ezzel a benyiló be volt zárva.

A derék főpapnak azóta még hosszabb lett a szakála és szürkével volt már erősen vegyülve; de orczái pirosak voltak, s a termete sámsoni.

A ministrans-fiú és a sekrestyés, kik idáig kisérték, odakinn maradtak a veranda alatt, s a nagy kutyával eredtek barátságos beszélgetésbe; a nagytiszteletű úr egyedül lépett be a házba, kezét olyan formán emelve előre, mintha alkalmat akarna valakinek nyujtani, hogy azt megcsókolja. Teréza bizony felhasználatlanul hagyta ezt az alkalmat elveszni, a mi az érkezőt nem hozta kedvezőbb hangulatba.

– No hát nem ismersz talán, te bűnös asszony?

– Ismerlek, jó uram, s hogy bűnös vagyok, azt is tudom. Mi hozott e helyre?

– Mi hozott e helyre, te fecsegő vén banya? Azt kérded, hogy mi hozott e helyre? Te Istentől elvetemedett pogány némber. Hát nem ismersz?

– Mondtam már, hogy ismerlek. Te vagy az a pap, ki megholt férjemet nem akartad eltemetni.

– Igen, mert gonosz módon halt meg, gyónatlan és bűnbánatlan. Azért érte a sors, hogy halála után, mint a kutya, úgy temetteték el; ha tehát azt nem akarod, hogy téged is, mint a kutyát, úgy temessenek el, bándd meg a bűneidet és gyónjál meg, míg időd van rá. Maholnap meg kell halnod. Kegyes asszonyi állatok hozták hirül hozzám, hogy halálodon vagy, könyörögtek, hogy jöjjek ide, oldjalak fel; – azoknak köszönheted.

– Halkan beszélj, uram, a mellékszobában van leányom; ne szomorítsd meg.

– A leányod, ugy-e? Aztán meg egy férfi, meg egy gyermek?

– Ugy van!

– S ez a férfi hitvese a te leányodnak?

– Az!

– Ki kötötte őket össze?

– Az, a ki Ádámot és Évát, az Isten.

– Bolond vagy, asszony! Az egyszer történt meg a világon. Akkor még nem volt se pap, se oltár. De most már nem megy az olyan könnyen. Annak törvénye van.

– Tudom. Hisz az a törvény kergetett ide e puszta szigetre. De itt nem parancsol az a törvény.

– Hát pogány vagy?

– Békében élek, békében halok meg.

– Erre tanítottad egyetlen leányodat? hogy gyalázatban éljen?

– Mi az a gyalázat?

– Mi a gyalázat? Minden becsületes embereknek megvetése.

– Hideget okoz-e az nekem vagy meleget?

– Érzéketlen sáralkotmány! Hát neked csak a testi fájdalom okoz szenvedést? Hát lelked üdvöségére mit sem gondolsz? Én meg akarom neked mutatni az utat a mennyek országába s te önkényt a pokolra akarsz jutni? Hiszed-e a feltámadást? Hiszed-e a mennyországot?

– Nem hiszem. Nem is kivánom. Nem akarok újra élni. Akarok csendesen aludni a falevél alatt. Porrá fogok válni, s a fa gyökere fölszija poromat, lesz belőlem falevél; más életet nem óhajtok. A zöld fa ereiben akarok élni, melyet magam ültettem. Nem is hiszek olyan kegyetlen Istent, a ki nyomorult teremtéseit még az életen túl is szenvedni parancsolja. Az én Istenem kegyelmes ur, a ki a halálban fünek, fának, embernek pihenést ád.

– De nem az olyan megátalkodott gonosznak, a minő te vagy! Te poklok tüzére jutsz, az ördög marczangoló fogai közé.

– Mutasd meg nekem a szentirásból, hogy az Isten mikor teremtett poklot és ördögöt, akkor elhiszem.

– Oh! te istenkáromló asszony! Tüzet a nyelvedre! Hát még az ördögöt is el akarod tagadni?

– El is tagadom. Soha sem teremtett az Isten ördögöt. Ti teremtettétek azt magatok, a kik ijesztgettek vele. De az ördögöt is rosszul alkottátok meg. Két szarvval és hasított patákkal. Hisz az ilyen állat fűvel él: az embert nem eszik soha.

– Uram, ne vigy a kisértetbe! Most mindjárt megreped alattunk a föld s elnyeli ezt a szitkozódót, mint Dáthánt és Abirámot. Ilyen hitre tanítod te azt a kis gyermeket is?

– Azt tanítja az, a ki fiának fogadta.

– Kicsoda?

– Az, a kit a gyermek atyjának nevez.

– S hogy hiják azt az embert?

– Mihálynak.

– De hát a másik neve?

– Azt nem kérdeztem tőle soha.

– Nem kérdezted a nevét? Hát mit tudsz felőle?

– Azt tudom, hogy becsületes ember, és Noémit szereti.

– De micsoda? úr? paraszt? mesterember? hajóslegény? vagy dugárus?

– Hozzánk illő szegény ember.

– Hát aztán? Nekem mindent tudnom kell, mert ez én rám tartozik. Micsoda ez az ember? Pápista, kálvinista, lutheránus, socinianus, unitus, disunitus vagy zsidó?

– Arra semmi gondom sem volt.

– Szoktál bőjtöt tartani?

– Egyszer két esztendeig nem ettem húst, mert nem volt.

– Hát a gyermeket ki keresztelte meg?

– Az Isten. Mikor nagy zápor volt, s ő ott ült a szivárvány közepett.

– Oh! ti pogányok!

– Pogányok? szólt keserűn Teréza; miért pogányok? hisz nem vagyunk sem bálványimádók, sem istentagadók. Ezen a szigeten még csak pénzre nyomatott képet sem találsz, a mit másutt a világban imádnak. Úgy-e, te is imádod a kétfejű sast, csak ezüstre vagy aranyra legyen nyomatva? Nem úgy hivja-e minden ember a pénzt, hogy «Krisztus»; – ha elfogyott a pénz, «nincs Krisztus!»

– Isten nélkül való boszorkány, még tréfálni mersz ilyen szent dolgokkal?

– Igen komolyan beszélek. Engem Istennek legnagyobb csapásai értek, a legnagyobb boldogságból a legnagyobb inségbe estem. Özvegy lettem és koldus egy napon. Nem tagadtam meg az Istent; nem dobtam el magamtól, a mit ő adott, az életet. Eljöttem a pusztába, itt kerestem fel az Istent és megtaláltam. Az én Istenem nem kiván czifra imádságot, énekszót, áldozatot, templomot harangokkal; csupán rendeleteiben megnyugvó szivet. Az én penitencziám nem az olvasóforgatás, hanem a munka. Úgy maradtam a földön, hogy semmit sem hagytak számomra az emberek, s én azért nem mentem a föld alá erőszakkal, hanem csináltam a semmi földéből virányt. Minden ember megcsalt, kirabolt, kinevetett; kifosztott a törvényhatóság, megloptak a jó barátok, kinevettek a lelkipásztorok, s én azért nem gyűlöltem meg az embereket; itt élek idegenek, bujdosók útjában, s ápolom, táplálom, gyógyítom, a ki hozzám folyamodik, s alszom nyitott ajtók mellett télen-nyáron; nem félek rossz emberektől. Oh, uram! én nem vagyok pogány.

– Jaj de sok hiábavalóságot össze tudsz darálni, te nyelves asszony. Nem kérdezem én ezt tőled, hanem azt kérdezem, hogy ki az az ember, a ki itt lakik a kunyhódban, igazhivő-e vagy eretnek, s miért nincs megkeresztelve az a gyermek? Lehetetlen, hogy ne tudnád annak az embernek a nevét.

– Igen. Legyen! Nem akarok hazudni. Tudom a nevét, de egyebet semmit. Azt sem mondom meg senkinek. Az ő életének is lehetnek titkai, mint voltak az enyimnek. Az enyéimet elmondtam ő előtte, az övéi után nem fürkésztem soha. Nagy okai lehetnek rá, hogy azokat őrizze. De én őt jószivű becsületes embernek ismerem, s nem gyanakodom benne. Emberek, jó barátok voltak, kik mindenemet elvették, nemes emberek és előkelő urak, csak a kis siró gyermekemet hagyták meg nekem. Én azt a kis gyermeket fölneveltem, s mikor ő volt az egyedüli kincsem, drágaságom, életem világa, akkor elhagytam őt venni egy embernek, a kiről nem tudok egyebet, mint hogy szeret és szerettetik. Hát nincs-e énnekem erős hitem az Istenben?

– Ne papolj te énnekem minduntalan a te hitedről. Az ilyen hitért a régi időkben cziherre vetették a boszorkányokat s ugy égették meg az egész keresztény világban.

– Jó szerencse, hogy ezt a szigetet a török szultán fermánjánál fogva birom.

– A török szultán fermánjánál fogva? kiálta föl elbámulva az esperes. S ki hozta neked ide helyedbe azt a fermánt?

– Ez a férfi, a kinek a nevét nem fogod megtudni.

– De meg fogom tudni azonnal, még pedig igen rövid uton. Beszólítom a sekrestyést meg a templomszolgát, félrelöketem velük innen a nyoszolyádat veled együtt s bemegyek az ajtón; hiszen zár sincs rajta.

Timár a mellékszobában minden szót hallott. A vér zúgott agyában annál a gondolatnál, hogy ez a főpap eléje fog lépni s azt fogja mondani: «Ah! ön az, nagyságos Levetinczy Mihály, királyi tanácsos úr!»

Az esperes kinyitotta a külsö ajtót s beszólította a két szolgálattevő markos legényt.

Teréza szorongatott helyzetében azt a török szövetü tarka gyapotszőnyeget vonta keblére, mely ágytakarójául szolgált.

– Uram! szólt kérlelő hangon az espereshez. Hallgass meg még egy szót, hegy meggyőzzelek, mennyire erős az én hitem az Istenben, hogy nem vagyok pogány; nézzed: e gyapotszőnyeg, melylyel takarózom, Brussából való. Most hozta azt egy átutazó palikár s nekem ajándékozta. Lásd, én nekem olyan nagy a hitem az Istenben, hogy éjente ezzel a szőnyeggel takarózom; pedig tudva van, hogy Brussában négy hét óta dühöng a keleti dögvész. Vajjon közületek van-e valakinek ilyen erős hite? Ki mer hozzányulni ehhez a nyoszolyához?

De már erre a kérdésre nem volt, a ki válaszoljon. Arra a felfedezésre, hogy az a gyapotszőnyeg Brussából való, a hol a pestis pusztít, egymás hátán rohant ki a kunyhóból a három istenfélő ember, otthagyva a pokolnak és az ördögöknek martalékul az egész puszta szigetet és veszendő lakóit. Az elátkozott helynek egy rossz hírével több akadt, a mi a sokáig élni akaró embereket távol tartsa tőle.

Teréza kibocsátá a mellékszobából elrejtett családját.

Timár megcsókolá a kezét s azt mondá neki: «Anyám!»

Teréza halkan suttogá: «Fiam», és mélyen a szemébe nézett. E szemek azt mondák: «ráemlékezzél arra, a mit ebben az órában hallottál!»

És már most készüljünk a mi útunkra!

Teréza úgy beszélt közelgő haláláról, mint egy elutazásról.

«A szép október hónapban fogok elköltözni, abban a kedves időben, a mit úgy hínak, hogy «vén asszonyok nyara». A bogarak is akkor mennek aludni téli álmukat, a fák is akkor hullatják le leveleiket.»

Kiválasztotta magának az öltönyt, a miben eltemessék, s a szemfödelet, a miben eltakarják. Koporsó nem kell neki. Közelebb éri az édes anyaföld.

Kivezetteté magát Timár és Noémi karjába kapaszkodva a szép sík mezőre, s kiválasztotta magának a helyet, a hová eltemessék.

«Ide a sík róna közepére! monda Timárnak, s kivette kezéből az ásót s maga kihantolta előtte a négyszögű helyet. Dódi házát már elkészítetted, most készítsd el az enyimet. Aztán ne rakjatok fölém dombot, ne tegyetek oda fejfát: se zöld fát, se bokrot ne ültessetek fölém. Szépen azt a helyet takarjátok be eleven pázsittal ujra. Legyen a többi mezővel egyenlő. Én úgy kivánom. Én nem akarom, hogy mikor valakinek öröme van, belébotoljék siromba s elszomorodjék.»

S Timár elkészítette Teréza házát.

És Teréza soha sem kérdezte tőle: «de hát ki vagy te mégis? Én már rövid napok mulva megválok ettől a világtól, s még nem tudom, hogy Noémit kire hagytam itt?»

Egy este aztán elaludt örökre.

Úgy temették el, a hogy ő kivánta.

Szép fehér gyolcsba takarva, ágyát ott lenn megvetve illatos diófalevelekből.

És azután betakarták a helyet zöld pázsittal simára, a hogy elébb volt.

Mikor másnap reggel Timár és Noémi a kis Dódit kezén fogva kimentek a mezőre, a sík rónán nem látszott semmi jel. Az őszi pókfonál mint egy ezüst szemfödél vonta be azt egyformán mindenütt. S az ezüst szemfödélen milliárd gyémántként ragyogott a napban az őszi harmat.

De az ezüstös zöld róna közepén mégis rátaláltak arra a helyre.

Elől ment Almira. Egy helyen lefeküdt, s fejét a földre letette. Ott volt az a hely.

Timár azon gondolkozott, hogy most már ezzel a sirral ő előtte is be van zárva a világ. Neki is készülni kell az útra. Vagy «ide», vagy «oda!»

ATHALIE.

A KETTÉTÖRT KARD.

Timár ott várta meg a szigeten, a míg a zöld mezőt belepte a dér, azután még azt is, a míg lehullottak a falevelek, a mig fülemülék, rigók mind elköltöztek fészkeikről.

Akkor határozta el rá magát, hogy visszatérjen a világba. Az igazi világba.

És Noémit itt hagyja egyedül a senki szigetén. Egyedül egy kis gyermekkel.

«De visszatérek még a télen.»

E szóval vált meg tőle.

Noémi nem is tudta, hogy mi az a tél abban a házban, a hol Mihály lakik? A sziget körül ritkán fagy be már a Duna; délszaki enyhe tél van ott, két fok a legnagyobb hideg; a borostyán, a babérfa a szabadban zöldül egész télen.

Hanem Mihálynak zord utja volt. A Duna mellékén már havazott s egész hétbe telt, míg a hófuvatos utakon Komáromig el tudott vergődni. Ott megint egy napot kellett időznie Uj-Szőnynél. A Duna ugy zajlott, hogy nem lehetett rajta átkelni.

Hajh, egykor a kiáradt Dunán egyedül át mert hatolni egy kis csónakon! Hanem a parton Noémi várt akkor. Most pedig csak Timéához siet.

Hiszen ő hozzá is «siet». A mint beállt a jég a Dunán, ő a legelső, a ki gyalog átmegy rajta.

Hiszen Timéához is siet. Azért, hogy elváljék tőle.

El van határozva. Nekik el kell válniok. Noémi nem maradhat többé egyedül az emberlakatlan szigeten. E nőnek igazságot kell szolgáltatni hűségeért s szerelmeért, átkozott volna, a ki őt martalékul hagyná ott a rémek pusztájában, miután testét-lelkét sajátjává tette.

És azután Timéa is hadd legyen boldog.

Ez a gondolat bántotta mégis nagyon. Hogy Timéa boldog legyen.

Bár tudná őt gyűlölni; bár tudna ellene valami vádat felhozni, hogy úgy taszíthatná el magától, mint a kit megvetett, a kit el tud felejteni.

Kocsiját kénytelen volt Uj-Szőnyön hagyni, mert szekeret még nem bocsátottak a jégre; gyalog érkezett haza.

Mikor házába belépett, úgy teszett neki, mintha láttára Timéa megijedt volna. Mintha keze reszketett volna, midőn azt eléje nyujtá. A hangja is reszketett, midőn köszöntését fogadta. Nem nyujtá eléje fehér arczát, hogy csókolja meg.

Timár azzal szobájába sietett, hogy uti köntöseit felcserélje. Ah! ha ez ijedtségnek valami oka volna!

Még más jelenséget is látott Mihály, Athalie arczát.

E nő szemeiben valami dæmoni diadal tüze ragyogott: a káröröm lidérczfénye volt az.

Ha Athalie tudna valamit!

Ebédnél ismét összejött a két nővel. Szótlanul ültek egymás mellett, egymással szemben. Három egymást találgató tekintet.

Ebéd végével csak annyit mondott Timéa Mihálynak:

– Ön nagyon sokáig oda volt most…

Timár nem akarta neki azt mondani: «még majd örökre is eltávozom tőled!» de azt gondolta.

Ügyvédével akart elébb tanácskozni, hogy miként kezdhessen válópert neje ellen. Semmi indokot nem birt rá fölfedezni.

Marad egyedül «az engesztelhetlen gyűlölet».

Csak hogy ebbe mind a két félnek bele kell egyezni: akár igaz, akár nem.

De vajjon fog-e a nő is beleegyezni? Minden ő tőle függ.

Timár egész délután ez eszmével tépelődött. Meghagyta cselédeinek, hogy mindenki előtt tartsák titokban hazaérkeztét, ma nem akar senkivel semmiről értekezni.

Estefelé mégis rá nyitotta valaki az ajtót.

Boszus arczczal tekintett oda, s már fogta a kilincset, hogy akárki jön, azt még az ajtóból elutasítja; hanem aztán megdöbbenve hátrált vissza: Athalie állt előtte.

Ugyanaz a kárörvendő villogás szemeiben, az a diadalmas gúnymosoly ajkain.

Megdöbbenve huzódott hátra Mihály e megigéző tekintet elől.

– Mit akar ön, Athalie? kérdé tőle zavarodottan.

– Hm, – Levetinczy úr. – Mit gondol ön, mit akarok?

– Azt nem tudhatom.

– Én pedig tudom, hogy ön mit akar?

– Én?

– Nem akar ön tőlem valamit megtudni?

– Mit? suttogá hevesen Mihály, betéve az ajtót s kerekre felnyilt szemekkel tekintve Athalie arczába.

– Hogy mit akar ön tőlem megtudni, Levetinczy úr? szólt folyvást mosolyogva a szép hölgy. Ugyan nehéz kitalálni. Hány éve már annak, hogy az ön házánál vagyok?

– Az én házamnál?

– No igen. A mióta ez a ház az öné. Hat esztendeje annak. Minden évben láttam önt haza térni. Minden évben más kifejezést láttam az arczán. Az első évben a kinzó féltést, azután a könnyelmű jókedvet, majd meg a tettetett nyugalmat: egyszer éppen a bárgyú filiszteri elfoglaltságot! – mind ez tanulmányom volt nekem. Most egy éve már azt hittem, hogy a szomorújátéknak vége. S ez engem megijesztett. Ön úgy tudott maga elé nézni, mint a ki a sirja fenekére néz le folyvást. S ön tudhatja jól, hogy senki a kerek földön nem imádkozik oly igazán az ön életeért, mint én!

Mihály összeránczolta e szóra homlokát s Athalie talán olvasni tudott e homlokredőkből.

– Nem! ismétlé szenvedélyesen. Mert ha van a világon valaki, a ki önt szereti, az nem kivánhatja úgy, hogy ön sokáig éljen, miként én. – Most ismét azt a tekintetet látom önnek az arczán, a mit a legelső évben. Ez az igazi. Szeretne ön tőlem valamit megtudni Timéa felől, ugy-e?

– Tud ön valamit? kérdé hevesen Timár, hátát szobája ajtajának vetve, mintha foglyul akarná tartani Athaliet.

Athalie gunyosan nevetett. Hiszen Mihály volt az ő foglya.

– Sokat. – Mindent. Felelt rá.

– Mindent?

– Igen. Eleget arra, hogy elkárhozzunk mind a hárman; én is, ő is, ön is!

Mihály ereiben forrni kezdett a vér.

– Elmondhat ön nekem mindent?

– Hiszen azért jöttem ide. Hanem hallgasson ön mindent végig nyugodtan, mint a hogy én nyugodtan fogok önnek elmondani oly dolgokat, a miknek végig gondolása is őrültté tesz, ha meg nem fog ölni.

– Kérem önt. Csak egy szót elébb. – Timéa hűtlen-e?

– Az.

– Ah!

– Még egyszer mondom: az! S ön meg fog győződni felőle bizonynyal.

Timár szivében egy nemesebb érzés tiltakozott e gyanu ellen.

– De kisasszony, gondolja ön meg jól, a mit kimond.

– Csak tényeket fogok önnek elmondani, s ha azután látni akar ön, látni fog saját szemeivel s azután czivakodhatik majd a saját öt érzékeivel, hogy minek rágalmazzák az oltári szent képet.

– Hallgatok, de nem hiszek.

– S én mégis beszélni fogok. Az ön szent képe mégis csak leszállt végre az oltárrámából a földre, hogy meghallgasson egy városi mendemondát, mely azt kürtölé, hogy a délczeg őrnagy párbajt vivott ő miatta egy idegen katonatiszttel: azt kegyetlenül megsebesítette, a kardja is ketté törött ellenfele fején. A szent kép meghallgatta ezt a mesét. Zófi asszony maga mondta el azt neki s a szent kép szemei könyeztek a hir hallatára. Eh mit? Hisz ön eretnek, a ki nem hiszen a könyező szent képekben. Hanem ez már mégis igaz, és Zófi asszony másnap elmondta ezt a délczeg őrnagynak. Zófi asszony szereti a hirhordást, a hizelkedést, a cselszövést, Zófi asszonynak kedves mulatság a titkon szerető sziveket összehozni, békés családtagokat meg összeveszíteni, valakinek úgy szerezni örömöt, hogy abból másnak nagy keserűsége legyen; másnak a titkaiba beleásni magát s azután kinozni őt bizalmasságával. Zófi asszony az én anyám.

Athalie megtörülte az ajkát a szó után: «anyám», mintha valami keserűséget törülne le onnan.

– A besugott könyeknek az lett a következése, hogy Zófi asszony egy skatulyát hozott az őrnagytól a szent képnek, és egy levelet.

– Mi volt a dobozban?

– Hogy mi volt a dobozban, az nem olyan érdekes önre nézve, mint hogy mi lehetett a levélben? A dobozban volt annak az eltört kardnak a féldarabja a markolattal együtt, melylyel az őrnagy vivott. Ez egy emlék.

– Jó, mondá Mihály, nyugalmat erőltetve. Ebben semmi rossz sincs.

– Nincs. De a levél?

– Olvasta ön azt?

– Nem. De tudom, mi volt benne?

– Hogy tudja ön?

– Mert a szent alak válaszolt reá, s levelét megint Zófi asszony vitte el.

– Az a válasz lehetett visszautasítás is.

– De nem volt visszautasítás. Zófi asszony nekem mindent elmond, mert tudja jól, hogy azzal, a mit nekem elmond, nekem pokolbeli kinokat okoz. Aztán ő nekem nem cselédem, csak anyám. Szolgálni a szent asszonynak tartozik; nekem pedig, cselédtársának, elmondani, hogy mi rosszat mível az asszonya. A cselédszobában nincs anya és leány, csak szolgálók vannak, egymásra irigykedők, asszonyukat elárulók. Nem szégyenli ön még magát, uram, hogy velem itt suttog?

– Szóljon tovább!

– Igen. Tovább, mert hiszen még vége nincs a történetnek. A küldött levél nem volt sem illatos, sem rózsaszinű, itt lett az megirva önnek a saját iróasztalán, saját pecsétjével lezárva; s tartalma az is lehetett, hogy a kérdező örökre elutasíttatik. De nem az volt.

– Ki tudhatja azt?

– Zófi asszony és én, s ön lesz mindjárt a harmadik. A hogy ön ma véletlenül megérkezett… Ejh de hogy is jöhetett ily alkalmatlan időben? Köröskörül a Dunának minden ága zajlik; jég tolul jég hátára; élő teremtés nem mer egyik partról a másikra menni. Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen napon olyan biztosan el van zárolva a város, hogy abba még egy nyughatatlan férj sem képes behatolni, a ki egyszer kívül rekedt. Hogy tudott ön épen ma általjönni?

– Ne kinozzon, Athalie!

– Nem vette ön észre a megdöbbenést a szent kép arczán, mikor őt meglepte? Nem érezte, hogy reszkettek a kezei az ön kezeiben? Ön nagyon rossz időben talált érkezni. Zófi asszony megint elvándorolt a délczeg őrnagyhoz ezzel a rövid üzenettel: «ma nem lehet!»

Timár arczát a harag és ijedtség rossz indulatai torzíták el e szóknál.

Azután csüggedten rogyott karszékébe s azt mondá: «nem hiszek önnek».

– Nem is kivánom, szólt vállvonva Athalie. De adok önnek egy rossz tanácsot, hihessen majd saját szemeinek. Ma nem lehet, mert ön hazaérkezett. De a mi ma nem lehet, az lehetne holnap, ha ön eltávoznék. Ön minden évben le szokott rándulni télen a Balatonra, mikor a tó befagy s a jég alatti halászat megkezdődik. Az érdekes sport. Ön holnap azt mondhatná: «a míg a hideg tart, elutazom Füredre, megnézem, mit csinálnak a fogasaim?» s azután bezárkóznék rácz-utczai házába és ott várna csendesen, mindaddig, míg valaki megzörgetné az ablakát s azt mondaná: «már lehet!» Akkor visszatérne ide.

– Én tegyem azt? szörnyedt fel eliszonyodva Timár.

Athalie megvetően nézett végig rajta.

– Azt hittem, hogy ön férfi. S mikor önnek valaki azt mondja: nézd, itt fog lenni ma az a másik férfi, a kit feleséged szeret, a kiért hozzád jéghideg, a kiben meg vagy alázva, akkor ön a legelső vas után fog kapni, s nem kérdezi ki az? hanem megöli elébb, ha testvére volt is! Csalódtam. Ön megrémült szavaimtól. Bocsásson meg, ha rossz helyen szóltam. Nem fogom többet tenni. Kérem, ne áruljon el asszonyomnak. Nem rágalmazom őt ön előtt többet. Mindig csak jót fogok felőle mondani. Most is csak hazudtam. Nem igaz. Ő nem hűtlen önhöz.

Athalie egyszerre olyan alázatos arczczal, oly könyörgő szavakkal fordult Timárhoz, hogy az már kételkedni kezdett benne s kezdte hinni, hogy a mit hallott az csak mese; de alig árulta el bámuló arczával hiszékenységét, midőn Athalie a szeme közé nevetett s arczába vágta ezt a szót:

– Ön gyáva!

S azzal indulni készült.

De Mihály utána szökött és megfogta a kezét.

– Maradjon ön. Én megfogadom az ön tanácsát és mindent úgy teszek, a hogy ön mondja.

– Akkor hallgasson rám, mondá Athalie, s olyan közel simult Mihályhoz, hogy keble annak vállát érte, s ajkai olyan közel voltak arczához, hogy lélekzete forróságát érezheté; a ki távolból leste volna őket, azt hitte volna, suttogó szerelmesek.

A mit pedig Athalie suttogott Timárnak, ez volt:

– Mikor Brazovics úr ezt a házat építtette, akkor ez a szoba, mely most Timéáé, volt a vendégek szobája. Kik voltak Brazovics úr szokott vendégei? Üzértársak, ügyfelek, alkuvó kereskedők és termelők. Annak a szobának a lépcső felőli falában egy üreg van, a csigalépcső fala gömbölyüen hajlik, a belső fal pedig szögletet képez. Ebbe az üregbe a folyosó felől lehet bejutni. Egy fali szekrény van ott, melyben régi megcsorbult edények állanak, ritkán van az nyitva. De ha mindig tárva állana is, akkor sem jutna eszébe senkinek, hogy a szekrény polczai alá illesztett csavarokat sorba próbálgassa. A harmadik polcz középső csavarja pedig kijár. Még ha azt kihuzza is valaki, nem tud meg belőle semmit. Egyszerű szeg az, semmi más. Hanem a ki birtokában van egy sajátszerű kulcsnak, mely e szeg helyébe illeszthető, annak a kulcs fejét meg kell nyomni, s akkor abból egy toll kiugrik; a kulcsnak egy fordítására aztán az egész szekrény nesztelenül félretolható lesz. Onnan abba a rejtekbe lehet jutni, mely világosságot és levegőt a háztetőn kijáró kürtőn keresztül kap. Ez a falban járó üreg egész addig a szobáig vezet, mely most Timéa belső szobája, s melyben azelőtt Brazovics úr vendégei voltak elszállásolva. E rejtett folyosó egy ajtóüregen végződik. Belül azt egy kép takarja, gyöngyház mozaik. Szent Györgyöt ábrázolja a sárkánynyal. Úgy látszik, mintha fogadalmi kép volna, a falba illesztve. Ön sokszor el akarta távolíttatni onnan azt a képet, de Timéa nem engedte s ottmaradt. Ennek a képnek egyik mozaik darabja félre fordítható s akkor a támadt résen keresztül mindent lehet látni és hallani, a mi a szobában történik, a mit ott beszélnek.

– Mire való volt e rejtek az ön atyjának?

– Úgy hiszem, ez üzletéhez tartozott. Neki sok dolga volt ügyfelekkel, versenytársakkal, hivatalos ügyvezetőkkel. Jó konyhát tartott és jó borokat. Mikor aztán vendégeit jó kedvbe hozta, magukra hagyta őket; nesztelenül ide került lesbe s kihallgatta, hogy mit beszélnek azok egymás között. Ezen az uton igen egyszerűen és biztosan megtudta mindig, a termelők mit határoztak egymás között utolsó árnak? a versenyzők mit tartanak maguk részéről legmagasabb ajánlatnak? Az élelmezési kormánybiztosok, a várerődítés vezetői minő vállalatokat terveznek? a borozó embernek nyelve eljár, s azt nem tudhatták, hogy titkaikat az érdekelt fél olyan közelről hallhatja. Ezen az uton Brazovics úr sok, üzletéhez szükséges adat birtokába jutott, s azoknak tudta hasznát venni. Egyszer ő maga nagyon elgyöngült az asztal áldásai alatt s akkor engemet küldött hallgatózni a rejtekbe, onnan ismerem e titkot. A rejtek kulcsa most is nálam van. Ime lássa ön! Ha akartam volna, mikor Brazovics úr vagyonát hivatalosan lefoglalták, szobáit lezárolták, ezen a rejteken keresztül sok mindent elhordhattam volna a szobákból. De én kevély voltam arra, hogy lopjak!

– Tehát abból a rejtekből a szobákba is be lehet jutni?

A Szent György-képnek sarkai vannak; a rejtek felől, mint az ajtószárny, kinyilik.

– Tehát ön bármikor Timéa hálószobájába juthat ez uton? kérdé Mihály valami leküzdhetlen borzadálylyal.

Athalie büszkén mosolygott.

– Nem volt rá szükségem soha, hogy rejtek uton lépjek be hozzá. Timéa nyitott ajtóknál aluszik s ön tudja jól, hogy én keresztül járhatok a szobáján. S ő mélyen alszik.

– Adja ön ide nekem azt a kulcsot.

Athalie kivette zsebéből a titkos záró szert, melynek vége olyan volt, mint egy csavar, s csak a fogantyú megnyomására ugrott ki belőle a toll. Megmagyarázta Timárnak, hogyan kell vele bánni.

Timárnak úgy sugta valami, tán védangyala, hogy ezt a kulcsot dobja bele az udvaron a mély kutba. Nem hallgatott rá; arra figyelt, a mit Athalie suttogott fülébe.

– Ha ön holnap eltávozik hazulról s aztán mikor a jeladást meghallja, visszajön s rejtekhelyét elfoglalja, mindent meg fog ön tudni, a mit tudni akart. Eljön-e?

– Itt leszek.

– Szokott ön magával fegyvert hordani? Pisztolyt, vagy tőrbotot? Ön nem tudhatja, hogy mi fog történni? A Szent György-kép jobb kézről gömbölyű fogantyú nyomására nyilik fel. S mikor kinyilik, Timéa ágyát eltakarja. Ért ön engem?

A hölgy szenvedélyesen szorítá meg Mihály kezét, kárhozatos dühvel tekintve szemébe; s azután még valamit beszélt hozzá, de az nem volt hallható beszéd, csak az ajkai mozogtak, csak a fogai verődtek össze, csak szemei forogtak; szavak voltak azok hang nélkül. Vajjon mit mondhatott?

Timár maga elé merengett, elkábultan mint egy álomjáró: egyszer aztán felveté a fejét, hogy még valamit kérdezzen Athalietől.

Egyedül volt, nem állt előtte senki. Csak a kezébe szorított rejtélyes kulcs bizonyítá, hogy nem álmodott.

Ilyen kínt még nem állt ki Timár soha, mint e hosszú idő alatt, mely a másnap estétől elválasztá.

Úgy tett, a hogy Athalie tanácsolá. Otthon maradt délig; ebéd után azt mondta, hogy a Balatonra megy le, a halászatot, melyet bérben tartott, megtekinteni. A hogy gyalog jött át a Duna jegén, uti podgyász nélkül, úgy vissza is mehetett. Utazókocsija ott várt a túlparton, azt még nem eresztették át a jégen; elébb a szekérútnak el kell készülni.

Szóba sem állt ügynökeivel; bele sem tekintett üzleti könyveibe. Pénztárából kivett egy csomó bankjegyet találomra, azt tárczájába tette, s azzal szökött hazulról.

Még mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó elfogta az úton. Levelet hozott neki, melynek vevényét alá kellett irnia. Annak a kedveért sem tért vissza szobájába. Mindig hordott a zsebében egy mesterséges szerkezetű tollat, melynek szára egyúttal tintatartó is volt; azt elővette, a recepissét a postás hátára tette s úgy irta alá a nevét.

Aztán megnézte a levelet. Tengerentúlról jött az, rio-janeiroi ügynöke küldé. Fel sem bontotta, eltette a zsebébe olvasatlanul. Mit gondolt ő most az egész világ lisztkereskedésével!

Rácz-utczai házában is volt egy külön szoba fentartva a számára, melyet, a mint a hideg napok beálltak, folytonosan fűtve tartottak. Ebbe a szobába külön elzárt folyosóról volt a bejárás, s azt több üres szoba választotta el az üzleti irodának és hivatalnoki termeknek használt többi lakosztálytól.

Timár észrevétlenül jutott el az utczai szobába, s aztán leült az ablak elé és várakozott.

A hideg téli szél, mely odakünn végigsüvöltött, czifra jégvirágokat rajzolt az üvegtáblákra, se ki, se be nem lehetett rajtuk látni.

Előtte volt tehát, a mit keresett, Timéa hűtlenségének bizonyítványa. Rég kivánta azt. Hogy lelkét megnyugtassa, hogy elmondhassa: most már kölcsönösen vétettünk egymás ellen, most már nem tartozunk egymásnak semmivel! Hogy meg tudja vetni, utálni, gyűlölni azt a nőt, kinek eddig a tisztelet homagiumával kellett adóznia, mint a hogy adózik a jobbágy az uralkodójának. Most már elűzheti őt e trónról, a melyről egy nő csak egyszer szállhat le. És azután, ha ily erős indoknál fogva elvált tőle, akkor magához emelheti Noémit, megadhatja neki azt a rangot, mely őt megilleti: boldog nővé, asszonynyá teheti őt, a hogy érdemes rá.

És mégis, és mégis úgy kinozta ez a gondolat!

Ha kiszinezte képzeletében az első, tanútalan találkozást e nő és a férfi között, vérének minden salakja felszinre került s elhomályosította lelke világát.

A szégyen, a boszuvágy, az irigység pokolbeli szomja epeszté. A gyalázatot, a megcsalatást nehéz tűrni még a hasznáért is.

Most kezdte érezni, hogy Timéa milyen nagy kincs. E kincsről önkényt lemondani, azt visszaajándékozni önmagának, ehhez volt kedve, de ellopatni hagyni! ez fellázítá.

Mit fog tenni? azon tusakodott.

Ha Athalie mérge szivéig hatott volna, akkor annál a gondolatnál állapodnék meg, hogy gyilokkal kezében, orozva lépjen ki a szent kép mögűl s a hűtlen nőt a legforróbb csók közepett gyilkolja le kedvese karjai közt. Athalienak Timéa vére kell.

Hanem aztán a sértett férfi boszuja mást beszél. Annak férfivér kell. Nem orozva, hanem szemtől-szembe kiontott vér. Kard mind a kettő kezében, s aztán életre és halálra.

Mikor pedig a nyugodtan számító ember, a hidegvérű bölcs kerül felül, az azt mondja: «minek volna itt bármi vérontás? neked nem boszura van szükséged, hanem botrányra. Előrohansz a rejtekből, összekiáltod cselédeidet, kiűzöd a házból a házasságtörő asszonyt csábítójával együtt. Ez az okos ember eljárása. Nem vagy te katona, a ki karddal egyenlítse ki sérelmeit. Ott a biró, ott a törvény!»

Hanem azért még sem tagadhatta meg magától, hogy azt a tőrbotot, meg azt a zsebpisztolyt, a mit Athalie ajánlott, készen ne tartsa az asztalán. Ki tudja, mire kerülhet a dolog? A pillanat hevélye határozza majd el azt, melyik kerül felül: az orgyilkos boszuálló-e, vagy a büszke férj, vagy a bölcs üzér, ki a «soll» rubrikába hidegvérrel jegyezi be a botrányos gyalázatot, ha a «haben» rovatába annak megfelelő nyereséget róhat?

E közben beesteledett.

A sötét utczák lámpái megszaporodtak már. Levetinczy úr saját költségén tartotta fenn utczájában a világosságot. A jövő-menők árnyékai rajzolódtak futólag a jeges ablakon.

Egyszer egy ilyen árnyék megállt az ablak előtt, s halk kopogtatás hangzott az ablaktáblán.

Timárnak úgy tetszék, mintha a jégvirágok, a mik a zörgetésre megrázkódnak, a tündérerdő zengő fái volnának, a mik azt mondják: «ne menj!»

Gondolkozott. A kopogtatás ismétlődött. «Megyek», suttogá az ablak felé, s pisztolyát és tőrbotját magához véve, kiosont a házából.

Csak egy futamodás a másik házig, a melyben fény és gazdagság van felhalmozva, s annak közepette a szép halavány asszony.

Az egész úton nem talált szembe senkit. Üres volt már az utcza.

De egy sötét árnyat vett néha észre, mintha előtte futna, el-eltünve a félhomályban, s végre az utczaszegletnél besuhanva. Azt követte.

Nyitva talált maga előtt minden ajtót. Valami segítő kéz kinyitogatott előtte utczaajtót, lépcsőrácsot, még a falszekrény szőnyegajtóját is.

Legkisebb nesz nélkül jöhetett be.

Megtalálta a kihúzható csavart a polcz alatt, helyébe tolta a kulcsot, a rejtélyes ajtó felnyilt előtte, becsukódott mögötte. Timár ott volt a rejtett üregben. Kém a saját házában. Tehát még «kém» is.

Micsoda alacsonyság van még, a mit el nem követett?

És mindezt azért, «mert a szegény ember komisz ember, a gazdag ember pedig oly dicső ember». Itt volt a dicsősége.

Jó, hogy földalatti sötétség van ezen a helyen.

Botorkázva, tapogatózva haladt falmentében, míg egy helyre talált, a hol vékony világosság szürődött valahonnan keresztül. Ott volt a szent György-kép. A lámpafény rémlett át a szobából a mozaik üvegragasztékain.

Megtalálta a félretolható kagylókoczkát; annak a helyén egy vékony üveg lemez maradt.

Betekintett a szobába.

A tejüveggel födött lámpa az asztalon állt; Timéa a szobában járt alá s fel.

Fehér himzett öltöny hullámzott alá termetéről, kezei összekulcsolva csüggtek alá ölébe.

A folyosó felőli ajtó nyilt, Zófi asszony lépett be rajta. Valamit súgott Timéának.

De Timár még ezt a súgást is meghallá. Az a fülke ott a szögletben olyan volt, mint «Dyonisius kőfüle», minden hangot fölfogott.

– Jöhet-e már? kérdezé Zófi asszony.

– Várok rá, mondá Timéa.

Azután Zófi asszony elment.

Timéa pedig kihúzott szekrényéből egy fiókot, s abból egy dobozt vett elő.

Odalépett vele a lámpa elé. Úgy ált Timárral szemközt, hogy a lámpa teljes fényét arczára vetette; a lesben ülő minden változását megfigyelhette e vonásoknak.

Timéa felnyitotta a dobozt. Mi volt abban? Egy kardmarkolat, az eltört pengével.

Az első tekintetre összerázkódott a nő, szemöldei összehuzódása az iszonyt fejezte ki. Azután lassan kiderült az arcza, s ismét olyan lett az, összeérő két vékony, fekete szemöldével, mint egy szent kép, fekete glóriával homloka körül.

Majd édes gyöngédség derengett át méla vonásain, felvette a dobozt s olyan közel emelte ajkaihoz a kardot, hogy Timár rettegni kezdett: most mindjárt megcsókolja!

Az a kard is vetélytársa volt már.

S mentül tovább nézte a tört kardot Timéa, szemei annál élénkebb ragyogásra nyiltak; egyszer aztán annyira vitte a bátorságot, hogy meg merte fogni a kard markolatát, kivette a tört fegyvert a dobozból, s férfi módjára próbált vele a levegőben védni, vágni…… Ah! ha tudta volna, hogy valaki van itt a közelben, a kinek halálkínokat kell szenvednie minden ily vágás után!

Most kopogtattak az ajtón, Timéa ijedten helyezé vissza a tört kardot a dobozba, s aztán tétovázva rebegé: «szabad!» De elébb öltönye hosszú ujjfodrait, mik fel voltak csúszva, végigsimítá keze csuklójáig.

Ő jött be. Az őrnagy.

Délczeg férfi volt. Szép, daliás arcz.

Timéa nem ment eléje, még mindig a lámpa előtt állt. Timár ő reá figyelt.

Pokol! Mit kell látnia?

A mint az őrnagy belépett a szobába, Timéa arcza mélyen elpirult.

Igen, az alabástromszobor tudott hajnalfényt ragyogni, a szent kép arcza megmozdult és a szűzfehérség rózsákkal párosult.

A fehér arcz megtalálta azt, a ki előtt lángba boruljon.

Kell-e még több bizonyság is, kellenek-e még szavak is ezentúl?

Timár közel volt hozzá, hogy kirúgja maga elől a szent képet, s mint a felülkerült sárkány, a ki legázolta szent György angyalt, odarohanjon közéjük, mielőtt Timéának az ajkai is mondhatták volna azt, a mit az arcza elárult…

De nem. Talán csak álom volt, a mit láttál. Nézz oda ismét. Timéa arcza oly fehér mint máskor. Hideg méltósággal int az őrnagynak, hogy foglaljon helyet egy széken. Ő maga tőle távol ül le a pamlagra s tekintete oly szigorú, oly tiszteletparancsoló.

Az őrnagy egyik kezében tartá arany paszomántos csákóját, a másikban aranyfegyverbojtos kardját s feszesen ült, mintha tábornoka előtt volna.

Sokáig hallgatva néztek egymásra. Szorongó érzésekkel küzdött nő és férfi.

Timéa szólalt meg elébb:

– Uram! Ön egy rejtélyes levelet küldött nekem, még megdöbbentőbb ajándék kiséretében. Ez ajándék egy kettétört kard.

Timéa ezzel levevé a dobozról a födélt, s kivette abból az odarejtett levelet.

– Önnek a levele így szól: «Asszonyom! Én ma egy emberrel párbajt vívtam, s csak kardom kettétörésén mult, hogy azt meg nem öltem. E párbajnak oly rejtélyes körülményei vannak, melyek egyenesen önt, és még inkább önnek a férjét érdeklik. Engedjen ön nekem néhány percznyi találkozást, hogy önnek mindent elmondhassak, a mit önnek tudnia szükséges.» E levélben kétszer is alá van húzva «önnek a férjét». Ez volt az ok, uram, mely engemet rábirt arra, hogy önnek alkalmat adjak velem beszélhetni. Szóljon ön; mi összefüggése van az ön párbajának Levetinczy úr személyes ügyével? Hallgatni fogok önre, a míg Levetinczy urról beszél: a mint másra tér át, eltávozom.

Az őrnagy meghajtá magát gondolatterhes komolysággal.

– Tehát ott kezdem, asszonyom, hogy néhány nap óta jár itt a városban egy ismeretlen ember, a ki tengerész egyenruhát visel s egyenruhája előjogánál fogva mindenüvé bejáratos, a hol katonatisztek vannak. Úgy látszik, hogy nagy világfi s mulatságos társalgó. Hogy ki ez ember? azt közelebbről nem tudom, mert kémkedni nem szokásom. Nem tünt fel önnek is ez ember, asszonyom? Láthatta őt nehányszor a szinházban, zöld egyenruha, arany és vörös hajtókával.

– Láttam.

– S nem emlékezik rá, hogy valaha azelőtt látta volna valahol?

– Nem figyeltem az arczára.

– Igaz, hisz ön nem néz idegen férfi arczába soha.

– Tovább, uram. Rólam ne beszéljünk.

– Ez az ember együtt szokott mulatni velünk már hetek óta. Pénze, úgy látszott, hogy volt elég. Ittlétének indokát elmondta mindenkinek. Levetinczy urra vár. Hozzá van küldetése, személyesen elintézendő igen fontos ügy. A dolog kezdett előttünk lassankint unalmassá válni. Az ember mindennap tudakozódott Levetinczy úr felől s hozzá a legtitkolozóbb pofákat vágta, míg utóbb mindenki arra a gyanura kezdett jönni, hogy ez egy kalandor. Egy este sarokba szorítottuk ezt az embert. Meg kellett tudnunk, hogy egy ember, a ki társaságunkba jár, mi járatban van itt? Én vettem őt kérdőre. Ismét a szokott mondával állt elő, hogy ő neki Levetinczy urral vannak elintézendő ügyei. Miért nem fordul azokkal Levetinczy úr ügyvezetőjéhez? Mert azok nagyon kényes természetű ügyek, miket csak személyesen lehet elintézni. Erre a válaszra én arra szántam magamat, hogy egészen kiméletlenül fogok az emberemmel bánni. Hallja ön, mondám neki, én nem hiszem, és itt mi valamennyien kétkedünk benne méltán, hogy Levetinczy urnak önnel bármi személyes ügyei lehetnének, a mik kényes természetüek. Hogy ön kicsoda? azt nem tudjuk; hanem az bizonyos, hogy Levetinczy úr egy derék, jellemteljes ember, a kinek vagyona, jó hire, esze, világi állása elismert nagyság mind. A ki azonfelül mint családfő feddhetlen életet él, mint honpolgár fejedelméhez hűséges; a kinek tehát semmi oka sem lehet titokteljes összeköttetésekre olyan emberekkel, a minőnek ön látszik.

Ezen szavak alatt Timéa lassan felkelt helyéről, odalépett az őrnagyhoz, és kezét nyujtá neki:

– Köszönöm!

És Timár újra látta a fehér arczon fellobogni amaz ismeretlen rózsapirt, és most már tartósan ottmaradt az. A nő úgy hevült annál a gondolatnál, hogy ime a férfi, kit szive imád, úgy védi azt a másik férfit, ki neki esküdt férje, ki sziveik között áll.

Az őrnagy folytatá, s hogy Timéa arczát ne sértse tekintetével, valami más tárgyat keresett ki a szobában, melyre szemeit függeszsze, a hogy szoktak egy álló pontot kiválasztani azok, kik egy indulatfeszítő elbeszélésbe vannak elmélyedve. Ez a tárgy épen a szent György-képen levő sárkány feje volt. E sárkányfő szeme volt a les, melyen keresztül Timár a szobába kémlelt s aztán úgy tetszék neki, mintha az az ember minden szót egyenesen ő hozzá intézne.

Pedig hiszen ott sötét volt, a hol állt, oda nem láthatott senki.

– Ekkor egészen átváltozott annak az embernek az arcza, mint mikor az ember egy húnyászkodó ebnek hirtelen a farkára tapos. «Mit? kiálta fel mindnyájunk hallatára; hát önök azt hiszik Levetinczyről, hogy az egy gazdag ember, hogy hire nagy, esze csodálatos, hogy boldog családapa, hogy hű alattvaló? No hát én megmutatom önöknek, hogy ez az ember, ez a Levetinczy, harmadnapra, a mikor én rátalálok, szökni fog innen, szökni fog a házától, a szép feleségétől, szökni az országától, szökni fog Európából, és soha hirét nem fogják hallani többet!»

Timéa keze akaratlanul a törött kard markolatára tévedt.

– Én válasz helyett azt az embert pofon ütöttem.

Timár félrekapta a fejét a leslyuktól; azt hitte, az ő arcza kapta meg az ütést.

– Mindjárt láttam, hogy ez az ember megbánta, a mit beszélt, s szeretett volna a pofon következménye elől akárhova elmenekülni; de nem bocsátottam. Elálltam az útját. Ön katona, kard van az oldalán, tudja, hogy mit szokás egy ilyen találkozás után kezdeni. Odafenn a vendéglőben a tágas tánczterem, meggyujtatjuk a gyertyákat, s aztán választ ön magának közülünk két segédet, én is kettőt, s elvégezzük a dolgunkat. Egy percznyi haladékot sem engedtünk neki. A párbaj megkezdődött. Az ember úgy vívott, mint egy pirata, egy párszor el akarta kapni a kardomat a bal kezével, akkor aztán megharagudtam s olyat vágtam a fejére, hogy összerogyott. Szerencséjére a kardom lapjára fordult csapásközben s ez okozta, hogy eltörött. Másnap, mint orvosunktól megtudtam, az ember elhagyta a várost; sebe nem lehetett veszélyes.

Timéa ismét fölvette a törött kardot s megnézte annak lapjait; azután visszatette ezt az asztalra s némán nyujtá kezét az őrnagynak.

Az őrnagy gyöngéden fogta két kezébe s ajkához emelte azt; alig volt észrevehető, hogy megcsókolta. Timéa nem vonta vissza kezét.

– Köszönöm! suttogá halkan az őrnagy. Timár talán nem is hallá e szót rejtekodujában, de a nedves szemek is ugyanazt mondák: «köszönöm!»

Azután hosszú perczei következtek a hallgatásnak. Timéa visszaült kerevetére s fejét tenyerébe hajtá.

Az őrnagy megszólalt:

– De én nem azért kértem öntől e találkozást, asszonyom, hogy itt ön előtt eldicsekedjem egy hőstettel, mely önre nézve kellemetlen, rám nézve pedig csak baráti kötelesség; nem is azért, hogy jutalmamat kérjem, a mit ön oly jó volt nekem egy kézszorításban megadni. Ez sok volt, ez nekem igen nagy jutalom. De nem azért kerestem ily szokatlan módon, ezzel a törött kard küldésével, a mi határos a nevetségessel, az önnel való beszélgetést, hanem egy igen komoly kérdés miatt. Asszonyom! Lehető-e, hogy abban, a mit amaz ember mondott, valami igaz legyen?

Timéa mint egy villanyütésre rezzent fel erre a szóra. És azt a villanyütést megérezte Timár is, ő benne is összerándult minden ideg erre a kérdésre.

– Mit gondol ön, uram? szólt Timéa indulatosan.

– Kimondtam, és feleletet akarok rá öntől nyerni, asszonyom! szólt az őrnagy, felállva helyéből. Ha ez az ember egyben hazudott, úgy mindenben hazudott; de ha egy igaz lehet szavaiból, akkor minden igaz lehet. Ezért jöttem önhöz. Őszintén, egyenesen, nyilt arczczal intézem önhöz a kérdést, lehető-e az, hogy csak egy igaz szó is volt ebben a rágalomban? Nem mondtam el mindent, a mit az az ember Levetinczyre szórt, minden czím benne volt abban, a mi férfira nézve sértő. Van ezekben valami lehetőség? Hogy Timár élete azt a rettenetes fordulatot vehesse, a melyet a szerencsétlen ház egykori tulajdonosa halálával előzött meg? Mert, ha az lehető, akkor nem tarthat vissza semmi tekintet, hogy az Isten irgalmára ne kérjem önt, siessen ez összeomló ház alól menekülni, asszonyom! Hisz én nem engedhetem azt, hogy ön megsemmisüljön, én nem nézhetem azt hidegvérrel, hogy önt magával ragadja együtt az örvénybe valaki!

A forró szavak Timéa keblét is áthevíték. Timár sováran leste a nő lelki küzdelmét. Timéa győztes maradt. Összeszedte lelki erejét s nyugalommal felelt:

– Ne legyen önnek aggodalma, uram! Én biztosíthatom önt róla, hogy az az ember, akárki volt, akárhonnan jött, hazudott és rágalmainak semmi alapja nincs. Levetinczy urnak vagyoni állását én alaposan ismerem, mert távollétében magam vezetem ügyeit s minden iránt teljes felvilágosítással birok. Vagyona rendben van; a mit koczkáztat belőle, az, ha mind elveszne is bármi véletlen baleset miatt, az házának egy oszlopát sem döntené ki. Azt is nyugodt lélekkel mondhatom önnek, hogy Levetinczy úr vagyona között nincs egy fillér, mely igaz úton ne lett volna szerezve; senki vagyonát el nem vette soha, hogy valakinek szemrehányásától valaha rettegni, hogy valami szerzeményének eredetét titkolni legyen kénytelen Isten és emberek előtt. Levetinczy úr gazdag ember, ki gazdagságáért nem tartozik pirulni…

Ah! mint égett Timárnak az arcza ott a sötétben!

Az őrnagy felsóhajtott.

– Ön mindenről meggyőzött engem, asszonyom. Ezt hittem is. Amaz ismeretlen ember minden szava rágalom volt, melylyel Timárt mint üzlet emberét vádolá. De ő olyan szókat is ejtett ki, melyek önnek férjét mint családfőt gyanusíták. Egy szót engedjen ön kérdenem: boldog ön?

Timéa mondhatlan fájdalommal tekinte rá s tekintetében e válasz szólt: «látsz, és mégis kérdezesz?»

– Kényelem, fény és gazdagság veszi önt körül; folytatá merész hangon az őrnagy, de ha való az, a mit én, becsületemre mondom, nem kérdeztem soha senkitől, de a mit hivatlanul mondtak ki előttem, a mire azt mondtam: «hazudsz», s a miért a kimondón boszut álltam: ha való volna az, hogy ön szenved, hogy ön nem boldog, akkor nem volnék férfi, ha bátorságom nem lenne önhöz így szólani: «Asszonyom, van még egy ember a világon, a ki épen úgy szenved, épen oly boldogtalan, mint ön; dobja el ön magától e szerencsétlen gazdagságot s szüntesse meg két ember szenvedését, oly szenvedést, mely egy harmadikat, ennek okozóját, még a más világon is vádolni fogja az Isten előtt. Váljék el!»

Timéa keblére szorítá kezeit s szemeivel, mint egy kínhalálra menő martyr, fájdalommal tekinte fel a magasba. Szivének minden fájdalma felébredt ebben a pillanatban.

Timár, midőn így látta őt, csüggedten üté homlokát öklével, s elfordítá arczát a Judás-lyuktól, melyen leskelődött.

Nehány perczig nem látott és nem hallott semmit.

Midőn a kínzó tudvágy újra visszavonta őt a sötétbe bevilágló fénysugárhoz s a szobába áttekintett: már akkor nem látta maga előtt a martyrt; Timéa arcza ismét nyugodt volt.

– Uram, szólt szelid, lágy hangon az őrnagyhoz, hogy önnek szavait végighallgatám, bizonyítja azt, hogy önt tisztelem. Hagyja meg nálam ezt az érzést és ne kérdje tőlem soha azt, a mit ma kérdezett. Fölhívom az egész világot, tudja-e valaki, hogy egy szavam, egy könyem valaha panaszt árult volna el? Ki ellen? Férjem ellen, a ki a legjobb, a legnemesebb ember a világon? ő engem mint idegent, mint gyermeket megszabadított a haláltól; háromszor járta meg a vizek mélyét, a halál országát, hogy engem megmentsen. Mint bohó, mindenkitől kigúnyolt teremtést, ő védelmezett; miattam halálos ellensége házához naponkint eljárt, féltett, vigyázott rám. Mikor koldussá, földönfutóvá lettem, mint szolgáló leányt, kezével, vagyonával megajándékozott, házában urnővé tett. És midőn kezét nyujtotta, ezt komolyan tette, nem játszott velem.

Timéa ezzel egy fali szekrényhez sietett s annak ajtaját hevesen felszakította.

– Nézzen ön ide, uram! szólt az őrnagyhoz, egy szekrénybe felakasztott öltöny himzett uszályát terjesztve szét előtte. Ismeri ön ezt az öltönyt? Ez azon köntös, melyet én hímeztem. Ön látta azt hosszú heteken át, midőn a himzés mellett ültem; minden öltés rajta egy eltemetett ábránd, egy szomorú emlék énnekem. Azt hitették el velem, ez az én menyasszonyi köntösöm lesz. S mikor elkészült, azt mondták: «már most vesd le, ez más menyasszonynak készült!» Ah! uram, ez a tőrdöfés halálos volt az én szivemen. Ezzel a gyógyíthatatlan sebbel a lelkemben kínlódom azóta éveken keresztül. És most váljak meg attól a nemes nagy jellemtől, ki nem jött elém hizelegve, csábítgatva, hanem megvárta, míg más eltép, elgázol, a földön fekve hagy, s akkor jött oda, hogy fölvegyen, keblére tűzzön; ki azóta nem tett egyebet mint emberfölötti, angyalhoz méltó türelemmel törekedett gyógyítani halálos bajomat és osztozott szenvedéseimben. Én váljak meg attól az embertől, a kinek rajtam kívül nincs senkije, a kit szeressen; a kire nézve egy egész világ vagyok, az egyetlen lény, mely őt az élethez köti; az egyetlen arcz, melynek láttára búskomor arcza felderül? Én váljak meg attól az embertől, a kit mindenki tisztel, szeret? Én mondjam azt, hogy gyűlölöm? Én, a ki mindenemet neki köszönöm, s a ki nászhozományul nem hoztam hozzá mást, mint egy szeretet nélküli beteg szivet?

Az őrnagy eltakarta kezével arczát ez indulatsugallta szavára az asszonynak. Hát az a másik férfi ott a szent György-kép háta mögött? hát az nem érezte-e magát úgy, mint az a sárkány, melynek az arkangyal dárdáját torkába verve tartja?

És még nem volt elég a torkába vert dárda, még ki is rántották a sebből a beleakadt szigonyvéget.

– De uram, folytatá Timéa a női méltóság ellenállhatlan varázsával tiszta arczán: ha mind annak ellenkezője állna is, a mit Timárról tart a világ; ha ő bukott ember volna is, ha koldussá lenne, én el nem hagynám őt akkor sem. Akkor épen nem. És ha gyalázat tetézné nevét, én el nem dobnám magamtól ezt a nevet, osztoznám a szennyében, mint osztoztam a ragyogásában. Ha megvetné az egész világ, én örök tisztelettel tartoznám neki. Ha földönfutóvá lenne, kísérő társa lennék. Ha rabló volna, az erdőn laknám vele. Ha meg akarna halni, vele együtt ölném meg magamat…

(Mi az? Sír az a sárkány ott azon a képen!?)

Timéa még mindig tudott mit mondani.

– És végül, uram, ha azt tudnám meg, a mi minden nőre nézve legérzékenyebb, a legkeserítőbb bántalom, hogy férjem hozzám hűtelen volt, hogy mást szeretett, azt mondanám: «az Isten áldja meg azt, a ki ő neki megadta azt a boldogságot, a mitől én őt megfosztottam!» és nem válnék el tőle. – Nem válnék el tőle, még ha ő maga kivánná is; nem válnék el tőle soha; mert én tudom, hogy mivel tartozom esküvésemnek, és mivel tartozom saját lelkemnek idebenn?

Az őrnagy «is» zokogott.

Timéa elhallgatott, hogy nyugalmát visszanyerhesse. Akkor aztán ismét halk, szelid hangon szólt hozzá:

– És most hagyjon ön el engemet örökre. A tőrdöfést, a mit ön lelkemen ejtett évek előtt, ez a kardcsapás kiegyenlítette; azért ezt a tört kardot emlékül megtartom. Valahányszor rátekintek, azt fogom gondolni, hogy ön nemes lélek, s gyógyulni fogok általa. Hogy ön hosszú évek óta nem szólt s nem közelített hozzám, azzal kiengesztelte azt, hogy egykor miért szólt, miért közelített?

(A szent György lovag kép mintha távozó dobogást hangoztatna!)

Timár, midőn a szekrényes rejtekajtón a folyosóra kirohant, valami sötét alak állotta útját. Árnyék a sötétségben? fantom? vagy rossz lélek?

– Mit hallott? mit látott ön?

Athalie volt az.

Timár félretolta a sötét alakot maga elől, s félkezével vállánál fogva a falhoz szorítva, ezt súgá fülébe:

– Legyen ön átkozott! És átkozott legyen ez a ház! És átkozott legyen annak a hamva, a ki ezt építette!

Azzal, mint egy őrült rohant le a lépcsőn.

Timéa ajtaja nyílt, a belső szobából világosság derengett elő. A távozó őrnagy alakja tünt ki e világban. Timéa csengetett. Zófi asszony sikoltozó szava hangzott, szitkozódva, hogy ki oltotta el a lépcsőházban a lámpást? Aztán egy gyertyával a lépcsőn levilágított a távozó őrnagynak. Athalie a rejtett fülke ajtaja mellé huzódott. S midőn mindenki eltávozott és ismét sötét lett, sokáig beszélt még hangnélküli szavakat; csak ajkai mozogtak, csak fogai verődtek össze, csak szemei forogtak, és összeszorított öklei fenyegetőztek.

Ki tudja, mit mondhatott?

AZ ELSŐ VESZTESÉG.

Futni, de hová? Ez most a kérdés.

Az órák tizet vernek a városban, a sorompók le vannak már eresztve a dobogó híd előtt, mely a Duna keskenyebb ágán a szigetbe vezet, a honnan aztán a szélesebb Dunaágon a jég háta most a híd. De most oda el nem lehet jutni a nélkül, hogy az ember valamennyi jegyszedőt a hídon s egy pár drabantot a parton fel ne lármázzon, a kiknek mind szigorúan meg van parancsolva a városkapitánytól, hogy este nyolcz órától reggeli hétig még magát a szentséges római pápát se ereszszék át a jégen.

Az ugyan meglehet, hogy a mit amaz egyházfejedelem bullái ki nem vinnének, azt egypár vörösszemű bankó Levetinczy úr tárczájából kieszközölné, de másnap aztán el is volna terjedve a városban, hogy az arany ember késő éjjel egyedül, nagy sietve szökött ki a városból a veszedelmes jégen keresztül. Ez épen jó illustratió volna ahhoz a mendemondához, a miből ama párbaj eredt. Minden ember azt mondaná: kezd már szökni Amerikába. Timéa is megtudná ezt.

Timéa!

Oh! milyen nehéz ez elől a név elől elmenekülni! Mindenütt utána hangzik.

Nem lehet egyebet tenni, mint visszatérni a rácz-utczai házba, ott bevárni, míg megvirrad.

Ez kínos éjszaka lesz.

Mint a tolvaj, oly vigyázva nyitogatta fel a szobájához vezető ajtókat. A ház többi lakói alusznak már ilyenkor.

Szobájába érve, nem gyujtott gyertyát. Ledült a pamlagra. Pedig a sötétben még jobban rátalálnak az üldöző rémek.

Hogy elpirult az alabástrom arcz!

Tehát mégis van ott a jég alatt élet, csak napja hiányzik.

A házasság az örök tél rá nézve, az örök éjsarki tél.

És e szerencsétlen jégországból nincsen menekülés, a nő hű.

És a vetélytárs is hű barát, a ki kardját összetöri annak a fején, ki az imádott nő férjét rágalmazni merte.

Még ez előtt is meg kell hajolnia. Még odáig le kell aláznia fejét, hogy azt az embert, a kit gyűlölt, mint szerencsés vetélytársat, kit lenézett, mint szerencsétlen éhenkórászt, a ki felszedegeti az élelmezési ügyekben elhullott morzsákat, most mint nagy jellemet lássa maga fölött. Maga fölött! A nélkül, hogy az emelkedett volna.

És Timéa szereti ezt az embert, és boldogtalan az is, ő is.

Mind a kettőjük boldogtalanságának egy oka van: az, hogy Timár «arany ember».

Bálványozzák, a kik nem szeretik.

Nem tud senki arra gondolni, hogy őt megcsalja, meglopja, meggyalázza, hogy becsülete gyémántjából egy darabot letörjön, úgy őrzik azt, mint valami ereklyét.

S ha valaki azt mondaná nekik: mindez nem igaz!

Mily hévvel magasztalá őt a feleség!

«Szolgáló leányból úrnővé tett engem.»

Nem igaz! Te voltál az úrnő, ő volt a szolga. A te vagyonoddal tette magát úrrá, azt adta neked.

«Nincs senkije rajtam kívül! Én vagyok az egyedüli lény, melynek láttára búskomor arcza felderül.»

Nem igaz! Szerelme, boldogsága van neki a világ rejtett zugában, hol téged megcsal, esküjét megszegi, hűségedet kigúnyolja!

«Én vessem meg azt, kit mindenki tisztel?»

De hát miért tiszteli mindenki? Mert nem ismeri!

Ha megismerné, ha felfedezné, mi lakik benne belül, mondaná-e ismét a nő: «én viselném neve gyalázatát, mint viseltem ragyogását?»

Mondaná.

Timéa nem válik el soha.

Azt mondaná: «ha boldogtalanná tettél, már most szenvedj együtt velem!» Ez az angyalok kegyetlensége.

S ha valaki felfedezné előtte a senki szigetének titkát! Noémi történetét!

Azt mondaná rá: «Isten áldja meg, ki megadta neki azt a boldogságot, melytől én őt megfosztottam».

Ez Timéa.

De hát Noémi!

Mit csinál most az a puszta, lakatlan szigeten, a honnan nem lehet neki eljönni Timéa nagylelkűsége miatt? Egyedül a hangtalan téli kietlenben, egy kis félénk gyermekkel az ölében, miről gondolkozik az most? Nincs, a ki egy vigasztaló szót szóljon hozzá; mint retteghet a sivár magányban rossz emberektől, rémektől, vadállatoktól! Mily szívnyomást kell éreznie, ha távol kedvesére gondol és találgatja magában, hol jár ő most?

Oh! ha tudná!

Oh! ha tudná mind a két nő, mily átkozottul bűnös az, a ki mindkettőjüknek ily szenvedést okozott!

Ha volna valaki, a ki ezt nekik megmondaná.

Igaz!

Ki lehetett amaz idegen, a ki mondott is ilyeneket már, a kit az őrnagy ezért arczul ütött, főbe vágott? Idegen tengerésztiszt? Ki lehet ez az ő ellensége? Nem lehet megtudni, mert a kapott sebbel együtt eltünt a városból.

Valami azt súgja neki, hogy ez elől az ember elől jó volna elfutni.

Futni! Hiszen ez az ő folytonos ösztöne. Nincs kényelmetlenebb érzés rá nézve, mint egy helyben maradni. A mint a senki szigetét elhagyja, azontúl nincs sehol maradása. Mikor utazás közben delelőre megállapodik, nem bír a vendéglőben várni, míg a lovakat etetik, elindul gyalog előre az országúton. Úgy sarkantyúzza valami.

Majd arra gondol, hogy elviszi Noémit Dódival együtt, fel ül velük egy tengeri hajóra s körülhajókázza a világot. El együtt minden ismeretlen világrészbe!

De hát Timéa!

Ez a név a hajótörés ránézve.

Az oczeánban egy meleg folyamár tódul fel az egyenlítőtől a sarkvidékig, s a sarkvidéktől jéghegyek úsznak alá az egyenlítőig: Timár arra gondolt, hogy nagy őrültség volt tőle egy ilyen oczeánt fogadni be a keblébe.

És álom nem jött szemére. Zsebórája tizenkettőt vert. Még hét hosszú óra van reggelig. Azt végig töprenkedni!

Mégis rátért, hogy gyertyát fog gyujtani. A szívháborgásnak van egy csillapító szere. Hatályosabb a mákony, a gyűszűvirág kivonatainál: a prózai elfoglaltság.

A kinek sok dolga van, annak nem ér rá a szive fájni.

Kereskedők ritkán lesznek öngyilkosok szerelmi bú miatt. Az üzleti gond az az áldott lábvíz, mely elvonja a vért a nemesebb részektől.

Timár elővette a leveleket, mik asztalán egy bronz sárkány által lefoglalva álltak. Ide szokta főügynöke mindazon leveleket felhalmozni, melyek vagy tudomásul veendők voltak, vagy személyes elintézést igényeltek Timár részéről. Némelyike e leveleknek beutazta már Baját, Levetinczet, Bécset, Triesztet, minden telepén megkeresvén a gazdáját, s úgy került megint vissza komáromi főlakhelyére; tanuskodva a felől, hogy Timár félév alatt egyik telepén sem fordult meg.

Ha csupa merő becsületes emberekkel nem lett volna körülvéve, keservesen meglophatták, megcsalhatták volna mindenütt. Némely levélre Timéa írta fel, hogy ő már intézkedett e tárgyban.

Ismét Timéa!

Mihály egymásután bontogatta fel és olvasta végig az üzleti leveleket. Mind szerencsés tudósításokat tartalmaztak. Eszébe jutott Polycrates, a ki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől.

Gazdagsága folyvást növekedőben. Kezd terméketlenül heverni a megtorlott pénztömeg. A jótékonysági rovatok nem merítik ki a várakozáson fölüli túlnyereményt.

Minden, a mihez kezd, sikerül. Minden, a mire a nevét odaadja, aranynyá válik. Az üres papiros értékessé lesz, ha czége rá van nyomtatva.

És mind ennek a roppant sikernek mi az alapja?

Egy titok, a miről nem tud senki, egyedül ő!

Ki látta Ali Csorbadzsi kincseit a sötét kabinban szétomlani?

Csak ő maga – és a hold. Ez pedig jó czimbora. Látott az egyebet is.

Tehát a világrendnek az a hypomocliona, hogy az elkövetett bűn ne legyen tudva. Akkor aztán a mi következik belőle, lehet mind fény, nagyság, erény.

Lehetetlen az!

Mihály érezte azt, mert mélyen gondolkodó, gyöngéd alapu kedély volt, hogy e túlságos szerencsének, melynek magva oly rohadt, hamuvá kell lenni, mert ez az igazság a nap alatt! És örömest látta volna kincsei felét semmivé lenni; odaadta volna az egészet, azért, hogy azt hihesse, hogy számadása a sorssal be van fejezve. De érezte, hogy bünhődése épen abban áll, hogy ennyi gazdagság, hatalom, nagy hír és látszatos családi boldogság csak kegyetlen ironiája a sorsnak. El van ő azok alá temetve, hogy fel ne birjon kelni arra az egyedül boldogító életre, melynek czélja Noémi – és a kis Dódi. Mikor az első kis Dódi meghalt, akkor megtudta, hogy mi volt az rá nézve? Most a másodiknál még jobban érzi azt. És nem teheti őket magáévá. El van temetve egy aranyhalom alá, mely alul nem tud szabadulni; érzi azt ébren, a mit a szigeten, mikor hagymázban volt, lázálmában látott; hogy elevenen eltemetve fekszik egy sírban, mely aranynyal van megtöltve, a sír fejénél egy márvány, mely nagy tetteit hirdeti; a márványon egy alabástrom szobor, mely nem mozdul onnan, az Timéa. Koldusasszony, kis gyermekével jön a thymiánvirágot tépni a sírról: ez Noémi. Az élve eltemetett úgy erőlködik, és nem tudja e kiáltást hangoztatni: «Noémi, add kezedet s vonj ki ez arany sírból engem!» Timár folytatta a levelezések áttekintését.

Egy levél volt ottan braziliai ügynökétől is. Kedvencz eszméje, a magyarhoni lisztipar, fényesen valósult meg. Becsület és gazdagság alapja lett az is.

Most jutott eszébe, hogy mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó egy levelet adott kezébe, tengerentúli kelettel. Azt ő akkor zsebébe tette; egészen más gondolatok főttek akkor agyában. Most előkereste oldalzsebéből e levelet.

Ugyanazon braziliai üzletfőnök irta azt is, ki az elébbi kedvező tudósítást.

A levélben ez volt:

«Uram!»

«Legutóbbi levelem óta egy igen sulyos balvégzet érte üzletünket. Önnek pártfogoltja, Kristyán Tódor galádul megcsalt és megkárosított bennünket. Nem tehetünk róla. Az ember éveken át oly hűségesnek, okosnak, szorgalmasnak mutatta magát, hogy a legnagyobb bizalmat kellett iránta gyakorolnunk. Fizetése és tantièméje is oly nagy volt, hogy abból nem csak megélhetett, sőt félre is tett belőle, s tőkéjét nálunk hagyta kamatozni. S ez az ember a legnagyobb csaló és veszedelmes imposztor, a ki csak valaha a világon létezett. A míg nálunk látszólagos megtakarításból apró tőkéket hevertetett, addig üzletünket borzasztóan meglopta, pénzküldeményeket elsikkasztott, a számlákat meghamisította, nagyszámu váltókat hamisított czégünkre, ön által fel levén hatalmazva a prokuravezetéssel, úgy hogy az eddig kiderült kár felmegy tíz millió «reis»-re.»

Timár kiejté kezéből a levelet.

Tíz millió reis! Ez mintegy százezer forint.

Ime a Polycrates gyűrűje, a mit a tengerbe hajított.

Tovább olvasá a levelet:

«De a mi a veszteségnél sokkal érzékenyebb, az azon általa elkövetett csalás, hogy az utóbbi években az ön által küldött lisztet a sokkal könnyebb louisianai liszttel hamisította meg, hogy a forgalmat ez által nagyobbítsa, s e yankeetrikkel évekre megrontotta a magyarországi lisztiparnak a hitelét, úgy hogy nem tudom, hogyan fogjuk azt még valaha visszaszerezni?»

Ez hát az első csapás! gondolá magában Timár. És a legérzékenyebb az üzletek nagy emberére nézve. Épen ott töretett meg, a hol legbüszkébb volt! A miben igazán kevélykedett. A miért királyi tanácsosi rangját kapta.

Az a fényes épület omlott össze, a mit Timéa épített.

Ismét Timéa!

Timár sietett tovább olvasni a levelet:

«A fiatal gonosztevőt könnyelmű asszonyokkal való ismeretség vitte erre az útra. Idegenekre nézve ez a legveszélyesebb betegség a mi éghajlatunkban. Mi rögtön elfogattuk őt, azonban az ellopott pénzből semmit sem találtunk nála; annak egy része a kártyabarlangokban veszett el, más része a creol-nőkre lett elpazarolva; valószinüleg egy csomót el is rejtett belőle a gonosztevő, remélve, hogy kiszabadulásakor majd előveszi: – a mire ugyan sokáig fog várhatni; mert az itteni törvényszék tizenöt évi gályarabságra itélte őt.»

Timár nem birta tovább olvasni a levelet; ledobta az asztalára. S aztán felkelt s elkezdett nyugtalanul alá s fel járni szobájában.

«Tizenöt évi gályarabság!» Tizenöt évig oda lenni lánczolva a gályapadhoz, és azalatt nem látni egyebet, mint eget és vizet! Reménytelenül, vigasztalanul tűrni tizenöt évig az égető örök napot, és szidalmazni a háborgó örök tengert és átkozni a kegyetlen örök emberiséget! Vén ember lesz, mire megszabadul! És miért kell ennek így lenni? Azért, hogy Levetinczy Timár Mihály úr ne legyen háborítva a senki szigetén tiltott örömei közepett. Hogy ne legyen egy ember, a ki elárulhatja Timéának Noémit és Noéminek Timéát.

Nem gondoltál arra, mikor Tódort elküldted Braziliába, hogy ez így fog következni? De igen! Számítottál rá, hogy ezt az embert az alkalom gonosztevővé fogja tenni.

Nem ölted őt meg rögtön egy golyóval, a hogy igazi férfi megöli párbajban ellenfelét, ki szerelme útjában áll; atyai gondoskodást hazudtál neki, elküldted háromezer mértföldnyi útra, s most tizenöt évig fogod látni, hogy haldoklik előtted. Mert látni fogod őt a földön és annak minden tengerein keresztül!

Nem volt az a szoba éjszakára fűtve: hideg volt benne, az ablakon zuzmarás jégvirág, és Timár mégis nehéz verítéket törült homlokáról, mikor végigjárta szobája szűk terét.

Tehát minden ember szerencsétlenné lesz, a ki felé ő kinyujtja kezét.

Ez a kéz meg van átkozva!

Egyszer azzal áltatta magát, tetsző önhizelgéssel, hogy a kihez ő hozzáér, az mind boldoggá lesz! még a bűnösök is megjavulnak.

És most jön a rettenetes czáfolat.

Átok és szenvedés terem az ő öt ujjának a helyén!

Szerencsétlenné lesz miatta a nő, a kit imádott, és ennek szenvedéseiben osztozik a barát, kitől őt elragadta csalárdul.

Szenved és nyomorult az a másik nő, kinek szerelmét meglopta s kinek számára most nem tud helyet találni a világon.

És ez az ember tizenöt évig fogja bilincsei csörgését hallgatni!

Oh! milyen rémekkel teljes éjszaka ez!

Hát nem fog-e már soha megvirradni?

Ő maga is úgy érezte magát a szobában, mintha börtönben, mintha kriptában volna.

De ama szomorú levélnek még utóirata is van.

Timár visszatért asztalához, hogy végig olvassa a tudósítást.

Az utóirat egy nappal későbbi kelettel így szólt:

«Épen most kapok egy levelet Port au Prince-ből, melyben arról tudósítanak, hogy azon gályáról, melyen fegyenczünk volt, három gályarab a mult éjjel megszökött, egy csónakot magukkal vittek. A hatóság üldözi őket. Tartok tőle, hogy a mi emberünk is közöttük volt.»

Timárt e sorok olvasása után egyszerre valami névtelen ijedtség szállta meg. Eddig izzadt, most reszketni kezdett; – a visszafordított láz ez!

Félve tekintett maga körül. Mitől félt?

Egyedül volt a szobában és félt, mint egy gyermek, kinek zsiványkalandokat meséltek.

Nem volt maradása szobájában többé.

Előkereste zsebpisztolyait bekecse zsebéből; megnézte, fel vannak-e porozva? Megpróbálta tőrbotját, könnyen jár-e benne a gyilok?

El innen!

Még éjszaka van, az éji őr odakinn egy órát kiált éjfél után. Nem lehet itt a reggelt megvárni.

Hiszen át lehet menni a szőnyi partra híd nélkül is; a szigeten fölül egészen be van fagyva a Duna. Csak egy olyan ember kell hozzá, a ki nem fél úgy a sötét éjszakától és az ismeretlen jéghídtól, mint ettől a lobogó gyertyától s ettől a kísértő levéltől itten!

A levelet a gyertya fölé tartja s elégeti. Azután elfujja a gyertyát.

Azok se rémítsék többé.

Azután kibotorkázik szobájából.

Mikor ajtaját becsukja, akkor eszébe jut, hogy nem gyujtott-e meg valamit az eldobott levéllel. Visszatér. A nagy sötétségben a hamvadó levélpapiron fénylő szikrák mint rémgondolatok járnak alá s fel kigyózó bolygással. Megvárja, míg a legutolsó is eltünik s egészen sötét lesz. Akkor indul neki az éjszakának. Míg előszobáján, míg folyosóján végigmegy, az a névtelen rém jár előtte, körüle. Balkezét feje elé tartja, jobbjában a kivont tőrt szorítja. – Pedig senki sem jő rá szemközt, senki sem lappang nyomában.

Csak akkor érzi keblét könnyebbülve, mikor az utczára kijutott.

Itt visszatér férfias bátorsága.

Friss hó esett azalatt. Léptei alatt csikorog az, a mint a Dunapart felé siet, végig a rácz-utczán, ki a malomrév felé.

A JÉG.

A Duna be volt fagyva egész fel Pozsonyig, át lehetett kelni mindenütt rajta. Hogy Komáromból Új-Szőnyre át lehessen jutni, fel kellett messze kerülni a sziget orrán felül, mert ott zátonyok vannak, mikben nyáron aranyat mosnak, s a felturkált zátonyokon rendesen megtorlik a jég, s a torlaszokon nehéz áthatolni.

Timár úgy számította ki az átkelési tervét, hogy a mint a Monostort megpillantja, annak a tetején meglátszik az ő nyaralója; egyenesen annak veszi az irányát.

Csakhogy jött valaki, a ki ezt a számítását megrontotta: az volt a köd. Ő csillagos éjre számított, s mire a Dunához ért, köd ereszkedett alá. Még akkor csak vékony, átlátszó párázat, de a mint a jégen elindult utat keresni, oly sűrű lett az, hogy nem látott három lépésnyire.

Ha józan eszének csak egy szavára hallgatott volna még, hát rögtön visszafordul s igyekezik az elhagyott partot ujra megtalálni; de már azzal a józan észszel ő végleg leszámolt, nem volt vele semmi dolga többé: át akart jutni a tulsó partra.

Az éj különben is sötét volt; a Duna pedig a szigeten fölül legszélesebb, s ott a jég legkevésbé járni való. Egymás hátára tolt jéghasábok hosszú torlaszokat képeznek keresztben-hosszában, egy-egy helyen szeszélyes hegyláncz alakot ölt a jég, öles táblákban meredezve fel a hátahoporjás alapból.

A mint ezeket a torlaszokat kerülgette Timár, azon vette észre magát, hogy a ködben eltévedt. Már több egy órájánál, hogy jár; zsebórája három negyedet ütött háromra; rég a tulsó parton kellene lennie: bizonyosan irányt tévesztett.

Hallgatózott. Semmi neszt nem vehetett ki az éjszakában. Kétségtelen volt, hogy nem hogy közeledett a túlparti faluhoz, sőt eltávozott tőle.

Még kutyaugatást sem hallott.

Azt hitte, hogy ő most a helyett, hogy a Dunán keresztbe haladna, hosszában jár rajta végig s arra határozta magát, hogy félirányt fog változtatni. A Duna kétezer lépésnél sehol sem szélesebb, valahol csak partra kell akadnia, ha folytonosan egy irányban megy.

Csak hogy a sötétben és a ködben az ember épen azt nem tudja, hogy egy irányban megy-e? Egy jégtorlasz, melyet ki kell kerülnie, minden kiszámítása daczára félretéríti az egyenes vonalból, zeg-zúg utat csinál, visszakerül arra a helyre, a melyen már egyszer áthaladt; egyszer-egyszer eltalálja a jó irányt, s csak még pár száz lépésig kellene kitartania s partot érne, akkor megint mást gondol s eltér ferde irányban s ujra beletéved a megboszorkányozott jéglabyrinthba.

Már öt óra is elmúlt: négy órája, hogy folytonosan a Duna fölött jár. Érzi, hogy fárad. Az éjjel nem aludt s egész nap nem evett; a helyett idegrontó gyötrelmekkel kínozta agyon magát.

Megáll hallgatózni. Ez időtájon rorátéra szoktak harangozni. Vagy a városról, vagy a faluból kell, hogy harangszót halljon.

Szép irónia az is a sorstól, hogy az istenes harangszó, a mely szól az igazhivőknek, még a pogány és eretnek számára is kivánatos, s a szökevény, az istenkerülő úgy hallgatózik utána vágyakodva.

Végre meghallotta, a mire várt. A komáromi harangok voltak azok.

A harangszó egészen a háta mögül jött.

E szerint a leghelyesebb kiszámítás, hogy féljobbot csinálva folytassa az előre haladást, mert akkor szemközt kell lenni a szőnyi partnak.

Hanem a harangok ezúttal megtréfálták. Még beljebb küldték a Duna hosszában. Beletévedt egy oly jégmezőbe, mely csupa egymásra tolt jégtáblákból állott, mik ferdén, egyenesen meredeztek elő; azok között bukdácsolva, kapaszkodva, iszamodva, néhol négykézláb mászva kellett előre törtetnie, s partot csak nem talál sehol.

Kiáltani nem mert.

Kiáltást nem hallott egyebet, mint a varjakét, mik látatlanul röpködtek el fölötte.

Az volt az utolsó reménysége, hogy majd ha megvirrad, akkor csak megtudja a napról, hogy merre van kelet? Arról azután hajós létére majd tájékozza magát, hogy merre van a Duna folyása?

Ha valahol léket talált volna a jégen, akkor a víz folyásáról is megtudhatta volna, merre menjen? de a jégkéreg szilárd volt mindenütt, s áttörni fejsze nélkül nem lehetett.

Meg is virradt, legalább világos kezdett lenni, de a sűrű ködön át napot nem lehetett látni.

Menni pedig kellett, mert a pihenés a jégen veszedelmes.

Kilencz óra is elmúlt; még mindig nem talált partot.

Akkor egy pillanatra ritkulni kezdett a köd: a nap fénytányérja láthatóvá lett, mint egy fehér, fénytelen arcz az égen, mint a nap árnyéka. A lég mintha számtalan ragyogó jégtükkel volna tele, a mik szikrázva gomolyognak össze egy szemvakító homálylyá.

Most tehát tájékozhatja magát.

Ámde a nap magasan áll már, nem mutatja a keletet.

Hanem mutat valami mást.

A mint Timár a szikrázó köd félhomályában széttekintett, úgy tetszett neki, mintha jobbra a távolban egy háztető körrajzait engedné láttatni a félig átlátszó köd.

A hol ház van, ott föld van. Elindult arra.

Hanem a derű csak pillanatokig tartott; ujabb sűrű ködgomoly szállt alá a jégre s Timár ujra vak volt.

De most már nagyon jól vigyázott, hogy el ne téveszsze a kitűzött irányt. Haladt egyenesen. S ezuttal jól számította ki az irányt; nem sokára a sűrű ködfátyolon keresztül ujra megjelent előtte a háztető. Alig volt már tőle harmincz lépésnyire. Végre megtalálta hát a házat.

Mikor aztán tíz lépésnyire ért hozzá, akkor látta, hogy az egy malom.

A jégtorlasz valahonnan elszakította téli menedékéből, vagy ott lepte a lánczon a késlekedőt, s aztán lehozta magával idáig. A hajóoldal olyan szépen el volt fürészelve a jég éles lapjai által, mintha ácsremekben vágták volna ketté, a kerekek forgácscsá törve s a malomház odaékelve egy jégsáncz közé, melynek táblái, mint mellvédek foglalták körül.

Timár megriadva állt meg a malom előtt. Feje kábult volt már, a hogy a kisértetlátóknál szokott lenni.

A perigradai örvénybe elsülyesztett malom jutott egyszerre eszébe.

Nem annak a malomnak a kisértete ez, mely őt futása végén ijeszteni s tán elfogadni jő?

Elfogadni? Magába fogadni? Egy pusztulásnak induló ház, egy malomroncs a jég közepén?

Timárt valami kínzó ösztön arra vette, hogy menjen be ebbe a malomba. Az ajtaján fel volt pattanva a zár, bizonyosan a jégtorlat rázkódásától, s az ajtó tárva-nyitva állt. Belépett rajta. A malomgép olyan épen állt még, hogy Timár minden perczben azt várta, hogy előlép egy fehér molnárkisértet s felönti a garatra a gabonát.

A malom tetejét, gerendát, minden kis párkányát teleülték a varjak, egy-egy továbblebbent a közeledő alak láttára s rögtön más ült a helyébe. A többi tudomást sem vett róla.

Timár el volt fáradva halálra. Nyolcz óra folyásán keresztül jár folyvást a jégen, fáradságát szaporították az út akadályai; gyomra üres, idegei felzaklatva, a kemény hideg zsibbasztja tagjait.

Fáradtan ül le a malomban egy gerendára.

És a mint leül azonnal lezáródnak a szemei.

És a mint szemeit lezárja, ott áll a szent Borbála hajóorrán, kezében a csáklyával; mellette áll a fehér arczú leány. «El innen!» kiált neki; a hajó a zuhatagba rohan alá, a habtorlat jön szemközt, «be a kabinba!» De a leány nem mozdul. Most alárohan a hajó mindenestől.

Timár leesett a földre, arra ébredt föl.

Csak most kezdett eszmélni a veszedelemre, melyben forog.

Ha ő itt most elalszik, bizonyosan meg fog fagyni.

Kétségtelenül a legkényelmesebb neme az öngyilkosságnak. De neki még tennivalója van ezen a világon. Még az ő órája nem jöhetett el.

Mit mondanának az emberek, ha másnap itt találnák Levetinczy Timár Mihályt megfagyva a jég közé szorult malomban? Hogy jött ide? Minő rejtély maradna utána!

Nem, ilyen ostoba halállal nem akart meghalni.

Kijött a malomból.

A köd olyan sűrű volt, hogy nem látott semmit. Nem volt ez nappal, hanem éjszaka. A sóhajt, mely az égre szállna, elnyeli a nehéz, sötét felleg s nem bocsátja odább.

Az ember el van hagyatva minden élő lénytől; el van temetve a felhőben.

Hát nincs semmi élő közel, ki őt megszabadítsa?

Van.

A malomban egerek is voltak, mikor a jég elragadta; azok megvárták, míg a jég megáll, akkor kiszöktek a malomból s ők kitaláltak a partra. Apró lábnyomaik hosszú vonalai meglátszanak a vékony hóesésben.

Ezeket a nyomokat észrevette Timár. Az emlősök legparányibbja kivezette a bölcs, hatalmas embert a partra.

Félórányi távolban Új-Szőny fölött jutott ki a partra.

Ott azután rátalált az országútra, s azon át a fogadóra, a hol szekerét elhagyta. Köd előtte, köd utána: senki sem látta, merről jött.

A vendéglőben megevett egy tál, kocsisok számára készült, marhaláb-kocsonyát, megivott rá egy kupa bort, azzal befogatott, lefeküdt a szekerébe s aludt egész estig, folyvást a jégen álmodva magát, s ha nagyot zökkent a kocsi, arra ébredve, hogy beszakadt alatta a jég s ő hull alá a végtelenbe.

Későn indulva Szőnyről, csak másnap éjszaka jutott el füredi kastélyába.

A köd egészen idáig kisérte, a Balatont sem láthatta tőle.

Még éjszaka felhivatta halászait magához, s azoktól megtudta, hogy épen másnap reggelre készülnek az első fogáshoz a jégen. Vinczellérjét utasította, hogy bort, törkölypálinkát, a mennyi kell tartson készen.

Galambos, az öreg halászmester igen jó fogással biztatott. Timár azt kérdezte tőle, hogy mi előjele van e kecsegtetésnek?

Az egyik jó jel az volt, hogy a Balaton korán befagyott, ilyenkor az ívás előtti időkben a halak nagy tömeggel jönnek az öbölbe. A még jobb jel pedig az, hogy Levetinczy úr maga is megérkezett. Hisz ő vele a szerencse jár.

«A szerencse jár velem!…» ismétlé magában Timár, nagyot sóhajtva.

– Mernék rá fogadni, mondá Galambos, hogy holnap kifogjuk magát a fogas-királyt is.

– Mi az a fogas-király?

– Az egy vén fogas, a mit minden halász ismer már a Balatonon; mert akárhánynak volt a hálójában, de senki sem birja kihúzni; mert a mint veszi észre, hogy a pirityébe került, egyszerre elkezd a Balaton fenekén a homokban farkával lyukat ásni, abba belehúzza magát s a háló alatt kicsúszik. Iszonyú kitanult gonosztevő. Pedig jutalmat is tűztünk már a fejére, mert egymaga annyi fiatal halat elpusztít, mint három halász. Iszonyú nagy állat. Mikor a víz szinén uszik, az ember azt gondolná, hogy viza. Ezt is megfogjuk holnap.

Timár ráhagyta. Aztán hazaküldött minden embert és lefeküdt.

Most érezte még csak, mennyire ki van fáradva.

És aztán aludt hosszú, egészséges álmot, álomlátások nélkül. Mikor fölébredt, egészen kiépülve érzé magát. Még lelke gondjai is mintha egy évet vénültek volna már. Végtelen időnek látszott a tegnapelőtt és ma közötti haladék.

Még nem volt reggel: de meglepé, hogy a jégvirágos ablakon besüt a hold. Tehát az idő kitisztult.

Gyorsan fölkelt, szokása szerint a jéghideg vízben egész testét megmosta, azzal felöltözött s kisietett a Balatont meglátni.

A befagyott Balaton megragadó látvány, kivált az első napokban.

Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, miken töredékes jégtorlaszok csoportosulnak össze; ez egy csendes pillanatában a víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály, s reggelre ott van az egész vizen a sima, tündöklő tükör.

Ezüst tükör, mikor a hold fénye bevilágítja. Nincs rajta semmi törés: egy darabból van öntve.

Csak a szekérutak látszanak meg rajta, a mint a két part sűrűn fekvő falvaiból átvonulnak, egymást keresztezik, mintha mértani vonalak volnának egy nagy üvegtáblán.

A tihanyi hegyfok kettős tornyú templomával oly tisztán látszik meg a tükörben, tornyaival lefelé fordítva, mint maga a valóság.

Timár oly hosszan el tudott andalogni e csodaszép látvány előtt.

Mélázásából a közelgő halászok verték ki; azok jöttek hálóikkal, rudjaikkal, jégvágó eszközeikkel; azt mondták, hogy napfölkeltekor kell megkezdeni a fogást.

Mikor egy csoportban voltak, körbe álltak, az öreg halászmester rákezdé a kegyes éneket: «Uram, ki légyen lakója a te szentséges hajlékodnak?» a többiek utána énekeltek. Timár elment tőlük messze; ő nem tudott Istenhez fohászkodni. Hogy énekeljen ő annak, a ki mindent tud, a kit nem lehet énekszóval megcsalni?

Pedig az az ének két mértföldnyire is elhallik a sima jégen; s a parti viszhang visszazengi a zsoltárokat.

Timár messze behaladt a jégtükrön.

Most virradni kezdett, a hold elsápadt s az ég egész hosszában rózsaszinű kezdett lenni, mire az óriási jégtükör is csodálatosan színt változtatott, mintha élesen kétfelé volna osztva, az egyik része violaszín és rézvörös fényt vesz fel, míg a napkelet felé eső, tehát a rózsaszín éggel érintkező fele azurkék marad.

A tünemény pompája növekedik, a míg az ég egyre világosul; a skarlát, az arany az égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a nap fénytelen izzó gömbje feljön a látkör violabarna ködei közül, tűzszinű páráktól körülragyogva s letekint e ragyogó jéglapra, ilyen varázsképet semmi tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha két igazi nap kelne fel egyszerre két igazi égen.

Egyszerre szétlöveli a nap sugárait, a mint a barna ködök közül kiemelkedett.

Galambos halászmester a távolból odakiált Timárra:

– Most mindjárt fogunk valamit hallani, de meg nem kell ijedni tőle! hahó!

«Megijedni?» mondá magában Timár s hitetlenül vállat vont.

Mi ijesztené őt meg már a világon?

Megtudta nem sokára.

Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érczhúrok pattognának le egy tündéri hárfáról; emlékeztet az a Memnon-szobrok zengő sziklájára, csak hogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik folyvást emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig üvegmódra átlátszó jég tömegében; minden irányban össze-vissza pattog az egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró koczkák, ötszögek, s minden alakú prizmák milliárdjaiból volna egy óriási mozaikká összetömörítve, melynek felszine tükör.

Ez okozza ama hangokat.

A ki azokat először hallja, a szive bizony hevesen kezd dobogni.

Az egész jéglap szól, beszél, zeng lábai alatt. Mennydörgést és cziterapengést hall összekeverve. Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez hasonlít s mértföldekre elhangzik.

S a halászok nyugodtan látnak hálóik szétbontásához a mennydörgő jég hátán; s a távolban szénás szekereket látni, a mint a jégen csendesen végighaladnak négy ökörrel. Itt már ember és állat megbarátkozott a jég haragos perlekedésével, mely azután folytonosan tart, míg a nap ismét le nem áldozik.

Mihály kedélyére különösen hatott ez ismeretlen tünemény.

Mindig sejtette, mindig imádta azt, a mi «nagy élet» a természetben. Érzelgő kedélyében helyet talált az a gondolat, hogy a mi él, az öntudattal is bír. A szél, a vihar, a villám, maga a föld, a hold, a csillagok. Ha volna a ki értené, hogy mit beszél most ez a jéglap itt a lábaink alatt?

Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút sütöttek volna el egyszerre, vagy mintha földalatti tűzaknát vetettek volna fel. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a dördülés munkája iszonyú; a füredi parttól rézsut egész Tihanyig, háromezer lépésnyi hosszúságban végigrepedt a jégtábla, s a kétfelé nyílt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyilás maradt.

«A rianás! A rianás!» kiáltoznak a halászok, s otthagyva hálóikat, szaladnak arrafelé.

Timár alig két ölnyi távolban állt a rianástól. Látta azt, mikor támadt. Térdeit megreszketteté a szörnyű erőhatalom, mely a jégtömeget kétfelé hasítani birta. Megbénultan állt ott a hatalmas természettünemény kábító hatása alatt.

Az odaérkező halászok zavarták fel néma elmerengéséből.

Azok magyarázták meg neki, hogy ennek a támadt résnek a neve a nép ajkán «rianás», a mi szót sehol másutt nem ismernek; hogy ez nagy veszedelem a keresztül utazókra nézve, mert messziről nem veszik észre s ez be nem fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte; azért a legelső dolguk volt a jó embereknek azokra a helyekre, a hol útnyomok szelték át a rianást, a két veszélyes partra póznákat tűzni ki a jégbe, azokra szalmacsutakot téve keresztbe, hogy a jövő-menők jókor meglássák a veszélyt.

– De még veszélyesebb lesz ez, magyarázá a vén halász Timárnak, ha egyszer egy szélnyomásra a kétfelé vált jég megint összecsukódik. Az is épen ilyen zengéssel, ropogással megy végbe. De gyakran olyan nagy a szél ereje, hogy az elvált jég két szélét harántosan feltolja, s akkor a fölemelt jég alatt üresség támad. A ki aztán azt észre nem veszi s szekérrel ráhajt, Isten legyen irgalmas szegény lelkének; leszakad alatta a jég, a mely nem éri a víz szinét.

Délre járt az idő, mire a halászathoz hozzáfogtak.

A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka.

Először is abban az öbölben, melyben a halászok tapasztalatai nyomán a halak ez időtáján seregestül össze szoktak gyülni, kivágnak egymástól ötven ölnyi távolban két ölnyi átmérőjű léket, s azután egy négyszögöt alakítanak apróbb két láb átmérőjű lyukakból, úgy hogy a két nagy nyilás a trapezium két átellenes szögletét képezi.

Minden jéglapot, melyet e négyszög lyukakból kivágtak, oda támasztanak fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt, s bele ne botoljanak a veszedelembe.

Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt jégkoczkákra, az olyan, mintha ezernyi gyémánt-óriás ragyogna szét a messze távolba.

A halászok a hosszú erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára. Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halász legény elkezdi azt a jég alatt előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb léknél, s a mint a pózna vége odaérkezik, megint odább tolja azt a harmadik lékhez, a hol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi meg a négyszög másik oldalán a másik rud a háló tulsó szárnyaival, míg mind a két rud s mind a két hálóvég összeérkezik a part felőli nagy léknél.

Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsulyok a fenekére húzva, s a felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra nézve, a kik e négyszögben bennszorultak.

Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a harcsa elhagyja mély iszaplakását s feljön a vágott lékhez levegőt színi; ilyenkor családi ünnepjük van a halaknak: ilyenkor van a hidegvérüeknél a szerelem bűbájos korszaka; hisz a kemény jégboltozat most tartja őket elzárva az idegen elemtől, de nem annak lakóitól az emberektől.

A jég csak vesztükre szolgál most.

Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hova menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befurni magát izmos farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak viczkándó tömege magával sodorja.

A halászok pedig odafenn huszan belekapaszkodva a háló kötelébe, csendesen vontatják azt kifelé.

Husz embernek megfeszített erőlködése mutatja, minő terhet vontatnak fel onnan alulról. Sulyáról itélve, több száz mázsára lehet azt becsülni.

A nagy lék szája lassankint megelevenül.

A nyugtalanított, összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyilás felé. Az a halála.

Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a vízből, átlátszó uszszárnyak, halfarkak, pikkelyes, kék-zöld, ezüstszínű hátak merülnek fel egymást törtetve, s közülök ki-kibámul egyszer-egyszer a Balaton czápája, a mázsányi harcsa, tátongó nagy szájával, patkányfark bajuszával, megint visszairamodik fejtetővel lefelé, mintha volna odalenn menekülés.

Három halászlegény az öreg halászmesterrel nagy merítő szákkal lapátolja ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, a hol egymás hegyén-hátán ficzkándozva tánczol örege-apraja. Onnan nincs hova menekülni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleillő jégkoczkákkal. Ez aztán a boszorkánytáncz!

Tátott száju pontyok félöles szökéssel peczkelik magukat szerteszét, a kétségbeesett csuka kigyóként kuszik a sügérek, kárászok bizsergő tömege közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rántanak ki kopoltyujánál fogva s kilökik a jégre, a hol aztán az idomtalan test meztelen fejét lomhán lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogolytársait.

A jéglap a négyszög körül már messze terítve van halakkal. A potyka úgy nyargal azon, mint a cziczkány. Senki sem kergeti; nem szökhetik el. A lomhább halak egész határral hevernek a lék két oldalán.

– Mondtam, hogy nagy fogás lesz ma! dörmögi a vén halász. A hová a nagyságos úr lép, szerencsének kell ott lenni. Csak még a fogas királyt megcsiphetnők.

– Pedig aligha benne nincs; mond a szélső legény, ki a vízhez legközelebb huzza a pirítyét. Valami nagy állat akkorákat lök a hálón, hogy mind a két karom megérzi.

– Ahol van ni! kiált a másik legény, a kinek épen tele volt a merítő szákja hallal, – a mint egy roppant nagyságú fő mint egy ezüst krokodil nyomult fel a vízből; tiszta ezüstfehér az egész, szétnyitott torkában két sor éles fog, mint a kajmánnak, de azonkívül négy egymásba fogódó görbe agyar, minő a tigrisé. Tiszteletparancsoló egy fej. Méltán királynak nevezhető abban a tóban, a hol nincs olyan állat, mely vele megmérkőzzék; még saját fajából sem.

– Ott van ni! kiálták egyszerre hárman is; hanem a nagy állat a másik perczben már újra lebukott a víz alá, s akkor kezdődött aztán a küzdelme a halásznak.

Mintha a tőrbe jutott fejedelem egyszerre kiadta volna oda alant a rendeletet maradék testőrségének, hogy a végső tusában keresztül kell magukat törniök, oly veszedelmes rugdalózás keletkezett a hálóban. Csukák, potykák, harcsák voltigeur csapatja rohant fejjel a feszes hálónak, a felmerülő góliátokat bunkóval kellett agyba főbe verni, hogy leküzdessenek. A hal tűzbe jött, a hidegvér hősi gerjelemre lett képes s fellázadt a bitorló ellenség ellen, s valóságos ütközetet harczolt vele. Az ütközet ugyan mind a hal veszedelmével végződött. A harcsák főbe veretten rántattak ki a jégre, a háló öntötte a felszinre szorított szép fehér fogasokat, süllőket; hanem a fogas-király nem akart előkerülni.

– Már megint megmenekült! dörmögé a vén halász.

– Még a hálóban van, monda fogait összeszorítva a kötélhuzzó. Érzi a kezem a rángatását; ha csak keresztül nem töri a hálót.

Tömérdek volt a préda, a mi szerteszét hevert már; nem lehetett hova állni tőle, hogy az ember el ne csuszszék bennük.

– No most kiszakadt a háló! riadt fel a halászlegény. Érzem a roppanásáról.

Csak a közepe volt még lenn.

– Huzd rá! ordíta a vén halász, s azzal teljes erejéből rárántotta a legénység a kötelet. A hátramaradt haltömeg csak kifordult a hálóval együtt. Ott volt a fogas-király is. Gyönyörü példánya fajának. Több volt negyven fontosnál, a minőt minden husz évben fogtak egyszer, azt is csak régen. Erős fejével csakugyan keresztül szakította a hálót; hanem tüskés uszszárnyaival beleakadt a bogokba s nem tudott elmenekülni. Mikor kirántották, pofon vágta a farkával azt az egyik legényt, úgy, hogy hanyatt esett a jégen; hanem ez volt aztán utolsó hős tette. A másik perczben már halva volt. Eleven fogast még nem tartott senki a kezében. Azt tartják, hogy a mint a vízből kiveszik, a léghólyagja megreped s akkor megszünt élni.

Ennek az egynek a kézrekerítése nagyobb öröm volt a halászok közt, mint az egész gazdag fogás. Régen üldözték már. Ismerőse volt mindegyiknek s gonosz halpusztító. Az a rossz szokása, hogy csak a saját nemzetbelit szereti megenni. Azért ő fogas-király. Mikor felbontották, akkor is két szép nagy fogást találtak a gyomrában, a miket nem rég nyelhetett le. Olyan vastag hája volt, mint a süldőnek; gyönyörű aranyszínű, s a husa fehér, mint a gyolcs.

– No nagyságos uram, ezt az egyet elküldjük a nagyságos asszonynak! monda a vén halász. Becsomagoljuk egy ládába jég közé. Egymaga lesz egy szekérrel. Nagyságos uram ír hozzá egy levelet s megírja benne, hogy ez volt a fogas-király. A ki ebből eszik, királyhúst eszik.

Mihály megdicsérte az ötletet s biztatást adott, hogy meg lesz érte az áldomás.

Mire a fogással készen voltak, a rövid téli napnak is vége volt már, de csak az égen, de nem a jégen.

A jégen most kezdődött még az élet.

A szomszéd falvakból, Siófokból, Szántódról, Zamárdiból, Füredről, Arácsról, Csopakról jött a népség szánkókkal a jégre, kosárral, tarisznyával, kulacscsal; a kulacsban bor, a tarisznyában malaczpecsenye, a kosár halat vinni való. Mire a halászok hozzákezdtek a kifogott zsákmány osztályozásához, egész sokadalom támadt körülöttük.

Ha lement a nap, nádból fáklyát csináltak, tüzet raktak a jégen; vásárt ütöttek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász mind szegény embernek való. Bécsbe, Pestre csak a fogast meg a süllőt viszik, a mit drágán megfizetnek; a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Ezzel az egy huzással valami háromszáz mázsa halat rántottak ki. Ez a Timár igazán szerencse fia.

A mi halat most el nem hordanak, azt kosarakra garmadolva, beviszik a raktárba, s onnan hordják el majd szekereken a veszprémi vásárba.

Timár egy jó estét akart szerezni az összegyült népségnek. Lehozatott egy tiz akós hordót a jégre, azt csapra üttette s felszólította a halászmestert, hogy csináljon halászlevet, a mihez csak a mestere ért.

Egy roppant, akónyi bográcsba beleaprítják a kiválogatott halat, a minek nem szabad sem kövérnek, sem szálkásnak lenni; nem jön abba egyéb, mint a halnak a saját vére, paprika marokszámra, meg vöröshagyma. Hanem aztán van annak a keverésmódjában valami mesterség, a mit csak az ért, a kinek tudománya van hozzá, hogy azt utána csinálni sem lehet.

Ebből a jóból még Timár úr is bámulatos sokat elfogyasztott.

S a hol jó bor foly és halászlé készül, ugyan a czigány hogy maradna el onnan?

Egyszer csak ott terem egy barna sereg, helyet csinál egy kosár tetején a czimbalmának s rárántja az uraság nótáját:

«Jaj, de szakad ez a húr!
Majd megfizet ez az úr?»

S a hol czigány van, virgoncz menyecske és tüzes legények, a táncz hogy maradna el onnan? A jég hátán egyszerre csak olyan dáridó támad, hogy hét falura szól. A nádtüzek mellett nyalka párok rikkontgatva járják a szent Dávid tánczát. Egyszer Timár azon veszi észre, hogy őtet is elkapja egy kaczkiás menyecske, beviszi a tánczba s úgy megforgatja, a hogy csak illik.

Timár tánczolt.

A szép téli éjben messze világlottak a jégtükrön az örömtüzek. A mulatság a jég hátán majd éjfélig tartott.

A halászok akkorra lettek készen a fogott hal behordásával a raktárba.

Akkor aztán a jókedvű népség is haza oszlott, sűrű rikoltozással éltetve a mulatság gazdáját, a bőkezű Levetinczy urat.

Timár még azután is fenmaradt addig, míg Galambos a fogas-királyt becsomagolta a deszkaládába jég és széna közé, s a ládát leszegezte. Azt feltették a szekérre, melyen Timár idejött, s a kocsisnak meg lett mondva, hogy legyen készen, mert rögtön indulni fog haza Komáromba; a halküldeménynyel sietni kell.

Ő maga azalatt levelet írt Timéának; a levél gyöngéd, sőt itt-ott kedélyes hangon volt tartva. Kedves feleségének nevezte Timéát. Leírta előtte a nagyszerű látványt a Balaton jegén, a megrendítő jégropogást; elhallgatta, hogy milyen közel történt hozzá a rianás; elregélte a mai nap történt fogást minden apró részletével együtt; végezte az esti mulatság leirásával; elmondta, hogy milyen jól mulatott, hogy milyen kedvére «kivolt.» Még azt is megirta neki, hogy egy szép paraszt menyecske megtánczoltatta a jégen.

Ilyen vidám leveleket szoktak azok írni, a kik az öngyilkosság tervével vajudoznak.

Mikor a levél készen volt, levitte azt a kocsisnak.

Az öreg halász még akkor is ott volt.

– Menjen már haza Galambos, küldé őt Mihály. – El lehet fáradva.

– De bizony még egyszer megrakom a jégen a tüzeket, monda az öreg, pipáját meggyujtva, mert most erre a nagy halszagra a mi csak róka van a berekben, de még a csunya toportyánféreg is, mind előjön, s körülhasalja az öreg lékünket s ott halászik a maga szakállára, lesi a felvetődő halat és kikapja a vízből; azzal meg mind elriasztja előlünk a többit.

– So se csináljon már több tüzet! monda neki Mihály. Majd kivigyázok én, éjjel úgy is sokszor felébredek. Olyankor majd kilépek az erkélyre s kilövöm a puskámat; a lövésre majd haza szaladnak a mi négylábú halászaink.

Ebben hát megnyugodott a halász is, s Istennek ajánlva az urat, hazakullogott.

A süket vinczellér, Timáron kívül az egyedüli élő lény e háznál, rég aludt már. Azonfelül, hogy süket volt, most még a jó borból annyit be talált venni, hogy egészen biztosítva volt ez éjszakai nyugalmának megháboríthatlansága felől.

Timár is felment a szobájába s megrakta a tüzet a kandallóban.

Ő épen nem volt álmos.

Izgatott lelkének nem kellett a lomha nyugalom.

Másforma pihenést keresett.

Hisz az is pihenés, ha az ember téli hideg éjszakán kiül a nyitott erkélyre nyitva hagyott ajtónál, s aztán a hallgató világot nézi.

A hold még nem jött fel; csak a csillagok ragyognak, s minden csillagnak a fénye ott tündöklik a sima jégtükrön is, mint egy nagy aczéllapra elszórt karbunkulusok; mint azok a gyertyák halottak napján a temetőben. Ott a Saturnus, a Vega, a Hattyú, a korona Arcturus, a Kalászos Szűz és Berenice, a hű feleség!

Az ember bámul és nem gondolkozik. Lát és nem érez. Sem hideget, sem szívdobbanást, sem kül-, sem belvilágot. Csak bámul. Úgy pihen.

A RÉM.

A csillagok ragyogtak az égen, a csillagok ragyogtak a jégtükörben, szellő sem zavarta a csendet.

Ekkor Timár Mihályt egy hang üdvözli a háta mögül.

– Jó estét, uram!

A hang, a véletlen szó felriasztja a tompa merengéséből, a nyitott erkélyről visszatér szobájába, hol lámpáját égve s a kandallót felszítva hagyta. A lámpa és a tűz még világítanak ott benn.

A terem lépcsőre nyiló ajtaja előtt a kettős világításban egy alak áll, melynek láttára Timárnak minden idege elzsibbad.

Nem ismeri az előtte álló alakot…

… És mégis tudja, hogy ki az?

Hideg éjszakán, a vak köd közepett, a Duna jegén keresztül szökött ő e rémalak elől…

A tengerészruhába öltözött férfi. A tengerészöltönyt a tél és a zivatarok ugyan erősen megviselték. A gallér arany szegélyzete kibomladozott, mintha nem valami tisztességes kormány parancsára, hanem csak valami szinpadi látvány kedveért lett volna az odavarrva. A posztó zöld színe a vállakon megfakult, s egy pár gomb le volt róla már szakadva. A jobb karján pedig egy jókora szakadás fehér czérnával volt összevarrva. A tengerészczipők sem voltak jobb állapotban. Elől az orraiknál szétvált a varrás s a meztelen lábujjakat engedte láttatni; egyik épen valami pokróczczal volt bekötve.

A rongyos hüvelyhez épen hozzávaló volt a gazdája is.

Naptól rezesült arcz, elhanyagolt szakállal, leborotvált bajusz helyén feltarlózott borosta, aztán egy fekete selyemkendő keresztül kötve a félhomlokon, mely a fél szemet eltakarja.

Ez az alak mondta Timárnak azt, hogy: «Jó estét uram!»

– Ki az? kiálta rá Timár.

– Ej, ej, édes apuska, hát nem ismer ön már rám? szólt gúnyos nyájaskodással az idegen.

– Krisztyán! suttogá Timár.

– Az, az! A maga kedves Tódorkája. Az egyetlenegy Krisztyán Tódor. A maga kedves kis fogadott fia. Mégis hogy rám ismert szépen.

– Mit akarsz?

– A mit leghamarább akarok, szólt az ágról szakadt, ezt a dupla puskát a kezembe keríteni. Mert nehogy eszébe jusson önnek az a szavam, a mivel legutolsó találkozásunkkor elváltunk: «ha még egyszer ön elé lépek, lőjjön keresztül!» Mivelhogy megmásítottam már a véleményemet.

Ezzel a jövevény felvette Timárnak a fegyverét, mely a szögletbe volt támasztva, s annak mind a két sárkányát felhúzva, leveté magát a kandalló elé egy karszékbe, a fegyvert lövésre készen fektetve végig a térdein!

– Így ni! Már most beszélhetünk egymással nyugodtan. Átkozottul elfáradtam s messziről jövök. Az ekvipázsom cserbenhagyott, s egy részét az útnak gyalog kellett hátrahagynom.

– Mit akar ön itt? szólt hozzá Timár.

– Legelőször is – egy tisztességes öltöző ruhát; mert ez a mostani már nagyon magán viseli az időjárás viszontagságainak nyomait.

Timár odalépett a szekrényhez, kivette onnan saját asztrakán-prémes bekecsét s a hozzátartozó egyéb öltönydarabokat, s mindazokat lerakva a padlóra kettőjük közé, némán rámutatott.

A csavargó félkézben tartotta a puskát, ujját szüntelen annak ravaszán nyugtatva, másik kezével egyenkint fölemelgeté az öltönydarabokat, s műbiráló arczfintorgatással vizsgálta azokat sorba.

– Jó, jó, hanem ebből a kabátból még valami hiányzik. Mi gondol ön? Mi szokott vele együtt járni? A pénztárcza. No hát nem igaz?

Timár szótlanul kivette fiókjából oda eltett tárczáját s azt is odaveté neki.

Az országkerülő elkapta azt félkézzel; fel is nyitá a fogai segélyével, s aztán végigszámlálta a benne levő pénzt, ezreseket és százasokat.

– No, ez is csak valami! szólt, oda dugva a tárczát a bekecs zsebébe. Szabad még egy kis fehérneműt is kérnem? mert biz a mostanit már két hét óta viselem, s attól tartok, hogy már majd nem lesz salonképes.

Timár adott neki szekrényéből fehér alsóruhákat.

– No már most el vagyok annyira látva, hogy hozzákezdhetek a toilettemhez! mondá cynicus enyelgéssel. Hanem elébb egy kis magyarázatot kell önnek adnom, hogy majd egyetmást, a mit meg fog ön látni, mikor levetkőzöm, érthetővé tegyek nagyságod előtt. – De hát mi az ördögért nagyságoljuk mi egymást, mikor olyan régi jó czimborák vagyunk? Legyünk per tu!

Timár szótlanul ült le asztala mellé.

– Hát kedves pajtásom, kezdé a szökevény, szemére kötött kendőjét megigazítva, emlékezel rá, úgy-e, hogy te engemet néhány esztendő előtt elküldtél Braziliába? úgy-e? Ej hogy el voltam lágyulva akkor, akár egy szivacs! Édes apámnak fogadtalak s felfogadtam, hogy ezentul becsületes ember leszek. De te nem azért küldtél engemet Braziliába, hogy én ott becsületes emberré legyek, hanem azért, hogy ne legyek utadban ezen a haemisphaeriumon. Nagyon bölcsen kiszámítottad, hogy ha egy ilyen romlottvérű ficzkó, a kiben nincs már egy csepp jó indulat, elmegy oda abba a világrészbe, a honnan az «asszonymérget» ide hozták Európába s beójtották a fehér bőrüekbe, hát okvetlen el kell neki pusztulni. Vagy eldöglik, vagy zsivány lesz belőle; vagy a tenger elnyeli, vagy agyonütik; valahogy csak el lesz téve az útból.

Timár csüggedten hajtotta tenyerébe a fejét s nem tudott a rémnek arczába nézni, hogy ellentmondjon neki.

Az a felülkerült gonosztevő dölyfös gunyjával folytatá:

– Hát úgy-e: rám biztad a sok pénzedet? Mi volt az neked? Polyva! Számítottál rá, hogy majd lopni fogok belőle, akkor megfogatsz, becsukatsz? Egészen úgy történt, a hogy akartad. Egy párszor ugyan megtehettem volna azt is a kedvedért, hogy meggebedjek azokban a drága betegségekben, a miket az Indiákon a fájáról lehet szedni; de csak kilábaltam belőlük, – a te örömödre. Egyszer aztán hozzáláttam teljes erővel a szolgálattételhez; – elloptam a pénztárodból tiz millió reist. Hahaha! Tiz millió reis! Azok a tolvaj spanyolok félkrajczárokban beszélnek, hogy annál nagyobbnak lássék az összeg. Az egész alig tesz százezer forintot. Hüh, ha tudnád, minő szép szemeik vannak ott az asszonyoknak, nem is sokalnád értük. Azok nem is akarnak viselni egyebet, mint igaz gyöngyöt. De illik is a nyakukra! – Hanem hát már ennek vége van. Most itthon vagyunk, s be kell érnünk olyannal, a milyen van. Ha nincs ananász, jó a krumpli.

A ficzkó még érzékeny ömledezésekhez kezdett.

– Hanem hát az a te ostoba ügynököd odaát, a spanyol, más szempontból fogta fel a dolgot s engem elcsipetett, a gaz törvénybirák elé állíttatott, s ezek a gézen-gúzok elitéltek engem ezért az ifjukori botlásomért, képzeld, tizenöt esztendei gályarabságra. No már mondjad, nem barbarismus ez?

Timár reszketett.

– Azt tették velem, hogy levetkőztettek szép gavallér ruháimból, s nehogy el találjak tőlük valahogy veszni, egy tüzes vassal a lapoczkámra sütötték az akasztófa bélyegét.

A szökevény e szónál leveté tengerészkabátját s szennyes ingét lerántva balválláról, megmutatá Timárnak a még égő vörös bélyegnyomot lapoczkáján, keserű humorral nevetve hozzá.

– Látod, elbillogoztak a számodra, mintha csikód vagy tinód volnék, hogy el ne veszhessek tőled. Pedig hiszen én úgy sem szököm el tőled, ne félj!

Timár lélekkínzó kiváncsisággal nézte az égetett bélyegnyomot a nyomorult vállán, s nem birta szemeit elfordítani róla.

– No, ez is megvolt. Akkor odavittek a nyakamnál fogva a gályára s egy tizfontos vassal lábamat odavasalták a gályapadhoz. Nézd csak, annak is itt van a helye.

Ezzel lerugta lábáról a rongyos bakancsot s megmutatta Timárnak a bokáján támadt véres törést, mely hegedő sebbé mérgesült el.

– Ezt is tőled kapott emlékül viselem, kötekedék a szökött fegyencz.

Timár szemei oda voltak bűvölve a sebrongálta lábhoz.

– De hát képzeld, kedves czimborám, milyen jó a sors! Micsoda csodálatosak a mennyei gondviselés utai! Hogy vezeti a szegény szerencsétlen szenvedőt véletlenül a nem várt boldogság örömei közé. Épen arra a padra, a hova engem ilyen kegyesen kipányváztak, volt egy öreg tüskés szakállu érdemes férfiu szintén levasalva. Ez lett volna nekem tizenöt esztendőre való hálótársam. Csak illő, hogy az ember ilyen hosszú időre eljegyzett mátkájának jól a szeme közé nézzen. Rábámulok s azt mondom neki spanyolul: «Sennor! Nekem úgy tetszik, mintha én uraságodat láttam volna már valaha.»

«Láthattál biz engem, vakulj meg!» felelt rá az öreg.

Ekkor megszólítom törökül:

«Effendim. Nem kószáltál te Törökországban valaha?»

«Voltam én ott is. Hát mi bajod vele?»

Ekkor szólok hozzá magyarul:

«Nem úgy híttak téged eredetileg, hogy «Krisztyán?»

Az öreg rámbámult isszonyuan, s azt mondá: «Igen!»

«Akkor én vagyok a te fiad, Tódor! A te kedves kis Tódorkád, a te egyetlen magzatod!»

– Hahaha! Képzeld, czimborám! Feltaláltam az apámat, az én rég elveszett apámat a föld tulsó oldalán, a gályarab-padon! A mennyei gondviselés ily csodálatos útakon vezérelte az egymástól rég elszakított apát és fiút egymás ölelő karjaiba vissza. Hahaha! Hanem kérlek, adj egy kancsó bort, meg valami harapni valót, mert éhes és szomjas vagyok, s még igen sok érdekes történetet kell elmondanom, a mi téged mind nagyon fog mulattatni.

Timár teljesítette a kivánságát, adott neki sonkát, kenyeret és bort.

A vendég odaült az asztalhoz, térdei közé fogta a puskát s elkezdett falatozni. Olyan mohón evett, mint egy kiéhezett kutya, s nagyokat ivott rá, pattintva a szájával az ivás után, mint inyenczek szokták, kiknek nagyon jól esett az a korty. És aztán beszélt teletömött pofával:

– Hát mikor így átélveztük a viszonttalálkozás örömeit, azt kérdé tőlem a kedves papa, gyöngéden fejemre ütve az öklével: «Hát te akasztófára való, hogy kerülsz ide?» Nekem, természetesen, tiltotta a fiúi tisztelet, hogy hasonló kérdést intézzek az én életem okozójához. Mondám neki, hogy elvertem valami tíz millió reist egy Timár nevű uraság pénzéből. «Hát az hol lopta ezt a sok pénzt?» volt rá az öregem megjegyzése. Mondám neki, hogy az nem lopja a pénzét, mert az igen derék nagybirtoku uraság, kereskedő, földesur, hajóhadtulajdonos. Az öregem nézete e tárgyban javíthatatlan maradt. «Az mindegy! A kinek pénze van, az azt mind lopta. A kinek sok van, sokat lopott, a kinek kevés van, keveset lopott; a ki nem maga lopta, annak az apja, a nagyapja lopott. Épen százharminczhárom neme van a lopásnak s azok közül csak huszonhárom olyan, a miért az ember a gályára kerül.» Látva, hogy az öregemet nem birom jobb nézetekre vezérelni, nem vitatkoztam vele e tárgy fölött tovább. Akkor aztán ő kérdezte:

«De hát hogy hozott téged az ördög össze ezzel a Timárral?»

– Elbeszéltem neki a dolgot.

«Ismertem ezt az urat, mikor még szegény hajóbiztos volt s maga hámozta a burgonyát a hajókonyha előtt a gulyáshúshoz. Egyszer egy szökevény basát kellett felszaglásznom a török rendőrség megbizásából, s az épen Timár hajóján szökött Magyarországba.»

Ennél a szónál az öregem felhuzta a koponyája bőrét. Hahaha! Olyan mozgékony fejbőre volt, hogy csupa nevetség volt nézni, mikor alá s fel mozgatta; mikor felhúzta, a rövidre vágott serték úgy álltak az ég felé, mint a majom szőre.

«Hogy hítták azt a basát?» mordult rám az öreg.

«Ali Csorbadzsinak.»

«Ali Csorbadzsi!» ordított fel, nagyot ütve az öklével a térdemre: azt hittem, erre a szóra beleugrik a tengerbe.

Hahaha! Nem lehetett ám a vastól.

«Te is ismerted őt talán?»

– Erre megrázta az öreg a fejét haragosan, lehúzta a feje bőrét a homlokára s azt mondta, hogy «folytasd, mi lett Ali Csorbadzsiból?»

– Elmondtam neki a dolgot.

«Az ogradinai szigetnél ráakadtam; akkor egy vargabetűvel eléje kerültem a hajónak s Pancsovánál készen vártuk, hogy elcsipjük; hanem a hajó basa nélkül érkezett meg. Az útközben hirtelen meghalt s mert sehol a parton nem engedték eltemetni, utoljára is a vízbe temették el. Ezt mind okmányokkal bizonyította be Timár.»

«S az a Timár akkor szegény ember volt?» kérdezé az öregem.

«Akár magam.»

«Mostan pedig milliói vannak?»

«Azokból voltam én szerencsés tíz millió reist elkölthetni.»

«No hát lásd, te ostoba, hogy igazat mondtam; lopta a kincseit. Kitől lopta? Ali Csorbadzsitól. Megölte a basát az uton s eldugta magának a kincseit.»

– Nekem csak szemem szám elállt erre a szóra. Olyan sápadt lettem, mint a milyen te vagy most, kedves czimborám.

«No nézd, én erre a gondolatra soha se jöttem volna!»

«Hát ide hallgass, dörmögött az öreg; s azzal a fejét a két térdére fektette; mintha most is látnám, hogy sandított felém azokkal a hiúz szemeivel. Már most majd én mesélek neked valamit. Én ismertem Ali Csorbadzsit. Nagyon ismertem. Tolvaj volt az is, mint minden ember, természetesen, a kinek sok pénze van. 122-ik és 123-ik tolvaj volt. Ezen sorszám alatt jönnek a kormányzók és kincstárőrök. Rá voltak bizva egy másik tolvajnak a kincsei. Ez a Nro 133, a szultán. Egyszer én megtudtam, hogy a Nro 132-ik tolvaj: a nagyvezér, ki akarja tekerni a nyakát a khazniárnak, hogy a mit az innen-onnan összelopott, ő visszalopja magának. Én is a török titkos rendőrségnél voltam. Csak olyan Nro 10, bukott, szökött kalmár. Valami jó gondolatom támadt. Ha én egyszerre a Nro 50-ig fel tudnék avandzsirozni! Odamentem a basához, fölfedeztem neki a titkot, hogy ő is benne van már a lajstromban, a mi egy csoport gazdag embert foglalt magában, a kiket a miniszterek mint összeesküvőket meg fognak zsinegeltetni, s aztán a pénzeiket beseprik szépen; hanem hát mit adsz, ha megmentelek kincseiddel együtt? Ali Csorbadzsi azt mondta, hogy minden kincseinek odaadja egy negyedrészét, ha egyszer biztos helyen leszünk. «Hja, mondtam neki, én szeretném tudni, hogy mi az a «minden»? mert én bekötött szemmel nem alkuszom. Én családapa vagyok, nekem fiam van, annak a sorsát akarom biztosítani.»

– Hahaha! Az öreg olyan komolyan mondta azt, hogy még most is nevetnem kell rajta.

«Fiad van? kérdé akkor a basa apámtól, no jó; ha megmenekülök, neki adom az egyetlen leányomat s akkor minden vagyonom a családban marad. Még ma küldd el hozzám a fiadat, hadd ismerem meg. (Teringettét, ha én azt akkor tudtam volna, hogy az a gyönyörű szép fehér arczú hölgy, azokkal az egymást érő szemöldökkel nekem van szánva! Hallod ezt czimbora? De már erre innom kell egyet a bú elfelejtéseül. Megengeded, hogy ezt a poharat ő nagysága a legbájosabb úrhölgy tiszteletére ürítsem ki.)

A martalócz zsivány udvariassággal hörpenté ki a poharát, felállva.

Azután ismét visszahelyezkedett a karszékbe s közben a fogait szivogatta czuppanós hanggal, mint a ki már jól lakott.

– Hát az én apám szépen rá állt erre az alkura. «Abban egyeztünk meg, monda az öreg, hogy Ali Csorbadzsi legdrágább értékeit belerakjuk egy bőrzsákba, azt én magammal viszem egy angol hajóra s mint gyanútalan ember a málhával együtt akadálytalanul eljutok Maltáig, ott bevárom Ali Csorbadzsit, ki leányával együtt minden málha nélkül távozik el Sztambulból, mintha sétakocsizásra menne, s majd aztán álutakon a pyræusi öbölben a hydrioták hajóin elmenekül Maltába. A basa legnagyobb bizalmát ruházta rám. Odaeresztett a kincstárába, egyedül, hogy fel ne tünjék, ha ő maga megy oda, s rám bizta, hogy válogassam ki, a miket legértékesebbeknek tartok, s azokat rakjam a zsákba. Még most is el tudnám számlálni sorba azokat a drágaságokat, a mik kezem alatt lettek kiválogatva. A drága kaméák, az igazgyöngy-sorok, a gyűrük és boglárok: egy achát-szelencze, csupa merő solitair gyémántokkal tele!»

«Nem tudtál magadnak egyet eldugni belőlük?» mondám az öregnek.

«Te marha! förmedt rám; minek loptam volna el egy gyémántot, Nro 18 tolvaj: mikor az egészet módomban volt ellopni?»

«Ahá! Derék gyerek voltál, öreg.»

«Voltam ördögöt! Marha voltam. Úgy kellett volna tennem, a hogy te mondod. Bár legalább azt az egy klenodiumot zsebre dugtam volna, a mi legjobban megtetszett valamennyi között; a basa feleségének az arczképe, két sor brilliánt közé keretezve…»

… Timárnak az arcza a hypprocratesi halálmerevedést fejezte ki e szavak hallatára. A senkitől nem ismert titok egy embernek mégis kezébe jutott. S ettől az embertől nem várhatni irgalmat…

– Apám folytatá az elbeszélést.

«Én megtömtem a bőrzsákot, s kihoztam a basához, a nélkül, hogy gyanút költöttem volna. Ő még nehány louisdor-tekercset tett a kincsek közé. Azután egy mesterséges zárral belakatolta az egészet, a zsák négy szegletét pedig ólompecsétekkel foglalá össze. Engem azután elküldött egy gyaloghintóért, hogy látatlanul távozhassam el a bőrzsákkal. Nem telt bele egy negyedóra, hogy visszatértem hozzá. Akkor átadta a zsákot a mesterséges angol aczéllakattal, négy ólompecséttel, én köpenyem alá vettem azt, s a kertajtón át kiosontam vele a hordszékig. Még utközben is megtapogattam kezemmel a zsák tartalmát, s jól éreztem benne a boglárokat, a gyöngysorokat, az achát szelenczét s a louisdoros tekercseket. Egy óra mulva az angol hajón voltam, s aztán felszedtük a horgonyt és indultunk ki az aranyszarv öbölből.»

«És engemet nem vittél magaddal Maltába, feddém én fiúi elkeseredéssel az öreget. Hát aztán a basa szép leányát ki vette volna el?»

«Eredj, bolond! kiálta az öreg; kellettél is nekem, akár a basád, meg a szép leánya! Nem akartalak én benneteket megvárni Maltában; hanem azzal az utiköltséggel, a mit a basától kaptam, áthajóztam egyenesen Amerikába, s a bőrtarisznya is velem jött. De képzeld: az átkozott! Mikor már biztos helyre értem vele, a hol senki az ördög rám nem találhatott, s ott fogom a bicsakot s kihasítom a bőrzsák oldalát, hát mi dől ki belőle? rézgombok, rozsdás vaspatkók! az achát szelencze helyett, tele gyémántokkal, egy cserép tintatartó s a louisdor-tekercsek mind megannyi rézpara-göngyölegek voltak, a milyenekkel a káplároknak fizetik a közkatonák számára való heti pénzt. A gazember tolvaj még engem is meglopott. Ez nem fordult még elő a rubrikámban a Nro 133 között. Ennek még numerusa sincs.»

– Az öreg dühös volt, csaknem sirt!

«Így rá hagyni magamat szedni a töröktől! A tolvaj azalatt, mig én a gyaloghintóért jártam, egy egészen hasonló zsákot tömött meg mindenféle kaczattal, azzal eresztett engem a tengerre. Ő meg azalatt elfutott másfelé az igazi kincseivel, s elvitte a tőlem nyert titkot ingyen. De lám, hogy van igazság nem csak a földön, hanem még a vizen is; mert a nagy tolvaj egy magánál még nagyobb tolvajra akadt, a ki őt utközben megölte és kifosztotta!»

– S ez a rendkivüli ember, a nagy tolvajtól kergetett, kis tolvajt meglopott, főtolvajnak agyontolvajlója, te vagy, az «arany ember», Levetinczy Timár Mihály, kedves czimborám! szólt a szökevény felállva és gúnyosan meghajtva magát.

Timár nem mondott neki ellent.

– És már most beszéljünk egymással más hangon! szólt Krisztyán Tódor; – de mindig három lépésnyi távolból; és meggondolva részedről, hogy a puska csöve feléd van irányozva.

Timár hidegvérrel nézett a cső ürébe. Ő maga töltötte meg azt golyóra.

– Ez a fölfedezés egészen elvette a kedvemet a gályarabságtól, folytatá a kalandor. Sehogy sem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy mi joga van a nagy tolvajnak ide lánczoltatni a gályapadhoz a kis tolvajt? Lám, ha Ali Csorbadzsi kincseit nem Timár Mihály, hanem az én apám kaparinthatja el, most én gazdag gentleman vagyok, egyetlen majoresco, s a kutya sem ugat rám azért, hogy az őseim hogy szerezték a nagy vagyont? Csak ugy, mint a mostani bárók, grófok ősei, a raubritterek. És a helyett most nekem itt kell megveszekednem a büdös tengervizen. És mindezt miért? Azért, mert Timár Mihály nem csak azokat a kincseket kapta el az orrom elől, a mik nekem voltak szánva, hanem még azt a leányt is, a kit nekem kellett volna elvennem: azt a kis pöszke vad teremtést, a ki a puszta szigeten nevelkedett a számomra. Még ezt is Timárnak kellett elkapni előlem, a kinek szüksége volt egy szeretőre; mert hiszen azzal a feleséggel csak nem lehetett boldog, a kinek az apját megölte, tehát kellett neki mellette szerető. Ne hogy arany hirének megártson vele, mert az egész világ tiszteli benne az erény mintaképét: hát nem választott magának barátnőt a ballet, a circus szépségei közül, a miket magamforma jó izlésű ember az ő helyzetében præferálna, hanem kikeresett magának egy olyan szegény leányt, a ki nem tud semmit a világról, a ki nem jön soha emberek közé, a kiről ki nem sül soha, hogy Timár úr örömeit osztja. Pfuj, Timár úr! És ezért kellett engem tizenöt esztendőre a gályapadhoz lánczoltatni?

Csapás csapásra hullott Timár megalázott fejére.

A vádnak sujtó pontjai hiszen egyenkint nem voltak igazak: ő nem «ölte meg» Timéa apját, nem «lopta el» kincseit, nem «csábította el» Noémit, nem «lánczoltatta meg» Tódort… és az egész vád a maga összeségében mégis oly elháríthatatlan!

Ő álszint játszott. S most minden bűnbe belekeveredett e miatt.

A szökevény tovább beszélt.

– Mikor a Barra do Rio do Grande do Sul öblében időztünk, kiütött a hajónkon a sárgaláz. Az apám is megkapta. Ott halódott mellettem a padon; nem vitték el. Az nem szokás. A gályarabnak ott kell meghalni, a hova levasalták. Az nekem nagyon kellemetlen helyzet volt. Az öreget egész nap rázta a hideg, káromkodott s a fogai vaczogtak hozzá. Kiállhatatlan volt az öreg a maga káromkodásával, mindig a szűz Máriát szidta és magyarul káromkodott. Már miért nem káromkodott spanyolul, az is igen szépen hangzik, hogy a többi társak is érthették volna? S miért szidta a Madonnát? Azt én nem tűrhetem; hiszen vannak férfiszentek elegen, szidja azokat; de egy hölgyet megsérteni jó nevelésben részesült embertől nem gentlemanhez illő magaviselet. E miatt egészen meghasonlottam az öreggel. Nem azért, mintha azt resteltem volna nézni, hogy haldoklik ott mellettem sárgalázban, a mi holnap rám ragadhat róla, s a mi nem tartozik a legkellemesebb megdöglési módok közé, de egyenesen csúf szitkozódásai miatt elhatározám, hogy megszököm tőle. Bárha oly erős kötelékek kapcsolnak is bennünket egymáshoz, mint minket, apát és fiút, én azokat el fogom szakítani. El is szakítottam szerencsésen, három más társammal összebeszélve. Csak azt az időt kellett bevárnunk, mikor az öregem már a halálos agonia félrebeszélési időszakába esik, mert különben azzal fenyegetőzött, hogy ha meg akarok szökni mellőle, hát fellármázza az őröket. Akkor lefürészeltük éjszaka a lánczainkat; a porkolábot, a ki észrevette szökésünket, mi előtt kiálthatott volna, beledobtuk a vízbe; azzal eloldtuk a kis csónakot s neki ereszkedtünk a tengernek. A hullám nagyon magasan járt, a parthoz közel felfordította a csónakunkat. Az egyik társam nem tudott uszni, ez belefuladt a vízbe; a másik tudott uszni, de nem olyan jól, mint a czápa, mely utána uszott. Annak csak a halálordítását hallottam még, a mint a «tengeri angyal» egy kapással derékig feltolta a vizből. Magam kiusztam a partra. Ebből is láthatod, hogy énnekem még van valami dolgom a világon. Te, mint jó kálvinista, én, mint jó müzülmán, mind a ketten hiszünk a prædestinatióban. Nem volt kevesebb szándékom, mint hogy visszakerüljek Európába. Tégedet akartalak látni. Most már te vagy az egyedüli apám; a másikat ezóta elnyelte a czápa, s legalább annak a hasában biztosítva van, hogy nem jut a pokolba, mert onnan nem veheti ki az ördög. Hogy mint jutottam ehhez a tengerész-gunyához, azután meg mindenféle útlevélhez, utiköltséghez, a mi mind szükséges az Oceánon járáshoz? azt majd elmesélem neked egyszer egy pohár bor mellett, ha ráérünk, hanem elébb végezzük el az üzletünket. Mert hiszen tudod, számadásunk van egymással.

A kalandor megtapogatta a bal szemére kötött selyemkendőt. A rosszul hegedő seb kellemetlen emlék lehetett ránézve. A nagy hidegben nem volt jó azzal ennyit járni odakinn.

– Tehát én legegyenesebben ide jöttem Komáromba, a hol rendes lakásodat tudtam, hogy majd ott fölkereslek. Nem jöttél még meg a «külföldről», mondák ügynökeid. Hogy melyik pontján járhatsz a külföldnek? azt nem tudta megmondani senki. Jó, megvárlak, mig hazajösz. S hogy az idő ne teljék hiába, eljártam a kávéházakba, ott megismerkedtem a katonatisztekkel, a kiknél egyenruhámnál fogva rögtön kész volt a barátság: aztán eljártam a szinházba. Ott megláttam azt a gyönyörű szép úrhölgyet azzal az alabástromfehérségű arczczal, azzal a szenvedő, méla tekintettel: talán kitalálod, hogy kicsoda? Társaságában egy másik szép hölgy szokott mindig lenni. Huh, be gyilkos szép szemei vannak! Valóságos tengeri kalóz, szoknyában. Ajh, de szeretnék egy olyan zsiványbandának a tagja lenni, a melyiknek ő volna a kapitánya, s nem bánnám, ha vagy öt évre egymás mellé lánczolnának bennünket gályapadra. No de félre az érzelgéssel! Beszéljünk az üzletünkről. Én hozzáfogtam a «terrenum sondirozásához». Egyszer kicsináltam, hogy az öldöklő angyal mellé jussak a zártszéken. Udvaroltam neki, szivesen vette. Kértem, hogy legyen szabad látogatást tennem; akkor úrnőjére utalt, attól függ minden. Én nagy magasztalással szóltam a tiszteletgerjesztő madonnáról, s megemlítém, hogy volt szerencsém családját ismerni Törökországban, s hogy meglepően hasonlít az anyjához.

«Hogyan? kérdé a szép kisasszony; ön ismerte az asszonyság anyját? Az nagyon fiatalon halt meg.»

«Csak arczképét láttam, felelém, édes atyjánál, ki nekem igen jó emberem volt. Egy csaknem ily halavány, mélázó arcz, két sor brilliánsból alakított kerettel, a mi megért százezeret.»

«Ah! ön is látta e szép ékszert? monda a szép kisasszony. Nekem is megmutatá azt úrnőm, mikor Levetinczy úrtól ajándékba kapta…»

Timár ökleit szorítá össze tehetetlen dühében.

– Ahá! Tehát már most itthon vagyunk! folytatá a kalandor, kegyetlen mosolygással fordulva a kínzott férfihoz. Tehát te ajándékba adtad neki, Ali Csorbadzsi leányának az apjától lopott ékszert!… Akkor a többi is a te kezedbe jutott, mert egy helyen voltak. Akkor nem tagadhatsz semmit… És már most tehát egyenlő rangunk van, s ha tetszik, tegezzük, ha tetszik, nagyságoljuk egymást; de semmi esetre ne zsenirozzuk magunkat, úgy beszélni egymással, a hogy illik!

Timár egész testében bénultan ült ez ember előtt, kinek kezébe adta a sors. Nem volt annak szükség a fegyvert rá szegezve tartani: nem volt Timárnak a székről felkelni való ereje sem.

– Hanem te sokáig várattál magadra, barátom, – s én kezdtem nyugtalan lenni miattad. A költségem is elfogyott. Pénzes leveleim, miket gazdag nagynénémtől, az admiralitástól, jószágigazgatómtól és bankáraimtól mindennap kerestem a postán, megfogható okoknál fogva csak nem akartak megérkezni. S a mellett akárhová mentem, mindenütt téged magasztaltak. Lángeszű kereskedő, óriási talentum, szegények jóltevője volt a neved. Arról is hirhedett voltál, hogy milyen példás családi életet élsz. Mustrája vagy a férjeknek, a kit halála után megégetnek az asszonyok s porodból minden férjnek adnak be egy szemernyit… Hahaha!

Timár elfordította arczát a világosságtól.

– De talán untatlak is már? No hiszen mindjárt rátérek az üzletünkre. Egy napon nagyon rossz kedvem volt, a miatt, hogy még sem jöttél haza, s a tiszti kávéházban, hol valaki előhozta a nevedet, bátor voltam némi szerény kétkedésemet fejezni ki az iránt, hogy egy emberben ennyi tökéletesség lehessen felhalmozva. Erre egy goromba ficzkó pofon ütött. Megvallom, erre az egyre nem számítottam. Úgy kellett a pofámnak, minek járt el a szám? Meg is bántam, mint a kutya, hogy felőled egy tisztelettelen szót elejtettem s a kapott leczkét meg fogom becsülni. Többé nem rágalmazlak. Hanem hát jó lett volna, ha csak a pofon mellett maradunk; azt én nem szoktam magamnak feljegyezni. Hanem a goromba ficzkó még azon felül arra is kényszerített, hogy verekedjem meg vele, a te megsértett jó hírnevedért. Mint megtudtam, ez a bolond ember épen a fehér arczú madonna imádója volt leány korában, s most az verekszik meg a madonna férjének becsületeért. Ez is olyan ritka szerencse, a mi csak te veled történhetik meg az életben, arany ember. Hanem én köszönöm a szerencsédet. Annak megint csak én adtam meg az árát, kaptam a fejemre egy vágást, végig egész le a szemöldökömig. Tessék megnézni.

A szökevény felhúzta a homlokáról a fekete selyem köteléket, mely alatt egy hosszú sebhely látszott meg, elpiszkult tapaszszal összefoglalva. A tapasz szélein túl terjedő mérges vörösség mutatta, hogy a seb most is gyuladásban van. Timár borzadva nézett rá.

Krisztyán Tódor ujra szemére húzta a takaró kendőt s cynicus humorral mondá:

– Ez az emlék a Nro III, a mit a bőrömön viselek a te barátságodért. No de jól van. Annál több áll a tabella «Haben»-en a számomra. Komáromban ez eset után többé nem maradhattam. A dolog feltünést okozott, s én könnyen kellemetlen kérdezősködéseknek lehettem volna kitéve, ámbár a mi becsületes táblabiráink felől világ végeig ellappanghat az ember ez országban, a mire élő példák vagyunk mi ketten.

A szökevény büszke volt erre a jó ötletére.

– De hát különben is el akartam menni Komáromból, mert már meguntam, hogy hazavárjalak. Megállj, mondám, tudom én, hogy hol vagy te? Én tudom azt, hogy miféle külföld az, a hol te az ország sorsát intézed? Nincs az semmi ismeretes világrészben, mert az a senki szigetén van. Megyek utánad oda.

Timár ennél a szónál indulatosan kiáltott fel:

– Te ott voltál a szigeten!

Reszketett a haragtól és az ijedelemtől.

– Ne ugrálj, barátom! csitítá őt a kalandor. Ez a fegyver meg van töltve, s ha mozdulsz, el talál sülni, én aztán nem leszek az oka. Különben is nyugtasd meg magadat. Az én bajom lett az is, nem a tied, hogy odamentem. Oh! mindig én fizetem meg helyetted a tánczmulatságban a belépti dijat. Ez már olyan, mint a tizparancsolat. Te tánczolsz, én meg fizetek. Te lefekszel én helyettem az ágyra, engem meg kidobnak te helyetted az ajtón. Hogy minek mentem én a senki szigetére? Hát annak, hogy téged ott találjalak. Te pedig már akkor eljöttél onnan. Én nem találtam ott egyebet, mint Noémit, meg egy kis porontyot. Ej ej, Mihály barátom, ki nézné ki belőled ezt a hamisságot? De csitt! Ne szóljunk felőle senkinek. Dódikának híják, ugy-e? Kedves kis okos gyermek. Hogy félt tőlem azért, hogy a fél szemem így be van kötve. Noémi is nagyon megijedt tőlem, az igaz. Csak kettecskén voltak az egész szigeten. Mennyire sajnáltam, mikor megtudtam, hogy a jó Teréza mama meghalt. Áldott jó teremtés volt. Bezzeg, ha ő még otthon lett volna, majd engemet is másképen fogadtak volna. De képzeld, az a Noémi még csak le sem engedett ülni a háznál. Azt mondta, hogy fél tőlem ő is, és Dódi még jobban: csak ketten vannak az egész tanyán. «No hisz épen azért jöttem én, hogy legyen valaki, a ki megőriz benneteket, egy férfi a háznál.» Közbevetőleg mondva, mit adtál te ennek a leánynak inni, hogy ez olyan szép lett? Igazán olyan gyönyörű teremtés lett belőle, hogy az embernek a szíve megmozdul rá. Ezt nem is késtem neki megmondani. Ekkor aztán igyekezett csunya képet csinálni. Én tréfálni akartam vele. Azt mondtam neki, hogy illik-e a vőlegényre ilyen vasvilla-szemeket vetni? Akkor csavargónak nevezett s azt mondta, hogy takarodjam a házából. Én azt mondtam neki, hogy elmegyek, de akkor őt is magammal viszem, s valahogy át találtam karolni a derekát.

Timár szemei szikrákat szórtak.

– Csak maradj ülve, pajtás: nem a te bajod ez, hanem az enyém; akkor ez a leány egy akkora pofont adott az ábrázatomra, hogy az őrnagytól kapottal kétszer felért; de a históriai igazság kedveért meg kell mondanom, hogy a másik pofámra adott, mint az őrnagy, s így a symmetria helyre lett ütve.

Timár arcza nem birta megtagadni valami derengését az örömnek.

– Ago gratias! Ez is az enyim volt. Hanem ekkor komolyan megharagudtam ám. Asszonyokkal verekedni nem szokásom. El van ismerve felőlem, hogy a nőnemnek feltétlen tisztelője vagyok. De boszú és elégtétel után vágytam. «No hát megmutatom, hogy azért is velem fogsz jönni, ha itt nem engedsz maradni; majd követni fogod ezt». Azzal megkaptam a kis Dódit kezénél fogva, hogy magammal viszem.

– Átkozott! kiálta fel Timár.

– Nonono, barátom! Egyszerre csak egyikünk beszéljen! Majd mindjárt rád kerül a sor, s akkor beszélhetsz még sokat is; de elébb hallgasd végig, a mit én mondok. Nem jól adtam elő, hogy csak ketten voltak a háznál, mert hárman voltak; az az átkozott fenevad, az Almira is ott volt, ott feküdt az ágy alatt s az egész idő alatt úgy tett, mintha rám sem ügyelne. Mikor a gyermek sikoltani kezdett, a czudar dög egyszerre előrohant az ágy alul, a nélkül, hogy valaki hívta volna s nekem ugrott. Hanem én is szemmel tartottam a ficzkót, s kirántva zsebemből a pisztolyomat, keresztüllőttem ő nagy kutyaságát.

– Gyilkos! hörgé Timár.

– Hjaj, pajtás! Ha csak ez az egy kutyavér terhelné a lelkemet. Aztán a gaz szelindek nem döglött ám meg rögtön attól az egy golyótól. Fel sem vette. Annál dühösebben ugrott rám, keresztülharapta a balkaromat, lerántott a földre, s akkor leszorított, hogy nem birtam mocczanni alóla. Hasztalan igyekeztem a másik pisztolyomhoz hozzájutni; úgy tartott a fogai közt, mint egy tigris. Utoljára Noéminak kezdtem könyörögni, hogy szabadítson meg. Noémi megszánt, el akarta rólam vonni a fenevadat. Az annál dühösebben szorította a karomat fogai közé. Végre azt mondta Noémi: könyörögj a gyermeknek, ő rá hallgat az eb. Én aztán Dódinak könyörögtem. A gyermek jószivű, megszánt, odajött, átölelte Almira nyakát karjaival. Arra a kutya föleresztett s engedte magát a gyermektől csókoltatni.

Timár szemeit elfutotta a köny.

– Én tehát itt is meg lettem csufolva! szólt Krisztyán Tódor, s azzal felgyürte szennyes, véres ingujját balkarjáról. Nézd, itt a kutyaharapás sebei a karomon. Mind a négy kutyafog, a hogy keresztülharapta az izmaimat a csontig. Ez a Numero IV-ik emlék tetőled. Egy eleven album az én bőröm, tele a te érted kapott sebekkel; bélyegsütés, láncztörés, kardvágás, kutyaharapás, mind, mind a te baráti emlékjeleid a testemen. Most mondd, hogy mit csináljak én te veled, hogy ki legyünk egymással egyenlítve?

Mikor azt mondta a szökött fegyencz Timárnak: «már most mondd meg, mit csináljak én most veled?» akkor egészen le volt vetkőzve előtte. És Timárnak látnia kellett őt azokkal a borzasztó sebekkel, mikkel fejétől bokájáig meg volt bélyegezve. Ezeket a sebeket ő miatta hordja.

És a lelke is épen olyan meztelenül állt előtte, az is tele utálatos sebhelyekkel, és azokat is az ő keze verte rajta.

Ez az ember tudja azt jól, hogy Timár ő vele csak játszott, mikor Braziliába oly nagylelkű ajánlattal elküldé; hogy számított az ő rossz hajlamaira, mikor pénzében sáfárrá tette; – hogy csak el akarta őt tenni lába alul. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár hogyan gazdagodott meg, s irigy rá érte. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár megcsalta Noémit s megcsalta Timéát, elvette mind a kettőt, s ez az ember most féltékeny és dühös mind a kettő miatt. – Minden emberi rossz indulat elmérgesült kelevényként rágódik lelkén. – És most ő ennek az embernek a kezében van, kényre-kegyre. – Még csak anyagi, testi védelemre se érzi magát képesnek vele szemben. Olyan gyöngeség állta el tagjait, mint egy álmában üldözöttét. Ez összesebzett alaknak látása varázsló rontást követett el rajta.

A kalandor tudja ezt jól. Már nem is használja ellenében óvakodó rendszabályait. Felkel, a puskát odatámasztja a kandallóhoz s félvállról beszél Timárhoz visszafordított arczczal.

– No, most toilettemhez fogok látni. A míg ezzel elkészülök, addig gondolkozzál felőle, hogy mit felelj nekem arra a kérdésemre, hogy mit csináljak én te veled?

Azzal magával hozott kopott öltönydarabjait egyenkint behajigálta a kandallóba, azok süstörögve lobogtak fel, lángot vetve a kürtőbe, s azután felöltögette egész kényelemmel a Timártól kapottakat. A kandalló párkányán megtalálta Timár óráját, azt a mellényzsebébe tette, s inggombját az ingelőbe kapcsolgatta. Még arra is ráért, hogy szakállát megfésülje, a tükör elé állva. S a mint készen volt, úgy felvágta a fejét, mint a ki meg van vele elégedve, hogy no most már egész gentlemannek néz ki.

S azután két lábát szétvetve s karjait mellén összefonva, a kandalló elé állt.

– Nos, barátom, czimborám?

Timár megszólalt:

– Mit kiván ön?

– Ahán, megszólalsz már! Furcsa volna úgy-e, ha azt mondanám, hogy «fogat fogért, szemet szemért!» Eredj oda, süttesd a hátadra te is az akasztófa-jegyet, vasaltasd oda magadat a gályapadhoz, kergettesd magadat földön, vizen, erdőn, városon keresztül: menekülve czápák elől, indiánok, jaguárok, csörgő-kigyók elől, rendőrök elől; – aztán vágasd magadat fejbe a feleséged imádója által karddal párbajban; aztán haraptasd keresztül a karodat a szeretőd kutyája által; akkor aztán – osztozzunk meg a maradékon. – No látod, én nem vagyok ilyen kegyetlen. Nem beszélek többet előtted sebeimről: – ebcsont beforr! Kegyelmesebb akarok hozzád lenni. Alkudjunk meg.

– Kell pénz? kérdé Timár.

– Az is kell; de arról majd később szóljunk. Egyelőre beszéljünk arról, a mi neked is, nekem is közös érdekem. Nekem szükséges egyidőre eltünnöm az ismeretes világból; mert most már nem azért üldöznek, hogy a te pénzedet elköltöttem. A gályapadról való elszökésemet nem engedik ám el, sem a vízbe dobott porkolábot. Azért most engemet egyideig a te pénzed nem üdvözít, míg a hátamról ezt a bélyeget, s a bokámról ezt a békótörést valahogy el nem pusztítom. Az elsőt majd föletetem kissár-fűvel, az utolsón segítnek ásványos lábvizek. Attól nem félek, hogy te üldözőimet nyomomba igazítsd. Annál több eszed van. Sőt szivesen rejtegetnél, eltagadnál, ha keresnének; kiadnál legközelebbi rokonodnak, ha nálad találnának. Ismerlek. Arany ember vagy. Hanem kötve hiszek a komának. Az mégis megeshetnék rajtam minden jó barátságunk mellett, hogy egyszer véletlenül valaki főbekollint az utczán, vagy az útfélen holmi jószivű zsiványok agyonlőnek, vagy egy barátságos pohár borral arra az útra küld el valaki, a melyen Ali Csorbadzsi eltávozott. Nem, kedves barátom, én nem mernélek felkérni, hogy töltsd meg még egyszer a számomra ezt a kancsót, még ha magad innál is belőle elébb. Nagyon fogok magamra vigyázni.

– Tehát mi kell önnek?

– «Önnek», úgy-e? Csak nem akarsz velem per tu lenni? Derogál a társaság! Hogy mi kell nekem? Kérdezzük elébb, hogy mi kell a nagyságos úrnak? Tehát a nagyságos úrnak az kell, úgy-e bár, hogy én hallgassak el mindazokkal a titkokkal, a miket megtudtam? Képes volna nekem ezért százezer frank rente-ot biztosítani franczia állampapirokban?

Timár nem is gondolkozott a feleleten.

– Igen.

A kalandor nevetett.

– Nekem nem kell ilyen nagy áldozat, nagyságos úr! mondtam már, hogy pusztán pénzzel én rajtam segítve nincs. Ilyen bélyegzett embert, ilyen rossz szokásokkal akárhol elcsipnek, s akkor mit ér nekem a százezer franknyi apanage? Nekem, mint mondám, nyugalom kell és buvóhely, még pedig jó hosszú időre, s ott kényelmes és gondtalan élet. No hát, nem olcsó kivánság ez?

– Végezze ön, mit akar?

– No hát, elvégzem. Látom, hogy a nagyságos úr türelmetlen. Talán aludni is mehetnénk már?

E szónál ismét kezébe vette a puskát a kalandor, s a székbe leülve, úgy fogta a fegyvert két kezébe, mintha minden perczben készen akarna lenni vele a lövésre.

– Tehát nem kérek én most a nagyságos úrtól százezer frank rente-ot, hanem kérem a nagyságos úrtól a senki szigetét.

Timárt mintha villanyütés érte volna. Ez a szó felzavarta kedélytompulását.

– Mit akar ön azzal?

– Legelőször is egy menedéket, a hová én nekem semmiféle nemzet szaglászó kopói nem járhatnak. Azután természetesen azt, hogy nagyságod engemet azon a szigeten mindaddig az ideig, a míg nekem is, nagyságodnak is, kivánatosnak látszik, ott időzésem alatt ellásson mindennel, a mit testem megkiván, mindennel, a mi drága és jó.

Timárt most már boszantotta ez az izetlen kivánság.

– Ah! ne ügyetlenkedjék ön velem. Kérjen tőlem összeget, bármilyen nagyot. Menjen vele, a hová akar. Használja fel, a hogy tetszik. De azt a szigetet nem adom. Az ostoba kivánság.

– Nem ostoba kivánság az, méltóságos uram! Lássa, annak a szigetnek olyan kiváló jó levegője van, s ez az én Délamerikában megrongált egészségemnek annyira kivánatos. A kedves megboldogult Teréza mamától hallottam, hogy ott olyan füvek teremnek, a mik minden sebet begyógyítanak. Diószegi füvészkönyvében olvastam, hogy még a fazékban fővő hust is képesek összeforrasztani! Aztán nekem a sok izgalom után csendes contemplativ életre van szükségem. A sybarita életmód után az arany korbeli ruralis élvezetek után vágyom. Adja ön nekem excellentiás úr, a senki szigetét. – Kegyelmes úr! Serenissime!

A kalandor a felvont puskával a kezében olyan gunyosan könyörgött.

– Ejh, ön bolond! mondá Timár, a kit boszantott az ingerkedés s egyet taszítva a székén, hátat fordított Krisztyán Tódornak.

– Ah! ne fordítson ön nekem hátat, kegyelmes uram. Sennor! Eccelenca, Mylord, Durchlauchtigster Herr. Pan welkomozsnye, Mynheer, Monseigneur, Goszpodine! Effendim! Micsoda nyelven hajlandó ön meghallgatni egy szegény földönfutó instantiáját?

Ez az izetlen gunyolódás nem volt előnyére a támadónak. Kisebbítette a rossz igézet benyomását Timárra. Ez kezdett felocsudni kábulatából. Ahhoz a gondolathoz menekült, hogy itt egy megfélemlített emberrel van dolga, a ki csakugyan félti a saját bőrét. Boszusan szólt oda neki:

– Végezze ön. Nem akarok önnel hosszasan értekezni. Mondjon valami összeget, megkapja. Ha sziget kell önnek, vegyen magának egyet a görög archipelagusban, vagy Chinában. Ha üldözéstől fél, menjen Rómába, Nápolyba, Siciliába, adja ki magát marquisnak, legyen jól a Camorrával, s nem fogja bántani senki. Pénzt adok önnek. A szigetet nem adom.

– Úgy? Hát már olyan büszkén beszél velem, kegyelmes úr? A vízbe bukott czimbora kezd magához térni az első ijedtségből s ki akar úszni. No megállj, hát majd még egyszer lebuktatlak. Azt gondolod magadban, úgy-e: «hát csak eredj, te rongyos; keress magadnak valakit, a kinek elmondd, a mit rólam megtudtál. A legelső tréfa az lesz, hogy elcsipnek, becsuknak, ott felejtenek a kutyalukban; úgy megnémítanak, hogy senkivel sem beszélsz többet. Más emberi dolog is történhetik rajtad. Ki fog róla tehetni, ha az útban valaki hátbalő, mikor ártatlanul ballagsz? Ki keresi, ha a kadáveredet kivetette a Duna, magad ugrottál a vízbe, vagy úgy taszítottak bele? És a legrosszabb esetben ki fogja a te mesédet elhinni, te ágról szakadt, ha én, az arany ember, magasra emelt arczczal azt mondom: «nem igaz!» Nekem van pénzem sok. Ha a tanú, ha a vádló olyan bolond, hogy pénzért meg nem engedi magát vásároltatni, majd a biró, a törvényszék okosabb lesz. Az aranyat a sárból is fölveszik. – Te ilyesmit gondolsz, látom. De hát hallgasd meg, hogy milyen furfangos emberrel van dolgod? Értsd meg végig jól, hogy tetőtől-talpig meg vagy kötözve s tehetetlenül heversz előttem, mint a zsiványoktól megkötözött fösvény, a kinek türnie kell, hogy töviseket vernek a körmei alá, kitépik szálankint a szakállát, forró fagygyút csepegtetnek a bőrére, míg előadja eldugott kincseit. Én is így fogok veled tenni. Majd ha nem állhatod, hát ordíts fel, hogy «elég!»

Timár a kínzott ember kiváncsiságával figyelt a fegyencz szavaira.

– Én még eddig senkinek egy szót sem szóltam a felől, a mit rólad megtudtam. Becsületemre mondhatom. Azon a kis pletykálkodáson kívül, a mit Komáromban kiszalasztottam a számon, semmit sem beszéltem felőled, annak meg nem volt se husa, se csontja. Hanem mindazt, a mit felőled tudok, megirtam s itt van a zsebemben, még pedig négy különböző czím alatt s négyfélekép fogalmazva. Az egyik denunciatio a török kormányhoz van czímezve, melyben fölfedezem előtte, hogy Ali Csorbadzsi miket hozott el magával Sztambulból, a mi egy összeesküvő konfiskálásra szánt vagyona, a szultán Khaznéját illeti, sőt talán onnan is való; s hogy ezek a kincsek, apám leirása nyomán, darabról-darabra megnevezve, kinél kaphatók, s hogy jutottak annak a kezébe? – A második levélben följelentelek a bécsi kormánynak, mint Ali Csorbadzsi gyilkosát és kincseinek elrablóját. Ne felejtsd el, hogy hirtelen meggazdagult embernek mindig sok ellensége van. A harmadik iratom szól Levetinczyné asszonyságnak Komáromba. Ő neki is megirom, mit tettél az apjával, hogy jutottál anyjának gyémántos keretű arczképéhez és a többi drágaságokhoz, miket neki ajándékoztál? De neki egyúttal még többet is megirtam. Azt, hogy hol vagy te olyankor, mikor otthon nem vagy? A senki szigetének titkos örömeit. A másik nővel folytatott szerelmedet. A csalást, a mit rajta elkövetsz. Beszélek neki Noémiról és Dódiról. – Nos, verjek még több tövist a körmeid alá?

Timár melle nyugtalanul zihált.

– No hát, ha nem szólsz, folytassuk! szólt kegyetlenül a szökevény. A negyedik levél pedig szól Noéminak. Ebben aztán el van mondva minden, a mit ő még felőled nem tud; hogy itt a világban nőd van, hogy te előkelő úr vagy. Hogy őt meggyaláztad, hogy soha övé nem lehetsz, hogy csak kéjeidnek áldozod őt fel, és gonosztevő vagy. – Hát még sem ordítasz kegyelemért? No hát vegyük elő a forró faggyút. És olyan bolond nem vagyok, hogy ezeket a leveleket zsebemben hordozzam, s azokat te neked valami brávód, ha egyszer lekollinthatott valami félreeső helyen, elvegye és kezedbe adja. A mint te azt mondod, hogy nem alkuszol, azt mondom: «Alászolgája, örülök, hogy volt szerencsém, ajánlom magamat!» s itthagylak egész tisztelettel. Hanem innen egyenesen megyek át oda, ni! Látod azt a kettős tornyot? Az ott Tihany. Ott becsületes barátok laknak. Az egy convent. Ott leteszem a biztos és hiteles helyre a leveleket, s arra fogom kérni a perjelt, hogy ha én egy hét mulva e levelekért vissza nem jönnék, juttassa el őket czimzeteik helyére. E szerint engem hiába tennél el láb alul: a levelek eljutnak rendeltetésük helyére. S akkor azután neked nincs többé maradásod ebben az országban. Haza nem mehetsz, mert feleséged még ha az apja haláláért megbocsátana is, nem bocsátana meg Noémiért. A törvényszék vizsgálatot fog elrendelni s elő kell állanod rejtelmes gazdagságod keletkezésének történetével. A török kormány is be fog perelni, az osztrák kormány is. Az egész világ megismer. A milyen arany ember voltál eddig, olyan sárember fogsz lenni ezentul. És nem menekülhetsz a senki szigetére sem, mert ott Noémi fog előtted ajtót zárni. Ez a nő büszke és hamar átváltozik nála a szerelem gyülöletté. – Nem, nem! Semmi sem marad fenn számodra más, mint szökni az ismerős világból úgy, miként én; eltagadni nevedet, úgy, miként én; lappangva bujdokolni városról-városra, úgy, miként én, és rettegni az ajtóhoz közelítő lépések zajától, úgy, miként nekem! – Nos, hát menjek, vagy itt maradjak?

– Maradj! nyögé a kínzott ember.

– Ahán, előadod már! szólt a fegyencz. No hát üljünk le még egyszer. S kezdjük megint elől. Tehát legelőször is ideadod a senki szigetét.

Timárnak egy gyönge ellenérve akadt, melyet oltalmára fordított.

– De hiszen a senki szigete nem az enyim, hanem Noémié!

– Nagyon helyes az észrevétel. Hanem az én kivánságom megint egészen alapos. A sziget Noémié, hanem Noémi meg a tied.

– Mit akarsz? kérdé vadul rátekintve Timár.

– No no, csak ne forgasd a szemeidet olyan nagyon! Hát nem tudod, hogy meg vagy kötözve? Menjünk rendében és sorjában. A dolog így lesz: te egy levelet irsz Noéminak, a mit én magam viszek el neki. Ezóta az a csúf fekete dög meggebbedt már s bátran járhatok a szigetre. A levélben szépen elbúcsuzol tőle: elmondod neki, hogy el nem veheted, mert tégedet már korábbi családi viszony kötelez felbonthatatlanul; feleséged van, a szép Timéa, a kire Noémi bizonyosan emlékezni fog. De megirod neki, hogy sorsáról tisztességesen gondoskodtál, visszahozattad messze más világból egykori eljegyzett vőlegényét, a ki igen derék, kitünő és szép deli ifjú, s a ki őt most is kész elvenni, szemet hunyva az eddig történtek fölött. Minden jóval el fogod őket ezentul is látni; rájuk adod áldásodat, éljenek egymással boldogul.

– Mit? Te Noémit is akarod?

– Hát mi az ördög? Csak nem gondoltad tán, hogy Robinsonnak akarok beállni a te rongyos szigetedre? Nekem kell valaki abban a magányban, a ki az életemet megédesítse. Odaát a csömörig jóllaktam a fekete szemű, fekete hajú asszonyokkal: most, hogy Noémi aranyhaját, kék szemeit megláttam, egészen bele vagyok bolondulva. Aztán ő engem pofonütött, kikergetett: nekem ezt meg kell torolnom. Hát lehet nemesebb visszatorlás, mint csókkal boszulni meg a pofont? Én ura akarok lenni ennek a makranczos tündérnek! Ez a capriceom most. S hát aztán te mi jogon tagadhatnád meg őt tőlem? Nem vagyok-e én eljegyzett vőlegénye Noéminek? a ki őt törvényes nőmmé tehetem, a ki becsületét visszaadhatom; míg te el nem veheted őt soha, csak szerencsétlenné teszed.

Oh! ez az ember egyenesen a szivére csepegtette Timárnak a forró faggyút!

– Kivánd tőlem minden vagyonomat! rebegé könyörgő szóval a kalandornak.

– Hagyjuk azt későbbre. Még rákerülhet a sor. De most legelőször ezt kivánom. Semmi egyebet, csupán Noémit. Nem is a tiedet kivánom, csupán a magamét.

Timár a kezeit tördelte kínjában.

– No hát irod azt a levelet Noémihez? vagy elmenjek Tihanyba evvel a négy levéllel?

Timárnak a fájdalom e szót hozta ajkára:

– Oh! a kis Dódi!…

A szökevény hetyke gúnynyal nevetett rá.

– Leszek neki apja; nagyon jó apja fogok lenni!…

… Abban a perczben Timár Mihály ülő helyéből, mint a jaguár, egy szökéssel odaveté magát a kalandorra, s mielőtt az a fegyvert használhatta volna, megragadta őt a két karjánál fogva, egyet rántott rajta előre, egyet taszított rajta hátra s ettől a lódítástól az ember kirepült a nyitott ajtón keresztül a folyosóra, ott hanyatt vágta magát; feltápászkodott, s mintha még mindig ama veszedelmes lökés mozdereje alatt tántorogna, elbotlott a legelső lépcsőben, s úgy kalimpázott alá hörögve és káromkodva a lépcső aljáig.

Odalenn sötét volt, és csendes éjszaka. Az egyetlen ember, a ki a kettőjükön kivül még e téli kastélyban lakott, süket volt és részegen aludt.

MIT BESZÉL A HOLD? MIT BESZÉL A JÉG?

Timár megölhette volna ezt az embert. Keze között volt. És kezeinek izmaiban az őrültek erejét érzé. Megfojthatta volna, a puska agyával szétzúzhatta volna fejét; ha már sajnálta rá vesztegetni a nemes ólmot. De Timár nem öl embert. Nem öli meg még gyilkosát sem, hogy önmagát védelmezze. Timár Mihály «most már» az igaz arany ember, midőn mindene veszendőben, midőn vagyona, becsülete, mint a polyva, a szélbe van szórva.

Ő futni hagyja azt az embert, a ki őt semmivé teheti, a ki semmivé fogja tenni.

Még megölhetné. Hiszen másik töltött fegyver is van hálószobájában, ablakából lelőhetné, mikor a kastély ajtaján kijön, mikor a nagy udvaron végigmegy. Zsivány volt, szökött gályarab volt; ki venné tőle számon ezt a kioltott életet? Még vérdíjt kapna tán érte a braziliai kormánytól.

De Timár nem öli meg ezt az embert. Timár azt mondja: ennek az embernek igaza van! S a sorsnak be kell teljesülni. Timár nem gonosztevő, ki egy bűnét a másikkal takarja el, hanem nagy jellem. Ki, ha vétett, azért bűnhödni kész.

Kimegy a kastély erkélyére s karjait mellén összefonva, nézi, mikor az az ember kijön a kastély ajtaján, s végigmegy a kapuig.

A hold akkor jön fel a somogyi partok mögül s odavilágít a kastély falára. Egy sötét alak ott az erkélyen igen jó czélpont valakire nézve, a ki őt le akarja lőni.

Krisztyán Tódor ott halad el az erkély alatt s feltekint rá.

A bukfenczezéstől felszakadt a hegedés homlokán s egész arcza véres tőle.

Timár tán azért állt oda, hogy majd ez a dühös ember most boszuból meg fogja őt lőni?

De az megáll előtte és elkezd hozzá hangnélküli szavakat beszélni. Épen mint Athalie. Hogy illenék egymáshoz ez a két alak! Csak taglejtéssel beszél. Egyik lába sántit az eséstől. Balkezével ráütöget a jobbjában tartott puskára, s azután tagadólag rázza a fegyvert s öklével sujt Timár felé, s mutatóujjával fenyeget. E néma beszéd azt mondja: «nem így öllek meg! Más halált tartottam fenn a számodra. Elvárj!»

Timár elnézi, hogy távozik ez ember udvaráról. Elkiséri őt szemeivel a hólepte úton egész a nagy tó jégtükréig. Utána bámul, mikor már csak egy fekete pontot lát előre haladni az ezüst jéglapon, a magas hegyorom kettős tornya irányában.

Észre sem veszi a vihart, mely a zalai hegyek felől jő.

Gyakran a Balaton vidékén, mikor legcsendesebb a lég, minden előjel nélkül felzudul ez a sajátszerű orkán; a halászoknak, kik meghallják a fák zugását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai partra visszasiessenek; a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot s a csónakokat beragadja a Balatonba s kihányja a tulsó partra. S néha félóra mulva már vége van a viharnak; a szélmenyasszony csak egy fordulót akart tánczolni. S azután ismét csendes lesz minden.

A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsolt előre. Abból olyan élesen, mint a tű hegye, vágott alá a szitáló hókristály. A felhő maga sem volt nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva a tihanyi tájképet, sziklafokos félszigetével, komor templomával, míg a keleti agyagpartok tündököltek a holdvilágban.

A vihar harsogva üvöltött alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között. Az ódon nyári kastély szélvitorlái nyikorogtak, mintha elkárhozott szellemek sirnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpört a Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági zenehangot idézett elő, hogy az ember látni vélte a szellemeket, a kik így sírnak, egymást kergetik s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy haragosan bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?

E rémséges éjjeli zene közepett úgy tetszik Timárnak, mintha a távolból egy ijedelmes ordítás üvöltene a szélzugás közé. Olyan ordítás, a milyenre csak emberajk képes: kétségbeesés, vészkiáltás, istenkáromlás hangja, az éjszakát felverő, alvókat felébresztő, csillagokat megreszkettető kiáltás. Néhány pillanat mulva a kiáltás újra rémlik, de rövidebb, halkabb már, s azután újra csak a vihar zenéje szól.

Az is tova enyészik. A fergeteg csak végigfutott a tájon. Csupán azt az egy hófelhőt kergette. Az arácsi völgy fái nem zugnak többé, s a jéglapon s a jégtáblákon fütyülő szél hangja egy enyészetes harmoniában vész el a távolban. Az ég kitisztul és csendes lesz minden.

Timár szivében is csendes volt már minden.

Itt a vég. Tovább nincs hová menni. Sem előre, sem hátrafelé.

Futott, a mig futhatott; most már a mélység előtt áll, melynek túlpartja nincsen.

Egész élete végigfutott előtte, mint egy álom, s tudta, hogy most már fel fog ébredni belőle.

Az első vágy: a csodaszép, a gazdag úrleányt elérhetni, volt balsorsának alapja. Erre épített egész életpályája olyan, mint a Sphinx rejtélye, a mint ki van találva, meghal az…

Hogyan élhessen tovább, fölfedezve a világ előtt, fölfedezve Timéa előtt és Noémi előtt!

Letaszítva arról a magaslatról, hol bel- és külföld látta éveken át, uralkodója kegyétől s honfitársai tiszteletétől körülragyogva.

Hogy lássa még egyszer azt a nőt, ki őt vetélytársa előtt oly szent fájdalommal felmagasztalá, azon pillanaton túl, a melyben az a nő megtudja, hogy ő ellenkezője volt mindannak, a mit férjében tisztelt? Hogy egész élete egy nagy hazugság volt?

S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja azt, hogy ő Timéának férje? Hogy vegye ölébe valaha Dódit?

Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Ugy van, a hogy az az ember mondá: szökni az ismerős világból, miként ő; eltagadni nevét, miként ő; lappangva bujdokolni városról-városra, miként ő! Körülfutni a földet.

De Timár tudott még egy más helyet is. Itt van a hold. Ez a hideg csillag. Hogyan is mondta Noémi? Oda mennek majd lakni azok, a kik erőszakkal dobták el maguktól az életet; kiknek nem kell többé semmi. Oda mennek, a hol nincsen semmi! És ha majd ez az ember fel fogja keresni a senki szigetét s az egyedül maradt nőt üldözésével kétségbe fogja ejteni, akkor bizonyosan Noémi is utána fog jönni oda, erre a hideg csillagra.

Timár olyan nyugodt volt ebben a gondolatban, hogy képes volt távcsövét a fogytán levő holdra irányozni, melyben fényes pontok s nagy kerek ürességek váltogatják egymást, s kiválasztott magának egyet e rengeteg sírhegyek közül: «ott fogok én majd lakni, ott várom majd Noémit!»

Azután visszatért szobájába, hol az imént a kalandorral beszélt.

A kandalló még tartogatta annak elégett öltönymaradványait, a kiégett szövet alakja hamvában is megmaradt. Timár új hasábokat rakott a tűzre, hogy e maradványokat elrombolja. Azután fölvette köpenyét és kiment a házból.

A Balaton felé vette útját.

A fél hold bevilágította az óriási jégtükröt. A jégmezőre sütő jégnap…

«Jövök, jövök! mondá Timár. Nemsokára megtudom, mit beszéltél hozzám? Ha hívtál, ott leszek.»

Egyenesen a rianás felé vette útját.

Könnyen rátalálhatott a távolból. A jószívű halászok által felállított jelek, a póznák a szalmacsutakokkal messziről figyelmeztettek rá minden jámbor lelket, hogy ezt a helyet kerülje. Timár ezt kereste.

Mikor egyikéhez a vészt jelző szalmacsutakoknak eljutott, ott megállt és kalapját levéve, feltekintett az égre.

Évek multak, hogy nem imádkozott. Ez órában eszébe jutott az a nagy lény, a ki a csillagokat forgatja s a férgeket kikölti; s a ki egy lényt teremtett, mely vele daczol: embert.

Ez órában eszébe jutott, hogy lelkét fölemelje hozzá.

«Örök hatalom! Előled futok s te hozzád jutok ez órában én. Nem panaszkodom előtted. Te vezettél, de én másfelé mentem; te intettél, de én mást akartam; s most im ide juték. Vak engedelmességgel megyek át a túlvilágba. Hideg lesz a lelkem, s tűrni fog ott. Bűnhödöm azért mert annyit boldogtalanná tettem, a kik engem szerettek, s a kiket én enyéimmé tettem. Vedd őket a te oltalmadba, örök igazság! Én vétkeztem, én haljak meg, én kárhozzam el! Senki sem oka az ő szenvedéseiknek: egyedül én. Te örök igazság, ki engem ide hoztál, légy igaz ő hozzájuk is. Védelmezd, vigasztald meg a gyönge nőket, a gyönge gyermeket. Engem pedig adj át a te boszuálló angyalaidnak. Én elkárhozom és elhallgatok!»

Letérdelt.

A Balaton élő hulláma zajgott a rianás partjai között. A mélázó tó sokszor fel szokott riadni szélcsendben is, s mikor a jég borítja felszinét, olyankor is felháborog és zajlik a rianások közt, mint a tenger.

Timár lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint a hogy megcsókolja az ember édes anyját, mikor hosszú útra készül, mint a hogy megcsókolja a puska csövét, mielőtt fejét szétzúzná vele.

S a mint a hullámhoz lehajol, ime, egy emberfő emelkedik ki eléje a hab közül.

Egy emberfő arczczal fölfelé fordulva…

A fölfelé fordult arcznak homlokán, a jobb szemen keresztül egy fekete kendő volt átkötve, a másik szem vérszinüen, mereven, kőhidegen bámult maga elé; a nyitott szájon ki- s bejárt a hullám.

A fantom ismét visszasülyedt a víz alá.

Két percz mulva újra feldagadt a hullám, s a rémséges arcz újra felmerült a hab közül, véres kőszemével Timárra meredezve.

Aztán még egyszer föltetszett a rianás széléhez közel, s akkor végképen eltünt a jég alá a fő, s akkor egy halott kéz görcsösen begörbült ujjakkal merült föl egy perczre a víz alul.

Timár félőrülten szökött fel térdéről, a rémlátás után bámulva.

Úgy tetszett neki, mintha az maga után hivná!

A rianás két partja közt harsogott az élő hullám.

És ismét hangzott a távolból az a kisértetiesen harsogó orgonaszó, a mit az éjjeli futó vihar küld maga előtt, mikor az erdők sudarai fölött végigrohan; a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy sírnak, sikoltanak azok a láthatlan szellemek, úgy zúg közöttük némelyik; a kisértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.

És ujra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zöngés, mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zöngés fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba; még feljebb, mintha villámok száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a hangadó hullámban; a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl felségesen, s az Istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét összecsukódik.

Timár reszketve omol arczra a rengő jégtükör fölött.

KI JÖN?

A zuzmara ezüst erdőt csinált a senki szigetéből. A tartós köd minden galyra hóvirágokat fűzött; azután jöttek a verőfényes napok, azok meg jéggé olvaszták a fákon a zuzt, minden galy kristályborítékba szorult, mintha az egész liget üvegből volna; a galyakat, mint a szomorú fűz ágait, aláhuzta a jégdiszítmény, s ha a szellő végigfuvall a kristályerdőn, az összevert ágak úgy csilingelnek, mint a tündérmesék üvegkertje.

A vastag, dérlepte pázsiton keresztül csak egy útnyom vezet a kunyhótól. Az is oda vezet, a hol Teréza nyugszik. Ez Noéminak mindennapi útja a kis Dódival.

Csak ketten járnak már oda. A harmadik, Almira, a kunyhóban fekszik s haldoklik. A golyó nemes részbe hatolt, s el kell bele vesznie.

Este van. Noémi meggyujtá a szövétneket, előveszi kerekes guzsalyát és fonni kezd. Kis Dódi odaül mellé s szalmaszálat tartva a rokka orsószárnyára, szélkeleplőt játszik. Almira a szögletben fekszik s nyög, mint egy ember.

– Anyám, szól egyszer a gyermek, hajtsd ide a fejedet, sugni akarok valamit, hogy Almira meg ne hallja.

– Nem érti az azt, Dódikám.

– Oh, megérti bizony, mindent megért! Hát mondd csak, meg fog Almira halni?

– Bizony meg, kedves kicsikém.

– Hát aztán, ha Almira meghal, ki védelmez meg bennünket?

– Az Isten.

– Erős az az Isten?

– Mindenkinél erősebb.

– Még apánál is?

– Apának is ő adja az erőt.

– Még annak a rossz embernek is, azzal a bekötött szemmel? Minek adott annak erőt az Isten? Én félek attól az embertől, ha vissza talál jönni. El akar vinni magával.

– Ne félj, én nem engedlek elvinni.

– Hátha megöl mind a kettőnket?

– Akkor mind a ketten a mennyországba jutunk.

– Almira is?

– Az nem.

– Miért nem?

– Mert ő állat.

– Hát az én kis pacsirtám?

– Az sem.

– Ah, ne mondd! Hisz az jobban tud repülni az ég felé, mint mi.

– De a mennyország magasabb, mint a hová ő tud repülni.

– Hát ott nincsenek se állatok, se madarak? Akkor én inkább idelenn maradok az apámnál, meg a pacsirtámnál.

– Maradj, szívem, maradj.

– Ugy-e, ha az apa itt volna, azt a rossz embert majd megverné?

– A rossz ember elfutna ő előle.

– De hát mikor jön vissza apa?

– Még a télen.

– Honnan tudod?

– Ő mondta.

– S a mit apa mond, az mind igaz? Apa nem hazudik soha?

– Nem, fiam, az mind igaz, a mit ő mond.

– De hiszen már itt van a tél.

– Ő el is fog jönni nem sokára.

– Oh! csak Almira meg ne halna addig!

A gyermek fölkelt a kis zsámolyról s odament a nyögő ebhez.

– Kedves Almira, ne halj meg, ne hagyj itt minket. Látod, a mennyországba nem jöhetsz velünk; te csak itt lehetsz a mienk. Maradj itt. Csinálok neked majd szép házat nyáron diófából; a milyent apa csinált minekünk. Minden ételből, a mit kapok, meghagyom a felét neked. Tedd ide a fejedet az ölembe, aztán nézz rám szépen. Ne félj, nem eresztem be többet azt a rossz embert, a ki téged meglőtt. Ha hallom, hogy jön, bekötözöm a kilincset zsineggel; ha benyul a kezével, elvágom a kezét a kis baltámmal. Megvédelmezlek én téged, Almira.

Az okos állat fölemelé szép szemeit a gyermekhez s farkával csendesen verte a földet. Aztán egy nagyot sóhajtott, mintha mindazt jól értette volna, a mit hozzá beszéltek.

Noémi abbahagyta a fonást, s tenyerébe hajtva fejét, a mécsvilágba mélázott.

Az a rettenetes ember, mikor dühösen eltávozott innen, még e szókat kiáltá be ablakán:

«Még egyszer visszajövök, s majd akkor megmondom neked, hogy ki az az ember, a kit te szeretsz!»

Az, hogy még egyszer visszajön, magában is elég fenyegetés; de mit jelentsen az, hogy majd megmondja, ki az az ember, a kit ő szeret?

Hát ki lehet Mihály? Lehet-e ő más, mint a minek látszik? Mit fog felőle mondhatni amaz ijesztő kisértet, a ki előkerült a föld tulsó oldaláról? Ah! miért nem tett vele úgy Mihály inkább, a hogy Noémi mondá: «Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk!»

Noémi nem gyönge szivű. Vadonban növekedett, önerejében bízni megszoktatott. A világi kényeskedés nem rontotta meg idegeit. Holofernesnek, Siserának jó lett volna azt tudni, hogy az asszony kezében veszedelmes a vas!

A nőfarkas meg fogja tudni védelmezni fészkét a berekben – a kutya ellen! Van körme, van foga hozzá.

Noémi ama rémletes találkozás óta mindig ott viseli mellkendője alatt Mihály asztali kését, s a kés ki van köszörülve élesre!

Éjszakára pedig az ajtót egy erős keresztrúddal szokta elzárni, s a rúd kötéllel van az ajtófélhez hurkolva.

A hogy a sors akarja!

Ha az egyik fog hamarább érkezni: lesz belőle boldog asszony, idvezült nő; ha a másik jő előbb: lesz belőle gyilkos, elkárhozott lélek!

– Almira, mért nyögsz olyan nagyon?

A szegény haldokló állat kínlódva emelte föl fejét a gyermek öléből s nyakát felnyujtva, szimatolni kezdett; nyugtalanul szükölt, nyihogott, s körmeivel kaparta a földet; de a mi hangot tudott adni, az csak egy rekedt hörgés volt már: örömnek vagy haragnak hangja-e?

Az állat valakinek közeledtét érzi.

Ki jön?

A jó ember-e, vagy a rossz ember? Az életadó, vagy a gyilkos?

Künn az éji csendben a deres füvet taposó léptek hangzanak. Erre közelednek.

Ki jön?

Almira kínosan hörög; fel akar állni lábaira, de visszaesik; ugatni akar, de nem bir; Noémi felszökik a lóczáról, jobbjával mellkendője alá nyul, s a kés markolatát kezébe szorítja.

Ki jön?

Mind a hárman némán hallgatóznak: Noémi, Dódi és az eb.

Most a lépések gyorsan közelítenek. Ah, a léptek hangját most már megismeri mind a három. «Apa!» kiált fel Dódi kaczagva. Noémi az éles késsel kettévágja sietve az ajtót elzáró kötelet, s Almira feláll két lábára és üdvözlő ugatása hangját hallatja még egyszer.

A jövő perczben egymás ölében vannak:

Mihály, Noémi, Dódi.

Almira odavánszorog kedves gazdájához, fölemeli még egyszer a fejét hozzá, megnyalja a kezét, s aztán összerogyik és meghal.

– Nem hagysz el bennünket többé! rebegi Noémi.

– Ne hagyj itt bennünket többé! könyörög a kis Dódi. Mihály odaszorítja mindkettőt szivéhez, s könyei csorognak a szeretett arczokra.

– Soha, – soha, – soha!…

A HULLA.

A késő márcziusi napok vetették végét ez évben a szigorú télnek. Egy meleg esős déli szél felporhanyította a Balaton jegét, s azután egy erős északi szél felszakgatta azt és áttorlasztotta a somogyi partokra.

Az olvadó jég között a halászok egy hullát találtak.

Az egész a legnagyobb mértékben feloszlásnak indult már, arczvonásokat nem lehetett már rajta megkülönböztetni, hanem azért a legnagyobb biztossággal lehetett következtetni kilétére.

Ez a Levetinczy Timár Mihály földi maradványa, ki amaz emlékezetes balatoni halászat óta, melyen a fogas-királyt is kifogták, oly rögtön eltünt, s a kinek visszatértére oly régen vártak már odahaza.

A hullán megismerhetők az eltünt úr öltönyei, asztrakánprémes bekecse; inggombjai s a névelőbetük az ingbe himezve. Ismétlő órája ott van mellénye zsebében; azon egész neve van zománczczal beégetve. De a mi a legjobban bizonyít azonossága felől, tárczája is ott van belső zsebében; a tárczában százas és ezres bankjegyek, a hogy egy csomóban voltak, még jól felismerhető rajtuk a nyomtatás, s belsejében a gyöngyös himzés: hit, remény, szeretet, Timéa saját kézimunkája.

Még négy levél is van egyik oldalzsebében, szalaggal összekötve; hanem azokról már lemosott minden irást a víz. Hiszen négy hónap óta volt a vizek alatt.

Egyidejűleg megtalálták a füredi révben a halászok Levetinczi úr kétcsövű fegyverét is, a mi hálójukba beléakadt. S ez azután tökéletesen kimagyarázta az egész esetet.

Az öreg Galambos jól emlékezett már most mindenre.

Ő neki magának mondta a nagyságos úr, hogy majd mikor éjjel a rókák és farkasok előjönnek a berekből a léekre, akkor ő a puskával kimegy és meglő közülök egynehányat.

Most már arra is emlékeztek többen igen jól, hogy azon az éjszakán egy rövid ideig tartó havas zivatar vonult át a Balatonon; kétségtelenül ez volt az oka a nemes úr balesetének; a hó arczába vert, nem vette észre a rianást, s szerencsétlenül belebukott.

Az öreg Galambos, ki keveset alszik éjjel, azt is mondá, hogy ő hallotta is azt a rémséges halálordítást e vihar közepett, kétszer egymásután.

Hogy ilyen véletlenül kellett elveszni olyan derék, nevezetes embernek!

Timéa, a mint az első hírt vette ez esetről, azonnal leutazott személyesen Siófokra s jelen volt a hivatalos tárgyalásnál.

Mikor férje öltönyeit meglátta, kétszer elájult, alig birták magához téríteni. Azért mégis helyt állt. Jelen volt, mikor a roncsolt maradványokat az ón koporsóba beletették, s sokat tudakozódott jegygyürűje felől, hanem azt nem tudták neki előadni. Ujjai hiányzottak a tetemnek.

Timéa Komáromba vitette a drága maradványokat, s ott temették el azokat a pompás családi sírboltba, minthogy protestáns volt, minden, a felekezettől kitelő egyházi pompával. Mind a négy egyházkerület képviselve volt küldöttségek által, a dunántúli superintendens tartotta az egyházi szónoklatot, a komáromi lelkész a búcsúztatót a fekete posztóval bevont s a czímerekkel ékesített templomban. A pápai főtanoda énekkara zengé a halotti dalokat. A fekete bársonynyal bevont koporsóra ezüst szegekkel volt kiverve az évszám és a név. A koporsót a városi senátorok és megyei táblabirák emelték a gyászszekérig. Felül rá volt téve a nemesi kard és a babérkoszorú, a magyar szent István-rend, olasz szent Móricz-rend, s a braziliai Annunziata-rend jelkeresztjei. A szemfödél ezüst bojtjait az alispánok vitték, a czímeres fáklyákat a gyászszekér két oldalán előkelő uraságok, a koporsó előtt vonult az összes iskolai fiatalság, a papok és theologusok, a czéhek zászlóikkal, a magyar és német egyenruhás polgárság, fegyverben, letakart dobok tompa dübörgésére lépve; a koporsót pedig követték a város minden úrasszonyai feketében, közöttük a gyászoló özvegy fehér arczával, kisírt szemeivel, az országbeli és bécsi celebritások, katonai méltóságok, még ő felsége is küldött egy megbizottat, ki a nevezetes halott utolsó kiséretében részt vegyen. És azután a végeláthatatlan népség. A menet végigvonult a városon, valamennyi egyház harangjainak zúgása mellett. És minden harang és minden embercsoport azt zúgta felőle, hogy most egy olyan nagy embert temetnek el ebben a városban, a milyen nem fog itten születni tán soha több: jóltevője a népnek, dicsője nemzetének, hű férje nejének, alapítója sok nagy intézetnek.

Az «arany ember» száll alá a földbe.

Végig a városon a távol temetőig gyalog kiséri őt ki asszony, férfi, gyermek.

Athalie is ott van a kiséretben.

Mikor a koporsót a nyitott kriptaajtón leviszik, a legközelebbi jó barátok, rokonok, tisztelők oda is lemennek a megsiratott férfi után.

Ott van Kacsuka úr is, az őrnagy.

A szűk lépcsőn olyan közel szorúl össze Timéával és – Athalieval.

Mikor a kisérők visszatérnek a sírboltlépcsőn, Athalie leveti magát a koporsót rejtő fülke elé és azt kivánja, hogy temessék el most már őtet is.

Szerencsére ott van Fabula János uram is, a ki felkarolja a földről a szép hölgyet s felviszi az ölében a napvilágra, s aztán megmagyarázza a bámuló népségnek, hogy nagyon szerette ám a kisasszony a megboldogult urat, az ő valóságos második édes atyját.

Félév múlva elkészült a pompás síremlék, gránittalapzattal, melyre aranybetűkkel van felvésve az emlékirat: «itt nyugszik. Nagyságos. nemes. és. vitézlett. Levetinczy. Timár. Mihály. úr. kir. tanácsos. több. tek. vármegyék. táblabirája. a. sz. István. sz. Móricz. és. Annunziata. rendek. lovagja. a. nagy. hazafi. igaz. keresztény. példás. erényü. férj. szegények. atyja. árvák. gyámola. iskolák. fentartója. egyház. oszlopa. siratják. mind. kik. ismerték. gyászolja. örökké. hü. hitvese Susánna…»

A gránittalapon áll egy alabástrom-szobor, egy nő, ki egy hamvvedert ölel át karjaival. Mindenki azt mondja rá, hogy az a szobor Timéa hasonmása.

És Timéa mindennap kijár a temetőbe, friss koszorút akasztani a sírkő párkányára, s saját maga öntözi meg a virágokat, mik a sírkő rácsozatán belül olyan szépen illatoznak. Megöntözi permeteg hűs vízzel, megöntözi forró könyeivel…

Krisztyán Tódor sem hitte volna, hogy valaha ilyen nagy tisztesség éri holta után…

ZÓFI ASSZONY.

A szép özvegy nagyon komolyan vette a gyászt. Nem ment sehová társaságokba s nem fogadott házánál társaságot. Csak fekete öltönyben lehetett látni az utczán, sürű fátyollal az arcza előtt.

A komáromi közvélemény kiszámította, meddig kell ennek tartani? Mely napon volt Timár úr szerencsétlen halála? Onnantul egy esztendeig. Az épen télre esik. Aztán jön a farsang. De bizony Timéa csak azután is megtartotta a gyászt, s nem ment el a tánczvigalmakba. Ekkor aztán más évfordulót tűzött ki a komáromi közvélemény. Bizonyosan Timár úr temetése napjától számítja Timéa a gyászévet, mert hiszen akkor kezdődött özvegysége. Ez a határidő is elmúlt; már a tavasz is eljött, és Timéa még mindig nem tette le a gyászruhát, és nem fogadott magánál társaságot.

A közvélemény ekkor aztán türelmetlenkedett: hát meddig fog ez már így tartani?

Legnagyobb botrány volt az, hogy férfilátogatókat épen nem fogad el.

Egyszer korán reggel a hetivásáros néptömeg közt Zófi asszony őgyeleg alá s fel, karján egy füles kosárral, s csirkére alkuszik a kofákkal. Azaz, hogy úgy tesz, mintha csirkére alkudnék, voltaképen pedig nem vásárol semmit, nagyon drágál mindent; hanem azon mesterkedik, hogy a nagy alkudozás közben hogyan osonhasson be az Angliába észrevétetés nélkül? – Az Angliából azután, a barátságos lycium-kerítés oltalma alatt egy nagyot kerül, folyvást szanaszét tekingetve, ha nem látja-e meg valaki? míg végre egyik kijárónál hirtelen átsurran s besompolyodik egy kis magánosan álló háznak a kapuján, a mire nagy kétfejű sas van festve.

Ott még mindig Kacsuka úr lakik. Őrnagy korában sem hagyta el a hadnagykori szállását: nem volt nagyobbra szüksége.

A kapu is nyitva van, a kis szoba ajtaja, ablaka mind nyitva van. A katonatisztek nem szoktak félni a tolvajoktól, a mire két okuk van.

Zófi asszony egyedül találja Kacsuka urat, ki épen nagyszerű erődítvényi munkálatok átvizsgálásával foglalkozik.

– Szerencsés jó reggelt kivánok a major úrnak. Engedelmet kérek, hogy olyan goromba voltam, hogy bejöttem. Véletlenül ezen jártam: láttam, hogy nyitva van ajtó, ablak; ejnye, mondok, még valami tolvaj bejön; beszólok a privatdinernek, hogy zárja be az ajtót, hát a major urat találom. Köszönöm a szivességit: hát hiszen, hogy el ne vigyem az álmát, egy kicsit leülök. Úgy is ezer esztendeje már, hogy beszéltünk a major úrral. Oh, a major úr nagyon kegyes! Hogy ide üljek a pamlagra, maga mellé? Csak ezt a kosarat leteszem elébb. Nincs benne semmi, csak egy kis tojás; magam vásárlok be mindent, mert ha cselédre bízza az ember, mindent drágábbra számít. Aztán ezek a mai világbeli cselédek olyan rátartiak! egy sem akarja a kosarat vinni az asszony után. Ez már derogál nekik. Hát ezért csak magam viszem a kosarat, s megyek bevásárolni. Nem szégyenlem én azt. Azért a ki ismer, tudja, hogy ki vagyok! Úgy-e major úr sem szól meg érte? Dehogy szól, hiszen mink olyan régen ismerjük már egymást. Emlékezik még rá, mikor a konyhában ott ült a major úr a vizes kannán, aztán főtt kukoriczát evett a sipkájából? Mikor annak a bohó leánynak arról beszéltem, hogy milyen lesz az a keresztelés? De nem arról beszéltünk ám, hanem egészen másról, mikor az őrnagy úr, még akkor csak hadnagy úr, betoppant. Hej, ha tudná, hogy miről beszéltünk? Hanem annak már épen egyezer-egyszáz esztendeje, s azóta sok nagy dolog történt a világban! No már micsoda nagy rettenetes eset volt ennek a Levetinczy úrnak a halála! Szegény Timéának azóta se éjjele, se nappala. Én azt hiszem, ez az asszony utána megy a férjének; pedig de kár érte, de áldott jó teremtés. Nem fogad el semmi férfilátogatót. Napjában százszor is odaáll Levetinczy úr nagy arczképe elé s elnézi sokáig; azután meg előveszi a legutolsó levelét, a mit azzal a nagy hallal küldött s végigolvassa. Néha nekem is elolvassa. S aztán azt kérdezi tőlem: «Te Zófi mama, nem találsz te abban valami különöst, hogy ez a levél olyan víg hangon van írva? Még azt is megirja, hogy tánczolt!» Jaj, szegény szép fiatal asszony, de sokat töprenkedik miatta. Úgy szánom szegény asszonykát, úgy kivánnám neki, hogy szánná el magát valami jó, becsületes férjnek kezét adni. Tessék elhinni, magamnak is van egy kis érdekem benne. Tudja, major úr, az Athalie leányom mindig azt mondja, hogy ha Timéa ahhoz az emberhez találna férjhez menni, a kit ő gondol, hát ő akkor egy napig sem maradna ennél a háznál, hanem férjhez menne a legelső emberhez, a ki megkéri. Nem nézné, úr-e, vagy paraszt? fiatal-e, vagy vén? nyalka-e vagy ripacsos? Egyszerre hozzá menne. Jaj, de senki se kivánná azt jobban, mint én! Nem azért, mintha akkor én is elmennék a leányommal, nem én, mert én akkor is Timéával maradnék. És ha Athalie lenne még egyszer valaha gazdag és Timéa lenne szegény, én még akkor is Timéával maradnék. Mert tessék elhinni, nem tudom már kiállni tovább a leányommal az együttlételt. Nem szép ugyan, hogy egy anya panaszkodik a tulajdon leányára, de én tudom, hogy ki előtt beszélek? Igaz, hogy én vagyok az anyja, én hoztam őt a világra. Jó gyerek is volt, míg a kezemből ki nem vették, míg az apja el nem kényeztette, míg a világ el nem forgatta a fejét. De most már csak olyan az életem vele, mintha a pokolban volnék. Minthogy senkije sincsen a világon rajtam kívül, a kin a mérgét kiönthesse, engem üldöz egész nap. Csíp, rúg, üt, a hol rám talál, alig merek már a konyhából előjönni miatta. Ha szólok hozzá akármilyen szépen, úgy tesz, mintha nem hallaná. Az asztalnál kinézi a számból a falatot, úgy hogy leejtem a villáról az ételt, mikor a szemét rám veti. Egész nap varrnom kell, a mit a ruháin készakarva eltép, hogy rongyosnak lássék. Éjjel meg nem hagy aludni. Odateszi a szemembe a gyertyát s reggelig olvas. Aztán nem hogy egyszerre kimetélné a könyvet, hanem minden lapot külön vág ki, úgy hogy ha én százszor elszundítok, százszor fölébredek a papirosserczegésre. S ha könyörgök neki, még kiölti rám a nyelvét. Egyszer aztán bedugtam a fülemet pamukkal, hogy alhassam tőle; akkor meg kapta magát s a reszelt tormát, a mit magának csináltatott a migraine ellen, a helyett, hogy a saját nyakára tette volna, felkötötte az én talpamra, úgy hogy csupa hólyag lett, mire felébredtem rá. De még mást is tett velem. Reggelre hol az egyik, hol a másik czipőmnek az orrába egy csomó csepűt dugott, úgy hogy estére már majd a körmöm esett le, csak úgy sántítottam. El nem tudtam gondolni, hogy vándorol a sántítás az egyik lábamból a másikba, míg rájöttem az okára. Ő meg csak nevetett. Aztán tudja jól, hogy én félek a kisértetektől; azért este felöltözteti a poroló fát, a seprőnyelet ijesztő alakoknak, odaállítja az ajtó mögé, hogy engem majd a nyavalya tör ki, mikor benyitok. A cselédek előtt úgy bánik velem, hogy azoknak semmi respectusok nem lehet irányomban. Mindig a szakácsnénak fogja pártját ellenemben. Oh, mennyi mindent kell nekem kiállanom! Legkeservesebben esik, mikor egy-egy nagy ünnepnapon előveszem az imádságos könyvemet, hogy majd imádkozom belőle; ő meg aztán odaül az asztalhoz átellenben, felteszi a két könyökét s az imádkozásom közé ilyeneket mond: «ördög, pokoltűz, gyehenna, döghalál, mirigy, pokolvar, rákfene, tűzvész, orgyilok, méreg, pusztulás, gyalázat, veszedelem, kárhozat, éjjeli kisértet szálljon le erre a házra, ámen!» Ez az ő imádsága az ő jótevőiért. És azután mikor szemben van Timéával, akkor meg olyan édes, olyan hizelkedő, úgy selypít, mikor vele beszél, oly alázatos. Uram, én félek már Athalieval egy szobában aludni. Szeretném már, ha beteljesülne egyszer az, hogy férjhez megy a legelső emberhez, a ki megkéri. S most épen volna neki egy szerencséje. Biz az csak Fabula János uram, a kinek tavaly meghalt a felesége s most özvegy ember. Biz az már nem valami fiatal ember, de derék, jómodú férfi, most vicecurátor lett; van negyvenezer forint értéke, el tud tartani egy asszonyt tisztességesen; a gyermekei mind nagyok már, egy sincs a háznál. Azzal bizony meglehetne Athalie nagyon jól; olyan szép háza van a megyercsi-utczán, mint akárkinek. Aztán esztendőn át nyolcz hónapig nincsen odahaza. Bizonyos vagyok felőle, hogy Athalie rögtön hozzámenne csak boszúból is, ha Timéa ahhoz menne, a kit én gondolok. Hej, de megnyugodnám akkor magam is! Én Timéánál maradnék. Hanem hát ebből persze nem lesz semmi, ha az «egyik» nem jön ki a házból, a «másik» meg nem jön oda a házhoz; az egyik ott szomorkodik, a másik itt búslakodik. No már hiszen én nem azért jöttem ide, hogy hírt hordjak, Isten mentsen, az nekem nem szokásom. De valamit, a mit a napokban megtudtam, még sem hallgathatok el. Tetszik tudni, én vetem meg minden reggel Timéának az ágyát. Ezt nem engedem másnak, azokat a szép csipkés vánkosokat dehogy engedném cselédkéznek érinteni. Hát valamelyik nap reggel, mikor a legalsó vánkost felemelem, mit találok alatta? Egy kardmarkolatot, az eltört pengével. Timéa ezúttal bizonyosan ottfeledte azt. Bizonyosan minden éjjel ott van az az eltört kard a feje alatt. Ott alszik vele. Mikor Athalienak ezt elbeszéltem, olyat csípett a karomon, hogy most is kék a helye s azt mondta, hogy megöl, ha ezt valakinek elmondom. Dehogy is mondom el, nem mondom én ezt senkinek. Hanem csak annyit mondok, hogy héj, ha annak a kardnak a volt tulajdonosa tudná, hogy mit kellene most neki tennie?

Ezt a hosszú magánbeszédet Zófi asszony végig elmondta, a nélkül, hogy megpihent volna közben, vagy az őrnagy által félbe hagyta volna magát szakítani.

Kacsuka úr végighallgatá a mondottakat s akkor így szólt Zófi asszonynak:

– Zófi mama, annak a kardnak a hajdani gazdája tudja, hogy mit kell neki tenni? Ha Levetinczyné asszony a férjétől elvált volna s szegényül, vagyontalanul maradt volna a világon, annak a kardnak a gazdája sietett volna neki kezét nyujtani. Most azonban Levetinczyné asszony gazdag özvegy, férje után milliókat örökölt, most annak a kardnak a volt gazdája szegény ember, nem mehet oda a gazdag hölgy kezét megkérni.

– Hej, de megváltozott hát akkor annak az úrnak a természete! sóhajta fel Zófi asszony. Mikor Athalieval járt jegyben, addig meg sem akart esküdni, míg a százezer forint le nincs számlálva az asztalára.

– Hm! Nem Athalienak az anyja volt-e az, ki azt mondta, ha Timéa szegénynyé lenne, Athalie pedig dúsgazdaggá, akkor is Timéával maradnék? Pedig ő Athalie anyja!

– Igaz. Én az anyja vagyok, mégis azt mondtam. Igaza van a major úrnak. No de hát, ha a kard hajdani gazdája nem tudja, hogy mit kell neki tennie, majd tudni fogja a mostani tulajdonosa.

Azzal Zófi asszony ezer bocsánatot kért, hogy ilyen sokáig alkalmatlankodott s másik ezret azért, hogy tovább nem maradhat itten, mert még százfélét kell bevásárolnia a piaczon.

Aztán vette a kosarát, kiosont a sasos kapun, s egyfélét sem vásárolt a piaczon, hanem egyenesen hazasietett.

DÓDI LEVELE.

Másfél év tölt már bele, hogy Mihály otthon volt a senki szigetén. Egy napra sem távozott el onnan.

Nagy dolga volt másfél év alatt. Dódit megtanította írni.

Gyönyörűségteljes munka az. Mikor a kis tudatlan a legelső ákombákot krétával a padlóra írja; diktálják neki a betüket: «írj egy L-et, aztán egy Ó-t, olvasd össze!» Milyet bámul rajta, hogy ebből ki lehet találni azt, hogy «ló», pedig ő nem rajzolt oda semmi lovat! És aztán mikor másfél év múlva már egy szépen meglineázott papiron egymásra dűlő betükkel irt névnapi köszöntőt nyujt át az anyjának.

Nagyobb mű ez, mint Cleopatra obeliszkje, teleirva hieroglyphokkal.

Mikor az első névnapi köszöntője Dódinak ott remegett Noémi kezében, Noémi szemében köny csillogott; azt mondta Mihálynak:

– Épen olyan irása lesz, mint neked.

– Hol láttad te az én irásomat? kérdé bámulva Mihály.

– Először is a Dódi elé irt mintákon. Azután meg a nekünk adott engedélylevelen, melyben a szigetet nekünk adtad; már elfeledéd?

– Igaz; hisz olyan régen volt.

– És te most nem irsz levelet senkinek?

– Senkinek.

– Már másfél év óta nem voltál ki a szigetből. Nincs semmi dolgod ott künn a világban?

– Nincs; és nem is lesz.

– Hát a mi dolgaid eddig voltak, azokkal mi lett?

– Meg akarod tudni?

– Szeretném tudni. Elszomorít az a gondolat, hogy ilyen eszes ember, a minő te vagy, itt van most bezárva e szűk helyre, e szigetbe, csak azért, mert minket szeret. Ha neked csak az az okod van, mindig itt lenni a szigeten, hogy minket nagyon szeretsz, úgy nekem fáj a te szerelmed.

– Jól van, Noémi. Én tehát el fogom neked mondani, hogy ki voltam én odakinn a világban; mit tettem ott; s miért akarok itt lenni? Tudj meg mindent. Majd ha a gyermeket lefektetéd, jöjj ki hozzám a veranda alá: ott el fogok mindent mondani. Fogsz borzadni is, fogsz ámulni azokon, a miket hallani fogsz. De végül mégis meg fogsz bocsátani nekem, mint a hogy megbocsátott Isten, midőn ideküldött.

Noémi az estebéd után lefektette Dódit, s aztán kijött Mihályhoz s leült melléje a nyírfából tákolt lóczára, kezét Mihály karjába akasztva.

A tele hold odavilágított a lugas levelei közül reájuk: most már nem a kisértő csillag, nem az öngyilkosok jégparadicsoma, hanem egy ismerős jó barát.

És aztán Mihály elmondott mindent Noéminek, a mi vele történt a világban.

A rejtélyes vendég hirtelen halálát a hajón: a hajó elsülyedését, a megtalált kincseket.

Elmondá neki, mily végtelen gazdag ember, mily hatalmas úr lett ő a világban; hogy hordták kincseit a hajók a föld egyik oldaláról a másikra; hány hajója, hány háza volt, milyen nagyra volt becsülve!

Hogyan vette el Timéát?

Lerajzolá azután előtte Timéa szenvedéseit s a bánatot, mik e szenvedésekért osztályrészeül jutottak. Úgy szólt Noémi előtt Timéáról, mint egy szentről. És mikor elmondta előtte igaz őszinteséggel azt az esteli jelenetet, a melyen ő Timéára a házi rejtekből rálesett, hogy védte férjét a nő a rágalom ellen, hogy védte kedvese ellen, hogy védte saját szive ellen: ah! akkor Noémi úgy zokogott, úgy siratta Timéát…

És aztán elmondta neki Mihály, miket kellett szenvednie önmagának e szörnyű helyzetben, melytől nem tudott szabadulni, lelánczolva egy helyen világi állása, vagyona, Timéa hűsége által; vonzatva máshova szerelme, boldogsága, lelke ábrándjai által, ah, – akkor úgy vigasztalta őt Noémi szelid csókjaival.

És végül mikor elbeszélte előtte azt a rettenetes éjszakát, melyen a kalandor megjelent puszta kastélyában, egész odáig, a hol a kétségbeesés a sír partjára vitte, a midőn már lenézett a hullámba s a midőn a víztükörből egyszerre saját képe helyett üldözője halott arcza tekintett rá szemközt s az istenkéz egyszerre összecsukta előtte a nagy jégsír nyilását, ah, akkor Noémi oly erőszakkal ölelte őt keblére, mintha vissza akarná őt tartani, hogy a sírba bele ne essék…

– Tudod már most, hogy mit hagytam ott a világban s mit találtam itt? Megbocsáthatsz-e nekem azért, a mit szenvedtél miattam, a mit vétettem ellened?

Noémi csókjai, könyei feleltek.

Az elbeszélés sokáig tartott, a rövid nyári éj el is mult azalatt, egészen megvirradt, midőn Mihály elvégzé élte történetének meggyónását.

Feloldoztatott!

– Ezzel kifizettem minden adósságomat! monda Mihály. Timéa megkapta birtokomat s megkapta szabadságát. A kalandor az én öltönyeimet viselte, tárczám is nála volt; azt helyettem fogják eltemetni s Timéa özvegy lesz. Te hozzád pedig elhoztam a lelkemet, s te elfogadtad azt. – Most már ki van egyenlítve minden.

Noémi karját Mihály karjába öltve, bevitte őt a szobába, s odavezette az alvó gyermekhez.

A gyermek felébredt a csókokra, felnyitá a szemeit, s a mint azt látta, hogy reggel van, első dolga az volt, hogy térdre állt s kezeit összetéve elkezdé reggeli imáját:

«Isten, áldd meg jó apát, jó anyát!»

… Minden ki van már fizetve, Mihály!…

Egyik angyal a sírod fölött, másik angyal az ágyad fölött imádkozik, hogy boldog légy…

Noémi felöltöztette a kis Dódit s aztán hosszasan mélázva tekinte Mihályra. Idő kell ahhoz, a míg azt fel birja fogni, a miket tőle hallott.

Pedig a nőknek olyan gyors elméjük van.

Egyszer azt mondá Noémi – férjének:

– Mihály! te egygyel mégis adós maradtál a világban.

– Mivel? És kinek?

– Timéának maradtál adósa azzal a titokkal, a mit az a másik nő fedezett föl előtted.

– Minő titokkal?

– Azzal, hogy az ő szobájába egy rejtekajtó nyilik. Ezt tudatnod kellett volna vele. Hisz azon a rejteken akárki bejuthat hozzá, – mikor alszik, mikor egyedül van.

– De hisz azt a rejteket nem ismeri senki Athalien kívül.

– Hát nem elég az?

– Mire gondolsz?

– Mihály! Te nem ismersz minket. Te nem tudod, hogy ki az az Athalie? de én tudom. Most megsirattam Timéát, mert szenved; – mert téged nem szeret; – mert te az enyim vagy; – de ha azt érezné irántad, a mit ama másik férfi iránt, s ha te engem megvetnél ő miatta, mint az a férfi azt a másik leányt: oh! akkor az Isten őrizzen attól a gondolattól, hogy valaha alva lássam őt magam előtt.

– Noémi, te engem megrettentesz.

– Ilyenek vagyunk. Hát te ezt nem tudtad? Siess tudósítani Timéát erről a titokról. Én azt akarom, hogy Timéa boldog legyen.

Mihály megcsókolta Noémi homlokát.

– Kedves jó gyermek te! Én nem irhatok Timéának, hisz irásom megismerné s akkor ő nem lehet az én özvegyem, s én nem lehetek a te feltámadott halottad, a te paradicsomod üdvözültje.

– Megirom neki én.

– Nem! Nem! Nem! A te irásod nem megy ő hozzá. Aranynyal, gyémánttal elárasztottam őt; de te tőled egy betüt sem szabad neki kapni. Azok már az én drágaságaim. Timéától nem hoztam el Noéminek semmit. Noémitől sem adok Timéának semmit. Te nem szólíthatod meg ezt az asszonyt.

– Jól van, szólt Noémi mosolyogva. Tudok én még egy harmadik embert, a ki irhat Timéának. Megirja a levelet Dódi.

Timárt elővette a nevetés erre a szóra.

Annyi tréfa, annyi gyönyör, annyi gyermekes bohóság, annyi fenkölt dicsekedés, annyi komoly méla gondolat volt ebben a szóban: irja meg a kis Dódi Timéának, hogy őrizze magát a veszélytől!

A kis Dódi… Timéának!

Timár nevet; – a könyei csorognak.

S Noémi komolyan vette a dolgot. Ő maga eléje irta Dódinak a lemásolandó levelet s a komoly sorokat szépen leirta a gyermek a vonalozott papirra, egy hibát nem ejtett benne. A tartalmát nem is értette még.

Noémi szép sötét violaszín tintát adott neki a levéliráshoz: fekete málvalevélből volt az főzve s a levelet lepecsételte fehér szűzviaszszal, s minthogy czimeres pecsétnyomó nincsen a háznál, sem pénz, a mivel a viaszt lenyomtassák, Dódi fogott egy szép aranyzöld bogarkát, azt ragasztá oda a viasz közepébe: ez volt a czímer.

A levelet rábizták a gyümölcsárusra, hogy tegye postára.

A kis Dódi levele elment Timéához.

TE ÜGYETLEN!…

Timéának még egy másik naptári neve is volt: Susanna. Az elsőt anyjától kapta, ki görög nő volt, a másodikat a keresztségben nyerte. Ezt használta hivatalos okmányokon, mint névaláirást s ezt tartotta fel mint nevenapját.

Vidéki városainkban a névnapokat meg szokták ünnepelni. Rokonok, ismerősök hivatlanul, sőt kötelességszerűen sereglenek a megtisztelt névünneplő házához, a hol kész vendégség vár mindenkire. Nehány előkelőbb ház azonban azt a szokást hozta be, hogy a megünnepelt családi névnapok estélyeire nyomtatott meghivókat küldözött szét. Ez már egy kis aristocratia; mert ez által ki volt mondva az, hogy a kik meghivót nem kaptak, azok a jó kivánságaikat tartsák meg maguknak.

Susanna napja kétszer is esik egy esztendőben; Timéa a télit tartotta fel, mert akkor férje is otthon volt. A meghivók előtte egy héttel szétküldettek.

A másik nevének a napjára senki sem tartott számot. «Timéa» benne sincs a komáromi naptárban, sem a Trattner-Károlyi nemzeti kalendáriumában, egyéb naptár pedig abban az időben még nem termett ezen a vidéken. Nagyon utána kellett annak járni, a ki meg akarta tudni, micsoda napjára esik az évnek «Timéa?»

A szép május hóban esett az. Mikor már Mihály úr régen távol volt.

És Timéa azért mégis minden májusban kapott egy szép virágbokrétát csupa fehér rózsákból szent Timéa napján. Ki küldte azt? nem volt mondva. A postán érkezett, katulyába pakolva.

A Susanna napi estélyekre, míg Timár «élt», Kacsuka úr rendesen kapott meghivót, a mit azután rendesen a kapusnál átadott névjegyével szokott viszonozni. Az estélyre nem ment soha.

Ebben az évben a Susanna napi estély is elmaradt. A hű Susanna gyászolt.

Hanem azon a szép májusi nap reggelén, a melyen Timéa fehér rózsái meg szoktak érkezni, a Levetinczyek talpig gyászba öltözött inasa egy levelkét hozott Kacsuka urnak, melyet az őrnagy felbontva, a szokott fényes papirra nyomtatott meghivót találta benne; de nagy bámulatára nem Levetinczy Susanna, hanem Levetinczy Timéa volt a meghivóra felülirva, s a névnapi meghivás a mai napi estélyre szólt.

Kacsuka úr nem értette ezt a dolgot. Micsoda ötlet ez Timéától? Az egész komáromi világot felháborítani azzal, hogy a jó kálvinista Susanna helyett a régi görög Timéát ünnepli meg az idén? de még sokkal inkább azzal, hogy az ünnepély reggelén hivja meg magához az nap estére az egész társaságot? Hisz ez minden civilizált fogalommal diametraliter ellenkezik.

Kacsuka úr úgy vélekedett, hogy ezuttal erre a meghivásra el kell menni.

Este úgy intézte a dolgot, hogy ne legyen a legelső vendégek között, fél kilenczre volt híva, fél tizig várt; akkor ment oda.

Mikor az előszobában az inasnak átadta a kardját és köpenyét, azt kérdezte tőle, hogy vannak-e már itt sokan? Az inas azt felelte rá, hogy senki sincs.

Az őrnagy megdöbbent. A többi meghivott vendégek bizonyosan megnehezteltek, összebeszéltek, hogy senki se jöjjön el.

Ezt az aggodalmát még jobban megerősítette az, hogy mikor az előszobából a terembe belépett, a csillárokat mind meggyujtva találta, minden szobát végig ünnepélyesen kivilágítva, mint mikor nagy társaságot várnak.

A szemközt jövő komorna utasítá, hogy úrnője legelső szobájában van.

– Ki van nála?

– Egyedül van. Athalie kisasszony mamájával mai nap kikocsikázott Fabula úr jószágára, az most nagy halebédet ád.

Most meg már épen nem értette, hányadán van Kacsuka úr? A névestélyen nem hogy vendégek volnának, de még a háziak is itthagyták az urnőt.

De még több talányon is keresztül kellett mennie.

Timéa elfogadó-szobájában várt reá. S ehhez a vidám estélyhez, ehhez a körülvevő pompához Timéa most is feketébe volt öltözve.

Gyászol és névestélyét üli. Fekete ruha, aranyos csillárok, ezüst kargyertyatartók fénye közepett.

Hanem az urnő arcza ismét nem felelt meg a gyászruhának. Timéa arczán üde mosoly volt és halavány pir. Nyájasan fogadá egyetlen vendégét.

– Ah! ön ugyan soká váratott magára! szólt kezét nyujtva.

Az őrnagy hódolattal csókolá meg e kezet.

– Én ellenkezőleg attól tartok, hogy első vendég vagyok.

– Ah, dehogy! Mindenki itt van már, a kit meghívtam.

– Hol? kérdé az őrnagy elámulva.

– Itt az étteremben; már mind az asztalnál vannak, csupán önre vártak.

Azzal a bámuló férfi karjába akasztva kezét, odavezette őt az étterem szárnyajtajához, s felnyitá az ajtót előtte.

Most azután igazán nem tudta az őrnagy, hogy mit gondoljon.

Az étterem is ragyogott az asztalon meggyujtott viaszgyertyáktól, mik pompás ezüst ágbogas tartókban égtek, s egy hosszú asztal végig meg volt terítve, tizenegy teriték ugyanannyi rococo támlásszékkel; – hanem az asztalnál nem ült senki.

Egy ember sem.

Hanem a mint az őrnagy az asztalon végignézett, – akkor aztán értett mindent s mentül jobban megértette a rejtélyt, szemeit annál jobban ellepte a köny.

Kilencz teriték előtt a pompásan feldiszített asztalon egy-egy fehér rózsabokréta állt, üvegharanggal letakarva; a legutolsó még friss, ma szakított virág, a többiek aszu, halavány, száraz rózsacsokrok.

– Ime itt vannak azok mind, a kik engem Timéa napján meg szoktak köszönteni, évről-évre; ezek az én Timéa-napi vendégeim. Kilenczen vannak. Akar ön tizedik lenni közöttük? Akkor mind együtt lesznek, a kiket erre a napra meghívtam.

Az őrnagy szótlan boldogsággal szorítá a szép kezet ajkaihoz. Aztán eltakarta kezével szemeit.

– Az én szegény rózsáim!…

Timéa nem tiltotta neki, hogy ismételve megcsókolja kezét: tán többet is engedett volna. De az a gyász főkötő olyan nagy akadály. Timéa vette azt észre.

– Akarja ön, hogy ezt a gyászfőkötőt felcseréljem mással?

– Attól a naptól kezdek el élni.

– Mondjuk, hogy majd igazi névnapomon, a mit mindenki tud.

– Ah! az végtelen messzeség.

– Ne ijedjen meg. Van nyáron is Susanna-nap; azt fogjuk megtartani.

– Még az is távol van.

– De nem örökkévalóság már. Nem tanult ön tűrni! Lássa, nekem idő kell rá, hogy hozzá tudjak szokni az örömhöz. Az nem megy egyszerre. Elébb meg kell tanulnom, hogyan kell a boldogságot reményleni? Elébb álmodnom kell róla. Addig is minden nap láthatjuk egymást; elébb csak egy perczre, azután kettőre, végül örökké. Ugy-e, jól lesz így?

Az őrnagy nem mondhatott ellent, olyan szépen kérték.

– No és most vége van a vendégségnek; sugá Timéa. Ugy-e, meg van ön elégedve? A többi vendégek már aludni akarnak menni. Térjen ön is haza. De várjon elébb. Utolsó névnapi köszöntőjéből egy szót visszaadok.

Azzal leszakított az üde rózsabokrétából egy félig nyilt virágot, azt alig láttatva, ajkaihoz érinté s az imádott férfi gomblyukába tüzte. Hanem az elébb odaszorítá ajkaihoz azt a rózsát, azt az egy szót, s hogy rím legyen belőle, ő is megcsókolta azt…

Mikor az őrnagy eltávozott s visszatekintett az utczáról a Levetinczy-ház ablakaira, már akkor azok mind sötétek voltak. Ő volt az utolsó vendég…

Timéa tanulta lassan azt a tudományt, hozzászokni a boldogság reményéhez.

Jó tanítója volt. E naptól fogva Kacsuka úr mindennapos volt a háznál; de biz az őrnagy nem igen tartotta meg a rendeletet az először egy percz, azután két percz számtani haladásáról.

A menyegző napja az augusztus havi Susanna-napra volt kitüzve.

Athalie is úgy látszott, hogy megnyugodott már sorsában; elfogadta Fabula uram jegygyűrűjét. Hát biz az nem első eset, hogy derék özvegy emberek szép fiatal leányt kapnak feleségül. Sőt inkább az ilyenről már be van bizonyítva, hogy jó «asszonytartó» ember, s inkább nőül lehet hozzá menni, mint holmi inczifinczi ifju gavallérhoz, a ki még nem tette le a rigorosumot.

Áldás legyen a frigyükön!

Timéa föltette magában, hogy Athalienak nászhozományul azt az összeget fogja adni, a mit Mihály kinált neki, s a mit az akkor visszautasított.

Zófi asszony nagyon meg volt elégedve az életpályáknak ilyetén találkozásával. «Kiki párjával.» Azt hitte, hogy ez az ő munkája volt. Igyekezett is a kötelékeket majd szorítani, majd tágítani ott, a hol kellett. Timéa előtt magasztalta az őrnagyot, Athalie előtt pedig leszólta.

Mikor Athalie elfogadta Fabula János uram jegygyűrűjét, az ugyan csak olyan ujjravaló abroncs volt, mint minden más karikagyűrű, de Zófi asszony azt állította, hogy ő annál szebb jegygyűrűt soha sem látott életében.

Meg is czirógatta Athaliet szépen.

– Ez bizony elég szép szerencse te neked, kedves leányom. Bizony jobban jártál vele, mint ha az a másik vett volna el, a kinek egyebe sincs, mint egy rozsdás kardja, meg egy rozsdás czirkalma. Fogadom, hogy most is kontóra hordatja az ételt a vendégfogadóból. Én előttem bizony még embernek is sokkal különb Fabula uram, mint az a másik. Mikor ő azt a szép hosszú bajuszát kipödri s aztán az ezüstlánczos mentéjét felölti! Ugy-e, hát pödörje ki a bajuszát a major, ha tudja! Ugy-e, de nincs neki. No én meg nem tudnék csókolni egy ilyen nyúzott pofáju embert, a kinek bajusza, szakálla mind le van borotválva. Biz az nem is valami fiatal ember már; tán nem észrevenni, hogy huzza át a haját egyik oldalról a másikra, hogy azt a terjedő holdvilágot ott a feje tetején eltakargassa vele? Aztán micsoda tiszteletben részesül Fabula uram a városban! Minden ember köszön neki az utczán. A papok is megsüvegelik. Vicecurator! Levetinczy úr volt a főcurator. Úgy állt a rangjuk, mint a főispán meg a vicispán egymás mellett. Levetinczy úr volt a «Nádasdy», Fabula úr volt a «Kürthy». Igaz, hogy nem nemes ember, de «hatvan személy» és csak a kisujját mozdítsa, hát megválasztják «kamarásnak» s te kamarásné asszony fogsz lenni! «Nagyasszony» lesz a neved, mint az enyim.

Hatvan személy, kamarás pedig akkoriban nevezetes méltóságok voltak Komáromban: az egyik a külső tanács tagja, a másik a város minden ökreinek és lovainak teljhatalmu parancsnoka.

Athalie engedte magát ilyen gyámoltalan vigasztalásokkal dédelgettetni. Mióta Kacsuka úr a házhoz járt, annyira tudta erőszakolni a természetét, hogy még az anyjával is nyájasan bánt. Minden este theát főzött neki, a mit Zófi asszony nagyon rhumosan szeretett. Athalie maga készítette el azt a számára. A cselédekhez is igen jó volt, azokat is traktálta theával, a mi a férficselédeknél, inasnál, kocsisnál, kapusnál a punch categoriájáig erősödött. A cselédek (Zófi asszony legelől) nem győzték a kisasszony jóvoltát magasztalni.

Zófi asszony ennek a nagy nyájasságnak is kitalálta az okát. Az olyan cselédtermészet mindig keresni szokta az okát, ha a háziak kedveznek neki, s gyanakodással fizet érte.

«Ez az én leányom azért kedvez most úgy énnekem, hogy majd mikor férjhez megy, én is menjek el vele, mert ő maga nem ért a gazdasághoz; egy rántást sem tud megcsinálni. Azért vagyok most neki olyan kedves mama. Azért van thea minden este. Hej, tudom én jól, hogy mi lakik az én Athalie leányom szivében!»

… Hiszen majd nemsokára meg fogja tudni még jobban.

Timéa és az őrnagy irányában pedig egész a cselédi szolgálatkészségig vitte Athalie az alázatosságot. Nem árult el se arcza, se magaviselete régi igényeket. Az érkező őrnagynak mosolyogva nyitott ajtót, nyájasan vezette be Timéához, részt vett a társalgásban, s ha elhagyta a szobát, vidám dudolása hangzott a mellékszobákban.

Azt a szolgálós modort, a mit affectált, művészileg el birta sajátítani. Egyszer Timéa arra szólította fel hogy zongorázzék vele négykézre, mire Athalie naiv szégyenkedéssel mondá az őrnagy hallatára, hogy ő már egészen elfelejtett zongorázni; az egyedüli hangszer a min még játszik, a «Hackbrett», tudniillik nem az, a mit magyarul czimbalomnak hínak, hanem a min a kolbásztölteléket aprítják. Athalie a nagy átváltozás óta csak olyankor zongorázott, ha senki sem hallotta.

Mindenki azt hitte, hogy készül Fabula uramhoz méltó és hozzáillő feleséggé átalakulni.

Csak Kacsuka urat nem csalta meg. Az ő szemei beleláttak Athalie lelkének sötétségeibe. Ő tudta, hogy mivel adósa ő Athalienak. Ő tudta, hogy mi számadása van Athalienak Timéával?

S az adósságokat nem szokta a sors elengedni.

Vajjon? Te szép fehér arczú asszony, nem gondolsz arra, hogy mielőtt te ehhez a házhoz jöttél, ez a másik leány úrnő volt ebben a házban: gazdag volt, ragyogott, menyasszony volt, szeretve a férfitől és irigyelve a nőktől? És attól a percztől kezdve, a mikor téged a víz kidobott ide a partra, elkezdődött te veled az ő balsorsa? Koldus lett, megvetésbe, gyalázatba sülyedt, vőlegényétől elhagyatott, kicsufoltatott?

Nem a te bűnöd, hogy így történt, de miattad történt; magaddal hoztad ezt a balsorsot. Ott ül az fehér arczodon, egymást csókoló fekete szemöldeiden; s elsülyed hajó és ház, a melybe lépsz. Nem tehetsz róla: de veled hordod. Elvész, a ki üldöz s elvész a ki megszabadít. Nem vagy oka, hogy úgy szeretnek; s nem vagy oka, hogy úgy gyűlölnek; – de birod mind a kettőt…

S te mersz egy födél alatt aludni Athalieval! «Ez alatt» a födél alatt!

Nem borzad össze minden ideged, mikor ezt a leányt szemedbe mosolyogni látod? nem érzesz jéghidegséget végigfutni ereidben, mikor ez lehajol, hogy a kezedet megcsókolja? Mikor a czipőszalagot összefonja lábaidon, nem érzed-e, mintha kigyó tekergőznék fel azokon hideg gyűrűivel? s mikor poharadat teletölti, nem jut-e eszedbe, hogy a pohár fenekére tekints?

Nem, nem! Timéa nem gyanakodik. Hisz ő olyan jó. Athalieval úgy bánik, mint édes testvérével. Nászhozományul százezer forintot tart készen a számára. Ezt Athalienak megmondta. Ennyit szánt neki Mihály is. Ő meg akarja alapítani Athalie szerencséjét. Azt hiszi, hogy az elvesztett vőlegénynek az árát ki lehet fizetni! És hogy ne hinné? Hisz Athalie maga mondott le önkényt róla. Ő szólt így, mikor Timár a nászhozománynyal megkinálta: «nekem ez az ember sem ezen a világon, sem a másvilágon nem kell többé!» Timéa nem tud arról az éjjeli jelenetről semmit, a mikor Athalie titokban látogatta meg elvált vőlegényét, s egyedül, szerettelenül lett tőle elbocsátva. És Timéa nem tudja azt, hogy a férfit, a kit gyűlöl a nő, még kevésbbé engedi oda másnak, mint azt, a kit szeret. Hogy a nő gyűlölete csak méreggé vált szerelem; de még akkor is szerelem.

Hanem Kacsuka úr jól emlékezik arra az éji találkozásra, azért retteg Timéa miatt, és nem meri azt neki megmondani.

Csak egy nap volt még a nyári Susanna-nap előtt. Timéa ez alatt apródonkint hagyogatta el a gyászt; mintha rosszul esnék attól egyszerre megválnia, mintha lassan akarná magát hozzászoktatni az örömhöz. Elébb a fekete öltönyhöz fehér csipkefodrokat engedett meg magának; azután felváltotta a feketét a hamuszín, a szőrkelmét a fényes selyem; utóbb a szürke színbe fehér koczkák vegyültek; végre nem maradt más, csak a fekete csipkefőkötő, mely még Levetinczy Timár Mihályt gyászolta.

Susanna napján ennek is az ereklyék tárába kell vándorolni majd. A szép új főkötő, drága valencienne csipkéből, itthon is van már, s csak fel kellene azt próbálni.

Valami szerencsétlen hiuság azt sugallta Timéának, hogy az új főkötő felpróbálásával várja meg az őrnagyot. Hisz a fehér csipkefőkötő az ifjú özvegyre nézve az, a mi a hajadonnak a menyasszonykoszorú.

Az őrnagy pedig sokáig váratott magára e napon. Oka volt rá. A Bécsből megrendelt fehérrózsa-csokor későn érkezett meg. Ez évben már a második névnapi bokréta. Hisz most már Susanna napján is szabad neki üdvözölnie Timéát.

A névnapot megelőző napon pedig özönlenek levelek és levélkék Timéához. Tömérdek az ismerős távol és közel: hivatalos és önkéntes tisztelők. Azon levelek közül egyet sem bont fel most Timéa, mind egy ezüst kosárkába halmoztatnak azok fel az asztalon.

A levelek közt sok gyermekirás szemlélhető. Timéának százhuszonnégy keresztfia, leánya van a városban és a vidéken. Azoknak a primitiv gratulácziói ezek. Máskor mulatta is magát a naiv köszöntőkön, gyönyörködött bennük. De most minden gondolatját lefoglalja az, a ki még hátra van.

– Nézd, milyen furcsa levél ez; mond Athalie, egyikét az érkezett leveleknek kezébe véve. A pecsétjére czímer helyett egy aranyos bogár van ragasztva.

– És milyen különös színű tintával van írva a czímzet, szól Timéa. Tedd a többi közé, majd holnap elolvassuk.

Pedig valami úgy súgta Timéának, hogy azt a levelet jó lenne most elolvasni!

A kis Dódi levele volt az.

Odadobták a többi közzé.

De ím az őrnagy érkezik, s azzal mind a százhuszonnégy keresztgyermek köszöntője azonnal feledve van. Timéa eléje siet.

A boldog vőlegény ezelőtt kilencz évvel tán épen ebben a szobában nyújtott át egy díszbokrétát, égő piros rózsákból, egy másik menyasszonynak.

És az is jelen van most.

S tán épen ott állt a nagy oszlopos tükör, a melyben Athalie még egyszer körülnézte magát, hogy jól áll-e rajta a menyasszony-öltöny, a hol most.

Timéa a szép fehérrózsa-bokrétát elvéve az őrnagytól, beilleszti azt a pompás sévresi porczellán-vázába, s aztán azt sugja neki:

– És már most én is fogok önnek ajándékozni valamit, a mi nem lesz az öné soha, hanem az enyim, és mégis az öné lesz.

A kedves talány előkerült a rejtő dobozból: az új főkötő volt az.

– Ah! minő kedves! szólt az őrnagy kezébe véve a főkötőt.

– Akarja ön, hogy felpróbáljam?

Az őrnagy ajkán megfagyott a szó. Athaliera nézett.

Timéa gyermeteg jó kedvvel állt a tükör elé, s levette fejéről a gyászfőkötőt; aztán megint elkomorodott, ajkához emelte a gyász csipkéket s csendesen megcsókolta azt, halkan rebegve: «Szegény Mihályom!…»

S azzal letette özvegysége utolsó jelvényét.

Kacsuka úr még mindig kezében tartotta a fehér főkötőt.

– Nos, adja ide, hadd próbáljam fel.

– Nem segíthetnék én?…

Timéának az akkori magas hajfonadéku divat mellett szüksége volt a segítségre.

– Ah! ön ahhoz nem ért. Majd Athalie lesz olyan jó.

Timéa egész gyanútlanul ejtette ki ezt a szót; de az őrnagy megdöbbent attól a halaványságtól, a mi e szónál Athalie arczán megjelent, s eszébe jutott, hogy valaha épen így mondta Athalie Timéának: «jer, tűzd fejemre menyasszonyfátyolomat». És talán Athalie sem gondolt akkor arra, hogy minő vérfagylaló méreg van szavaiban.

Athalie odalépett Timéához, hogy magas kontyára felilleszsze a fehér főkötőt.

Azt meg kellett tűzni jobbról-balról mindenféle hajtűkkel.

Athalie keze reszketett. Az egyik hajtűvel érzékenyen megszúrta Timéa fejét.

– «Ah, te ügyetlen!» kiálta Timéa fejét félrekapva.

Ugyanaz a szó… Ugyanazon ember előtt…

Timéa nem látta, de Kacsuka látta jól azt a villámot, mely e szónál Athalie arczát beviláglotta.

A pokoli düh vulkánkitörése, az elkeseredés vésztűzfénye, a szégyen felhőpirulása volt az!

Minden vonása vonaglott, mintha egy kigyófészek volna ez arcz, melyet vesszővel megütöttek. Minő öldöklő szemek! Minő összeszorított ajkak! Mily feneketlen mélysége az örvénylő indulatnak ez egyetlen ránézésben!…

Timéa, a mint kimondta ezt a szót, már megbánta azt; sietett az engeszteléssel. Visszafordult Athaliehez, megölelte őt és megcsókolá.

– Ne haragudjál, kedves Tálim; elfelejtkeztem magamról. Megbocsátasz, úgy-e? Nem haragszol rám?

Már abban a perczben Athalie ismét alázatos volt, mint egy kárt tett cseléd s elkezdett hizelegve és selypítve beszélni.

– Oh! kedvesz sép Timéa, csak te ne nehestelj rám. Nem akartam a kisz fejeczkéd megsúrni. Oh! be sép vagy ezszsel a főkötővel. Mint egy tündér!

És csókolta Timéának a vállait.

Az őrnagy idegein valami borzadály reszketett végig…

ATHALIE.

A névnap előestéje egyszersmind a menyegző előestéje is volt.

Izgalmas éj.

A vőlegény és a menyasszony a legbenső szobában ülnek együtt. Annyi elmondani valójuk lehet egymásnak!

Ki tudja, mi?

A virágok beszédét csak a virágok értik, a sphærák beszédét csak a csillagok, az egyik Memnon szobor beszédét csak a társszobor, a valkürok beszédét csak az üdvözültek, a hold beszédét csak az álomjárók, s a szerelem beszédét csak a szerelmesek. S a ki hallott, a ki értett valaha e szentséges szent suttogásokból, az nem fogja azokat profanálni; – megőrzi, mint a gyónás titkát. – Nincsenek azok elmondva a bölcs Salamon Énekek Énekében, nincsenek elmondva Ovid Amorum Liberében, sem Hafiz énekeiben, sem Heine költeményeiben, sem Petőfi «Szerelem gyöngyei»-ben: azok titkok örökkön örökké.

A ház tulsó részében pedig zajos társaság mulat. A házi cselédek.

Nagy munkanap volt ez a mai! Konyhai előkészület a holnapi nagy ünnepélyhez. Az egy hadjárat.

Zófi asszony volt a vezér. Nem engedett sem czifra szakácsot, sem czukrászt hivatni a házhoz; ő jobban érti azt a tudományt valamennyinél. Büszke rá, hogy olyan sütő-főzőt nem találni messze földön, mint ő. Még az anyjától örökölte ő is ezt a tudományt, a ki nélkül nem történhetett meg a környékben lakodalom, uri mulatság.

A konyha mellékszobái, a pinczék, az éléskamrák mind rakva vannak már elkészített tortákkal, czukorsüteményekkel, mandulahajtás, spanyolszél, Krisztuslába, marczafánk, töltött csók, apáczaposz, tálszámra felhalmozva, mint ágyútelepek, a tátongó üregű dorongos fánkok, ostromra váró pástétomok bástyái közelében. Míg a jégveremmel ellátott pinczébe áldozatul esett szelid és vad pecsenyék vándorolnak alá, szalonnával kizsinórozva a mellényükön.

A sürgős munka késő tizenegy óráig eltart; akkor aztán, mikor már a minek sülni kellett, az megsült, a minek fagyni kellett, az megfagyott, Zófi asszony is idején látja nagylelküségét gyakorolni; összehívja a cselédszobába az egész jól iparkodott táborkart, s megvendégeli őket azzal a sok drágasággal, a mi így előkészület közben valahogy kárba ment. Mert biz az megtörténik. A minek fel kellett volna fuvódnia, az lepénynyé lapul össze, a minek meg kellett volna kocsonyává aludni, az lének maradt; más meg odapörkölődött a rézmintához, nem lehetett kivenni egy darabban; itt is, ott is elmaradt egy kis vakarcs, egy kis körömfaladék, felszeletelt sonkák koncza, nyulak eleje, fáczánok hátulja, mind drága gyönyörűség az a cselédnépnek, azért ha az uri asztalra fel nem adható is, még a papirost is elviszik megnyalni, a mire a sütemények önnyomatú képmása odasült s büszkék rá, hogy ők elébb ettek mindenből, mint az uraságok.

Zófi asszony ma nagyon bőkezű. Nemcsak bőkezű, de bőbeszédű is. Van publikuma, a ki hallgatja és háladatos érte. Kivált miután veszett bor is akad a lakomához. Valami pépfélét elébb asztalkendőbe téve vörös borban kellett kifőzni: most az a vörös bor is elpocsékolni való. Annál jobbat képzelni sem lehet. Zófi asszony szerecsendióvirágot, gyömbért, fahajat és czukrot is tesz bele, úgy szürcsöli; a mi felséges. Inas, házmester leveses kanállal habzsolja a vaniliás czukorlevet, s a kocsis kenyérrel mártogatja a csokoládéhabot. Hiszen lakodalom előestéje van ma!

Hát Athalie hol van?

Sem itt, sem ott.

A suttogó szeretők azt hiszik, tán ő is anyjánál van, s mulatja magát asszonyi gyönyörűséggel a konyhán. A konyhán pedig azt hiszik, tán ő is a szerető pár mellett van, s élvezi azt a gyönyört, hogy harmadik lehessen két epedő szerelmes között. Vagy tán nem gondol rá senki, sem itt, sem ott? Azt sem tudja senki, hogy van-e ő a világon?

Pedig jó volna, ha egy perczre félbeszakítaná a beszédet mindenki itt és amott, és azt kérdezné: «hol van Athalie?»

Athalie egyedül van abban a teremben, a melyben legelőször megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már helyet, csak egy hímzett tabourette maradt meg a régiek közül emlékül; Athalie azon ült akkor, mikor a fehér arczú leány Timár kiséretében e szobába lépett. Ezen a széken ülve festette őt le Kacsuka úr, mikor a kezében hordott pastellel olyan nagy tévvonást rántott a regálpapiron, Timéára elbámulva.

Athalie most is ezen a széken ül.

Az arczkép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott látja maga előtt a fiatal hadnagyot, hizelgő arczával, a mint könyörögve kéri, hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá olyan büszkén…

A teremben sötét van; senki sem gyujtott gyertyát, csak a holdvilág süt be az ablakon, az is nem sokára el fog tünni a szent András komor födélorma mögött.

Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, a minek neve élet.

Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak csufolják a hizelgők s elhitetik vele, hogy imádják.

Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. Egy ágról szakadt, nevetséges váz; egy élettelen kisértet, egy hideg béka! Feltréfálni, kigúnyolni, csuffá tenni, ide-oda rugdalni való tárgy.

S két év mulva ez a lidércz, ez a fehér árnyék, ez a hüllő! úrnője lesz e háznak! és elfoglalja magának a sziveket; csinál igéző fehér arcza varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas ellenséget, milliomost, s csinál a menyasszony vőlegényéből egy hitszegőt!

Minő menyegzői nap volt az!

Hogy találta magát egyedül, az ájultából felocsudó menyasszony, a földön fekve. Senki sem volt mellette.

S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve akart lenni: szerettetve titokban, homályban, elrejtőzve. Attól is el lett utasítva. – Minő emlék volt az az út, a mit egykori vőlegénye lakáig tett ama éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a félelmetes sötét utczán!

Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az óraütéseket, mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S ő nem jött el!

És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt megaláztatásnak!

Egyetlen ember volt a világon, a ki őt megértette; a ki tudta, hogy e szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnőjét szenvedni, elhervadni látja. S az az egy ember, a ki őt szivének irtózatában kellő értékére becsülni tudta: a boldogság egyedüli akadálya, a minden szerencsétlenséget előidéző bölcsek kövének feltalálója, elmegy a jég alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá a tető alá s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül ő!

Oh! sok álmatlan éjszakán csepegett teli e keserű pohár!

Csak az utolsó csepp kellett hozzá, hogy kiömöljön.

Ez az utolsó csepp volt a mostani megalázó szó:

«Ah, te ügyetlen!»

Mikor menyasszonyi főkötőjét tűzte fel fejére, vonagló ujjaival!

Megszidatni, mint egy cseléd! Megaláztatni azon ember előtt!

Athalie tagjai reszketnek a láztól!

Mit csinálnak most ennél a háznál?

A holnapi menyegzőre készülnek.

A boudoirban a jegyesek suttognak, a konyhából a vihánczoló cselédhad rikoltozása hangzik át annyi ajtón keresztül.

De Athalie nem hallja azt a víg rikongatást; Athalie csak azt a suttogást hallja…

És neki is van valami dolga erre az éjre…

A szoba sötét; hanem a holdvilág besüt.

A holdvilág elég fényes arra, hogy egy szelenczét felnyisson Athalie s az abból kiszedegetett mérgek neveit elolvashassa nála.

Kitünő szerek!

Keleti vegyész csalhatlan arcanumai.

Athalie válogat közöttük.

Egyet nevet magában.

Haha! Milyen mulatság lenne az, ha holnap, mikor a legnagyobb áldomásra emelik a poharakat, a vidám lakmározó sereg ajkán egyszerre csak elfagyna a szó: minden ember zöldnek látná szomszédjai arczát; a vendégek segélyt ordítva ugrálnának fel az asztaloktól s kezdenének egy olyan pokoli tánczot, hogy az ördög maga megveszne nevettében; a szép menyasszony arcza hogy válnék igazi márványnyá, s a büszke vőlegény hogy fintorgatna torzképeket a halál csontpofájával versenyt!

«Dzinnnn!»

Egy húr pattant le a zongoráról.

Athalie úgy összerezzent, hogy mindent kihullatott a kezéből, s elkezdettek a kezei görcsösen reszketni.

Csak egy húr volt az, te gyáva szív!

Még nem vagy erős?

Ismét beletömte a szelenczébe a mérgeket. Csak egyet hagyott kinn. De az nem halálos méreg: az csak álompor.

Ez a gondolat nem töltötte be az ő lelkét. Ez nem elég diadal. Ez nem elég boszú azért a szóért, hogy te «ügyetlen!» A tigris nem tépi meg a hullát: annak meleg vér kell.

Valakit meg kell mérgeznie. De az saját maga. Azt a mérget pedig nem árulják a vegyészeknél. Az ő halálos mérge ott van a szent György lovag sárkánya szemében!

Nesztelenül kioson, hogy a rejteket fölkeresse, melyből Timéa hálószobájába lehet látni.

Azok az édes suttogások, azok az epedő pillantások, azok lesznek az a méreg, a mit még szivébe kell szívnia, hogy el legyen készülve.

Az őrnagy búcsúzni készül már: Timéa kezét kezében tartja.

És Timéa arcza olyan piros!

Ah! kell-e még gyilkolóbb méreg?

Nem beszélnek szerelemről, de még sem volna szabad azt hallani másnak.

A vőlegény kérdéseket tesz, mik csak neki vannak megengedve.

– Ön egyedül alszik itt? kérdi, édes kiváncsisággal lebbentve meg a mennyezetes ágy brocát-függönyét.

– Mióta özvegy vagyok.

(«És az előtt is!» sugja a sárkány mögött Athalie.)

A vőlegény tovább megy a szabadalmas kutatással menyasszonya hálószobájában.

– Hová vezet ez az ajtó itt az ágy mögött?

– Az egy előszobába, hol nővendégeim felső öltönyeiket le szokták vetni. Ezen át jött be ön hozzám, mikor legelőször meglátogatott.

– És az a másik kis ajtó?

– Azt hagyja ön! Az egy kis kabin ajtaja, mosdó-készletekkel.

– S abból hova van kijárás?

– Sehova. A vizet egy csapon eresztik le a földszintre, s egy rézcsövön hajtják fel a konyhából.

– Hát az a harmadik ajtó?

– Hiszen jól ismeri ön, ez a ruhatár-szobámba vezet s innen a látogató-terembe, a fő bejáráshoz.

– Hát cselédei hol vannak éjjel?

– A nőcselédek a konyha melletti szobában, a férficselédek földszint. Két csengetyű-szalag van ágyam mellett, egyik a nők, másik a férfiak szobájába szolgál, ha fel akarom őket kelteni.

– Hát itt a mellékszobában senki sem szokott lenni?

– De igen, Athalie néném alszik ott Zófi mamával.

– Zófi asszony is?

– No igen. Ejh, de mindent meg akar ön tudni. Holnap már másképen lesz rendezve minden.

(«… Holnap!…?»)

– S be szokta zárni ön az ajtajait, mikor aludni megy?

– Soha sem. Ki elől zárnám? Minden cselédem szeret és hűséges hozzám. Az utczakapu jól be van zárva; idebenn bizton vagyunk.

– És nincsen ebbe a szobába sehonnan más valami titkos bejárás?

– Haha! ön az én házamat valami rejtélyes velenczei kastélynak nézi!

(«… Hát a te házad ez?… Te építtetted?»)

– De hát tegye meg az én kedvemért, hogy ezen az éjszakán zárja be minden ajtaját, mikor aludni megy.

(Mi az? Kaczag az a sárkány ott az angyal lába alatt?)

(«… Hahaha!… Ez sejti, miről fogunk az éjszaka álmodni ennél a háznál!»)

Timéa mosolygott s megsimogatá vőlegénye komor arczát.

– Jól van. Az ön kedvéért megteszem, hogy az éjjel bezárom minden ajtómat.

(«… Csak zárd be jól!…» suttogá a sárkány.)

Most egy gyöngéd ölelés következik – s még egy suttogó szó.

– Szoktál-e imádkozni, kedvesem?

– Soha.

– Ah! Miért soha?

– Az az Isten, a kiben én hiszek, mindig ébren van…

(«… Hát ha ma alszik…?»)

– Bocsásson meg, kedves Timéa, a nőt nem ékesíti a philosophia. Mienk a skepszis, önöké a pietás. Imádkozzék ön ez éjszakán!

– Tudja ön, hogy én mohamedán nő voltam, a kiket nem tanítanak imádkozni.

– De most már keresztyén ön, s a keresztyén imák nagyon szépek. Vegye ön elő ez éjjel imakönyvét.

– Jó. Önért megtanulok imádkozni.

Az őrnagy aztán előkereste Timéa imakönyvéből, melyet Timár ajándékozott neki egykor ujév napján, a «férjhezmenendő hölgyek imáját».

– Jó. Meg fogom azt tanulni az éjjel könyv nélkül.

– Ugy, ugy. Tegye azt: tegye azt!

Timéa végigolvasta az imát fenhangon.

(«… Ördög, pokoltűz, földrengés, méreg, orgyilok, fekély, dögvész, pokolvar, kétségbeesés, őrjöngés, nyavalyatörés, tűzvész, gyalázat, hazajáró kisértő lélek szállja meg ezt a házat… Amen!»)

A sárkány ott az angyal dárdájával a torkában, mondta ezt az ima alatt…

Athalie a pokol dühét érezte szivében.

Ez az ember kitalálja a kővel lenyomatott titkot. Ráveszi Timéát, hogy az reggelig ébren maradjon az imakönyv mellett!

Átok, átok! Még az imakönyvre is!

Mikor az őrnagy az előszobába kijött, már akkor Athalie is ott volt.

A hálószobából Timéa parancsoló hangja szólt:

– Világítsanak a folyosón az őrnagy úrnak.

Azt hitte, hogy egy cselédje csak lesz ott, hisz oly hűségesek mind. Azok bizony valamennyien a holnapi vendégség előkóstolásában voltak épen.

Athalie fogta az előszoba asztalán levő gyertyatartót s elővilágított vele a sötét folyosón az őrnagynak.

A boldog vőlegénynek nem volt ezuttal szeme más női arcz számára; csak Timéát látta. Azt hitte, hogy a szobaleány az, ki az ajtót nyitja s eléje világít. Nagylelkű akart lenni s egy szép ezüst tallért nyomott Athalie markába.

Csak akkor riadt aztán fel, mikor megismeré a suttogó hangot.

– Csókolom a kezeit nagyságos úr!…

– Ah! Az Istenért, kisasszony! Bocsásson meg. Nem ismertem meg a félhomályban.

– Nem tesz semmit, őrnagy úr.

– Bocsásson meg vakságomért, s adja vissza, kérem, sértő ajándékomat.

Athalie gúnyos bókolással huzódott hátra, eldugva kezét a kapott tallérral háta mögé.

– Majd holnap visszaadom őrnagy úr; addig hadd legyen az enyim; hiszen megszolgáltam.

Kacsuka úr átkozta az ügyetlenségét, s úgy érzé, hogy az a megmagyarázhatlan alpes-nehézség, a mit keblén visel, ezzel az egy tallérral még egyszer oly súlyossá növekedett.

A mint kiért az utczára, nem bírt lakására menni, félrekanyarodott a főőrhelyre; ott a szolgálattevő főhadnagynak azt mondá:

– Te, bajtárs, én téged meghívlak a holnapi menyegzőmre; hanem te meg ezért oszd meg velem e ma éjszakai mulatságodat, hadd járjam veled együtt az éjjeli körjáratot.

A cselédszobában nagyon vígan voltak már.

Mikor az eltávozó őrnagy csengetett a kapusnak, arról megtudták, hogy az úrnő egyedül maradt; akkor a szobaleány bement hozzá megtudni, hogy nem parancsol-e valamit?

Timéa azt hitte, ez a szobaleány volt az, a ki az őrnagynak világított a folyosón. Azt mondta neki, hogy menjen aludni, ő egyedül fog levetközni.

A szobaleány aztán visszatért a cselédtársakhoz.

– «Urak a papok!» kiáltá jó kedvében az inas.

– «Hal szamár, hal barát, változik az apáturság!» viszonzá rá a kapus, zsebébe dugva a kapukulcsot.

– Minden jó volna már, csak egy kis puncsot kapnánk még! henczegett a kocsis.

Mint a kivánság, nyílt az ajtó s jött Athalie kisasszony, kezében egy tálczával, melyen párolgó puncsos poharak csörömpöltek egymáshoz verődve, mint egy kisértetes harangjáték.

A mindennapi kedvezés ez, mely különösen a mai örvendetes estélyre nagyon fölillik.

«Éljen a mi drágalátos kisasszonyunk!» rivall a cselédsereg.

Athalie mosolyogva helyezi le az asztalra a puncsot. A tálczán egy porczellánvederkében felhalmozott czukor van, mely túlságos gyöngédségből narancshéjhoz dörzsöltetett, attól olyan sárga és illatos.

Zófi asszony így szereti a theát legjobban. Sok rumot hozzá, és még több narancshéjlátta czukrot.

– Hát te nem tartasz velünk? kérdi leányától.

– Köszönöm; én már theáztam az urasággal. A fejem fáj, megyek lefeküdni.

Azzal jó éjt kivánt anyjának s a cselédeknek meghagyta, hogy jókor lefeküdjenek, mert holnap korán kelnek.

Azok mohón estek neki a puncsnak, meg a czukornak s pompásnak találták az éjt berekesztő nektárt.

Csak Zófi asszony nem találta olyannak.

A mint a legelső kávéskanállal megizlelte, elfintorította az orrát.

«Ennek a puncsnak valami olyan szaga van, mint annak az italnak szokott lenni, a mit nyügös gyermekek számára boszankodó anyák szoktak főzni – mákhéjakból.»

Ilyen szagot érzett rajta.

S úgy megundorodott tőle, hogy nem birta a poharat többé ajkához közel vinni. Odaadta a kuktának, az még sohase ivott ilyet, annak jól esett.

Maga pedig azt mondá, hogy nagyon el van törődve az egész napi fáradságtól s ő is lelkére kötötte a cselédségnek, hogy korán lefeküdjék minden ember, s jól körülnézzék a kamrát, hogy macska ne lopózzék be a drága sültek közé, azzal Athalie után sietett.

Mikor közös hálószobájukba érkezett, Athalie már feküdt. Az ágyfüggönyök szét voltak húzva: láthatta őt, háttal kifelé fordulva s fejéig takarózva.

Ő is sietett lefeküdni. De annak az egy kanálnyi puncsnak a szaga még itt is üldözte; azt hitte, az egész mai vacsora kárba vesz miatta.

Mikor lefeküdt s eloltotta a gyertyát, még sokáig könyökére támaszkodva nézte azt a fekvő alakot. És addig nézte, mig szempillái leragadtak s elaludt.

S a mint aludt, odaálmodta magát vissza a cselédszobába. Mindenki alszik. A kocsis a hosszú lóczán hanyatt fekve, az inas az asztalra leborulva, a házmester a padlón elnyúlva s fejét egy feldöntött szék támlájára nyugtatva, a szakácsnő a cselédágyon, a szobaleány a tűzhelyen, a feje alácsügg a tűzhely széléről, s a kukta az asztal alatt. És mindenik előtt ott hever az üres puncsos pohár. Csak ő nem itta még ki a magáét.

S azt álmodja, hogy Athalie mezítláb, egy hálóingben odalopózik a háta mögé s azt súgja fülébe: «Hát te miért nem iszod ki a puncsot, kedves mama? kell bele több czukor még? Nesze czukor!» S színültig rakja poharát czukorral. És ő folyvást érzi azt az undorító bűzt rajta.

«Nem kell, nem kell!» mondja álmában Zófi asszony; de Athalie erővel odaérteti ajkaihoz a párolgó poharat, melynek illatától borzad, émelyeg. Küzd, nem akarja meginni, végre erőszakkal eltaszítja magától a puncsos serleget, s azzal az ütéssel leveri az éji szekrényéről az odakészített vizes poharat, az egész vizet magára öntve.

Erre aztán felébred.

Még ébren is maga előtt véli látni Athaliet azokkal a fenyegető szép szemeivel.

Athalie, ébren vagy? szól nyugtalankodva.

Nem hall választ.

Hallgatózik; nem hallja az alvó lélekzetvételét a másik ágyban.

Fölkel remegve s odamegy Athalie ágyához. Az ágy üres.

Nem hisz a sötétségben szemeinek, kezeivel tapogatja végig az ágyat. Nincs ott senki.

– Athalie, Athalie, hol vagy? suttogja félelmesen.

S azután, hogy nem kap választ, valami névtelen borzalom állja el tagjait. Úgy tetszik, mintha megvakult és megmerevedett volna. Nem tud mozdulni, nem tud kiáltani. Csak hallgat, s akkor meg úgy érzi, mintha megsüketült volna. Sem a házban, sem az utczán semmi nesz.

Hol van Athalie?

Athalie ott van a leskelődés rejtekében.

Már hosszú ideje, hogy ott van.

Hogy ez az asszony oly sokáig tudja azt az imádságot könyv nélkül megtanulni!

Végre beteszi Timéa a könyvet s nagyot fohászkodik. Azután felveszi kézi gyertyatartóját s megvizsgálja az ajtókat, ha jól vannak-e bezárva? A leeresztett ablakfüggönyök mögé is betekint. Vőlegénye szavai is már szivébe oltották a félelmet.

A gyertyát fölemelve, körülnéz a falakon: nem lehet-e itt valahol bejönni?

Nem lát senkit. Pedig épen a szeme közé néz annak, a ki rá leskelődik…

Most pipereasztalához megy s hajfonadékait lebontva, azokat feje körül csavarja s egy reczés főkötővel leszorítja, hogy fel ne bomoljanak.

Egy kis hiúság is van a nőben. Hogy kezei és karjai fehérek és gyöngédek maradjanak, bekeni azokat illatos kenőcscsel, s azután könyökig érő szarvasbőr-keztyüket húz fel rájuk.

Akkor levetkőzik s hálóöltönyét felveszi. De még mielőtt lefeküdnék, ágya mögé lép, ott egy szekrénykét fölnyit s annak fiókjából elővesz egy kardmarkolatot, a mi egy eltört pengét tart. Azt gyöngéden megnézi. Odaszorítja kebléhez. Aztán megcsókolja. Végre oda dugja vánkosa alá. Azzal szokott aludni.

Athalie látja ezt mind.

Ezután eloltja Timéa a gyertyát, s Athalie nem lát többé semmit.

Csak az óra ütését hallgatja még.

Egy órát üt ez és három negyedet.

Van türelme várni.

Kiszámítja, mikor jő a szemekre az előálom; akkor van itt az ideje!… Pedig egy óranegyed most egy örökkévalóság.

Végre üti az óra a kettőt éjfél után…

A szent György-kép elmozdul helyéből sárkányával együtt (ki soha sincs megölve!). Athalie kilép rejtekéből. Mezitláb jár, nem hallja lépteit a föld sem.

A szobában sötét van, ablaktáblák zárva, függönyök leeresztve.

Lassan, tapogatózva jő előre.

Timéa mély álomlélekzete vezeti el az ágyig.

Tapogatózó keze megtalálja a vánkost, a melyen Timéa fekszik.

A vánkos alá nyúl, ott egy hideg tárgy akad kezébe: a kardmarkolat.

Ah! de e hideg vastól pokoli hőség lobog át erein. Öklébe szorítja azt.

Végighúzza az ajkai közt a kardnak az élét. Érzi, hogy ki van az fenve.

Hanem sötét van, az alvót nem látni.

Most oly nesztelenül alszik, hogy lélekzetét sem hallani.

Pedig a csapásnak jól kell kimérve lenni…

Athalie odatartja közel hozzá a fejét, úgy hallgatózik.

Most egyet mozdul az alvó, s álmában felsóhajt:

«Oh! édes Istenem…»

Akkor lecsap a kardvas oda, a honnan ez a sóhajtás jött.

De a csapás nem volt halálos, Timéa jobb karjával fejét eltakarta álmában, s a kardcsapás keze fejét érte.

Az éles vas a szarvasbőr-keztyün keresztülvágott és Timéa kezét megsebesíté.

E vágásra felriadt az alvó és térdre emelkedett ágyában.

Most egy másik csapás érte a fejét, hanem a vastag hajtekercsek felfogták azt, s a lecsúszó kard csak homlokát sebzé végig a halántékáig.

Ekkor megkapta Timéa balkezével a kardvasat.

– Gyilkos! kiáltá, ágyából kiszökve, s a mig az éles kardvas tenyerét metélte össze, addig sebesült jobbjával ellenfele hajába markolt.

Érzé, hogy azok egy nő hajfürtei.

Akkor aztán tudta, hogy ki az.

Vannak olyan veszélyes pillanatok, a mikben a lélek villámgyorsasággal fut végig a gondolatok lánczán.

Ez itt Athalie. A másik szobában Athalie anyja. Boszu, szerelemféltés, a miért meg akarják ölni. Hasztalan segélyért kiáltani. Itt küzdeni kell.

Timéa nem kiáltott többet, hanem egész erejét összeszedte, hogy sebzett kezével ellenfele fejét a földre lehúzza, s a megmarkolt gyilkos vasat kicsavarja kezéből.

Timéa erős volt, s a gyilkos mindig félerővel küzd.

Szótlanul tusakodtak a sötétben, a padló szőnyege tompította dobogásaik zaját.

Most egy rémséges sikoltás hangzik a mellékszobában.

«Gyilkos!» ordítja egy rikácsoló hang kétségbeesetten.

Zófia hangja az.

E kiáltásra Athalie tagjait tompa zsibbadás állja el.

Áldozatának meleg vérét érzi arczára ömleni.

A mellékszobában ablakcsörömpölés hallik, s a kitört ablakon át Zófi asszony rikácsoló hangja sikolt végig a csendes utczán.

– Gyilkos! Gyilkos!

Athalie ijedten ereszti el a kardot e rémhangra, s mindkét kezét arra fordítja, hogy Timéa kezéből kiszabadítsa hajzatát: most már ő a megtámadott, most már ő van megrémülve. A mint Timéa kezéből kiszabadul, félretaszítja őt maga elől s visszafut a rejtek nyílásához, s csendesen behúzza maga után a szentképes rámát.

Timéa még néhány lépést tántorog előre a kezében maradt karddal, aztán ő is kiejti azt kezéből s ájultan rogy le a szőnyegre.

Zófi asszony rémkiáltására rohanó léptek hangzanak az utczán.

Az őrjárat közelít.

Az őrnagy az első, ki a ház elé ér. Zófi asszony megismeri őt s lekiált rá:

– Siessen ön. Timéát meggyilkolják.

Az őrnagy csenget, dörömböz az ajtón, de senki sem jön azt kinyitni. A katonák be akarják azt törni; de az ajtó nagyon erős, nem enged.

– Asszonyom! kiált fel az őrnagy, költse ön fel a cselédeket s nyittassa ki az ajtót.

Zófi asszony azzal a merészséggel, melyet a nagy rémület szokott felkölteni, rohant végig a sötét szobákon, az ablaktalan folyosókon, butorokba, ajtófelekbe verve magát, míg a cselédszobába kitalált.

Ott volt megint az elébbi álma. A cselédek ott aludtak mind szanaszét eldülöngélve: a kocsis a lóczán hanyatt, az inas az asztalra borulva, a házmester elnyúlva a padlón, a szobaleány a tűzhelyen, fejével alácsüggve. Egy csonkig leégett gyertya lobogott a tartóban, rémséges világot lüktetve a groteszk alvó csoportra.

«Gyilkos van a háznál», kiáltá reszketéstől didergő hangon Zófi asszony az alvók közé. Csak egy félemlítő álomhorkolás felelt szavaira.

Felránczigálta az egyes alvókat, neveiket kiáltá füleikbe; azok visszaestek a helyeikre megint s nem ébredtek föl.

Az utczaajtón pedig hangzott az erőszakos dörömbözés.

A házmester sem volt felkölthető.

A zsebében volt a kapukulcs.

Zófi asszony összeszedte minden lélekerejét s elvette tőle a kulcsot, s elindult vele a sötét folyosón, a sötét lépcsőn, a sötét kaputornáczon keresztül, hogy az utczaajtót felnyissa, folyvást azon borzasztó gondolattal szeme előtt, hogy ha most a gyilkossal összetalálkoznék a sötétben! S egy még borzasztóbb kérdéstől üldözve: és ha ráismerne a gyilkosra: «oh, ki lehet az?»

Végre rátalált az utczaajtóra, meglelé a zárt is, felnyitá az ajtót.

Künn világosság volt, őrjárat, városi drabantok voltak ott lámpásokkal. Megérkezett a városkapitány is s a legközelebb lakó katonaorvos, kiki félig öltözötten, hirtelen felkapott ruhákban, fokossal, meztelen karddal kezében.

Kacsuka úr rohant fel a lépcsőkön, ahhoz az ajtóhoz, mely az előszobából egyenesen Timéa hálótermébe szolgált. Az zárva volt belülről. Nekifeszíté a vállát s kiszakította azt zárából.

Timéa ott feküdt előtte a földön, vérétől ellepve, eszméletlenül.

Az őrnagy felvette őt karjaira és ágyára fekteté.

A tábori orvos megvizsgálta a sebeket s azt mondá, hogy egy sem életveszélyes; a nő csak el van ájulva.

Ekkor aztán, mikor a kedveseérti aggodalom csillapult, felébredt az őrnagyban a boszúvágy.

De hát hol van a gyilkos?

«Különös ez! mondá a városkapitány. Itt minden ajtó belülről zárva volt; hol jöhetett ide be valaki s hol mehetett ki innen?»

Semmi áruló nyom. Maga a gyilkoló eszköz, a kettétört kard, Timéának saját őrizte ereklyéje, mely bársonytokban szokott állni, most ott hever véresen a földön.

Ekkor az orvos is megérkezett.

«Lássuk a házi cselédséget!»

Azok mind felzavarhatlan álomban alusznak.

Az orvosok megvizsgálják őket. Egy sem tetteti az álmot; mind mákonyitallal vannak elkábítva.

Ki van még ennél a háznál? Ki tette ezt?

– Hol van Athalie? – kérdi az őrnagy Zófi asszonytól.

Az anya rábámul némán s nem tud felelni.

Hisz ezt ő sem tudja.

A városkapitány felnyitja az Athalie hálószobájához vezető ajtót s belépnek rajta. Zófi asszony ájuldozva követi őket. Hisz ő tudja, hogy ágya üres.

Athalie ott fekszik az ágyán – és alszik.

Szép, fehér patyolat hálóköntösének fodrai egész nyakáig begombolva, haja hímzett hálófőkötőbe szorítva, s szép «fehér» kezei, miket csuklóig takarnak az ingujjak fodrai, kirakva a takaróra.

Arcza, kezei tiszták – és ő alszik.

Zófi asszony zsibbadtan támaszkodik a falnak, mikor Athaliet meglátja.

«Ez is mélyen alszik», mondja a városi orvos. «Ennek is mákonyt adtak!»

A tábori orvos is odalép, az is megtapintja Athalie üterét.

Nyugodtan ver az.

«Mélyen alszik!»

Egy vonás sem mozdul arczán, midőn érütését vizsgálják. Egy reszketés nem árulja el, hogy tudja, mi történik körülötte.

Mindenkit meg tud csalni bámulatos önuralkodásával.

Csak egy embert nem. Azt a férfit, a kinek a kedvesét meg akarta ölni.

«De valóban alszik-e?» kérdi az őrnagy.

«Tapintsa ön meg a kezét», szól az orvos; «egész hideg az és nyugodt».

Athalie érzi, hogy most kezét az őrnagy fogja meg.

«De nézze ön, orvos úr», szól az őrnagy, «ha közelről vizsgáljuk, e szép fehér kéznek körmei alatt – friss vér van…»

Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athalie ujjai s az őrnagy úgy érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe.

Akkor felkaczag a leány, ledobja magáról a takarót; fel van öltözve egészen; kiszáll ágyából és végignéz daemoni daczczal, kevélységgel a bámuló férfiakon, diadalmas dühvel tekint az őrnagy szemébe, és aztán szemrehányó haraggal anyjára. A jámbor nő nem birja el e tekintetet, ájultan esik le lábairól.

AZ UTOLSÓ TŐRDÖFÉS.

Komárommegye levéltárában egyike a legnagyobb bűnvádi pereknek az, melynek hősnője Brazovics Athalia.

Ez a nő mesterileg védte magát.

Mindent tagadott, mindent meg tudott czáfolni, s mikor utólérni vélték, olyan homályt tudott maga körül támasztani, hogy a bírák nem birtak kiigazodni belőle.

Miért akarta volna ő Timéát megölni? Hisz ő maga is menyasszony, kire tisztességes házasság vár; s Timéa neki jóltevője, ki gazdag nászhozományáról gondoskodik.

Aztán a gyilkosságnak semmi nyoma nem látszott Timéa szobáján kivül. Egy véres rongydarab, egy törülköző nem volt található sehol; sem a tűzhelyen valami öltöny hamva, a mit elégettek volna.

Ki altatta el a cselédeket álomporral? az sem volt kideríthető. Aznap este a cselédség mindenfélét összeevett, ivott, a sok festett czukornemű között, a sok idegen fűszer között olyan is lehetett, a mi altató. A cselédszobában a gyanus puncsból egy csepp sem volt található; még a poharak is ki voltak öblítve, a mikből a cselédek ittak, mikor az őrök rájuk törtek; minden el volt téve kéz alul. Athalie azt állítá, hogy ő maga is izlelt azon este valami gyanus szert s attól aludt olyan mélyen, hogy sem Zófi asszony sikoltozásaira, sem a későbbi lármára nem ébredt fel; csupán arra, mikor az őrnagy megszorította a kezét.

Az egyetlen lény, ki látta az ágyát félórával előbb üresen, az anyja volt, az nem tanuskodhatott ellene.

A mi legerősebb védelme volt, az, hogy Timéának minden ajtaját zárva találták s őt magát eszméletlenül. Hogy juthatott be ebbe a szobába, s hogy juthatott ki ebből a szobából a gyilkos?

Ha mégis megtörtént a merénylet, miért keresik annak a rejtélyét épen ő nála, miért nem a többi háziakon?

Az őrnagy volt késő éjszakáig Timéánál.

Nem lopózhatott-e valaki a szobába akkor, mikor ő eltávozott?

Hiszen azt sem tudja még senki bizonyosan, hogy férfi volt-e az orgyilkos, vagy nő?

A ki bizonyosan tudja azt, Timéa, nem árulja el senkinek.

Állhatatosan megmarad annál a nyilatkozatánál, hogy nem emlékezik semmire, a mi vele történt. Oly nagy volt a borzadalma, hogy elfelejtett mindent, mint egy álmot.

Ő nem jő Athaliet vádolni.

Még nem is szembesítették vele.

Timéa még mindig fekszik sebei miatt, és nehezen gyógyul.

A lelki rázkodás még súlyosabban gyötri, mint a kapott sebek.

Retteg Athalie sorsa miatt.

E rémeset óta soha sem hagyják egyedül; egy orvos, egy ápolónő mindig ott van szobájában felváltva; nappal az őrnagy is ott időz mellette s gyakran az alispán is meglátogatja, hogy beszédközben kérdezősködjék tőle; de Timéa, a mint észreveszi, hogy Athaliere tér át a beszéd, elhallgat és többet egy szót sem lehet belőle kivenni.

Egyszer az orvos azt tanácsolja, hogy valami felderítő olvasmányról kellene gondoskodni Timéa számára.

Timéa már akkor elhagyta az ágyat s karszékben ülve fogadja látogatóit.

Kacsuka úr azt indítványozta, hogy «olvassuk fel a névnapi köszöntőket, a mik amaz emlékezetes napon érkeztek».

Ez a legjobb is lesz; e keresztgyermekek ártatlan naiv jókivánatai, egy a haláltól csodamódon megmenekültnek. Hogy mégis van, a ki azokat a gyermeki jókivánatokat meghallgatja!

Timéa kezei még mindig be vannak kötve; Kacsuka úrnak kell a levélkéket felbontogatni: ő olvassa fel azokat Timéa előtt. Az alispán is jelen van.

A beteg arcza felderül az olvasmányon. Olyan jól esik azt most neki!

– Minő furcsa pecsét ez! – szól egyszerre az őrnagy, mikor egy levél akad kezébe, melynek czímere egy aranyos bogár.

– Az ám, mond Timéa, nekem is feltünt az.

Az őrnagy felbontja, s a mint az első sort olvassa:

«Asszonyom, önnek a szobájában van egy szent György-kép a falon», elhal ajkán a szó, szemei vadul kimerednek, a mint tovább olvas, most már csak magának; ajkai elkékülnek, homlokán veríték tör ki; egyszerre eldobja a levelet magától s mint egy őrült, rohan a szent György-képnek, betöri azt az öklével, s aztán megragadva két kézzel, kiszakítja azt a falból, nehéz rámájával együtt.

Ott sötétlik a rejtek.

Az őrnagy berohan a sötétbe s percz mulva megjelen, kezében tartva a gyilkosság tanujeleit, Athalie véres öltönyeit.

Timéa iszonyodva takarja el arczát karjai közé.

Az alispán felveszi az eldobott levelet, s ráteszi kezét a tanujelekre.

Az a rejtek még mást is előád: a mérgekkel tölt szelenczét s Athalie naplóját, a szörnyű önvállomásokat, mik lelke örvényeibe levilágítanak, mint a villó-puhányok a tenger korall-erdejei közé. Minő szörnyek laknak ott!…

És Timéa elfelejti, hogy kezei össze vannak vagdalva; könyörögve, kulcsolja össze ujjait, úgy kéri az urakat, az orvost, az alispánt és vőlegényt, hogy ne szóljanak erről senkinek, tartsák ezt titokban…

Az lehetetlen.

Biró kezében vannak a tanujelek, Athalienak nincs többé kegyelem, csak az Istennél.

Timéának is be kell tölteni a törvény parancsolatát, hogy a mint lábain állani bir, megjelenjék a törvényszék előtt személyesen s Athalieval szembesíttesse magát.

Oh, ez kegyetlen kényszerítés reá nézve!

Hisz ő most sem mondhat egyebet, mint a mit eddig, hogy nem emlékezik semmire, a mi a gyilkos merénylet alatt történt.

Most már azután siettetni kell az összekelést az őrnagygyal; a törvényszék előtt Timéa a perben csak mint Kacsuka neje jelenhet meg.

A mint Timéa annyira felüdül, végbemegy az esküvő, egész csendben ott a háznál, minden énekszó, pompa vendégsereg, lakmározás nélkül. Csak a pap, meg a két násznagy van jelen. Egyik az alispán, másik a házi orvos. Más még nem is látogathatja Timéát.

Mihelyt azután annyira képes a nő, hogy a vármegye házáig kocsin elmehet, most már férje kiséretében hivatik fel a törvényszékhez, hogy Athalieval szembesíttessék.

Az emberi igazság nem engedi el neki azt a kínos jelenetet, hogy gyilkosával szemtől szembe álljon még egyszer.

Oh, Athalie nem retteg e pillanattól! Ő türelmetlenül várja már, hogy mikor hozzák eléje áldozatát. Ha mással nem, szemeinek tekintetével óhajt a szivébe szúrni még egyszer!

Athalie egész gyászban jelen meg a törvényszék előtt; arcza halovány, de szemeiben daczoló tűz lobog. Gúnyosan nézi végig bíráinak arczait.

De akkor mégis összerezzen, mikor az elnök azt mondja:

– Hívják be Kacsuka Imréné asszonyságot!

Kacsuka Imréné asszony! Tehát mégis az ő neje már!

Hanem aztán akkor rejthetlen elégültség árulja el magát vonásain, mikor belép Timéa és Athalie látja ezt az arczot, szoborfehéren, mint valaha, és e fehér homlokon a halántékig egy piros vonalat, a gyilkos vágás sebhelyét. Ez az ő emléke.

És akkor is gyönyörtől dagad büszke szép keble, mikor az elnök felszólítja Timéát, hogy esküdjék meg az élő Istenre, hogy a bírák kérdéseire igazat fog mondani s a mit eddig mondott, igazak voltak: s midőn ekkor Timéa lehúzza keztyüjét s égre emeli kezét, melyet egy szörnyű vágás összeforrt hege éktelenít. Ez is Athalie menyegzői ajándéka.

És Timéa ezzel a reszkető, sebzett kézzel esküszik az élő Istenre, hogy elfelejtett mindent, nem emlékszik arra sem, hogy férfi volt-e, vagy nő, a kivel küzdött.

«Nyomorult!» suttogja fogait összeszorítva Athalie. (Hiszen test testhez érve, küzdöttek egymással.) «Te vádolni sem mersz azzal, a mit én meg mertem tenni!»

– Erről nem kérdezősködtünk most! szól az elnök. Csupán azokat a kérdéseket intézzük önhöz: vajjon ez a gyermekkéz által irott levél, ezzel a rovaros pecséttel, valóban a postán érkezett-e önhöz a merénylet napján? Nem volt-e felbontva addig? Nem volt-e senkinek tudomása ennek tartalmáról?

Timéa mindenik kérdésre nyugodtan felel: igent vagy nemet.

Akkor az elnök Athaliehoz fordul.

– S már most hallgassa meg Brazovics Athalie kisasszony, mi van ebben a levélben irva.

«Asszonyom. Önnek a szobájában van egy szent György-kép a falon. Ez a kép egy rejteküreget takar el, melybe az edényes szekrényből van bejárás. Falaztassa ön be az üreget s vigyázzon kedves életére, a mit az Isten tegyen hosszuvá és boldoggá! Dódi.»

S azzal egy szőnyeget emel fel az asztalról az elnök; az alatt vannak Athalie vádolói: a véres hálóöltöny, a méregszelencze, a napló.

Athalie felsikolt erre, mint egy halálra sebzett keselyű, s két kezével eltakarja arczát.

És a midőn kezeit leveszi arczáról, ez arcz nem halavány többé, hanem tűzpiros.

Nyakán egy széles fekete szalag van csokorra kötve, ezt a csokrot letépi két kezével s a földre dobja: mintha a hóhér számára akarná már lemezteleníteni szép fehér nyakát, vagy talán azért, hogy szabadabban mondhassa el azt, a mi most szivéből kitör.

– Igen! Úgy van! Én voltam az, a ki meg akartalak ölni! S bánom csak azt, hogy mért nem találtalak jobban? Te voltál életemnek átka, – te fehérarczú kisértet! – Miattad lettem nyomorult, elkárhozott. – Meg akartalak ölni! Tartoztam vele a sorsnak. – Nem volna nyugtom a másvilágon, ha ezt meg nem kisérlettem volna. – Nézd, ott van méreg elég, hogy akár egész nászseregedet megölhettem volna vele. – De énnekem a véred kellett. – Nem haltál meg, de én szomjamat kielégítettem, s már most meghalok én! – De még mielőtt a pallos lecsapna a fejemre, adok a szivednek egy tőrdöfést, a mi soha meg nem gyógyul; a minek a sebe kínozni fog a legboldogabb ölelkezés közben is! – Most én esküszöm! – Ide hallgass, Isten! Szentek, angyalok, ördögök, a kik vagytok az égben és a pokolban! Úgy legyetek irgalommal hozzám, a hogy igaz az, a mit mondok.

Az őrjöngő némber térdre bocsátkozék s két kezét úgy rázta feje fölött, tanunak híva az égieket és a földalattiakat:

– Esküszöm! Esküszöm, hogy azt a titkot, a rejtekajtó titkát rajtam kívül csak egy ember tudta még: az az ember volt Levetinczy Timár Mihály. Másnap, a hogy ezt a titkot megtudta tőlem, eltűnt. Ha tehát neked e titkot most valaki megirta, akkor Levetinczy Timár Mihály nem halhatott meg másnap. Akkor Levetinczy Timár Mihály él, és te várhatod első férjed visszatértét. Úgy legyen nekem irgalmas az Isten, a milyen igaz, hogy Timár most is él! s a kit eltemettél, az egy tolvaj volt, ki Timár ruháit ellopta!… Már most élj ezzel a döféssel a szivedben tovább!

A MÁRIA NOSTRAI NŐ.

Athaliet a törvényszék halálra itélte hétszeres mérgezési kisérlet s kiszámitott orgyilkos merénylet miatt. A király kegyelme élethosszú fogságra változtatta e büntetést.

Athalie még most is él.

Csak negyven év mult el azóta, s ő most hatvanhét éves lehet.

Még most sem tört meg a lelke.

Keményszivű, hallgatag, bűnbánatlan.

Mikor a többi nőfoglyok a templomba mennek vasárnaponkint, ezt a nőt azalatt magánbörtönbe zárják, mert képes a többiek ájtatosságát megzavarni.

Midőn eleinte kényszerítették a templombajárásra, belekiáltott a pap ajtatos szónoklata közepébe: «hazudsz!» s odaköpött az oltár elé.

Többször volt ez idő alatt nagy kegyelemosztás. Országos öröm napjain százával bocsátá szabadon az uralkodói kegyelem a börtönök lakóit. De ezt az egyet soha sem ajánlották a felügyelők a szabadon bocsáttatásra.

A kik megtérésre inték, hogy kegyelmet nyerjen, azoknak megmondta:

«Engem úgy bocsássanak el innen, hogy a mint én kiszabadulok, megölöm azt az asszonyt!»

Még most is ezt mondja…

Pedig az az asszony régen porrá lett már, miután sok évig szenvedett az utolsó tőrdöfés miatt, szegény beteg szivével.

Nem tudott igazán boldog lenni soha ettől a szótól: «Timár most is él!» Mint hideg kisértet állt ez mindig örömei mögött. Meg volt vele mérgezve örökre a hitvesi csók. S mikor halálát közelegni érzé, leviteté magát Levetinczre, nehogy ha meghal, ama sírboltba temessék, a hol, ki tudja, ki porladozik Timár czímere alatt? Ott keresett ki magának egy csendes fűzfás partot a Duna mellett, azon a tájon, a hol atyját elveszté, a hol Ali Csorbadzsi a Duna fenekén nyugszik; olyan közel a «senki szigetéhez», mintha vonzotta volna őt oda valami titkos sejtés… Az ő sírköve s a sziget téveteg sziklája láthatják egymást szemközt.

És a kincseken, miket Timár neki hagyott, nem volt áldás. Egyetlen fia volt Timéának második férjétől, az nagy tékozló lett; a roppant birtok ép olyan mesésen elpusztult a keze alatt, mint a hogy előtámadt. Timéa unokája már abból a kegyadományból él, a mit Timár alapitványul hagyott, elszegényült rokonok számára. Ez az egy maradt meg utána.

A komáromi palota helyén is más épület van már; a Levetinczy sírbolt helyén erődítvényeket hánytak fel. Semmi nyoma a hajdani fénynek, gazdagságnak.

Hát a «senki szigetén» mit csinálnak most?!

A «SENKI».

Negyven év mult el azóta, hogy Tímár eltünt Komáromból. Ábéczé tanuló gyermek voltam akkor, mikor annak a gazdag úrnak a temetésére kirukkoltattak bennünket, a kiről később azt beszélték, hogy talán nem is halt meg, csak elbujdosott; a nép azt hitte erősen, hogy Timár még él, és valamikor ismét elő fog jönni. Talán Athalienek a fenyegető szavai költötték ezt a hitet. A közvélemény ragaszkodott hozzá.

A csodaszép úrhölgy arcza is előttem van még, a kit minden vasárnap reggel bámultam az orgona melletti karzatról. Ő a szószékhez közeli padsor elején ült: olyan ragyogó volt, és olyan szelid.

Emlékszem a nagy rémületre, mely mint egy lázroham futott végig az egész városon, mikor azt a szép hölgyet meg akarta gyilkolni éjjel a társalkodónője; minő nagy esemény volt az!

Láttam azt is, mikor halálra itélt gyilkosát nyitott szekéren vitték a vesztőhelyre; azt mondták, hogy lefejezik. Szürke öltöny volt rajta fekete szalagokkal. Ő háttal ült a szekérben a kocsis felé, s vele szemközt a pópa, kezében a feszülettel. A kofák a piaczon végig szidták, s ujjaikkal a nyálat hányták feléje; ő pedig hidegen nézett maga elé s nem ügyelt semmire.

A nép törte magát kocsija után, pákosz gyermekek csoportostól siettek megnézni a véres szinjátékot, hol egy ilyen szép fej legördül. Én a becsukott ablakon át néztem utána, félve. Hah! ha rám találna nézni!

Egy óra mulva aztán zúgolódva jött vissza a népség. Nem volt megelégedve, hogy a szép elitélt kegyelmet kapott. Csak a vérpadig vitték, ott tudatták vele a kegyelmet.

Azt beszélték róla, hogy mikor a kegyelem kihirdetéskor a pópa odatartá ajkaihoz a feszületet, a dühös némber csók helyett beleharapott a szent jelvénybe, úgy hogy a mi urunk, megváltónk orczáján kétfelől ott maradtak a foga helyei.

S még azután sokáig láttam azt a másik szép halavány úrhölgyet vasárnaponkint a templomban; most már vörös vonallal a homlokán, és évről-évre szomorúbb, halaványabb arczczal.

Beszéltek róla sok mindenféle mondát; gyermekek meghallják az ilyet otthon anyjaiktól, s az iskolában elbeszélik egymásnak.

Azután – elmosták az idők az egész történet emlékét.

A mult években egy öreg természettudós barátom, ki füvészi és rovargyüjtői nevezetesség volt, nem csak hazánkban, de az egész tudós világban, beszélt előttem azokról a kivételes földterületekről, a mik a magyar és a török birodalmak között találhatók még, s minthogy egyik félhez sem tartoznak, magántulajdont sem képeznek; és e miatt valóságos kaliforniái a szenvedélyes természetbuvárnak, ki ott a legritkább Flórát és Faunát találja együtt. Az én öreg barátom minden évben meg szokta e helyeket látogatni s heteket tölt ott szenvedélyes buvárlatai közt.

Egy őszszel rábeszélt, hogy menjek el vele én is. Magam is műkedvelő vagyok e szakban. Üres időm volt, elkisértem az öreg tudóst az Aldunára.

Ő vezetett el a senki szigetére.

Tudós barátom már huszonöt év óta ismerte e helyet, mikor még az nagyrészben vadon volt s benne minden kezdetleges.

Most már leszámítva a nádast, mely azt most is körülfogja s elrejtve tartja, azon helyen egy mintagazdaság van.

Maga a sziget czölöpös töltéssel körülvéve, most egészen meg van védve az árvizektől s a mellett vízcsatornákkal átszelve, miket lóerővel hajtott gép lát el öntöző vízzel.

Ha egy igazi kertész meglátja ezt a helyet, alig tud megválni tőle. Gyümölcsfáin, dísznövényein, haszonhajtó terményein paradicsomi áldás látszik. Minden kis darab föld hasznot hajt, vagy gyönyört ád. A muskotály dohány, a mit itt termesztenek, a legzamatosabb, s a hozzáértő kezelés mellett elsőrendű áruczikk. A sziget méhese messziről olyannak látszik, mint egy kis város, mely liliputi lakók számára épült, mindenféle alakú kunyhóival, emeletes házaival. Egy elrekesztett pagonyban a nemes házi szárnyasok legritkább fajai vannak együtt; irigység tárgyai a tyúkbarátra nézve: azok a pompás houdamok, fejeiket elborító tollbokrétáikkal, a hófehér cochinchinaiak, az ördögi szép fekete crève coeur-ök kettős tarajaikkal, a bagolyszinű prince Albertek, falkái az ezüstszinű pulykáknak, az aranyos és fehér pávák, s a mesterséges tóban egymást kerülgető tarka kácsák, ludak, hattyúk válogatott ritka példányai. A buja mezőkön szarvnélküli tehenek, angorakecskék, hosszú fényes feketeszőrű lámák.

Az egész szigeten meglátszik, hogy itt egy úr lakik, a ki ismeri a fényüzést.

Pedig ennek az úrnak egy fillérje sincs soha.

Pénz nem jön erre a szigetre.

A kiknek szükségük van e sziget terményeire, azok tudják már, hogy viszont mire van szükségük a sziget lakóinak, s azt hoznak neki cserébe: gabonát, ruhakelmét, szerszámokat, festett fonalat.

Az én tudós barátom kertészeti ujdonságok magvait, uj házi madarak tojásait szokta idehozni, s azért cserébe ritka rovarok és szárított növények példányait nyerte, a miket ő azután ismét külföldi muzeumoknak és természettani gyűjteményeknek adott el, s volt tisztességes haszna rajta; mert a tudomány nemcsak szenvedélynek való, hanem életmódnak is.

A mi legkedvesebben lepett meg e szigeten, az, hogy lakóitól magyar szót hallani, a mi a végvidéken bizony már ritkaság.

Egyetlen család képezi az egész telepet, s annálfogva ott az embereknek csak keresztneveik vannak. Az első foglalónak hat fia a környékből hozott magának nőt, s az unokák száma a dédunokákkal együtt már negyven körül jár.

És mind valamennyit eltartja ez a sziget, s itt nem tudja senki, hogy mi a szükség? Fölöslegük van.

Mindenki tud valami munkát tenni, s ha még tizannyian lesznek is, mint most, a munka eltartja valamennyit.

A szépapó és a szépanyó tanítja most is a munkára utódait: az a férfiakat, ez a nőket.

A férfiak tanulnak kertészkedni, faragni, edényeket csinálni, dohányt tenyészteni, barmot nevelni; belőlük telik ki ács és molnár; a nők török szőnyegeket szőnek és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak. És minden munka úgy megy, hogy azt senkinek sem kell mondani, hogy mit tegyen? Kiki tudja a maga teendőjét s utána lát szólongatás nélkül és öröme van abban, a mit dolgozik.

Egész házsort képeznek már a lakások, mikben a szaporodó családok letelepedtek. Minden házikót egyesült erővel épitenek fel, s az uj házasokról gondoskodnak az öregek.

A szigetre jövő idegeneket a család jelenlegi feje szokta fogadni, kit a többiek mind «apá»-nak neveznek; a jövevények Deodát néven ismerik. Erőteljes testalkatú, szép, nemes arczvonású férfi, a negyvenes években. Ez szokta a cserealkukat megkötni s az idegeneknek a telepet megmutogatni.

Odaérkeztünkkor Deodát azzal a nyájas szivességgel fogadott bennünket, a mivel régi jó ismerősök szoktak találkozni; természettudós barátom évenkinti rendes látogató volt itt.

Beszédünk tárgya volt a pomológia, oinologia, horticultura, botanica, entomologia, mikben Deodat mind alapos ismeretekkel látszott birni. A kertmivelés, állattenyésztés dolgában a legelőhaladottabb álláspontot foglalta el. Én nem birtam elrejteni e fölötti csodálkozásomat. Hol tanulta ezeket?

– Az öregünktől! felelt Deodát, kegyeletteljes főhajtással.

– Ki az?

– Majd meglátja ön, ha este összejövünk.

Akkor épen almaszüret volt: az egész népség apraja s az asszonyféle a gyönyörű aranyszin, bőrbarna, karmazsinpiros gyümölcsök szedésével volt elfoglalva; mint ágyugolyó-pyramidok a várlakok udvarain, úgy voltak a szép gyümölcsök felgarmadolva a zöld pázsiton. Vidám zsivaj hangzott az egész szigetben.

Mikor aztán az őszi nap leáldozott, a sziget orma felül csengetyűhang jelenté, hogy vége van a munkának. Arra aztán sietett mindenki a szedett gyümölcsöt, a mi még hátra volt, kosaraiba rakni, s ketten belekapaszkodva, vitték azokat a tanya felé.

Mi is arra tartottunk Deodáttal, a honnan a csengetyűszó hangzott.

Egy kis faépület tornyocskájában volt ez a csengetyü. Házat, tornyot mind befutotta már a repkény, de a tornácz oszlopain, mik képzelmes alakokat mutogattak, ki lehetett venni, hogy a ki azt a házat építette, sok ábrándos vágyát, örömét, gondolatát belefaraghatta ezekbe a fákba.

Ez előtt a kis ház előtt volt egy kerek tér, s azon asztalok és lóczák. Ide igyekezett mindenki a munka végezte után.

– Itt laknak az öregeink! sugá Deodát.

Nem sokára előjöttek a házból. Szép pár volt.

A nő lehetett hatvan éves, a férj nyolczvan.

A szép apó azon jellemtartó arczkifejezéssel birt, mely még negyven év után is visszaemlékeztet valami rég látott képre. Én megdöbbentem tőle. Feje kopasz volt már, de kevés haja és bajusza alig látszott ősznek, és vonásaiban valami vasnyugalom tartá fenn a változatlanságot.

A mérsékletes élet, a jó kedély tartja el ily épen az arczvonásokat.

A szépanya tekintete pedig valóban vonzó látvány volt. Hajdani aranyhaja közé most már ezüst is szövődött, de szemei még most is egy hajadon szemei, és arcza elpirul, midőn öregének csókja éri, miként egy menyasszonyé.

S mind a kettőnek arczán a boldogság sugárzik, midőn előttük látják az egész nagy családot; s egyenkint neveiken szólítva, sorba csókolják őket.

Ez az ő boldogságuk, ez az ő imádkozásuk, ez az ő hálaadásuk.

Csak azután került ránk a sor. Deodát, a legidősebb fiú volt a legutolsó, kit az öregek megöleltek.

Velünk is kezet szorítottak mind a ketten, s azután meghívtak estebédjükhöz.

A szépanyó még most is fentartja magának azt a hivatalt, hogy a konyhára ő ügyel fel s ő tálal ily nagy családnak; hanem a szépapó a maga szabadságára hagy mindenkit, hogy azokkal, a kiket legjobban szeret, az asztalok egyikénél helyet foglaljon s ott étkezzék. Ő maga velünk ült le egy asztalhoz, meg Deodáttal; egy kis szöszke, göndörfürtű, angyalfejű leányka kéredzkedett fel az ölébe, a kit Noéminek híttak, annak volt szabadalma a komoly beszédeket bámulva hallgatni, a miket mi folytatunk.

Mikor a szépapónak megmondták a nevemet, rám nézett sokáig, s arczát észrevehető pír futotta el.

Tudós barátom azt kérdé tőle, hogy talán hallotta is már valaha a nevemet? az öreg hallgatott.

Deodát sietett megmondani, hogy az öreg negyven év óta nem olvasott semmit azokból, a mik a világon történnek, egyedüli olvasmánya gazdasági, kertészeti könyvek.

Én tehát azon emberek szokása szerint, kik sokáig foglalkoztak azzal a hivatással, hogy a mit maguk megtudtak, siessenek azonnal minél több emberrel tudatni, kaptam az alkalmon, hogy tudományomat kellő helyen értékesíthessem s beszéltem neki a világban történtekről.

Elmondtam neki a hazai eseményeket, hogyan lett Magyarország Ausztriával egy «és» szócska segélyével összekötve.

Nagy füstfelleget fujt pipájából; a füst azt mondta: «az én szigetem nem tartozik oda!»

Beszéltem neki a terhekről, a mik bennünket nyomnak.

A füstfelleg azt mondta rá: «az én szigetemen nem fizetnek adót!»

Elmondtam neki, mily óriási harczok folytak le azóta hazánkban és a széles világon.

A füstfelleg azt veté rá: «mi nem harczolunk senki ellen».

Épen akkor nagy romlás volt nálunk a pénzpiaczon; előkelő házak buktak rendre; azt is érthetővé igyekeztem előtte tenni.

Az ő füstgomolya azt felelte erre: «lám, minálunk nincs pénz!»

Azután megmagyaráztam neki, minő keserves tusákat küzdenek most nálunk a pártok egymással! vallás, nemzetiség, hatalomvágy, mennyi keserűséget okoz.

Az öreg kiverte pipájából a hamvat: «Nálunk nincs se püspök, se kortes, se miniszter».

És végül elmondtam neki, hogy milyen hatalmas lesz egykor ez a mi országunk, ha az mind valósul, a mit óhajtunk.

… A kis Noémi elaludt szépapja ölében, azt be kellett vinni és lefektetni. Nagyobb dolog volt ez azoknál, a mikről én beszéltem. Az alvó gyermek szépapja öléből szépanyjáéba vándorolt. Mikor a nő elhagyott bennünket, az öreg azt kérdé tőlem.

– Hol született ön?

Megmondtam neki.

– Mi az ön mestersége vagy hivatala?

Mondtam neki, hogy regényiró vagyok.

– Mi az?

– Az egy olyan ember, a ki egy történetnek a végéből ki tudja találni annak a történetnek az összeségét.

– No hát találja ön ki az én történetemet! szólt, megragadva kezemet. – Volt egyszer egy ember, a ki odahagyta a világot, a melyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, a hol szeretik.

– Szabad nevét kérdenem?

Az aggastyán e szóra egy fejjel magasabbra látszott kiegyenesedni; reszkető kezét fölemelte és fejemre tevé. És nekem e perczben úgy tetszett, mintha valaha, régen, régen, már lett volna egyszer ez a kéz az én fejemre téve, mikor azt még gyermeki lenhaj födte, s láttam volna ez arczot valahol. A kérdésre pedig ezt felelé:

– Az én nevem a «Senki!»

Azzal megfordult, nem szólt többet, bement a lakába és egész ottlétünk alatt nem jött elő.

Ez a senki szigetének a jelen állapotja.

A két országtól adott szabadalom, mely e folt földecskét minden határon kívül létezni engedi, még ötven évig tart.

S ötven év alatt – ki tudja, mi lesz a világból?!

UTÓHANGOK AZ «ARANY EMBER»-HEZ

Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasó közönségnél is ez van legjobban elterjedve: ezt fordították le a legtöbb nyelvre: angolul két kiadásban is megjelent: a londoni fordításban mint «Timars two worlds» (Timár két világa), a new-yorki-ban, mint «Modern Midas». (Az a Midas, a kinek a kezében minden aranynyá válik.) Németországban pör is folyt miatta két kiadó czég között a tulajdonjog miatt. Szindarabot is irtam belőle, s ez az egyetlen szinművem, mely húsz éven át fentartotta magát, s német szinpadokon is sikert aratott. De egyéb is van, a miért szeretem ezt a művemet. Ennek az alakjai mind olyan jó ismerőseim nekem: ki korábbrul, ki későbbrül.

Rokonságomnál fogva nagy összeköttetéssel birtam.

A Jókay családnak a birtokviszonyait a mult századnak az elején külön törvényczikk rendezte, deputatiót küldve ki annak a Maholányi bárókkal folytatott perében az eldöntésre. Egyszer megkérdeztem a Károly bátyámtól, a ki maga egy élő krónika, hogyan történhetett az, hogy a míg a dédapáink olyan nagy urak voltak, mink már, az apánkon elkezdve, olyan kis urakká lettünk, a kik munkájuk után élnek?

A bátyám aztán megmagyarázta.

– Megvan az a nagy birtok most is. Vedd a kezedbe a krétát és számíts utána. A szépapánknak volt egy fia és öt leánya. Az öt leánynak a virtualitását felvásárolta a hires pécsi püspök, a ki szintén családunkhoz tartozott s az iskolákra, jótékony alapítványokra fordította. Nagyapánk már csak egy hatodrészt örökölt. Annak megint volt két fia és két leánya. És így édes apánkra már csak egy huszonnegyedrésze jutott az ősi birtoknak. Mi pedig hárman vagyunk testvérek: mindegyikünkre jutott az ősbirtokbul egy hetvenkettedrész. Azt megkaptad: most is megvan nálad.

Az anyai ágról való dédapám már nem volt olyan gazdag; de annál hiresebb: ő volt II. Rákóczy Ferencz fejedelemnek titoknoka, Pulay, ki a külhatalmasságokkal fentartá az összeköttetést a fejedelem részéről.

De nagyanyai ágról ismét egy nagyvagyonú családból volt közös eredetünk: a Szücsökéből.

Szücs Lajosné még a hetvenes években mindenkitől ismert alakja volt a budapesti társaságnak. Nagy háza volt a muzeum-köruton, villája Balaton-Füreden: az idény alatt minden este ott lehetett látni a nemzeti szinházban, szögletpáholyában. Jótékonyságáról beszélt minden közintézet. Szép öregasszony volt.

Én is kaptam tőle valamit: ennek a regénynek az alapeszméjét.

Egy délután összehozott vele a véletlen. Együtt utaztunk át a Kisfaludy gőzösön Balaton-Füredről Siófokig.

A feleútban kegyetlen nagy vihar fogta elő a hajót: a veszedelmes Bakony-szele egyszerre háborgó tengert alakított a kedves tóbul: az utazók férfia, nője mind tengeri betegséget kapott s menekült a kabinokba. Csak mi ketten: nagynéném és én maradtunk a födélzeten, föl sem véve az egész hajótánczoltató zivatart.

– Csak fentartja mi bennünk az erejét az ősi Szücs vér: mondá a nagynéném; – ki maga is Szücs családból született: nagyanyámnak nővére volt: – férje után lett gazdag.

S aztán odaültetett maga mellé, s az alatt, a míg a hullám dobálta a hajót, hogy annak az egyik lapátkereke folyvást a levegőben kalimpált, elregélte nekem azt a történetet, a mi az «Arany ember» regényemnek a végét képezi, a fiatal özvegy, annak a vőlegénye a katonatiszt, társalkodónéje, a tiszt korábbi kedvese és annak az anyja között, kiket ő mind személyesen ismert. Ez volt az alapeszme, a végkatasztrófa, a mihez aztán nekem a megelőző történetet, mely e végzethez elvezet, hozzá kellett építenem s a szereplő alakokat, helyzeteket mind összeválogatnom: hihetővé tennem. De azok az alakok és helyzetek mind megvoltak valósággal.

A «Senki szigetének» a létezéséről pedig Frivaldszky Imre nagynevű természettudósunk által értesültem s az a hatvanas években még a maga kivételes állapotában megvolt, mint egy se Magyar-, se Törökországhoz nem tartozó új alkotású terület.

Ennyit jónak láttam elmondani.

Dr. Jókai Mór.

TARTALOM.

MÁSODIK KÖTET.

• A világon kivül 1
• Tropicus capricorni 8
• Az édes otthon 30
• A családi ékszer 35
• Egy uj vendég 50
• A faragó ember 72
• Noémi 79
• Melancholia 97
• Teréza 120
• A kettétört kard 134
• Az első veszteség 157
• A jég 167
• A rém 183
• Mit beszél a hold? – Mit beszél a jég? 211
• Ki jön? 217
• A hulla 221
• Zófi asszony 224
• Dódi levele 230
• Te ügyetlen! 235
• Athalia 216
• Az utolsó tőrdöfés 264
• A mária-nostrai nő 270
• A «senki» 271
• Utóhangok 279

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

Good Works Colophon

Mór Jókai (1825–1904), Az arany ember, in Jókai Mór összes művei: Nemzeti kiadás, vols. XLV–XLVI (Budapest: Révai Testvérek, 1896). The inner title pages identify the two physical books as I. rész and II. rész and print “Pfeifer Ferdinánd tulajdona”; the second volume ends with “Franklin-Társulat nyomdája.” The complete unit contains five parts and forty-nine narrative chapters, followed by Jókai's signed authorial postface, “Utóhangok az «Arany Ember»-hez.”

This archival edition follows Project Gutenberg ebooks 56591 and 56592, both released 17 February 2018 and produced by Albert László from Google Books page images (volume I, volume II). Exact HTML, RDF, and HTML-with-assets ZIP packets were retrieved and checksummed on 11 July 2026. Project Gutenberg marks both ebooks public domain in the United States; the 1896 edition and Jókai's text are public domain in the United States.

The retained historical unit includes both textual title matters, all five parts and forty-nine chapters, the three two-line song passages, eighteen authored internal section breaks, Jókai's postface, both printed contents lists, and the Franklin printer line. It excludes the Project Gutenberg header, footer, license, initial electronic notes, final electronic correction tables, printed-page navigation markers, and both byte-identical generic Gutenberg cover images. Volume I has a complete unique printed-page vector of 1–281; Volume II has 1–283.

The second printed contents list says “Athalia 216,” while the body reads “ATHALIE” and begins that chapter on printed page 246. The contents reading is retained as historical evidence and is not silently regularized.

Project Gutenberg states that the original spelling was not changed and discloses fifteen supplied corrections of printing errors. Their corrected readings remain in the body; the excluded electronic apparatus records:

• Volume I, p. 72: ember egeszen → ember egészen
• Volume I, p. 121: árverezési meghatalmazást, → árverezési meghatalmazást.
• Volume I, p. 136: előidézett. → előidézett.»
• Volume I, p. 266: gyöngéd godoskodással → gyöngéd gondoskodással
• Volume I, p. 268: Komáromba, Felkerestem → Komáromba. Felkerestem
• Volume II, p. 47: fog mindent, → fog mindent.
• Volume II, p. 122: közül kimelkedő → közül kiemelkedő
• Volume II, p. 126: ez ídő óta → ez idő óta
• Volume II, p. 182: sőt itt ott- → sőt itt-ott
• Volume II, p. 189: Magyarországba. → Magyarországba.»
• Volume II, p. 189: basát? mordult → basát?» mordult
• Volume II, p. 192: keretezve… → keretezve…»
• Volume II, p. 193: numerusa sincs. → numerusa sincs.»
• Volume II, p. 224: Susánna… → Susánna…»
• Volume II, p. 256: mákhéjakból. → mákhéjakból.»

Compiled and formatted for the Good Works Library by the New Tianmu Anglican Church, 2026.

🌲